Előbb a tájrendezés, utána a rekultiváció

„A bányászat mindenkinek mumus, ugyanakkor vajon ki mondana le a lakhatásáról, a mobiltelefonjáról, a közlekedésről? Az életünk során használt eszközök alapanyagai ugyanis szinte mind a bányászattal kezdik élet­ciklusukat – mondta Tompa Richárd egyetemi tanársegéd. A Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Kar Bányászati és Geotechnikai Intézetének munkatársa szerint a bányatörvényben a tájrendezés a hangsúlyos, mivel a területet először rendezni kell, és csak utána lehet rekultiválni, ami inkább már mezőgazdasági tevékenység. A szakembert a tájsebek helyreállításának folyamatáról is kérdeztük.


A közelmúltban készült el a Gerecse új térképe, amely a felszínmozgásokhoz kapcsolódó káresetek és a lejtős tömegmozgásokra hajlamos területek jelölésével hívja fel a figyelmet a földtani eredetű veszélyekre. Ebből kiderül, hogy a Gerecse, de főképp a Dorogi-medence területén számos bezárt vagy felhagyott művelésű bányászati hulladéklerakó van, ám közülük csak kevés esett át rekultiváción. Gondolom, nem a Gerecse az egyetlen térség hazánkban, ahol rekultivációra váró terület található?

– Az éppen ismét átalakuló Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat online térképtárában már évek óta elérhető – több egyéb földtudományhoz kapcsolódó térkép mellett – egy országos mozgásveszélyeket bemutató térkép. Ennek alapján mérték fel részletesebben a Gerecsét. Ha megnézzük a térképet, láthatjuk, hogy a felszínmozgások jelentős része nem hozható összefüggésbe a bányászattal, hanem természetes vagy egyéb, nem bányászati (ipari, mezőgazdasági) területen következhet be. Ugyanakkor az ország több pontján, főleg a volt nagy szénbányászati területeken, jelentős számú, meddőhányókat vagy bányaüregeket tartalmazó helyszín található, amelyek esetében nem került sor rekultivációra vagy tájrendezésre.

A Gerecsén a felszínmozgások jelentős része nem hozható összefüggésbe a bányászattal, hanem természetes vagy egyéb, nem bányászati (ipari, mezőgazdasági) területen következhet be. (Részlet a Gerecse földtani veszélyforrásait bemutató térképből. A kivágaton Neszmély és Dunaszentmiklós környezete látható, a területen igen jellemző a felszínmozgásos tevékenység, és itt található egy nagy kiterjedésű, rekultiválatlan vörösiszap-zagytározó is. Forrás: ELTE)
Mielőtt elmélyednénk a témában, tisztázzuk először, mit értünk rekultiváción?

– Az adott tevékenység (erdészet, bányászat, kohászat, vízügy stb.) által bolygatott terület természetközeli visszaállítását úgy, hogy az erdőgazdasági, mezőgazdasági termelésbe vonható legyen. Azaz, a rekultiváció során a terület termékenységét is visszaállítják. A Bányatörvényben ez a fogalom csak érintőlegesen szerepel, a tájrendezés az, ami hangsúlyos, mivel a területet először rendezni kell, és csak utána lehet rekultiválni. Minden attól függ, hogy a hatóság mit ír elő. A tájrendezés, a rekultiváció folyamatosan követi a bánya működését, élettartamát. Bezáráshoz közeledve a bezárási műszaki üzemi terv már maga a tájrendezési terv.

Mi kell ahhoz, hogy az egykori bánya helyén termőterület jöjjön létre?

– Megfelelő vastagságú és humusztartalmú talajt kell rétegezni, ami az adott haszonnövény életfeltételeit biztosítja. A talajerő akár mű-, szerves- és zöldtrágyázással is pótolható. Például a mátraaljai lignitbányák meddőhányóit – homok, lösz, iszap – a legtöbb helyen művelésbe vonták. Egy részén erdő, szőlő vagy gyümölcsművelési ágban folyik termelés.

A meddőhányókat miért nem terítik vissza, miért maradnak meg dombokként?

– A bányaművelés során hatalmas hely kell a nagygépeknek, a szállítószalagoknak, a teherautóknak. Amíg működik a bánya, az a felület csak részben állítható helyre. A leállás után kitermelt meddőhányók közül a kisebbeket általában elterítik, de hiába hordanák vissza az összes meddőt, mindenképpen hatalmas tájseb maradna, hiszen rengeteg haszonanyagot vittek el onnan. A kitermelt lignit, barnaszén, homok, sóder helyén létrejöhet a bányató, amely idővel értékes természeti területté válhat. Néhány évtized múltán senki sem mondja meg, hogy az bányató. A nagyobb dombokat pedig olcsóbb humusszal leteríteni, mint elteríteni.

Hogyan kezdődik a tájseb „begyógyítása”? Mindig mintát kell venni, hogy kiderüljön, mit rejt a lerakó, a felhagyott bánya mélye, vagy elfogadják a tulajdonos információit?

– A tájsebek létrejötte egyfajta szükséges rossz, hiszen a bányászatra szükség van. A bányászat mindenkinek mumus, ugyanakkor vajon ki mondana le a lakhatásáról, a mobiltelefonjáról, a közlekedésről? Az életünk során használt eszközök alapanyagai ugyanis szinte mind a bányászattal kezdik életciklusukat. Tudomásul kell venni, hogy amit nem termesztünk, azt bányászni kell. Egyébként a tájsebeket nem mindig állítják helyre. Teljes helyreállítás nem is történhet, hiszen a kitermelt anyagot valahol felhasználják. A rendezés elsődlegesen a környezetet és emberéletet nem veszélyeztető helyszín kialakítására, biztonságossá tételére terjed ki. A tájba való illesztés növénytelepítéssel, sok esetben természetes visszatelepüléssel történik. Egy napjainkban legálisan működő bánya vagy hulladéklerakó esetében folyamatos a nyomon követés, így nem feltétlenül szükséges a kutatás az ott elhelyezett, keletkezett anyagokkal kapcsolatosan, mert azt a működés ideje alatt vizsgálták. A kilencvenes évek előtti időszakból származó objektumok esetében viszont célszerű lehet, sőt esetenként a hatóság meg is követeli a mintavételt.

Rekultiváció az adott tevékenység (erdészet, bányászat, kohászat, vízügy stb.) által bolygatott terület természetközeli visszaállítása úgy, hogy az erdőgazdasági, mezőgazdasági termelésbe vonható legyen. Rézbánya rekultiváció előtt (fönt) és után.
Hány bánya működik napjainkban Magyarországon?

– Amikor azt mondom középiskolásoknak, hogy legyenek bánya­mérnökök, mert egy csodás szakmát űzhetnek, azt a választ kapom: „Miért? Nincs is bánya Magyarországon.” Óriási tévedés. Ezernél több bányatelket tartanak nyilván, 600-800 bánya folyamatosan működik. Nagy részük agyag-, homok-, kavics- és kőbánya. Ezek mind külszíni fejtésesek – az utolsó mélyművelésű bányát, a bakonyoszlopi bauxit- és szénbányát a közelmúltban zárták-zárják be. Az utolsó nagy mély­műveléses szénbányánk, a márkushegyi barnaszén­bánya ajtajára 2014-ben került lakat. Azaz, meglehetősen sok bánya ad munkát a szakmának.

Összesen hány bányatelek lehetett az országban, és ebből hányat rendeztek?

– A bányászathoz kapcsolódó tájsebek – üregek, bányák, meddő­hányók – felmérése a 2010-es években megtörtént. Akkor az összes ilyen objektum száma meghaladta a 16 ezret. Ezeket egy európai uniós előírás miatt kellett felmérni. Minden tizedik esetében volt és van szükség valamilyen beavatkozásra. Nem érte el a százat azoknak a hely­színek­nek a száma, ahol olyan veszélyes anyagot halmoztak fel – példák erre az urán­bányászat meddő­hányói, a különféle zagytározók –, amelyeket rekultiválni kellett. Ezek nagy részét időközben rekultiválták, vagy most van folyamatban. Utóbbira példa a gyöngyös­oroszi ércbánya helyreállítása.

Hogyan rekultiválható egy vörösiszap-tározó?

– Hihetetlen mennyiségű vörösiszap van az országban. Ezeket a tározókat általában lefedik, kőzetlisztet vagy agyagot terítenek rá megfelelő vastagságban. A csurgalékvizet összegyűjtik, kezelik. Ezek a tárolók egyébként nagyon értékesek, mert hallatlanul nagy mennyiségű földfémet és ritkaföldfémet tartalmaznak. Ezek egyre keresettebbek. Sokan mondják, hogy a jövő nyersanyaga a vörösiszap.

Mi történik, ha kiderül, hogy a lerakóban felhalmozott anyag veszélyes a környezetre?

– A Hulladéktörvényben és a veszélyes hulladékokról szóló kor­mány­rendeletben szigorúan szabályozott ezek kezelése. A veszélyes anyagokat felmérik, elszállítják, kezelik, majd az erre a célra kialakított tárolókba helyezik el, illetve a területet kármentesítik.

Egyes hulladéklerakók esetében a mezőgazdasági, az erdőgazdasági hasznosítás nem, vagy csak korlátozott mértékben valósítható meg, beépítésük pedig nagy nehézségekbe ütközik. Ilyenkor mi a megoldás?

– Ilyenkor általában tájba illesztés történik. Ahogy korábban is említettem, a területet biztonságossá teszik, rendezik, majd esetleg növénytelepítést végeznek, de legtöbbször csak hagyják a természetes folyamatokat érvényesülni. Néhány év alatt visszatelepülnek az első pionír növényfajok. A legtöbb hulladéktároló felszínét csupán fűvel vetik be, majd rendszeresen kaszálják. Nagy gyökeret eresztő fákat nem ültetnek oda, mert a gyökérzet átdöfheti a szigetelőréteget.

Kinek a költsége a tájseb eltüntetése?

– A Bányatörvény alapján természetesen a bányavállalkozó feladata a tájrendezés elvégzése, amit a hatóság ellenőriz. A törvény alapján a bányászat megkezdése előtt úgynevezett pénzügyi biztosítékot kell befizetni, amit akkor használnak fel, ha a vállalkozás például jogutód nélkül megszűnik. A kilencvenes évek előtt keletkezett rendezendő területek költségeit az állam viseli. Ha valahol nem az engedélyeknek megfelelően állították helyre a területet és szivárog valami, a monitoring vagy a növényzet jelzi, hogy valami nincs rendben, a hatóságok lépnek.

Az összes, bányászathoz kapcsolódó ob­jek­tum száma a 2010-es években végzett fel­mérések szerint meghaladta a 16 ezret. Minden tizedik esetében volt és van szükség valamilyen beavatkozásra, és száznál keve­sebb, ahol veszélyes anyagot halmoztak fel. Ezek nagy részét rekultiválták, vagy most van folyamatban a rekultiváció. A veszélyes anyagokat felmérik, elszállítják, kezelik, majd az erre a célra kialakított tárolókba helyezik el, illetve a területet kármentesítik.
A Dunakanyar egyik látványos tájsebe a Naszály hegy oldalán található mészkőbánya okozta mélyedés. Hogyan rekultiválható egy olyan tájseb, ahonnan a követ fejtették, de a helyére nem hordtak szemetet?

– A bányaüregek, legyenek azok mélyművelésesek vagy külfejtésesek, nagyobb részében nem történik manapság semmilyen (kommunális, építési, veszélyes) hulladékelhelyezés, maximum a bányászati hulladékkezelő létesítmény marad ott és kerül rendezésre, ami – bár nevében „hulladék”, de – valójában természetes kőanyagok halmaza, és nagyrészt nem tartalmaz semmilyen veszélyes anyagot. Ha majd egyszer felhagynak a kőfejtéssel, valószínűleg csonkoltan marad vissza a hegy. Esetleg a lépcsőzetesen kialakított szintekre telepítenek növényzetet.

Milyen technikákat alkalmaznak a rekultiváció során?

– Mondhatnánk, bármilyet. Attól függ, milyen a terület, bánya, amelyet rekultiválni szeretnénk. Az alkalmazott technológiák, javítóanyagok használatának csak a fantázia és a pénz szab határt – na és persze a hatóság utasítása.

Hazánkban az agyagszigetelés mellett elsősorban a bentonitszőnyeg, illetve a HDPE-fólia alkalmazása terjedt el. Léteznek más megoldások is?

– Ez attól is függ, hogy alsó vagy felső szigetelésről beszélünk, milyen a földtani közeg, milyen mélységben található talajvíz, stb., de egyébként hulladéktípus-függő, hogy milyen szigetelést alkalmaznak. Inert hulladékok (adott körülmények között kémiai reakcióba nem lépnek – a szerk.) esetében például nem, vagy csak minimális záróréteget alkalmaznak, ellenben veszélyes hulladékoknál többrétegű HDPE, még akár beton és egyéb védelmet. A legutolsók között a mecseki uránbányászat meddőhányóit, zagytározóit, illetve a bauxitbányászat különböző vörösiszap-tározóit szigetelték le, vagy van folyamatban a szigetelés, általában többrétegű agyagos, kőzetlisztes anyaggal.

Meddig kell figyelni, monitorozni a helyreállított területet azért, hogy tudják, nem sérült-e meg a „csomagolás”, nincs-e szivárgás valahol?

– Mind a bányászati, mind a hulladékgazdálkodási tevékenységet hatósági engedélyeztetés és folyamatos vizsgálati kötelezettség terheli. Már a hulladékgazdálkodási engedély megszerzésénél kockázatértékelést kell végezni, illetve annak tartalmaznia kell, hogy az utógondozás során a monitoringtevékenységet mennyi ideig és milyen tartalommal kell végezni. Ezt a létesítmény várható környezeti hatásaira tekintettel kell meghatározni, amelyek függnek az elhelyezett hulladéktól, a földtani és vízföldtani közegtől, a lakott terület távolságától, meteorológiai viszonyoktól stb.

Hazánkban az elmúlt évtizedekben számos új regionális hulladéklerakó épült, ám a hátrahagyott több ezer hulladéklerakó rekultivációjára mikor kerülhet sor? Van ennek határideje, vagy a forrásoktól függ?

– A regionális hulladéklerakók előtti időszakban szinte minden település határában volt egy jobban-rosszabbul kialakított hulladéktelep. Ezeket 2002-ben mérték fel, majd jelentős részüket felszámolták, végleges lezárással, ha jól emlékszem, 2009-re. Ezzel pár­huzamo­san, vagy ezt követően épültek a regionális hulladéklerakók, melyeket már a nemzetközi standardoknak megfelelően alakítottak ki. A Miskolc környezetében található, bezárásra ítélt lerakók közel egy évtizede szigetelve, füvesítve vannak. Olyannal nem találkoztam mostanában, aminek a helyreállítása ne kezdődött volna el. Persze minden bizonnyal akad még olyan…

A rekultiváció tervezése során nem hagyható figyelmen kívül az „optimális kockázat elve”, amely szerint minden emberi tevékenység bizonyos kockázattal jár. Ezt egy optimálishoz közelítő minimális szintre célszerű csökkenteni, amit tudatosan vállalni kell. A tervezésnél meg kell teremteni a környezeti kockázat és rekultiváció bekerülési költségének összhangját. Ez mit jelent?

– Egyszerűen azt jelenti, hogy a lehető legolcsóbban, a legnagyobb hatékonysággal oldjuk meg a problémát, csökkentsük a kockázatot a lehető legkisebbre.

A hazai hulladékgazdálkodási gyakorlatot ismerve megállapítható, hogy az újonnan épült hulladéklerakók rekulti­vációjának központi kérdése a hulladéklerakók rézsű­állé­konysága. A hulladéklerakót üzemeltető vállalkozások a lerakót legtöbb esetben meredek hajlásszöggel alakítják ki. Egyes esetekben kérdéses, hogy a meredek hajlásszögek mel­lett egyáltalán biztonságosan rekultiválható-e a hulladéklerakó. Ilyenkor mi történik?

– A rézsűszög egy műszaki paramétere minden hulladéktároló létesítménynek, legyen az bányászati vagy kommunális. Már a létesítés engedélyeztetésénél meghatározzák, ami vagy szabványban, vagy a hatóság által rögzített, vagy épp geotechnikai modellezéssel bizonyított. Természetesen ettől függetlenül bekövetkezhetnek mozgások, de ennek kicsi a valószínűsége. Általában több tényező együttes jelenléte szükséges hozzá. Egyébként az üzemeltetőnek a felhagyás, bezárás után is vannak kötelezettségei, például a felszínmozgás következményeinek felszámolása, illetve egyéb veszélyek elhárítása.

A régi hulladéktelepeket 2002-ben mérték fel, majd jelentős részüket felszámolták, végleges lezárással. Ezzel párhuzamosan vagy ezt követően épültek a regionális hulladéklerakók, melyeket már a nemzetközi standardoknak megfelelően alakítottak ki.
Sok magyar bánya rekultivációja van már folyamatban, de talán még több, ami el sem kezdődött – és csak kevés van kész. A folyamat lassan, de biztosan halad. Mondana néhány jó példát és olyat is, amit a mai napig nem sikerült megoldani?

– Mint korábban említettem, a bányák jelentős részénél nem történik rekultiváció. A jogszabályi, hatósági kötelezettségeknek megfelelően biztonságossá teszik, tájrendeznek, majd a terület spontán beerdősödik. A hozzám legközelebbi ilyen bánya a Mátraszentistván–Gyöngyösoroszi ércbánya területe, ahol most is folyamatban vannak felszíni és felszín alatti kármentesítési, tájrendezési feladatok. Ez a bánya és a kapcsolódó ércfeldolgozó a nyolcvanas évek második felében zárt be, és sajnálatos módon nem lett megfelelően tömedékelve, így környezeti kockázatot jelent az onnan kilépő víz. Akkoriban a bányászat állami tevékenység volt, így most is az állam finanszírozza a tevékenységet, a munkát pedig a Nitrokémia Zrt. végzi.

Olykor egy bánya bezárása önmagában is elég, a természet helyrehozza a károkat. A bakonyi bauxitbányák számának csökkenése automatikusan a karsztvízszint emelkedésével és a Tapolcai-tavasbarlang feltöltődésével járt. A bezárt bányák nem válhatnak idővel illegális hulladéklerakókká?

– A hazai bauxitbányászathoz kapcsolódó vízszintsüllyesztés környezeti szempontból nem volt a legjobb megoldás, viszont a tervgazdaság időszakában a termelés, önellátás és jóvátétel fontosabb volt, mint a környezetvédelem. Mára a bauxitbányászat, sőt a teljes mélyműveléses bányászat megszűnt hazánkban, így a karsztvízszint folyamatosan regenerálódik. Természetesen bármely felhagyott bányaüreg válhat illegális lerakóvá, ahogy azt számtalan példa bizonyítja országosan, de természetesen ez nem szükség­szerűen következik be. A földtulajdonos, a környék lakossága nagyban meghatározza, hogy hol lesz illegális lerakó az egykori bányából. Sajnos a lakosság környezettudatosságát jól mutatja, hogy az utak mentén mennyi szemét halmozódik fel folyamatosan. Ehhez társul a nagyobb mennyiségű illegális hulladékelhelyezés a dűlőutak mentén, erdőtakarásokban. Pedig szinte minden településen van szilárdhulladék-elszállítás, és a hulladékudvarokra kis mennyiség beszállítható ingyen is, csak valószínűleg sokan ezt nem is tudják. Talán a különböző plakátkampányok között hulladékelhelyezéssel kapcsolatos is lehetne…

A kitermelt lignit, barnaszén, homok, sóder helyén bányató jöhet létre. A bányató nagyon érzékeny a szennyezésre, mert az – a földtani sajátosságok miatt – könnyen bekerülhet a felszín alatti vizekbe. Komoly odafigye­lést és védelmet igényel tehát, ám idővel értékes természeti területté válhat, és néhány évtized múltán senki sem mondja meg, hogy az bányató volt.
A bányászat egyik természeti előnyökkel járó következménye a bányatavak kialakulása, ahol legtöbbször tilos fürödni, mert bizonytalan a mélységük és a tisztaságuk, de megtelepedhet bennük a vízi élővilág. Ezek megmaradnak, vagy idővel felszámolják a mesterséges látványosságokat?

– A bányató előny és hátrány is egyben. A kavics- és homokbányászat után fennmaradó bányatavak nagyon érzékenyek a szennyezésre, mert az – a földtani sajátosságok miatt – könnyen bekerülhet a felszín alatti vizekbe, így komoly odafigyelést és védelmet igényel. Persze nagy előny lehet egyes településeken a rekreációs hasznosítás, illetve kiváló, fajgazdag élőhely lehet. Ha nem is kifeje­zetten a bányatavakra született az 1971-ben aláírt Ramsari Egyez­mény, de ez a nemzetközi megállapodás a vizes élőhelyek és az ott élő madárvilág védelme érdekében jött létre, amelyhez a mai napig több mint 130 ország csatlakozott. Magyarország 1979-ben írta alá az egyezményt, olyan helyszínekkel, mint a Kis-Balaton, a Hortobágy, a (kardoskúti) Fehér-tó stb. A bányatavak felszámolása sem gazdasági, sem környezeti szempontból nem célszerű.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022
Címkék

Innotéka