2018. május: jegyzet, orvostudomány, agykutatás, portré, csillagászat, tudomány, it, egyetem, ipari automatizálás, ipar 4.0, robotika, lézer, innováció, okostechnológia, energiagazdálkodás, zöldkörnyezet, hulladékgazdálkodás, kiállítás/konferencia, vízgazdálkodás, fenntarthatóság, mesterséges intelligencia, hálózatkutatás
2018. május 4.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Megmutatni magunkat másoknak

„Az ember nem lépheti át a korlátait. Hiába szeretnék én Márffy Ödön stílusá­ban alkotni, a végeredmény »szirmais« lesz, mert az kerül a vászonra, ami a kezemben van” – nyilatkozta magazinunknak Szirmai Imre neurológus professzor, akit előző megszólalónk, Perner Ferenc ajánlott. A Pécsről indult szakember meggyőződése, hogy nem járt le a tankönyvek ideje, mert a digitális tanulás, a képernyő nézegetése nem alkalmas arra, hogy valaki a gyakorlati orvostudományban megfelelő jártasságra tegyen szert.


Tisztelői igazi reneszánsz egyéniségként beszélnek Önről: fest, szépirodalmi műveket alkot, miközben szakmájának, a neurológiának is meghatározó alakja. Melyik az igazi?

– A neurológia. Ugyanakkor nem érzek érdemi különbséget a szép­irodalom és a szakirodalom között, hiszen mindkét esetben hasonló kényszerek működtetnek. Ráadásul a két terület nem esik messze egymástól. Az újabb könyveim átmenetek a szakmám és a szellemtudományok között. Egyébként büszke vagyok arra, hogy a 2014-ben megjelent Ars Neurologiae című munkám eladhatatlan. A kollégáim szerint azért, mert nehéz olvasmány. Ha nehéz is, többek szerint egyes fejezeteket tananyagként kellene tanítani. A Neurológia tankönyvet azért írtam, mert fontosnak tartottam, hogy a szakterület gyakorlati ismeretei egy helyen elérhetők legyenek. Meggyőződésem, hogy nem járt le a tankönyvek ideje, mert a digitális tanulás, a képernyő nézegetése nem alkalmas arra, hogy valaki a gyakorlati orvostudományban megfelelő jártasságra tegyen szert.

Azt mondja, az Ars Neurologiae eladhatatlan. Gondolom, nem remittendát akart írni?

– Szó sincs róla. 2015-ben jelent meg az Ideg-lelés című kötetem, amely a 2003-as, nagy sikert aratott Valami ideg című esszékötet átdolgozott, bővített, újragondolt változata. A két munkában az orvosi hivatás jelenlegi helyzetét elemeztem változó, lassan elszegényedő társadalmunkban, az orvosok és betegeik viselkedésének tükrében, megélt tapasztalataim alapján. Mindkét kötet elfogyott, amit azzal magyarázok, hogy az emberek szeretik, ha valaki ironikusan közelít meg egy témát, márpedig én ezt tettem a saját szakmámmal. Az orvostársadalomhoz hasonló hierarchikus rendszerek építik fel az emberi közösségeket – a pedagógusok között is erős a hierarchia, mint ahogy a politikusok körében is természetes. Az alá-fölé rendeltség univerzális.

Az előbb említett két kötetében nem csupán erről, hanem az orvos elit megvásárolhatóságáról, a gyógyszergyárak egyre nagyobb befolyásáról is írt. Kapott negatív visszajelzéseket?

– Nem. Senki sem jelezte, hogy személyében megsértettem volna. Ezzel mindenki tisztában van, csak nem beszél róla. Az orvosi szakma kiszolgáltatott, ezért nagyon keveseknek van saját jelleme. Ezen azt értem, hogy a szakma művelői úgy viselkednek, ahogy az egy orvostól elvárható. Ahogy azt a betegek és a társadalom elvárja. Lehet személyisége, de ez nem azt jelenti, hogy ellene megy a szokásoknak és a törvényeknek. Az orvosok többsége ugyanis opportunista, mert ez neki és a betegeknek is megfelelő állapot. Ettől kiszámítható a két fél kapcsolata.

2016-ban Óceán címen verseskötete jelent meg. A kötet apropóján Zebegénybe hívták, ahol a hallgatóság a neurológus szemüvegén át láthatott rá a tehetség fogalmára, és – példákon keresztül – annak árnyaira. Két híres zeneszerző, Robert Schumann és Maurice Ravel mellett Glenn Gould zongoraművész életpályáját és az életrajzi művekben nem található neurológiai betegségeit ismerhették meg a résztvevők. Miért tartotta fontosnak ezt a vonalat?

– Schumann betegsége kellően ismert. Jobb kezének harmadik ujja húszas éveinek elején megbénult. Attól kezdve képtelen volt a korábbi virtuozitásra, ezért fordított mind több időt a zongorázás helyett a zeneszerzésre. Egyik műve, a C-dúr toccata, káprázatos darab, nehéz lejátszani – a jobb kéz harmadik ujja nem kap szerepet. Magam is zongorázom, de mivel a zenetanulásra leginkább fogékony korszakban nem tanulhattam, rettentő kínok árán jutottam el 33 évesen addig, ahol abbahagytam. Képes lettem például a Johann Sebastian Bach által komponált halhatatlan Das wohltemperierte Klavier (A jól temperált zongora) néven ismert darabokat felismerhetően eljátszani. Annak idején, most már nem. Innen eredeztethető a zenéhez fűződő kapcsolatom.

Milyen könyvön dolgozik jelenleg?

– Arra keresem a választ, hogy miért vannak olyan korszakok, amikor a ráció meggyengül, és helyére az emóció lép. Az emberiség történelmében világosan kimutathatók ezek a periódusok. Úgy tűnik, napjainkban az emóciókon keresztül lehet az emberekre hatni. Legalább egyévnyi munkám van még, mire eljutok oda, ahova eredetileg jutni akartam.

Mi a mozgatórugója ezeknek a folyamatoknak?

– Egy műhely. Huszonegy-huszonkét éves koromban a pécsi Élettani Intézetben olyan emberekkel találkoztam, akiknek nem volt elegendő saját kutatási témáik művelése. Ilyen volt Grastyán Endre, aki nagyon sok pályatársunk életét befolyásolta. Hatott ránk, de nem akarta, hogy majmoljuk. Aki azt teszi, abból epigon lesz. Sok ilyet ismerek. Rettenetesek. Ha az ember épeszű akar maradni, jól teszi, ha eltávolodik a példaképektől. A pécsi intézetben – ez volt a másik műhely, a Környey-klinika – nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy az ember ne feledje, a betegágyon túl is van élet. Én könnyen megtartottam az egyensúlyt, mert ha úgy hozta a kedvem, verset írtam és novellát, vagy éppen festettem, két kiváló kollégámmal, Bodosi Mihállyal és Pintér Nándorral. Nem tartom magam nagy költőnek és írónak, de aminek ki kell jönnie, azt leírom, ha úgy érzem, hogy mást is érdekelhet.

Egy nem túl nagy Baranya megyei községben, Szászváron született. Ki indította el onnan a pécsi orvosegyetemre?

– A Mecsek északi lábánál elterülő Szászváron kevés sváb, sok magyar paraszt-polgár lakott. Az én őseim iparosok voltak, iszonyatosan szegény, szerencsétlen sorsú ősöket talált a fiam, amikor el­készítette a családfánkat. Az általános iskolai tanáraim magukra sokat adó szakemberek voltak, akik nagy tudással és szeretettel oktattak és irányítottak bennünket. 1956-ban lettem gimnazista Pécsen. Alig melegedtem meg a Nagy Lajos Kollégiumban, jött a forradalom. Ez a kollégium a városközpontban, a Széchenyi téren volt, minden fontos eseménynek szem- és fültanúi voltunk. Nem tagadom, megijesztett bennünket, amit akkor tapasztaltunk, hiszen addigi életünkhöz viszonyítva hatalmas változást éltünk át. Féltünk, mondjuk joggal, hiszen feltörtük a sportszövetség fegyvertárát. Nem lett bajunk, mert gyorsan elszedték tőlünk a fegyvereket.

Orvos akart lenni?

– Genetikus is lehetséges pálya volt, ami meglepőnek tűnhet, hiszen a DNS kettős spirálját James Watson és Francis Crick 1953-ban fedezte fel. Csakhogy akkoriban a genetikát a szocialista blokkban a moszkvai Lomonoszov Egyetemen oktatták, ahova én nem vágytam. Utólag azt mondom, szerencsére, egyéb származásom miatt nem mehettem Moszkvába. Ellenben felvettek a pécsi orvoskarra.

Jó időben volt jó helyen, hiszen a hatvanas évek elején a pécsi orvosegyetemet magyar Heidelbergként szokták emlegetni. Mit érzett ebből?

– Hogy valóban kivételes emberektől tanulhattuk a hivatásunkat. Ritkán fordul elő, hogy ennyi zseniális koponya egy időben, egy helyen oktasson. Ernst Jenő a biofizikát, Cholnoky László a biokémiát, Szabó Dezső a kémiát, Szentágothai János az anatómiát, Lissák Kálmán az élettant, Donhoffer Szilárd a kórélettant, Romhányi György a kórbonctant, Hámori Artúr a belgyógyászatot, Környey István a neurológiát és pszichiátriát adta elő – néhány név az ak­kori kiválóságok közül. A részben Erdélyből és Felvidékről érkező tanárok Pécsen nyugalmat találtak. Amikor őket hallgattam, mindig olyan érzésem volt, hogy a 19. század végéről származó mentalitás keveredett a 20. századi szakmai tudással. Hagyományos eszközökkel és módszerekkel modern tudományt műveltek.

1966-ban diplomázott. Miért a neurológiát választotta?

– Az egyértelmű volt, hogy az egyetemen képzelem el a szakmai pályafutásomat. Az élettani intézetbe pályáztam, de ott nem volt állás, illetve nekem nem volt. Lissák Kálmán javasolta, hogy menjek el Környey Istvánhoz, az Ideg- és Elmegyógyászati Klinikára. Felvett, az alagsori fiziológiai laboratóriumban Molnár László munkatársa lehettem. Első témaként az epilepszia hatását vizsgáltam a helyi agyi keringésre. 1969-ben a témavezetőm Debrecenbe távozott, ami azzal járt, hogy jelentősen romlottak a kutatási feltételek. Pénzünk nem volt, az eszközöket magunk állítottuk össze, vagy éppen kölcsönkértük. Környey István 1972-ben nyugdíjba vonult, összecsomagolt, elbúcsúzott a kollégáitól, majd az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet neuropatológiai laboratóriumának munkáját segítette tudományos tanácsadóként. A klinika átépítése miatt az is felmerült, hogy megszűnik az élettani laboratórium, jobb híján megpályáztam és elnyertem egy bécsi IBRO ösztöndíjat. Az egyik bécsi akadémiai intézetben az agyi elektromos tevékenységet elemezték számítógép segítségével. Amikor megérkeztem, egy hatalmas berendezést láttam, megkérdeztem, mi az? Az volt a számítógép. Itt tanultam meg, hogy miként lehet matematikai módszerrel biológiai jeleket analizálni. Olyan kísérleteket végezhettem az osztrák fővárosban, Petsche professzor laboratóriumában, amilyeneket, megfelelő berendezések hiányában, Pécsen nem volt alkalmam. Ezen eredményeim alapján készült el a kandidátusi disszertációm, amelyet 1980-ban megvédtem.

Ezután témát váltott, és az agyi keringési zavarokkal kezdett foglalkozni. Miért?

– Szeretem a változatosságot, ezért úgy gondoltam, valami másból írom meg az MTA doktora disszertációt. Ez lett a kérdésben említett téma. Ritkán fordul elő, hogy valaki pályájának közepén hátat fordít addigi kutatásainak, és új témát választ. Az igazság az, hogy váltanom kellett, mert a korábbi témát nem tudtam folytatni. Bejött. 1991-ben az orvostudományok doktora lettem.

Nemcsak kutatási témát váltott, hanem egyetemet is, hiszen 27 év után, 1993-ban Pécsről Budapestre költözött. Ismét azt kérdezem, miért?

– Hiába voltam négy éve egyetemi tanár, nem én vezettem az intézetet. Úgy éreztem, elfogy körülöttem a levegő. Megváltoztak a szokások, a neurológia kezdett átalakulni, kollégáim vagy elmentek, vagy meghaltak. Budapesti kollégáim tudták, hogy elvágyódom Pécsről, így megkerestek, amikor komolyan felvetődött, hogy az itteni klinikára új professzort neveznek ki. Akik el akarták foglalni ezt a posztot, azokat Csanda Endre, a búcsúzó professzor nem akarta utódaként látni. Engem többször meghallgattak, úgy éreztem, leendő kollégáim is elfogadnak. Már az előzetes tájékozódás során nagyon jó benyomásom alakult ki az egyetem tanári karáról. Pszichiáterként nem mindent mondtam el magamról, de belőlük mindent kiszedtem. Azt nem mondom, hogy mindannyian szimpatikusak voltak, de szakmailag valamennyien rendkívül értékes emberek voltak. Láttam, hogy a Semmelweis Egyetemen hatalmas munka folyik, a kollégák tele vannak becsvággyal, komolyan gondolják, hogy nívós tudományt műveljenek.

Mit kapott és mit adott a tanszéknek?

– Tizennégy éves igazgatóságom elején új intézkedéseket vezettem be, amelyek ellen azonnal mindenki tiltakozott, de idővel megszokták a döntéseimet. Számomra rendkívül furcsa volt, hogy ez az intézmény az egyetlen olyan neurológiai klinika az országban, amelynek a közelében nincs idegsebészet. Meggyőződésem, hogy hét-nyolc kilométerre lévő idegsebészettel nem lehet intenzív szakmai kapcsolatot ápolni – az utóbbi ugyanis az Amerikai úton volt. Az egységesítés nekem sem sikerülhetett. Vezettem a „Klinikai neurológiai kutatások” PhD-témák kutatásait, sok munkatársam minősítéséhez hozzájárultam.

Könnyen adta át a tanszék vezetését?

– Könnyen. Egy pillanatig sem kapaszkodtam az íróasztalomba, időben szereztem magamnak egy másikat. Félre a tréfát, pályámon számtalanszor láttam, hogy milyen sokan belebetegedtek vélt vagy valós hatalmuk elvesztésébe. Ez a legrosszabb effektussál jár – tönkreteszik az utódok életét. Bírálták azok döntéseit. Én tudatosan készültem erre a hatalmon túli állapotra. Mindenkivel közöltem, hogy se panaszkodni, se dicsekedni ne jöjjenek hozzám. Erre a célra ott van az utódom, vele kell kapcsolatot tartani.

Szirmai Imre 1942. május 13-án született Szászváron. A gimnáziumot a Pécsi Állami Nagy Lajos Gimnáziumban végezte. 1960-ban érettségizett, a Pécsi Orvostudományi Egyetemen 1966-ban kapott általános orvosi diplomát. 1966-tól 27 éven át az egyetem Ideg-Elme Klinikáján dolgozott. 1987-től egyetemi docens, 1989-től egyetemi tanár. 1993. július 1-jétől tanszékvezető egyetemi tanár a Semmelweis Egyetem Neurológiai Klinikáján. Ösztöndíjas volt Bécsben és a Grazi Műszaki Egyetemen, vendégprofesszor Portóban, rövid tanulmányutak Kanadában, Finnországban, Németország­ban, Ausztriában, Franciaországban. 1993 és 2004 között a Magyar Ideg- és Elmegyógyász Társaság elnöke, 2004 és 2010 között a Magyar Tudományos Parkinson Társaság elnöke. A Neurológia tankönyv írója és szerkesztője. Számos szakmai és jubileumi kiadvány szerkesztője. 1993 óta hat szépirodalmi könyve jelent meg. Főbb kitüntetései: Széchenyi-ösztöndíj, 1998; Sántha Kálmán-érem, 2001; Lissák Kálmán-emlékérem, 2004; Apáczai Csere János-díj, 2007. Jelenleg professzor emeritusként oktat magyarul, angolul és németül.
Nyugdíjba vonulása után professzor emeritusként az ötödéves hallgatókat magyarul, angolul és németül oktatta. Nem tud elszakadni az intézménytől?

– Idén már nem volt ilyen feladatom. Csak szakorvosjelölteknek tartok előadást, illetve mindenkinek, aki megkeres. Olyan vagyok, mint a tájra járó színész. Arra megyek, amerre hívnak. A korábban említett zebegényi előadást Fehér István mezőgazdász barátom szervezte meg. A német hallgatók oktatásában azért még lehet szerepem.

A festészet iránti szeretete gyermekkorától kezdve élénken él Önben, de csak harmincéves kora óta képzi magát, és alkot rendszeresen. Összegyűjtött képeiből Budapesten többször, valamint Pécsett rendezett kiállításokat. Műveiben leginkább utazási élményeit jeleníti meg. Szívesen festi meg a Balaton környéki tájakat, a Dunakanyar is kedvelt hely­színei közé tartozik, de sok képe idézi Portugáliát, az óceáni szigeteket és Toscanát.

– Feleségemmel, Kamondi Anitával – aki az Országos Klinikai Ideg­tudományi Intézet professzora, a Magyar Klinikai Neurofiziológiai Társaság elnöke – másfél éven át Portóban dolgoztunk, elektrofiziológiával foglalkoztunk. Hétvégenként festettem, az ott készült képeimből négy kiállításom volt. Legutóbbi élményem, hogy sikerült téli tájakat megörökítenem – korábban is terveztem ilyen sorozatot, de tél és hó híján várnom kellett. Amatőr festőként az a meggyőződésem, hogy a képeim nem lehetnek elnagyoltak, és fontos, hogy ne akarjanak többet közölni annál, mint ami az alkotóban van. Az ember nem lépheti át a korlátait. Hiába szeretnék én Márffy Ödön stílusában alkotni, a végeredmény „szirmais” lesz, mert az kerül a vászonra, ami a kezemben van. Alkotóként azt veszem észre, hogy az idő múlásával nem leszek jobb.

Felesége szintén a pécsi egyetemen oktatott. Könnyen adta fel az ottani állását és követte Önt a fővárosba?

– Nógatni kellett, de mivel megszületett a lányunk, alapvetően megváltozott a helyzet. Azt tudni kell, hogy az első házasságomból van két kiváló fiam, akiket nagyon szeretek. Egyikük sem akart orvos lenni. Nagyobbik fiam menedzser, a kisebbik a pécsi egyetemen programozóként keresi a kenyerét – és közben zenét szerez. A kislányom ellenben orvos lesz, most vizsgázott gyermekgyógyászatból.

Ahogy már az eddigiekből kiderült, festés mellett tankönyveket, novellákat, regényeket és verseket ír. Ez kapcsolta ki a szakmából?

– Nem, valamiféle kényszerről, esetleg játékról lehet szó. Azt nem tudom, mennyi nárcizmus van ebben, valamennyi lehet, mert nem tagadom, szeretem megmutatni magam másoknak, de az állandó jelenléttől irtózom. Adni szeretnék, mert tudom, hogy sokan nem tudják, amit én tudok, mint ahogy nagyon sok mindent én sem tudok, amit mások igen. Ez a folyamat hasonlít a tanításhoz. Abban is olyan ismereteket akarunk átadni, amikről sejtjük, hogy hiányzik a hallgatóság fejéből. Rendszerint első alkalommal nem megy bele, de a többség időben ráébred, hogy szükség van arra a tudásra.

Kutatási témái: a tudat zavarai, az agyi keringés szabályozása, kognitív folyamatok zavarai a neurológiában, elektrofiziológiai vizsgálatok Parkinson-betegségben. Melyiket tartja a legerősebbnek?

– Legjobb eredményeimet az első vizsgálataim hozták, azaz az epilepszia és az agyi keringés összefüggésére tett megállapításaim. Az agyi keringés zavarainak kezelésével kapcsolatos eredményeimet és a közleményeket még ma is idézik.

Min változtatna, ha visszaforgathatná az idő kerekét?

– Az én generációm, a második világháború idején születettekre gondolok, sok mindenen ment keresztül. Sokan már nem élnek közölünk, pedig élhetnének. Ebből a szempontból tehát szerencsés vagyok. Amit elértem a pályámon, az látványosnak tűnhet, de nem vagyok elégedett magammal, mert sok időmet elfecséreltem. Sokkal több mély emberi kapcsolatot kellett volna teremteni, illetve sokkal többet kellett volna külföldre járni. Az egyetemi polgár megannyi feladata mellett mérhetetlen szabadságot is kap. Ennek a szabadságnak a kihasználása tőlünk függ. Talán több szakmai cikket írhattam volna, de csak azért nem publikáltam, hogy növeljem az idézettségem számát. Akkor írok, ha érdemi a közlendőm. Tehát lényegében semmin nem változtatnék.

Kit ajánl következő megszólalónak?

– Már beszéltem róla: Fehér István mezőgazdász professzort, aki 75 éves korában lett Fulbright ösztöndíjas. Egy szenvedélyes pedagógust ismerhetnek meg a személyében.•

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018

Innotéka