Elözönlenek bennünket az özönfajok

Zalában a nutria szaporodik, egyre terjednek az inváziós szúnyogok, kagylók, madarak és megannyi állat­faj, amelyekről nincs teljes képünk. Nem is lehet, hiszen évről évre nő a nem őshonos élő­lények száma hazánkban. A klíma­változás és az emberi felelőtlen­ség egyaránt szerepet játszik ebben. A folyamat megállíthatat­lannak tűnik.


Aranysakál

Folyamatosan érkeznek a hírek az inváziós, azaz nem őshonos állatfajok térhódításáról. Szeptember közepén például Zalából jelentették, hogy terjedőben van a nutria, amely hódpatkány, mocsári hód néven is ismert rágcsáló. A Dél-Amerikában őshonos rágcsálót értékes prémje és húsa miatt a 19. század végén telepítették Európába, ma már a kontinens mérsékelt éghajlatú részén széles körben elterjedt. Hazánkba nagy valószínű­séggel a szomszédos országok felől, tenyészetek­ből szökött példányok utódai jutottak el. Elsősorban Szlovákia és Ausztria felől, a Duna és mellékágai mentén terjeszkedik, ugyanakkor Szlovénia és Horvátország irányából is megfigyelhető az inváziója. Zalában 2016-ban észlelték az első példányát. Az elmúlt évek enyhe telei kedveztek a faj terjedésének. 2021-ben sikeres szaporodását is megfigyelték, önfenn­tartó populációja alakult ki a területen. Ez aggodalomra adhat okot, mivel – olvasható a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság honlapján – a nutria szapora rágcsáló, évente két alkalommal kettő-kilenc kölyköt hozhat világra. A megtelepedett nutriák a vízfolyások töltésébe ásott üregekkel és a szántóföldi növények fogyasztásával okozhatnak gazdasági kárt, emellett az őshonos fajokra is veszélyt jelentenek, hiszen nagy területen képesek kipusztítani a nádast, valamint más vízi növényzetet.

Egy másik rágcsáló, az eurázsiai hód vissza­telepítése olyan sikeres volt, hogy negyed­század alatt nulláról tízezerre nőtt a populációja. A szabályozat­lan vadászat következtében az 1800-as évek közepén kipusztult Magyar­országról az eurázsiai hód, és mintegy százötven évig nem volt jelen. Az 1990-es években történt betele­pítések igen sikeresek voltak, a faj terjeszkedik, állománya folyamatosan nő. Éppen a dinamikus gyarapodás miatt – július végén tették közzé a jogszabályt – az eurázsiai hód bekerült azon fajok közé, melyek „közegészség­ügyi okból, a légi közlekedés biztonsága, az erdő- és mező­gazdasági termelés biztosítása, valamint a közérdeket sértő vízkárok megelőzése, mérséklése érdekében” riaszthatók, elejthetők, gyéríthetők, állományuk szabályozása engedélyezhető. (A rendelet szerint a hódokat október 1. és március 31. között engedéllyel lehet gyéríteni.)

Az eurázsiai hód mellett a dámszarvas helyzete sem egyértelmű. A dámszarvas négyezer éve még tagja volt a hazai faunának, majd feltehetően kipusztult, és csak időszámításunk kezdete körül bukkant fel ismét. Ez a jelenlét minden bizonnyal betelepítésnek köszönhető. Országos állománya napjainkban 35 ezer példányra tehető, és enyhén emelkedő tendenciát mutat. Jóllehet a listákon inváziós fajként szerepel, ez a státusza nem egyértelmű.

Az őshonos dámszarvas kipusztulását kö­vetően, betelepítés következtében bukkant fel ismét idő­számításunk kezdete körül. Orszá­gos állománya napjainkban 35 ezer példányra tehető. Bár a lis­tákon inváziós fajként szerepel, ez a státusza nem egyértelmű.

Bár nehéz meghatározni, hogy az elmúlt évszázadokban mennyire volt jellemző és gyakori faj hazánkban az aranysakál, folyamatos jelenléte a 20. század első feléig igen valószínű. Ezt követően néhány évtizedig nem bukkant fel, kipusztult fajként tekintenek rá, de az elmúlt évtizedekben újból stabil, állandó a megtelepedése. Napjainkra a faj az egész országban jelen van, rohamosan terjed és szaporodik – évente 2500 példányt puffantanak le a vadászok.

A Magyar Tudomány című havilapban Mit csinálnak az emlős özönfajok Magyarországon? című cikkében Csorba Gábor, a Magyar Természettudományi Múzeum főmuzeológusa arról írt, hogy a muflon mint özönfaj megítélését részben nehezíti, hogy az inváziós fajok definíciójába nem illeszthetők be a háziállatok, és ezek nem is szerepelnek a listákon. A muflon viszont „határeset”, hiszen – a háziasított fajok közül egyedüliként – megőrizte az átmeneti állapotot egy vadon élő faj és egy háziállat között. 1901-ben telepítették be először hazánk mai területére, országos állománya jelenleg 13-14 ezer példány, és enyhén emelkedő tendenciát mutat.

Az inváziós fajok definíciójába nem illeszthetők be a háziállatok, ezek nem szerepelnek a listákon. A muflon „határeset”, hiszen – a háziasított fajok közül egyedüliként – megőrizte az átmeneti állapotot egy vadon élő faj és egy háziállat között. Országos állománya enyhén emelkedő tendenciát mutat.

Az 1900-as évek első felében a Szovjetunió számos területére telepítettek nyestkutyát a Távol-Keletről, első példányai az 1980-as évekből ismertek hazánkban. A korai, jelentős terjeszkedés után állománya napjainkra stabil és nem jelentős, évenkénti terítéke országo­san tíz-húsz példány. Az előbbihez hasonlóan egyértelműen inváziós faj az észak-amerikai eredetű mosómedve, melyet először az 1920-as években telepítettek be Európába. Nálunk – a nyestkutyához hasonlóan – az 1980-as évektől van jelen, populációja részben az Ausztria felőli terjedésnek, részben pedig hazai tenyészetekből való kiszabadulás­nak (vagy kiengedésnek) tudható be. Állománya alacsony, a statisztikák szerint nem emelkedik, évenkénti terítéke legfeljebb tíz példány.

Európában 77 betelepült madárfaj ismert. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) nyilvántartása alapján

Az adatokból az is kiderül, hogy a hat madárfaj közül kettő – a fácán és a parlagi galamb – található a 140 leggyakoribb fészkelő madárfaj között. E két faj közül a parlagi galamb hazai állománya mutat szignifikáns növekedést – 1999 és 2015 között a fészkelő állomány 170 százalékkal növekedett –, míg a fácán esetében stabil volt az állomány. Szép Tibor, a Nyíregyházi Egyetem professzora szerint e két fajt illetően, a természetes szaporodás mellett, az emberi tenyésztés és kibocsátás, valamint a fácán esetében az intenzív vadászat is szerepet játszik a hazai állomány alakulásában.

Az MME adatai alapján a hazánk területének domináns részét, kétharmadát kitevő mezőgazdasági élőhelyeken a Nyugat-Európában tapasztaltakhoz hasonló ütemben csökken az agrárélő­helyek biológiai sokfélesége. A gyakori madárfajok állományának 30 százaléka tűnt el az ország kétharmadán, és a mezőgazdasági élőhelyeket használó fészkelő fajok 57 százaléka mutat szignifikáns csökkenést 1999 és 2015 között. A klímaváltozás egyik egyértelmű jele a hosszú távon vonuló fészkelő fajok állományának jelentős csökkenése – e fajok 55 százaléka mutat szignifikáns csökkenést.

Magyarország halfaunájában az idegenhonos fajok aránya igen nagy. Egy korábbi tanulmány szerint a nálunk előforduló 86 halfajból 28 (32,5 százalék) tekinthető idegenhonosnak. Ha azonban az utóbbi évtizedben felbukkanó, döntően akvaristák által kijuttatott és mára sok esetben önfenntartó állományú fajokkal is számolunk, akkor legalább 47 idegenhonos halfajt ismerünk. A legtöbb idegen faj – erről Erős Tibor és Vörös Judit írt szintén a Magyar Tudományban – direkt betelepítéssel jutott az országba.

Az akvaristák számos halfajt juttatnak ki természetes vizeinkbe. Néhá­nyuk nem csupán a termálvizekben honosodott meg, hanem egyéb vizekben is megtelepedett, például a Tisza vízgyűjtőjében is megjelent az eredetileg Kelet-Ázsiában honos amurgéb. Inváziója komoly veszélyt jelent a vörös könyves, fokozottan védett lápi póc állományaira.

Az élelmiszer-termelési célú betelepítésre jó példa a kínai fehér és a pettyes busa behozatala. Jóllehet e fajok húsa kiváló minőségű fehérjeforrást jelent az ember számára, tanulmányok igazolják, hogy állományaik jelentős mértékben befolyásolhatják a hazai édesvizek szerkezetét és működését.
A horgászok általi betelepítésekre példa az őshonos sebes és az idegenhonos szivárványos pisztráng túlzott mértékű telepítése olyan vízfolyásokba, ahol ezek a fajok nem fordultak elő, emellett a jelenlegi telepítések a sebes pisztráng esetén döntően nem az őshonos genetikai változatból történnek.

Néhányuk nem csupán a termálvizekben honosodott meg, hanem egyéb vizekben is megtelepedtek. Akvaristák által történt többszöri betelepítés következtében jutott el hazánkba az eredetileg Kelet-Ázsiában honos amurgéb. A faj 1997-ben itthon, a Tisza vízgyűjtőjében is megjelent, nem lehet tudni, hogy spontán terjedéssel vagy pedig halszállítmányokkal került ide. Inváziója komoly veszélyt jelent a vörös könyves, fokozottan védett lápi póc állományaira.

A kétéltűek és hüllők közül az idegenhonos fajok problémája inkább a hüllőket érinti. A hazai kétéltű­faunában máig egyetlen faj, az afrikai törpe karmos­béka jelent meg. Az első három példányt a Városligeti-tóban, 2015 februárjában találták. A karmos­békákat az 1930-as években kezdték el exportálni Dél-Afrikából, első­sorban laboratóriumi vizsgálatokhoz, ám az utóbbi évtizedekben már akváriumi fajként is találkozhattunk velük. Inváziós fajjá az 1960-as évektől vált a dél-afrikai karmos­béka Észak-Amerikában, Európában, Dél-Amerikában és Ázsiában, amikor a laboratóriumuk­ból kiszabadult vagy szándékosan elengedett egyedek szaporodó­képes állományokat alapítottak. A hazai faunára nézve a karmos­­békák veszélye inkább abban rejlik, hogy különféle betegségekkel megfertőzhetik a hazai faunát.

A hüllők esetében már jóval gazdagabb a hazai idegen­­honos fauna. Az MME Kétéltű- és Hüllő­védelmi Szakosztálya eddig tizenegy idegen­honos teknős­fajt/alfajt észlelt. Az Európai Unió 1997-ben rendeletben tiltotta be a vörösfülű ékszer­teknős behozatalát, amelyet 2002-ben Magyar­ország egy hasonló kormány­rendelettel erősített meg. Egyes Budapest környéki vizekben a vörös­fülű ékszer­teknős olyannyira gyakori, hogy kiszorítja élőhelyéről az egyetlen őshonos teknősünket, a mocsári teknőst. Az MME 2015-ben Budapest legnagyobb kiterjedésű állóvizében, a XVI. kerületben fekvő Naplás-tóban élő teknős­állományt vizsgálta. Azt tapasztalták, hogy az ékszer­teknősök nagyobb arányban voltak jelen, mint az őshonos faj.

A mai Magyarország területéről kimutatott bogárfajok száma nagyjából 6400, közülük mintegy 80 nem őshonos nálunk. Szándékosan az országba betelepített bogárfaj nincsen, mégis él nálunk egyetlen olyan jövevényfaj, melynek felbukkaná­sában a szándékosság szerepet játszott: a kelet-ázsiai eredetű harlekin­­katica. Nyugat-Európába tudatosan telepítették a levél­tetvek elleni védekezés céljából, onnan viszont saját erejéből terjeszke­dett tovább kelet, dél és észak felé, így érte el hazánkat is 2008-ban. 2011-től tekinthetjük özönfajnak, mert ettől kezdve jelentkezik óriási egyedszámban. Észak-Amerikában és Nyugat-Európában durván vissza­szorította az őshonos katica­bogár­fajokat, de újabb vizsgálatok szerint ez a hatása csökkenni látszik.

Idén nyáron Kóbor Péter entomológus, azaz rovartannal foglalkozó tudós, a Facebookon hívta fel a figyelmet egy új, idegen­honos inváziós kabóca­fajra, az élénkzöld lepke­kabócára. A rovar nagy testű, és könnyen felismerhető élénkzöld színéről és széles elülső szárnyairól. Eredeti élőhelyén, Észak-Amerikában az amerikai lepkekabócával – amely faj itthon szintén inváziós kabócafajként ismert – alkot közösségeket. Az élénkzöld lepke­kabóca fő kártétele, hogy a szőlő fiatal hajtásait felhasítva a növényi szövetekbe rakja le a tojásait. Ez hegese­dés­sel, a hajtás elhalásával járhat, ráadásul a seben keresztül könnyebben juthatnak be bakteriális vagy gombás fertőzések. Európában és hazánkban az élénkzöld lepke­­kabóca egyelőre nem okozott problémát, terjedésének nyomon követése a potenciális károkozás miatt fontos.

Az eredetileg idegen­honos puhatestű fajok, a szárazföldi és a vízi csigák és a kagylók ma már gyakran domináns tagjai a hazai faunának. A szárazföldi fajok között igazán komoly gazdasági kártételei csak az egyik szárazföldi meztelen­csiga­fajnak vannak, többségüknek nem ismeretes az eredeti, őshonos fauna tagjaira gyakorolt káros ökológiai hatása. Számos vízicsigafaj ma már meghódította termál­vizeinket, de éppen emiatt elterjedésük sziget-, illetve pontszerű, populáció­méretük nem jelentős. Mindezek miatt

A vándorkagyló eredetileg a Fekete-tengerbe torkolló folyókban élt, ám az elmúlt 150 évben nyugat felé erősen elterjedt (inváziós faj), és napjainkban már Közép-Európában is szinte mindenhol megtalálható. A Balatonban már 1926-ban ismert volt. Valószínűleg hajózás (ballasztvíz) közvetítésével került a Kárpát-medencébe. A vándorkagyló komoly technológiai problémákat idéz elő azzal, hogy a direkt hűtésű erőművek hűtőrendszerében elszaporodik, és eltömi a hűtőcsöveket.

Az inváziós jövevények közül emberre ártalmasnak a kórokozókat terjesztő inváziós csípőszúnyogfajok tekinthetők. Ezek hazai terjedésének felmérésére indított programot az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (ELKH) Ökológiai Kutatóközpontja. A három vizsgált faj – az ázsiai tigrisszúnyog, az ázsiai bozótszúnyog és a koreai szúnyog – opportunista, vagyis aktívan csípi az embert, a házi- és vadállatokat, a kétéltűeket, a hüllőket meg a madarakat. Ezzel állatról emberre terjeszthetnek olyan kórokozókat, amelye­ket a hazai csípőszúnyogfajok nem hordoznak. Egy veszélyes inváziós csípőszúnyog által terjesztett kórokozó magyarországi meg­telepedésének feltétele, hogy az inváziós fajokból nagy egyedszámú, stabil populáció legyen jelen az országban. A kutatóközpont Szúnyogmonitor programjának egyik fő célja az inváziós fajok hazai elterjedésének nyomon követése. A kutatók 2021-ben 1160 szúnyogot kaptak, közülük 407 ázsiai tigrisszúnyog, 86 ázsiai bozótszúnyog, 54 pedig koreai szúnyog volt. Az ázsiai tigrisszúnyogot legtöbbször Budapestről és környékéről jelentették, de szórványosan a Dunántúlon is jelen volt. A legtöbb ázsiai bozótszúnyogot is Budapestről és környékéről jelezték, ám elszórtan Nyugat-Magyarországon és az északi országrészben is találtak ilyen fajt. A legtöbb koreai szúnyogot pedig Budapest mellett, a várostól északkeleti irányban található településekről kapták, valamint elszórtan a nyugati országrészből jelentették őket.
„Az állat- és növényfajok elterjedése mindig is változott a földtörténet során. Ugyanakkor az emberiség okozta élőhely-degradáció és tájhasználat-változások, például utak építése miatt felpörgött számos nem­kívánatos faj terjedése. Az invázió nem állítható meg, mivel az okok nem változtak meg. Sőt, nemhogy nem változtak meg a kiváltó tényezők, hanem egyre rosszabb a helyzet. A klíma­változás megállíthatatlannak tűnik, így hatása folyamatos és jelentős problémát jelent. Ez közvetve emberi hatásnak tudható be, de az embereknek közvetlen hatásuk is lehet az inváziós fajok terjedésére, például felelőtlen viselkedéssel. Azonban ez általában lokális hatás, így jó eséllyel kiküszöbölhető, például ismeret­terjesztéssel, élőhely­­kezeléssel” – foglalta össze a jelenlegi helyzetet Báldi András akadémikus, az ELKH Ökológiai Kutató­központ­jának csoport­vezetője. A kutató­professzor szerint az invázió lassítása komoly kihívás, de nem lehetetlen.

A legjobb megoldás, ha a terjedést korai fázisban mutatják ki, mert akkor könnyebben megállítható. Egyénileg is sokat tehetünk kis figyelemmel: akváriumi halakat nem engedünk szabadon, figyelünk arra, hogy milyen növényfaj kerül a kertünkbe.

Az állat- és növényfajok elterjedése mindig is változott a földtörténet során. Ugyanakkor az élőhely-degradáció és a tájhasználat-változások, az emberek felelőtlen viselkedése és a klímaváltozás hatása folyamatos és jelentős problémát jelent. Az invázió nem állítható meg, bár kis figyelemmel egyénileg sokat tehetünk ellene. (A képen fecskefészek látható.)

Becslések szerint évente a világgazdaság teljesítményének öt százalékát emésztik fel az inváziós fajok okozta károk. Az Európai Unióban ez évi 12,5 milliárd euró kárt jelent. Nem véletlen tehát, hogy több nemzetközi egyezmény is foglalkozik az inváziós fajokkal kapcsolatos kérdésekkel.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022
Címkék

Innotéka