2012. november: jegyzet, régészet, portré, tudomány, biotechnológia, egyetem, innováció, disszemináció, közlekedés, építés, zöldkörnyezet, tanulmány, atomenergia, it
2012. november 6.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Csanádi Márton

A vonaldíszesek nyomában

Váradi András enzimológus Bánffy Eszter régészt ajánlotta interjúsorozatunk következő alanyának. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézetének kutatója bármit csinált, egész életében egyetlen kérdés izgatta: az emberi gondolkodás fejlődése. A neolitikum elismert szakértője régészeti feltárásokról és természettudományos módszerekről is beszélt.


Egyszer jártam ásatáson, de nem felejtem el. Órák óta a felső talajréteget termeltük le, amikor az ásómmal egy koponyatetőt metszettem le. Na, akkor ért véget az én ilyen irányú érdeklődésem. Hogyan kezdődött az öné?
– Nem volt ilyen megrázó, de az ön esetén sem csodálkozom, hiszen a Kárpát-medencében az ember nem tudja úgy leszúrni a botját, hogy ne találjon valamit. Az elmúlt években hatalmas építkezések voltak, autópályák, bevásárlóközpontok létesültek, amelyek területét a betonozás előtt meg kellett kutatni. Általános tapasztalat, hogy az autópályák nyomvonalában kilométerenként két jelentős lelőhely kerül elő. A mai Magyarország becsült régészeti lelőhelyeinek száma a százezret közelíti, ebből húsz-huszonötezret ismerünk. Ez nem azt jelenti, hogy mindegyiket feltártuk. Csupán tudjuk, hogy ott van.

Ez a százezer hatalmas szám. Lehet ezek között szelektálni, hogy melyik a kevésbé fontos, vagy egy régész nem tehet különbséget ezek között?
– Mi arra esküdtünk fel, hogy mindent feltárunk, ami veszélynek van kitéve. Ehhez az elvhez ragaszkodott a magyar régészet. Nézzen körül, mivel járt ez! Olyan mennyiségű leletanyag került elő csak az autópályák mellől, mint amennyi a hazai régészet kezdete óta összesen. Az M6-os autópálya építésekor egy hihetetlenül értékes római villa maradványaira bukkantunk. Az egyik viadukt egyik pillére pontosan az egykori épület közepére esett volna. A viaduktot áttervezték, így megmenekült a villa, amelyet azonban nem tártak fel a régészek, hanem visszatemették. A lelőhely várja a boldogabb 22. századot, amikor lesz pénz és idő a feltárására. A helyzet annyiban változott, hogy mivel nincsenek új beruházások, leleteket termelő ásatások sincsenek.

Két éve a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat, majd a közel­múltban a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal szűnt meg, illetve alakult át. Állítólag azért, mert a kecskeméti Mercedes-gyár építése előtt a terület megkutatásáért milliárdos összeget kértek a régészek.
– Én is olvastam ezt a hírt, de ez így nem igaz. A valós indok azonban tényleg a pénz. A rendszerváltásig nem volt pénz a régészetben, mert nem nagyon voltak beruházások. A rendszerváltás után megindultak az útépítések, egymás hegyén-hátán létesültek a bevásárlóközpontok. Csakhogy akkor még az volt a törvényi előírás, hogy a beruházási költség legalább 0,9 százalékát régészeti célokra kell fordítani, ha vannak lelőhelyek. Mint tudjuk, lelőhely mindenütt van. Ez a helyzet korábban sohasem látott mennyiségű pénzt hozott a régészetbe. Ám az autópálya-építőknek minden megyével külön kellett egyeztetniük, minden esetben eltérő feltételekkel. Ezt a kuszaságot szüntette meg a 2007-ben létrehozott Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat. Ez a szervezet tárgyalt az építőkkel, gondozta a leleteket és rendelkezett a pénz felett. Jól működött a szakszolgálat, csakhogy elvonta a pénzeket a megyei múzeumoktól. Az új kormány első döntéseinek egyike volt, hogy 2010-ben visszakerültek a jogok a megyékhez, de nem mentek semmire vele, mert nincsenek ásatások. Az új törvény szerint minimális pénzből és mindösszesen kétszer harminc napig tarthat egy megelőző feltárás – így szinte jobb is, ha alig van új feltárnivaló terület. Az eddig előkerült leletanyag zöme ma raktárakban porosodik, ha egyáltalán bekerültek raktárakba. Azt hallom, hogy a raktározásra szánt pénzek is elfogytak. Nagyon nyugtalan vagyok. Mi lesz, ha elkeverednek a feljegyzések? Ha elvész a dokumentáció, kidobhatjuk a leletet, hiszen nemcsak a konkrét tárgynak van értéke, hanem annak a környezetnek is, ahonnan előkerült.

A felmenői között volt már, aki a régmúltat kutatta?
– Anyai nagypapám Sopronban magyar–német–pszichológia–történelem szakos tanár volt. Apai vonalon jogász, zeneszerző is színesítette a családot. Anyám tanárnő volt, apám színész. Énekeltem, hegedültem, versek között nőttem fel. Mindenki arra inspirált, hogy gondolkozzam, csináljak valamit, legyek kreatív, ne adjam alább, használjam ki az agyamat és a lehetőségeimet. Életem meghatározó élménye volt, hogy néhány nyarat a Nógrád megyei Bánkon tölthettem. Budapesti értelmiségi családok gyerekei jártak erre az alternatív helyre. Ebben a külön „országban”mindenki más nevet kapott, volt színházunk és operánk, amelynek magánénekese lehettem. A rendezőt Ascher Tamásnak hívták, a zenekarban a Fischer család tagjai zenéltek.

Édesapja Bánffy György, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, aki nemcsak a színpadon alkotott maradandót, hanem a politikában is felbukkant.
– Édesapám 1985-ben lett először országgyűlési képviselő. Akkor lehetett először két jelöltre szavazni. A Hazafias Népfront jelöltjeként jutott be, majd 1990-ben az MDF képviselőjeként a rendszerváltó parlamentnek is tagja lett. Az MDF-tagsága véletlenen múlott. Jó barátja, Mécs Imre az SZDSZ-be hívta, el is fogadta volna, de nem sokkal korábban az MDF mellett kötelezte el magát. Apámnak egyébként nem tett jót a politizálás, csak színésznek kellett volna maradnia. Mindent komolyan vett, túlságosan érzelmi ember volt, megviselték a politikai csatározások. Egy profi politikusról lepattannak a támadások, apám gyötrődött, és közben mi is szenvedtünk. A családi béke érdekében otthon nem beszéltünk politikáról, főleg azért, mert eltért a véleményünk.

Önt nem érintette meg a politika?
– Nem vonzott. Véleményem, gondolataim természetesen vannak, és mint értelmiségi, bűnt követnék el, ha hallgatnék olyan ügyekben, amelyekben nem szabad. Bizonyos helyzetekben az ember nem tud nem politizálni. Persze olyankor is hiába mond véleményt, ha nincs, aki meghallgatná. Én azt szeretném, ha fütyülhetnék a politikára, ha lenne egy dögunalmas kormányunk, ha nem kellene tudni, hogy hívják a pénzügyminisztert. De amikor azt látom, hogy az én vagy a kollégáim munkáját akadályozzák, akkor szólnom kell.

Hogyan fertőződik meg egy pesti lány a régészettel?
– Nem a föld titkainak feltárása ihletett meg, hiszen egyetemistaként láttam először ásatást. Mindig is az irodalom, a zene, a bio­ló­gia és a pszichológia érdekelt. Etológus akartam lenni, irodalomtörténész, esetleg zeneesztéta – ilyen pályák körül forogtak a gondolataim a középiskolában. De valamennyi területen egyetlen szempont izgatott igazán: az emberi gondolkodás változása, fejlődése. Hogyan jutottunk ide, ahol most vagyunk? Ebből a szempontból pedig szinte mindegy, hogy etológus vagy régész az ember. Magyar–angol szakra szerettem volna jelentkezni, ám az akkor Budapesten nem indult, így kötöttem ki a népművelés–angol párosnál. Az első év után átigazoltam, mert komolyabb pályát szerettem volna. A régészet sem úgy sült el, ahogy eredetileg képzeltem. Az elején kizárólag kerámiatípusokról tanultunk, de szó sem esett arról, hogy azokat az eszközöket emberek készítették. Az akkori idők egyik emberséges régészének, László Gyulának köszönhetem, hogy végül megszerettem ezt a szakmát.

1980-ban vette át diplomáját. Milyen tervekkel indult el a pályán?
– Abban az időben nagyjából mindegy volt, hogy ki milyen diplomát szerez, hiszen sem anyagilag, sem erkölcsileg nem volt nagy különbség a diplomák között. Azt tudtuk, hogy sohasem leszünk gazdagok, de könyvre, mozijegyre, hangversenyre mindig jut pénz. Az egyetemen különösen az indoeurópai őstörténet érdekelt, s mivel azt láttam, hogy aki ezzel foglalkozik, az vagy régész, vagy nyelvész, úgy gondoltam, én összekötő lehetnék a két tudományterület között. Vagy legalább kapcsolódási pontot jelentek majd, mint bronzkoros régész és indoeurópai összehasonlító nyelvész. Életem első nagy pofonja az volt, amikor kiderült, hogy a szanszkrit, görög, latin nyelvek hihetetlen mennyiségű nyelvtani adatát semmire sem tudom használni. Hamar rádöbbentettek, hogy nincs állás a szakmában. Elmentem előbb segédkönyvtárosnak, majd az MTA Központi Kémiai Kutatóintézetébe angoltanárnak. Annyi pénzt kerestem, amiből meg tudtam élni, de szabadidőmben régészetet tanultam. Ebből a helyzetből az egyéves heidelbergi ösztöndíj mentett ki.

Minek tekintsük a régészetet, természet- vagy társadalomtudománynak?
– A régészet öndefiníciójáról régóta viták folynak a nagyvilágban. Nálunk a rendszerváltás környékén vált élessé ez a kérdés. Addig ugyanis egyértelmű volt, hogy a régészet humán tudomány. A régésznek a görög és a latin nyelv mellett ismernie kellett a történelmet, okleveleket kellett olvasnia, feliratokat kellett megfejtenie. A történészek szerint a régészet a történelem segédtudománya, egyébként ugyanezt gondolták rólunk a művészettörténészek. Ebből a szerepből tört ki a szakma elsősorban a társtudományok eredményeinek bevonásával. Az atomfizikusok által kidolgozott, a szén tizennégyes tömegszámú izotópjának a meghatározásán alapuló keltezési eljárás, a radiokarbon módszer alapjaiban írta át a szakmát. Most ott tartunk, hogy a szénizotópos kormeghatározás matematikai módszerrel történő finomítása után, és négy-öt további eljárás segítségével, évtizedes pontossággal tudjuk meghatározni akár a Krisztus előtti hatodik évezredből származó csontvázak vagy más szerves anyagok korát. Azt is meg tudjuk mondani, hogy egy adott településen melyik épület lehetett egy vagy két generációval fiatalabb a másiknál: ez már szinte az ott élt családok története. A növényi maradványok elemzése, a pollenek meghatározása, az egykori természeti környezet rekonstruálása, a hidrológia, a geológia, a geofizika, a geokémia egyaránt a segítségünkre van. Geokémiai módszerekkel állapítjuk meg, hogy egy edényt milyen anyagból készítettek, hányszor és milyen hőfokon égették ki. Ezek technológiai és történeti információt adnak az egykori életmód megismeréséhez. Újabban a történeti genetikai kutatások nyitnak hihetetlen távlatokat. A Mainzi Egyetem genetikai laboratóriumával együttműködünk egy programban, amelynek keretében több mint hétszáz újkőkori és rézkori csontvázból vettünk mintát. Ezek DNS- és izotópelemzéséből meg tudjuk állapítani, hogy kikkel álltak rokonságban, mit ettek, s azt is, hogy vadásztak vagy földet műveltek a közösség tagjai. Régészeti szempontból ugyancsak roppant fontos a stronciumizotóp-analízis. Ennek révén meg tudjuk mondani, hogy az egykor élt ember a szülőföldjén halt-e meg, vagy valahonnan betelepült. Így a migrációkat tudjuk rekonstruálni. Ezek a módszerek olyan boomot eredményeztek, amelynek hatására valóban el kellett azon gondolkodni, hogy akkor mi is a régészet? Szerintem a régészet társadalomtudomány, mert a megannyi más tudományág által hozott adatból a régész vonja le a történeti következtetéseket. Olyan képet kell alkotnunk a múlt egy bizonyos fejezetéről, nekem például az újkőkor egy meghatározott szakaszáról, amely nem mond ellent, sőt, értelmet ad a méréseknek. Nyilván nem mondhatjuk meg napra pontosan, hogy mi történt egy adott helyen hatezer évvel ezelőtt, de erre kell törekedni. Ez valójában társadalomrekonstrukció, ám mi olyan társadalom képét próbáljuk megrajzolni, amely ma nem létezik. A szociológusok is nehezen boldogulnak a jelen társadalmának megrajzolásával, akkor el lehet képzelni, hogy nekünk mennyivel nehezebb a dolgunk.

Szavaiból azt érzékelem, hogy korunk polihisztorai a régészek. Tényleg így gondolja?
– Ahogy az összes többi szakma, a régészet sem áll másból, mint állandó tanulásból. Az egyetemen tanult ismeretanyag kilencven százaléka már nem érvényes. Iszonyú erőfeszítéssel próbáljuk követni nap mint nap a szakcikkeket, a könyveket. Egyre inkább lehetetlen a követés, de próbálkozunk. És próbálunk időtálló elméleteket fölállítani, következtetéseket levonni. De nem vagyunk polihisztorok. Ráadásul előfordulhat, hogy tévedek. Nem gondolom, hogy minden elméletem érvényes lesz néhány évtized múlva, tetejébe a tudományos módszerek is állandóan fejlődnek, így az új eredmények néha szükségképpen felülírják a régebbieket. Azért persze reménykedem az igazamban.

Körülbelül tizenöt éve az őrségi Szentgyörgyvölgy–Pityerdombon újkőkori falut tárt fel: az első földművelést is folytató népesség nyomára bukkant a vidéken. Hogyan lesz egy átlagos ásatásból szenzációs feltárás?
– Kezdjük az elején! Európában az első letelepült, földművelést folytató népességet – edényeik díszítése után – vonaldíszeseknek hívjuk. Az egyetemen nekünk erről a népről a következőt mondták: valószínűleg a mai Németország területén alakult ki, jellegzetes hosszú házaikat hazánk területén nem találtuk meg. Az összes edénytípusukat meghatározták már, mindent tudunk róluk. Pályám elején azért imádkoztam, nehogy vonaldíszes lelőhelyre bukkanjak, mert az dögunalom. Szentgyörgyvölgy környékén egy cserép sem akadt a kezünkbe a kutatás elején, így először azt gondoltam, hogy ott nem is élt senki az őskorban. Hatalmasat tévedtem. Olyan lelőhelyet találtam, amely alapjaiban rengette meg a vonaldíszesek unalmasságáról szóló korábbi elképzelést. Egy hiányzó láncszemet illeszthettem ugyanis az első földművelők társadalmának kialakulásáról szóló történetbe. Ez arról szólt, hogy a Balkánról érkezett földművesek szükségből, kényszerből és tanulásvágyból is kapcsolatba léptek az őslakos vadászokkal, s keveredésükből alakult ki az a nép, amely hamarosan Közép-Európa nagy részébe is eljutott. A pityerdombi lelőhely eredményeinek ismeretében a Balaton környéki régészeti emlékek hasonló korú leletanyagát is átnéztem, és közel félszáz, ebből a korszakból származó település nyomát találtam meg. Nem volt nehéz dolgom, hiszen már tudtam, hogy mit keresek. A vonaldíszes kultúra kialakulása, vagyis a közép-európai civilizáció kezdete napjaink egyik legforróbb régészeti témája. Nekem akkor arra az ásatásra százezer forintom volt, abból ötvenezer elment benzinre. Az egyetemisták nem kaptak egy fityinget sem, a szállás ingyen volt, az ennivalót én vettem. Ilyen kevés pénzből vittük végbe ezt a hihetetlenül sikeres feltárást.

Benne vagyunk a világ vérkeringésében?
– Attól függ, hogy milyen korszak kutatásáról beszélünk. A hazai neolitikum mindenképpen ott van az élvonalban.

Elégedett a pályafutásával?
– Azt hiszem, nincs okom panaszra. Ahogy visszatekintek, azt látom, hogy szépen „telik a csűr”. Sok mindenre büszke vagyok és elégedettséggel tölt el a remény, hogy mennyi mindent fogok még csinálni. Úgy érzem, hogy egy folyamat közepén vagyok. Hamarosan ismét sokat fogok foglalkozni egy régebbi fontos résztémámmal, a kultikus élet újkőkori leleteinek értelmezésével. A természettudományok uralta „újrégészet” fénykorában a kezdeti, sokszor regényes értelmezések miatt sem akart foglalkozni ezekkel a kérdésekkel senki sem, méltatlannak találták a velük való bíbelődést. Egyesek szerint az őskori agyagszobrok pusztán termékenységi istennők, de ez nyilván nem ilyen egyszerű. Újabban, mások szerint, portrék. Portrék lennének? A Vajdaság északi részén egy lelőhelyről 1400, teljesen hasonló kis agyagszobor került elő. Jó lenne többet tudni ezekről, vajon egységesen mindenütt ugyanazt jelentették-e az emberábrázolások az újkőkori Európában? Például hogyan értelmezhetem azt a Kr. e. 5800-ból származó agyagszobrot, amely két bikaszarv között egy vaginát stilizál? Vajon mit szimbolizál? Esetleg, szemben az eddig uralkodó vélekedésekkel, mégsem a hím teremtőerő, hanem a tejet is adó tehén ábrázolása? E kérdések boncolgatása zoológiai, a tejhasznosítás meglétét igazoló kémiai és bizony sok vallástörténeti ismeretet igényel.

Van kinek továbbadnia a régészeti tudását?
– Ha ezt a saját gyerekeimre utalva kérdezi, akkor a válaszom: sok mindent át tudtam adni nekik, de ők nem lettek régészek. Egyébként nem panaszkodhatom: hat-hét fiatal kollégából álló csapat vesz körül, akik mind hihetetlenül tehetségesek és szorgalmasak, ráadásul kitűnően dolgoznak egymással. És még engem is jól tűrnek… A legnagyobb problémám velük kapcsolatban, amikor azzal szembesülök, hogy megint egyetemista mentalitással mozgok közöttük. Figyelmeztetnem kell magam, hogy mégiscsak én vagyok a csoportvezető, a rangidős. Ők elfogadják, ha bírálom őket, de ők is nyugodtan bírálhatják az én munkámat.

A család hogyan élte meg, hogy szinte minden nyarat ásatással töltött?
– Nem volt alternatíva. Szüleim nem nagyon értették meg, de elfogadták ezt az életformát. Hét éve elhunyt férjem támogatott. A gyerekek meg ebben nőttek fel. Az idén jogon diplomát szerző fiam nyaranta sokat volt mellettem, kiváló ásatási technikussá képezte magát. De régész sohasem akart lenni. A lányom pszichológiát tanul a pesti egyetemen. Őt sem fertőztem meg.

A szakmán túli életéről mit tudhatunk meg?
– Az irodalom továbbra is az egyik szerelmem. A közelmúltban a régi gimnáziumi társaimból verbuválódott olvasókörnek lettem a tagja. Az irodalom azért fontos, mert abból lehet az életről, a világról a legtöbbet megtudni. A másik nagy szerelmem a komolyzene. A Budapesti Fesztiválzenekar Egyesület elnökeként sok civil feladatom van. Az alapítót képviselve részt veszek minden kuratóriumi munkában, én nevezem ki a kurátorokat, én írom alá az alapító okirat változásait. Ha tehetem, elmegyek valamennyi hazai koncertjükre.

Szokásos búcsúkérdésünk: kivel készítsük a következő interjút?
Fischer Eszter orvos-pszichológust ajánlom. Olyan izgalmas témákkal foglalkozik, mint a mozaikcsaládok együttélése – amikor mindkét szülő korábbi kapcsolatából származó gyerekek is részesei a családnak –, vagy miként kezeljük, ha kiderül a gyerekünkről, hogy meleg.•

Bánffy Eszter 1957-ben, Budapesten született. A régész és indológus végzettségű kutató angolul, németül, olaszul és oroszul beszél. Munkahelye az MTA BTK Régészeti Intézet. Kutatási területe: a Dél-Dunántúl és a Duna–Tisza köze. Kutatott régészeti korszak: rézkor és neolitikum. Speciális szakterület: kultikus szokások és eszmék terjedése, régészeti örökségvédelem, régészetelmélet, az élelemtermelés kezdetei.
Budapesten, a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban érettségizett 1975-ben. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán 1980-ban diplomázott, 1988-ban kandidátus, 2005-ben akadémiai doktor.
Az Országos Evangélikus Könyvtárban segédkönyvtárosként kezdett dolgozni, majd az MTA Kémiai Kutatóintézetben volt angoltanár. 1983-tól az MTA Régészeti Intézet a munkahelye, ahol 2008–2011-ig tudományos igazgatóhelyettes volt. Hosszabb időt töltött a Harvard Egyetemen. A Szegedi Tudományegyetem címzetes egyetemi tanára 2009-től, ott habilitált.
Szakmai tagságok: Európai Régész Szövetség (1995–), Magyar Ősrégészeti Társulat (1999–), European Academy of Sciences and Arts (2000–), Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat (2006–), Magyar Régész Szövetség (alapító tag 2006–).
Elismerések: Révay-díj, 1986; Kuzsinszky Bálint-emlékérem, 2007.
 
Innotéka