Mitől élhető egy nagyváros?
Magyarország egyetlen igazi nagyvárosa, Budapest a közbiztonságot vagy az alapszolgáltatásokat tekintve az európai középmezőnybe tartozik, a zöld teljesítményt osztályozva viszont egy kicsit hátrébb kerülünk a listán. Egy szakmai körökben sokszor emlegetett 2009-es felmérés (European Green City Index) például az alábbi értékek alapján rangsorolta a 30 kiválasztott európai várost: víz- és levegőminőség, szén-dioxid-kibocsátás, hulladékkezelés, energiafelhasználás, épületminőség, közlekedés, környezettudatos városirányítás. Budapest az összesítésben a 17. helyen végzett, Kelet-Európából viszont csak Vilnius, Riga és Varsó előzött meg bennünket. Legjobban a közösségi közlekedésben (10.) szerepeltünk, míg a leggyengébb osztályzatot a levegőminőségre (22.) és az energiafelhasználásra (25.) kaptuk.
Hogy a következő években feljebb kerüljünk ezen a listán, ahhoz a politikai döntéshozókon kívül az építész- és a tájépítészszakmának is hozzá kell tennie a maga részét. Közülük nálunk ez utóbbiak munkáját ismerjük és értékeljük kevésbé, a sokkal fejlettebb és zöldebb nyugati országokban viszont nem képzelhető el komolyabb beruházás, rehabilitáció, városszövet-átszabás a tájépítészek, sőt városi tájépítészek bevonása nélkül.
A tájépítész furcsa és gyanús figura – tartja a szakmai bon mot –, az építészek között kertész, a kertészek között építész. Ráadásul nemcsak a természettudományokkal, hanem a társadalomtudományokkal, ezen belül is főleg a településszociológiával és környezetpszichológiával is szoros kapcsolatot ápol. Azt vallja ugyanis, hogy a közös használatú zöld tereket nem magának, hanem a lakóknak építi, és ha nem ismeri az igényeket, csak rossz tereket, utcákat, városrészeket képes tervezni. Rossz tervezőből pedig van éppen elég…
Hiányzó ismertség és elismertség
Dömötör Tamás 2003 óta a Magyar Tájépítészek Szövetsége (MTSZ) elnökségi tagja, 2010 óta pedig elnöke, így „hivatalból” is tudnia kell, mit tehet ez az interdiszciplináris szakterület az élhető, fenntartható városokért, a jelenleginél zöldebb jövőért.
Az elnök szerint a tájépítészet ismertsége és főleg elismertsége még mindig eléggé alacsony itthon. Mivel pedig nem ismerik, mindenféle képzetek kötődnek hozzá, és sajnos nem is mindig a legpozitívabbak. Ahhoz már hozzászoktak, hogy az átlagember amolyan emelt szintű kertészeknek tekinti őket.
Az viszont már kissé lehangoló, hogy az önkormányzati tisztségviselők, a törvényhozók és az építész kollégák egy része még mindig nincs tisztában a tájépítészek szakmai kompetenciaterületeivel, ezért nem igazán veszi figyelembe a véleményüket. A meg nem értés bizonyos mértékben érthető is, hiszen az építész zárt, a tájépítész viszont nyitott terekben gondolkodik.
Az építész szeme előtt az azonnal megvalósuló terv, kész objektum lebeg, a tájépítész viszont 10-15 éves távlatokban gondolkodik, ezért a zöldfelület alakulása és egyéb környezeti hatások miatt kódolva vannak a folyamatos változások. Az építész tehát jobbára projektorientált, a tájépítész pedig jövőorientált. Ám van még egy lényeges koncepcionális különbség. Az építészek és a politikai döntéshozók általában különböző épületeket látnak, amelyekhez környezetet lehet tervezni. A tájépítészek viszont azt vallják, hogy ha van egy adott terület, egy ökoszisztéma, azt egységként kell kezelni, tervezni, és ennek csak az egyik alkotóeleme az épület vagy más objektum. A tájépítészek nem „uralni” akarják a természetet, hanem olyan természetközpontú világot képzelnek el, amelyben az ember hosszú távon is jól érzi magát.
Éppen ezért az 1991-ben alakult MTSZ egyik legfontosabb feladata a tájépítészettel kapcsolatos alap-, közép- és felsőfokú „ismeretterjesztés”. Kiadtak például Mit tehet a tájépítészet az élhető településért? címmel egy igen színvonalas, 64 oldalas albumot. Ebben 25 alfejezetben taglalják a tájépítészet legfőbb feladatköreit a közterületi zöldfelületek kialakításától a településrendezésig, a rendezett közterektől a tájsebek begyógyításáig.
A törvényhozókat is szeretnék meggyőzni a tájépítész szakma fontosságáról, hiszen a jogi szabályozásban még számos hiányosság tapasztalható. A jelenlegi helyzet ugyanis meglehetősen áttekinthetetlen: nincs olyan jogszabály, amely kötelezően előírná a tájépítészek közreműködését egy-egy nagyobb projektben, nincs jogosultságuk terveik műszaki ellenőrzésére, viszont az építészek minden tájépítészeti pályázaton részt vehetnek, akár generáltervezőként is. Ezekből ráadásul csak minden szökőévben akad egy-egy, mivel számos, szabad terekkel kapcsolatos pályázatot építészeti pályázatként írnak ki (például az Orczy-kert vagy a Városliget tervezése), ahol viszont a tájépítészek rendszerint legfeljebb „környezettervezőként” szerepelhetnek.
Negatív példa elég sok van arra, hogy „elfelejtik” bevonni a tájépítészeket egy-egy nagyobb projekt tervezésébe, vagy ha mégis bevonják őket, nem igazán veszik figyelembe a véleményüket. Szerencsére szaporodnak a pozitív példák is, a Belvárosban ilyen volt egyebek között az Erzsébet tér megújítása, illetve a Budapest Főutcája projekt, de számos köztér és közpark magas szintű terve született meg tájépítészek kezei alatt az elmúlt tíz évben.
A tájépítészeti tervezést segítheti, hogy a városökológia, városklíma fontos szemponttá vált, a várostervezésben erősödik a közösségi zöldfelületek szerepe. Mindez annak is köszönhető, hogy Budapest új főépítésze, Finta Sándor egészen jól „rezonál” a lakosság szabad tér iránti igényeire, a tájépítészek elképzeléseire.
A klímaváltozás egyébként komoly kihívás az építészek és a tájépítészek számára is, hiszen a szélsőséges időjárási eseményekre, amelyek ráadásul rendkívül gyorsan zajlanak le, valahogy reagálni kell. A nagyon csapadékos teleket, a durva viharokat, a felhőszakadásokat, a nyári szárazságot és extrém hőmérsékletet valahogy kezelni kell. Lehet persze még nagyobb teljesítményű légkondicionálókat beépíteni, de sokkal olcsóbb, fenntarthatóbb megoldás lehet, ha az épületek tájolásával, az épületek növényekkel történő árnyékolásával, a zöldfelületek növelésével lépünk fel, mondjuk, a hősokk ellen. A nagyvárosi szabad terek – amelyek a tájépítészek legfontosabb territóriumai – funkcióit, kialakítását is át kell gondolni, hiszen negyven fokban senki sem akar a tűző napon sétálni vagy üldögélni, és az sem biztos, hogy az évtizedek alatt megszokott növényzet bírja a megváltozott körülményeket.
Természetesen nemcsak a növényzet, a szakember is tud alkalmazkodni: az elnök szerint a hazai tájépítészet – a nehéz szakmai, jogi környezet ellenére – bizonyítottan képes európai színvonalat felmutatni, ha lehetőséget kap.
Aki fát ültet, nagyot nem tévedhet
Dr. Csemez Attila (DSc), a Budapesti Corvinus Egyetem Tájtervezési és Területfejlesztési Tanszék egyetemi tanára, a Tájépítészeti Kar korábbi dékánja félig-meddig komolyan egyetlen mondatba sűríti a klímaváltozástól fenyegetett nagyvárosokra vonatkozó zöld tudáshalmazt: „aki fát ültet, nagyot nem tévedhet”.
Évtizedes tudományos és oktatói tapasztalattal a háta mögött természetesen újságoldalak százait tudná megtölteni csak a tájtervezési és tájépítészeti szakma alapjaival, de a legfontosabbnak kétségkívül a zöldfelületek megfelelő arányát tartja a városhatárokon kívül és belül egyaránt. Az erdészek ökölszabálya szerint egy adott ország akkor tartható ökológiailag egészségesnek, ha az erdősültség aránya meghaladja a 30 százalékot – ez ma hazánkban 21 százalék; Közép-Európában a legalacsonyabb érték, Szlovéniával (62 százalék) vagy Ausztriával (47 százalék) össze sem mérhető.
A nagyvárosokon belül értelemszerűen kevés a klasszikus erdő, de még a liget, park, fasor is – Budapest e téren nem éri el az európai átlagot –, ami azért is sajnálatos, mert a fáknak az emberi életminőségre gyakorolt hatását (oxigéntermelés, szén-dioxid- és pormegkötés, klimatizálás, szélerőcsökkentés stb.) sem építészeti, sem kertészeti bravúrokkal nem lehet helyettesíteni. A kiválóan szigetelt, jól tájolt és árnyékolt épületek ugyan igen energiatakarékosak lehetnek, ami ugyancsak örömteli a fenntarthatósági szempontok miatt, oxigént azonban még ők sem tudnak termelni, kivéve, ha zöldtetőt és parkot építenek hozzájuk.
A füvesítés, cserjésítés, egynyári növények kiültetése, a falakra futtatott vadszőlő természetesen szintén hasznos lehet – a csupasz betonnál minden jobb –, ám a kifejlett fák egy adott területen nagyságrendekkel több oxigént termelnek vagy vizet kötnek meg, mint „földszintes” társaik. Több fa kellene tehát azért is, mert az összefüggő zöldfelület meg tudja akadályozni a rendkívül káros, úgynevezett városi hőszigetek kialakulását. A burkolt, kopár felszíneken kialakuló hőcsapdák egész éjjel melegítik a környezetüket, és nem mellékesen szinte megsemmisítik a környező növényzetet.
Csemez professzor óva int attól, hogy a „klímaváltozás” vagy az „általános felmelegedés” miatt az évtizedek, sőt évszázadok óta honos hazai növény- vagy fafajtákat rövid időn belül, kapkodva lecseréljük. Viszont valóban nem árt szem előtt tartani az éghajlatváltozás figyelmeztető jeleit, és ezeket az egyetemi hallgatókkal is megismertetni, mert ők már 40-50 éves távlatokban gondolkodnak.
Térinformatikai rendszerek segítségével például nagyon jól nyomon lehet követni, hogyan húzódik évről évre egyre északabbra a „szőlőhatár”, vagyis ahol még nagy biztonsággal beérik a bornak való. Ez az éves hőösszeg folyamatos növekedésére utal, ami még nem jelenti azt, hogy mediterrán növény- és fafajtákat kellene hazánkban meghonosítani. A tapasztalat ugyanis az, hogy ezek a növények két-három évig vígan elvannak már az enyhe magyar télben és forró nyárban, majd a következő januárban „visszafagynak”, és lehet mindent elölről kezdeni.
Úgyszintén figyelni kell a hőmérséklet-emelkedés által leginkább sújtott két fafaj, a lucfenyő és a bükk állapotát és visszahúzódását magasabb régiókba, illetve az olyasfajta, kiszáradás okozta nagy kiterjedésű erdőpusztulást, mint amilyen a Keszthelyi-hegységben történt.
Ezzel párhuzamosan azonban érdekes megfigyelni, mennyire nagy a nálunk honos fafajok ökológiai tűrőképessége, és ez a városokban is megnyilvánul. Budapesten az elmúlt három évben összesen körülbelül 500 milliméternyi csapadék hiányzott az átlaghoz képest, ami mintegy 30-35 százalékos elmaradást jelentett. A dendrológusok (a fás szárú növények tudósai) szívták is a fogukat: locsolás híján tömeges kiszáradás fenyegetett. És mégsem történt katasztrófa. Úgy látszik, amelyik budapesti fa kibírja a téli sózást, a tömény kipufogógázt és az egyre intenzívebb körbebetonozást, annak egy kis szárazság már meg se kottyan…
Az megint más kérdés – teszi hozzá Csemez professzor –, hogy tőlünk nyugatabbra nem szívesen hazardíroznak ily módon a faállománnyal. Bécsben például már harminc évvel ezelőtt megoldották, hogy minden városi fa 150-200 milliméternyi esőnek megfelelő öntözővizet kap évente, a beteg fákat pedig rendkívül hatásos – ám kétségkívül egy kicsit drága – módszerekkel gyógyítják.
Hogy nálunk egyikre sincs pénz, az még ráfogható az ötödannyi GDP-re, az viszont már nem, hogy mennyire nincsen benne a közgondolkodásban és a politika eszköztárában az ökológia, a környezetvédelem, a fenntartható fejlődés, a „zöld” gondolat. Németországban mindez már a hetvenes években kampánytéma volt, szavazatokat lehetett vele nyerni országos, tartományi és helyi önkormányzati szinten egyaránt. Nálunk szinte szó sem esik ilyen dolgokról, a szakmai szervezeteknek pedig azért kell harcolniuk, nehogy véglegesen beépítsék Budapest egyik tüdejét, a Városligetet. A nyugati nagyvárosokban, ha egyszer elfogadnak egy területhasznosítási tervet, azt évtizedeken keresztül tabunak tekintik, egyetlen döntéshozónak sem jut eszébe, hogy a „tiltott” területeken bármit is építsenek. Nálunk viszont…
Azért Budapesten is akadnak szép számmal pozitív „zöld” példák, nem utolsósorban azért, mert a tervezési és a kivitelezési fázisban is bevontak tájépítész szakembereket. A Kopaszi-gát környéke, a belső-ferencvárosi rehabilitáció, a barnamezős Millenáris vagy a XIII. kerületi „Angyalzöld” program mind-mind ilyen előremutató projekt. Csak éppen sokkal, de sokkal több kellene ezekből.
A Főkert és tapasztalatai
Ha a fővárosi közterületeken színpompás növényeket látunk, a margitszigeti fák alatt andalgunk, vagy éppen a budai hegyvidéken romboljuk hegyikerékpárunkkal az aljnövényzetet – nagy valószínűséggel a Főkert Nonprofit Zrt. nevű munkahelyen tettünk látogatást.
A Fővárosi Kertészet ugyanis Budapest területén közel nyolcmillió négyzetméternyi zöld felület gazdájának mondhatja magát. Ebből mintegy hatmillió a kiemelt zöldterület (Margitsziget, Gellérthegy, Népliget, Hajógyári-sziget, Belváros stb.), ahol fejlesztési és fenntartási tevékenységet végez, de hozzá tartozik 400 ezer négyzetméter természetvédelmi és 1,3 millió négyzetméter erdőterület is. Ők gondozzák a mintegy 32 ezer darab fasori fát és a körülbelül 100 ezer parkfát is.
Ha valakinek, hát nekik első kézből van tapasztalatuk arról, hogyan birkóznak meg a nagyvárosi növények a rájuk zúduló környezetszennyezéssel, a kipufogógázzal, a téli sózással és a nyári forrósággal, illetve mi változott ezen a téren az elmúlt hektikus évtizedben.
Ahogy azt Erdélyi Krisztina marketing- és PR-csoportvezetőtől megtudtuk, a társaság a zöldterületek tervezésénél már értelemszerűen figyelembe veszi a klímaváltozásból eredő feladatokat is. Igyekeznek olyan fákat (japánakác, ostorfa, szilfa stb.) ültetni, amelyek a sótartalmat, a forróságot és a szennyezett levegőt egyaránt kiválóan tűrik, illetve a szikes vagy szennyezett területeken, az utak mellé és a városok fásítására egyaránt kiválóan alkalmasak.
A fővárosban nagy gondot okoz az örökzöldek egyre romló állapota. A múlt században divat volt a fenyők és az úgynevezett pikkelylevelű örökzöldek (ciprusok, tuják, borókák) ültetése a városi parkokba. Az őshonos néhány fajon kívül (feketefenyő, közönséges boróka) számos tájidegen fajt használtak, amelyek a légszárazságot, légszennyezettséget kevésbé bírják. A legyengült örökzöldeken rengeteg kártevő, kórokozó jelent meg, ami tovább gyengíti őket. Sok örökzöld pusztult el városszerte az utóbbi években, és még több van igen rossz állapotban. Ráadásul ez a drámai helyzet a globális felmelegedés és a növekvő környezetterhelés miatt egyre csak romlik.
A fák és cserjék mellett mintegy 13 ezer négyzetméternyi virágágyat is gondoznunk kell. Idén például 195 fajtából több mint 200 ezer darab egynyári növényt ültetnek ki, amelynek mintegy 40 százaléka saját termesztőtelepről származó magyar fajta.
Természetesen a virágoknál is szem előtt tartják a változó körülményeket, szinte tudományos alapossággal készítik el a „kiültetési terveket”. Figyelembe veszik, hogy a város különböző pontjain található virágágyak fekvése, kitettsége, fényviszonyai, talajtulajdonságai, vízellátási lehetőségei meglehetősen eltérőek. Lehet, hogy egy adott növényfaj az egyik helyen jól érzi magát, de máshol senyved, így ott nem alkalmas arra, hogy kialakítsa a „virágképet”.
Az elmúlt egy-két évtizedben nemcsak a kiültetett növényfajták, hanem a parklátogatói szokások is változtak, a fiatalok és a turisták otthonosan használják a város zöld területeit, esznek-isznak, telefonálnak, számítógépeznek, sportolnak a füvön, nem kímélve a növényeket. A Főkertnek évről évre óriási a rongálásból és a „nem odafigyelésből” eredő kára, amit a fejlesztésre szánt forrásokból kell kigazdálkodnia.
Igenis létezik „zöld megtérülés”
A sikeres Green City Europe mozgalmat 2002-ben alapították Hollandiában, Magyarország 2010-ben csatlakozott. Az egyik legfontosabb célkitűzésük annak bebizonyítása, hogy a növények és zöldterületek egyáltalán nem csak drága dekorációt jelentenek egy városban. Igenis létezik „zöld megtérülés”, vagyis tényleges haszon a megfelelően tervezett, épített és fenntartott zöldfelületek létesítése eredményeként. Tehát a „városzöldítés” nem a lakóknak és a turistáknak tett nagyúri gesztus, hanem jól megfontolt, hosszú távú gazdasági befektetés.
Mivel a mozgalom előírása, hogy minden országban egy független szervezet irányítsa a tevékenységüket, megalakult a Zöldebb Városokért Nonprofit Kft., amely – közhasznú jogi személyként – a mozgalom operatív (koordináló és tudományos tevékenységet végző) szerve. Mohácsi Veronika tudományos-kommunikációs menedzserrel – végzettségét tekintve tájépítészmérnökkel – beszélgettünk a szervezet tevékenységéről, eredményeiről és jövőképéről.
A legfontosabb tudnivaló, hogy – bár az egyik legfontosabb célkitűzésük a „települések visszakapcsolása az ökoszisztémába” – nem valami föld felett lebegő, küldetéstudatos zöld szervezetről van szó. A kőkemény hétköznapokban próbálnak gyakorlati eredményeket elérni az önkormányzatoknál, tervtanácsoknál, ingatlanfejlesztőknél, kivitelezőknél. Leginkább a beruházókat kell meggyőzni arról, hogy ha a Green City stratégiai tervezését követik, a projekt – és a település – nemcsak zöldebb, élhetőbb, környezetkímélőbb és fenntarthatóbb, de olcsóbb is lesz.
Ennek kapcsán természetesen el kell magyarázni, hogy nem egyszerű „zöldesítésről” van szó, hanem integrált városfejlesztési stratégiáról, amelynek csak egy része – bár kiemelten fontos része – a zöldfelületek fejlesztése. Ugyanígy hozzátartozik a felelős vízgazdálkodás, a talajmenedzsment, az ésszerű energiafelhasználás, a konzervatív anyagfelhasználás és a humán tényezők figyelembevétele, hiszen a tervezők mégiscsak a lakóknak készítik a projekteket, és nem saját maguknak. Ennek eredményeképpen pedig a település – a természet „ingyenes szolgáltatásait” élvezve – érezhető gazdasági és társadalmi nyereségre tesz szert: az emberek jobban érzik magukat a „Z-vitaminos” környéken, csökkennek az épületek hűtési-fűtési költségei, emelkednek az ingatlanárak és így tovább.
Mindez nagyon szépen hangzik, de már valóban széles körben sikerül meggyőzni a magyar építésztervezőket, a városi döntéshozókat és a kivitelezőket, hogy az eddigieknél jóval zöldebben lássák a jövőt?
Mohácsi Veronika szerint értelmetlen lenne illúziókat kergetni: nem egy ilyen kis nonprofit szervezet fogja máról holnapra megváltoztatni az ország közgondolkodását, de már vannak biztató eredményeik, megvalósult projektjeik. Komolyan veszik a zöld ismeretterjesztést, rendszeresen járnak felsőoktatási intézményekbe, iskolákba, tartanak előadásokat konferenciákon és más szakmai eseményeken. Eddig mintegy száz építész szakembernek és döntéshozónak magyarázták el egy-egy kétnapos képzés keretében, hogyan áll össze egy Green City terv, illetve mit is értenek a tájépítészek ésszerű tervezésen. Az itt végzett szakemberek akkreditációt szereznek, és oklevelet is kapnak. A képzésen megismertetik a résztvevőkkel az általuk kialakított környezeti minősítő rendszert, amelyen belül pontozzák a szabad téren megvalósuló projektek „környezeti megfelelőségét”, legyen szó egy kertről, irodai zöldtetőről, játszótérről vagy városrehabilitációról. Ha a projekt eléri az előírt ponthatárt, hivatalos Green City akkreditációt kap.
Ami a már akkreditált konkrét projekteket illeti, 2011-ben a Margitsziget északi csúcsán a szakmai irányításukkal valósult meg az országban az első olyan játszótér, amely a környezeti nevelés céljával, a fenntarthatóság alapelvei szerint épült. 2012-ben svéd együttműködéssel (Green Sweden) létrejött a Clark Ádám téri pihenőpark, 2013-ban pedig a Vérmezőn egy kerékpáros pihenőpont. Szintén akkreditációt kapott az idén a XIII. kerületi Béke tér felújítása. Vidéken is tevékenyek, egyik legnagyobb, folyamatban lévő akkreditációs projektjük Miskolctapolcához fűződik.
Tapasztalataik szerint igen sok cég és önkormányzat szimpatizál az általuk (is) képviselt értékekkel, ám amikor a konkrét megvalósításra kerülne sor, kezd elfogyni a lendület – és főleg a pénz. Az előbbin tudnak segíteni, az utóbbin azonban nem. A mozgalom képviselői hisznek abban, hogy ahol igény támad, ott előbb-utóbb a gazdasági alapok is megteremtődnek.•