2017. december: jegyzet, orvostudomány, portré, Nemzeti Agykutatási Program, tudomány, egyetem, fizika, fenntarthatóság, zöldkörnyezet, genomika, bioinformatika, it, neutronkutatás, anyagtudomány, innováció, atomenergia, gépipar, elektronika, startup, energiagazdálkodás, biztonságtechnika
2017. december 12.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Fejlődik a hazai startup-ökoszisztéma

Noha Budapest egyelőre még nem lett „startupfőváros”, a magyar mikro­innovációs világ nincs rossz helyzetben. Forráshiányra például egyáltalán nem panaszkodhat, van elég állami és befektetői tőke a piacon – talán még túl sok is. A könnyű pénz sokakat csábíthat arra, hogy ne a világhírű Prezi, Ustream vagy a LogmeIn példáját kövessék, hanem kényelmesebb utat válasszanak.


Merre halad igazából a hazai startup-ökoszisztéma? – kérdeztük Vicze Gábort, a Magyar Startup és Spinoff Egyesület (MSSE) elnökét, illetve a megkerülhetetlen szaktekintélyt, Hild Imrét, aki a Magyar Innovációs Szövetség Startup Tagozatának a vezetője is.

Az elmúlt két évtizedben világszerte el- és befogadták a startupokat. Beépült a köztudatba, hogy a startupok nélkül ma már nem létezik modern, digitális gazdaság, hiszen ha nem is a GDP, de a forradalmi technológiai ötletek nagy része ezeknek a cégeknek köszönhető. Kétségtelen, hogy a startupok több mint 90 százaléka elvérzik a kezdeti időszakban, ezerből egy ér el komoly üzleti sikert, és csak minden milliomodik rengeti meg a világot. De az aztán nagyon. Gondoljunk csak a Google, Facebook, Twitter hármasra vagy az Észtországból indult Skype-ra. A nagy reménnyel startoló cégecskék mártírhalála nélkül a sikeresek sem jöhetnének létre, mivelhogy külföldön, különösen az Egyesült Államokban megszokott, hogy a startupperek két-három (öt-tíz) balsiker után találnak bele az igaziba, ami aztán meghozza nekik a hírnevet, pénzt, csillogást.

Mi is az a startup?
Némileg meglepő módon nem létezik általánosan elfogadott, pontos definíció a startupra. Minden földrészen, sőt szinte minden országban máshová helyezik a hangsúlyt. Abban azonban egyetértenek, hogy egy kezdő kisvállalkozást csak akkor nevezhetünk startupnak, ha az abszolút innovatív, újszerű problémamegoldó, nem a hazai, hanem a globális piacot célozza meg, és nagy valószínűséggel benne van a piaci siker, a naggyá válás lehetősége. Ehhez természetesen szükséges egy megfelelően rugalmas és kockázatvállaló cégépítési, üzleti modell, és szinte elengedhetetlen feltétel, hogy aktív részese legyen a nemzetközi startup-ökoszisztémának. Érdekes, hogy a „spinoff” fogalom mára kezd kikopni a szakmai szótárakból: az állami egyetemek, kutatóintézetek „kipörgő” kis innovatív cégeit hívták így, ma már leginkább a startup egyik alágazata.

A magyar közeg ebben is más egy kicsit. Egy évtized elmúltával és némi állami bizonytalankodás után nagy vonalakban már nálunk is kialakult a startupkultúra. Egyre jobban beépül a köztudatba a startupok szükségessége, valamint működik a finanszírozás és segítségnyújtás hálózata is: jócskán vannak állami és magánbefektetők, a szakmai hátteret pedig képzett segítők (inkubátorok, akcelerátorok, mentorok) adják. Egy igen fontos dologban azért még várat magára az áttörés. Nálunk ugyanis még nem alakult ki igazán a bukás, talpra állás, újrakezdés kultúrája, egy-egy előre bekódolható sikertelenség nemcsak a finanszírozókat, de az ötletgazdákat is elbizonytalanítja. Márpedig nemcsak az ötletesség, rugalmasság és hatékonyság jellemzi a startupokat, hanem a bukás szabadsága is. Igazán sikeres szinte csak az lehet, aki már néhányszor újrakezdte.
Nézzük meg, hogyan is néz ki belülről a hazai startupvilág, vagy ahogy mostanában nevezik, a startup-ökoszisztéma.

Már itthon is működik a finanszírozás és segítségnyújtás hálózata, de még nem alakult ki a bukás, talpra állás, újrakezdés kultúrája, pedig nemcsak az ötletesség, rugalmasság és hatékonyság jellemzi a startupokat, hanem a bukás szabadsága is. Igazán sikeres szinte csak az lehet, aki már néhányszor újrakezdte.

Egyesületi segítség

A tíz éve alakult Magyar Spinoff és Startup Egyesület nem tartozik a gigantikus szakmai szervezetek közé, egyáltalán nincs például főállású apparátusok. Van viszont rengeteg ötletük és tapasztalatuk, kapcsolati hálójuk – és talán a legfontosabb: elhivatottságuk arra, hogy a magyar startupközösséget felvilágosítsák, segítsék és a járható út felé terelgessék.

„Nyolc-tíz évvel ezelőtt, majd a Jeremie alap 2010-es megjelenésekor a kezdő startupvállalkozók között igen nagy igény mutatkozott a megbízható alapinformációkra: hogyan lehet céget ala­pítani, pályázatot írni, kijutni külföldre, milyen forrásokból lehetne pénzt szerezni és így tovább, ezért mi is ezekre a feladatokra koncentráltunk – mondta Vicze Gábor, az MSSE elnöke. – Ma már a fiataloknak általában nem szükséges elmagyarázni, hogyan kell villámgyorsan céget alapítani, mi a kockázati tőke vagy az angyalbefektetés. Részben állami, részben magánpénz különben is bőségesen akad a piacon, úgyhogy ma már foglalkozhatunk azzal, ami bennünket leginkább érdekel, illetve amihez talán a legjobban értünk: hogyan lehetne a világszínvonalú magyar kutatási eredményekből nemzetközi szinten is üzleti sikert elérni.”

A magára – az érdekképviselet mellett – leginkább katalizátorként és tudásáramlást felgyorsító szereplőként tekintő egyesület vezetősége nem a szómágiára épít: valamennyien alapítottak, mentoráltak és értékesítettek már tucatnyi céget, köztük olyanokat is, amelyek a világhír kapujában állnak. Darvas Gergely alelnök például alapítója és ma is megkerülhetetlen szereplője a ThalesNano nevű – nemzetközileg is elismert –, nanotechnológiára építő gyógyszeripari laborcégnek, illetve cégcsoportnak. A másik alelnök, Ferdinandy Péter orvos, farmakológus professzor, így nem írható a véletlen számlájára, hogy az egyesületnek igen szoros a kapcsolata az egyetemi, kutatóintézeti szférával, különösen az élettudományok terén.
Ez az a közeg, ahol számos kiváló szakember dolgozik, kutat, a publikációik is nemzetközileg ismertek – csak éppen igen kevés hasznosul belőlük a piacon, mert a sikeres elméleti emberek ritkán szánják el magukat arra, hogy egy bizonytalan jövőjű startup céget alapítsanak. Az MSSE vezetősége pedig éppen arról próbálja meggyőzni az arra fogékonyakat, hogy nemcsak maguknak, de a nagyobb közösségnek is akkor tennének jót, ha az elméleti eredményeiket a gyakorlatban is megméretnék. Startupinkubátorok, akcelerátorok és mentorok szép számmal vannak már itthon is, pénzhez jutni meg már a kezdeti fázisban sem megoldhatatlan feladat, tehát tulajdonképpen csak az ő döntésükön múlik egy esetleges vállalkozói karrier elindítása. Nem könnyű terep, de azért már mutatkoznak eredmények.

Az egyesület vezetése egyébként úgy látja, hogy a magyar startup-ökoszisztéma az utóbbi években nagyot lépett előre. Korábban hiányzott a megfelelő tudás és tőke, most viszont mindkét területen kezdjük behozni a lemaradásunkat. A tudásnövekedés egyaránt jellemzi a tanácsadókat, a befektetőket és a vállalkozókat is – ez utóbbiakat gyakran kifelejtik a felsorolásból, holott mégiscsak ők a legfontosabb szereplők. A pénzhiány megszűnt, sőt Magyarországon talán még nagyobb a tőkebőség, mint a szintén jól eleresztett Európai Unióban. Ez egyrészt az EU-s és állami programoknak (GINOP, Széchenyi Tőkealap, Hiventures stb.) köszönhető, másrészt az ébredező magánbefektetőknek. Ők ugyanis a nullaszázalékos betéti kamatok és a bankcsődök korában más szemmel kezdenek nézni a kockázatos, ám nagy lehetőségeket rejtő hazai startupvilágra.

Mivel a startupok fogalmába alapvetően is beletartozik a globalitás, érdemes megnézni, hogy a hazai cégek mennyire illeszkednek a nemzetközi trendekbe, illetve hol van szükség korrekcióra. Ami magyar vagy inkább kisállami jellegzetesség: míg mondjuk az Egyesült Államokban főleg a B2C (Business-to-Customer) modell dívik, vagyis a cégek a kiemelkedően nagy magánügyfélkört célozzák meg, itthon a startupok jelentős része egy kutatási eredményt szeretne hasznosítani, és azt más cégeknek eladni. Ezt a szakzsargon B2B (Business-to-Business) ügyletnek nevezi, de akadt már arra is hazai példa, hogy valaki C2C (Consumer-to-Consumer) megoldásból kovácsolt nagy üzleti sikert. Ilyen volt például a Vatera online aukciós portál sikeres értékesítése.

Az Egyesült Államokban főleg a B2C (Business-to-Customer) modell működik, vagyis a cégek a kiemelkedően nagy magánügyfélkört célozzák meg, itthon a startupok jelentős része egy kutatási eredményt szeretne hasznosítani, és azt más cégeknek eladni, ez a B2B (Business-to-Business) modell.

Vicze Gábor úgy tapasztalja, hogy a hazai startupvilág alapvetően jó irányba halad, azonban vannak még olyan területek, ahol nagy tartalékok rejlenek. Ilyenek például – a már említett kutatási eredmények piacra vitele mellett – a nagyvállalatok és a startupok közötti együttműködés fejlesztése, illetve az alapértelmezett „nemzetköziesedés”. És itt nemcsak arról van szó, hogy valamennyire azért beszéljünk angolul. A nemzetközi üzleti életben stabil, tárgyalóképes nyelvtudásra van szükség, valamint arra, hogy a cég teljes dokumentációja is megfeleljen a nemzetközi (angol nyelvű) sztenderdeknek.
Az egyesület elnöke szerint az igazán jól működő magyar startupmodell úgy épül föl, hogy létezik egy itthoni fejlesztő- vagy gyártóbázis, külföldön meg egy értékesítőcsapat. A hazai termékfejlesztés viszonylag egyszerűen megoldható, mivel kiváló szakembereink vannak, megfizethető áron. A személyes értékesítés viszont csak olyan hiperdrága high-tech helyszíneken képzelhető el, mint London, New York vagy a Szilikon-völgy.

Egy „startup-evangelista”

Hild Imre sikeres vállalkozó volt Magyarországon már a kilencvenes években is, majd egyetemi hallgató és bankár 11 éven keresztül az Egyesült Államokban. 2003-ban magánéleti okok miatt hazaköltözött; két nagy sikerű vállalkozás (Hild Életjáradék, OTP Életjáradék) felépítése fűződik a nevéhez. Jelenleg saját, független tanácsadó-mentoráló cégét vezeti.
A magát viccesen-önironikusan csak startup-evangelistának vagy ökoszisztéma-pásztornak (esetleg ecosystem-architectnek) tituláló szakember elmúlt évtizede jószerével a hazai startupokról szólt. Gondolatébresztő és tabudöntögető előadásai hatására százaknak jött meg (vagy ment el) a kedvük a cégalapításra (cégalapítástól), miközben cégvezetőként, akcelerátorként, mentorként, angyalbefektetőként, programíróként és szaktanácsadóként szolgálta a magyar startup-ökoszisztémát. Mivel voltak kevésbé sikeres vagy éppen sikertelen projektjei is, kellő hitelességgel tud megszólalni a szakmát érintő ügyekben. Az már más kérdés, hogy tulajdonképpen miért is csinálja, hiszen lehetne bankár, nagyvállalati vezető, netán kizárólag nyereségre koncentráló befektető is.
Saját bevallása szerint az idők során rájött, hogy őt igazából egy vállalkozás induló fázisa érdekli, merthogy ott van szükség tudásra, kreativitásra. Aztán amikor már megy az üzlet, az már nem kihívás, csak pénzcsinálás. Mivel a világot a technológiai újdonságok viszik előre, a tudásával, tapasztalataival, esetleg anyagi eszközeivel szeretné sikerhez segíteni ezeket az induló vállalkozásokat – és ha ez a tevékenység még pénzt is hoz, az az extra jutalom.

A 2006-ban szintén Amerikából visszatért pénzügyi zseni, a magyar startupvilág „apostola”, a két éve elhunyt Záboji B. Péter mutatott példát, hogyan lehet segíteni a hazai startuposokat egy tulajdonképpen még nem létező magyar startup-ökoszisztémában. Egyértelmű volt, hogy a hazai vállalkozóknak már akkor sem a pénz hiányzott igazából, hanem a nemzetközi tapasztalat, az információ, hogy értsék a világot, tudják, merre kell menni, és ne féljenek a kihívásoktól.

Azóta eltelt több mint tíz év, sok minden változott meg pozitívan a „startupperek” környékén, és sok tapasztalat gyűlt össze az olyan, több száz vagy inkább több ezer hazai startuppal, befektetővel, kormányzati emberrel kapcsolatba kerülő szakember fejében, mint Hild Imre. Hogyan lehetne összefoglalni a hazai sajátosságokat?

Hild Imre szerint kétféle startupos van ma itthon: az „igazi” és a „megélhetési”. Az egyiknek a világhírnév lebeg a szeme előtt, a másiknak a pénz. A könnyen megszerezhető pénz, amiből egyre több van a piacon. Amióta ugyanis az állam is beszállt a ringbe, egy-egy startup már az igen bizonytalan kezdő fázisban is 10-15 forrásból juthat tőkéhez: a 11 támogatott inkubátorház, a Széchenyi és a Hiventures Tőkealap, az Eximbank, a Budapest Vállalkozásfejlesztési Alapítvány mind-mind állami, illetve EU-s pénzt csatornáz a vállalkozóknak. Ezenkívül ott vannak a kockázatitőke-befektetők, a magánbefektetők, a saját magánvagyonukat kockáztató, többnyire rejtőzködő „angyalok” és szuperangyalok, sőt már a legnagyobb hazai bank, az OTP is létrehozott egy nemzetközi inkubátorprogramot a startupoknak. Az úgynevezett közösségi befektetők (mint például az Indiegogo) is elérhetőek Magyar­országról, ehhez csupán egy könnyen megoldható amerikai cég­bejegyzés kell.

A pénzbőség következménye, hogy nem is a vállalkozónak kell kilincselnie, a befektetői kényszerben lévő alapok és akcelerátorok szinte „vadásznak” az ígéretes cégekre – ez egyébként 2012 óta az egész EU-ban így van. Persze, hogy sok magyar térd megremeg a felkínált tíz- és százmillióktól, amit majd csak a bizonytalan jövőben kell – ha kell – visszafizetni. Ám addig kaphatnak még újabb mentő tőkeinjekciót is. Néhányan például csak a komolyabb összeg megérkezése után keresik fel a mentorokat, hogy közösen találják ki, mire is költsék a pénzt. Nem Magyarországon lennénk persze, ha nem akadnának olyan szerencsevadászok is, akik már eleve abból a célból hoznak létre startupokat vagy startupoknak kinéző cégeket, hogy felvegyék a nagy pénzeket, majd megszűnjenek. Őket nevezi a szakma gúnyosan „stopup”, vagyis soha el nem induló cégeknek.

Ma már könnyen megszerezhető a pénz, egy-egy startup már az igen bizonytalan kezdő fázisban is 10-15 forrásból juthat tőkéhez az állami, illetve EU-s pénzek becsatornázásával. Ezenkívül ott vannak a kockázatitőke-befektetők, a magán­befektetők, a többnyire rejtőzködő „angyalok” és szuper­angyalok, a legnagyobb hazai bank, valamint a közösségi befektetők is elérhetőek Magyarországról.

Hild Imre ezzel kapcsolatban három dologra hívja fel az „igazi” startupok figyelmét: egyrészt a kezdeti fázisban sokkal fontosabb dolgok is vannak a pénznél. Például a megfelelő „timing”, vagyis időzítés, illetve a piac felmérése: ne ragaszkodjon a saját „fantasztikus” ötletéhez, ha kell, változtasson. Másrészt: 3,5 milliárd potenciális ügyfél van a világhálón, nagyon sokan kiválóan megélnek belőlük – kikerülve a kölcsönök és hitelek csapdáit. Harmadrészt: az igazi hazai nagyok – mint a Prezi, a LogmeIn, a Ustream vagy éppen az új üdvöske, a Balabit – úgy váltak nemzetközileg is elismert cégekké, hogy könnyű állami pénz soha nem volt bennük, mind privát alapon épültek fel.

Fontos a megfelelő időzítés, a piac felmérése. A hazai nagyok úgy váltak nemzetközileg is elismert cégekké, hogy állami pénz helyett privát alapon épültek fel, ellen tudtak állni a könnyű pénz kísértésének, általában keveset szerepelnek és sokat dol­goznak, ám rendszeresen hírt adnak magukról a szakmai fórumokon, alakítgatják a nemzetközi kapcsolatrendszerüket.

Azok a komoly cégek, amelyek ellen tudnak állni a könnyű pénz kísértésének, általában keveset szerepelnek és sokat dolgoznak. Nincsenek ott a csillogó-villogó startupkiállításokon és versenyeken, ám rendszeresen hírt adnak magukról a szakmai fórumokon, alakítgatják a nemzetközi kapcsolatrendszerüket, a reputációjukat. 113 ilyen hazai cég szerepel abban az európai uniós, illetve V4-es startupfelmérésben, amelyet a Nemzetközi Visegrádi Alap felkérésére készített el Hild Imre és két kollégája. Ebből kiderül, hogy Magyarország sem fölfelé, sem lefelé nem lóg ki a négyes mezőnyből.

Visegrádi felmérés
A pozsonyi székhelyű Nemzetközi Visegrádi Alap kérte fel 2016-ban a jó hírű ASPEN Intézetet, hogy készítse el a V4 országok (Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia) startup-ökoszisztémájának részletes felmérését. A magyar részt Hild Imre, Tar László és Réz Éva állította össze 113 hazai startup kérdőíves „átvilágítása” alapján.

Az angol nyelvű „Report” 2017 áprilisában elkészült magyar része szakmai körökben nem okozott túl nagy meglepetést. Az ugyanis sejthető volt, hogy a hazai startupokat főleg a 30–39 év közötti (48%), diplomás (90%), budapesti (64%) férfiak (78%) jegyzik, akik leginkább szoftverfejlesztéssel foglalkoznak, és elsősorban üzleti, céges (B2B) megrendelőkre építenek. Az már érdekesebb, hogy a cégek többsége (55%) megalapozott anyagi háttérrel rendelkezik – ez az arány kiemelkedően magas a többi országhoz képest.

A V4-es összehasonlító anyagból egyebek mellett az is kiderül, hogy a 40 milliós Lengyelország szinte külön kategória. Jellemző, hogy náluk négy „startup-hub”, tudásközpont is létezik (Varsó, Krakkó, Poznań, Wrocław), míg a másik három országban a fővárosok dominálnak (Pozsony 75, Budapest 64, Prága 59%). Az átlagéletkort és a végzettséget tekintve nincs nagy szórás, ám a magyar alapító nők 11%-os aránya meglehetősen alacsony (Szlovákia 30, Lengyelország 26, Csehország 19%). A csehek vezetnek az exportorientáltságban és a találmányokban, a közösségi finanszírozás (crowdfunding) viszont Szlovákiában a legelterjedtebb.

Összefoglalva megállapítható, hogy Magyarország egy­előre sem fölfelé, sem lefelé nem lóg ki a négyes startupmezőnyből. Viszont még a jelenlegi pozíciónk megtartása sem lesz könnyű, mert mindhárom ország nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy startup-ökoszisztémáját megerősítse.

A jövőt megcélozva érdeklődtünk a szakembertől: mi hiányzik még a magyar startup-ökoszisztémából?
Hild Imre úgy látja, hogy sok kisebb-nagyobb összetevő, például a szakmai összefogás, de leginkább egy nehezen definiálható és még nehezebben kialakítható fogalom: az inspiráló közeg. Pénz már mindenütt van, de megfelelő, értő szubkultúra csak kevés helyen: Kelet-Európában leginkább mondjuk Tallinnban, Varsóban és Ljubljanában. Ahol természetes módon jelen van az olyan világmárka, mint a WeWork vagy Európa legnagyobb startup-akcelerátorhálózata, a Startupbootcamp. Ahol léteznek helyi „startuphősök” (mint például a Skype Tallinnban), és az állam csak virtuálisan tűnik fel, ugyanakkor a nemzetközi tőkealapok, szakemberek, befektetők, újságírók és bloggerek nagyon is valóságosan.

Magyarország legnagyobb erőforrása köztudottan a minőségi szürkeállomány, és ennek egy „startupper” része teljesen önerőből rájött arra, hogyan lehetne a globális piacon eladni valami nagy dolgot. A világhírű Prezi, LogMeIn és a többiek lehetnének a magyar „hősök”, példaképek, akikre büszkék lehetnénk, és akiket követhetnénk. Erre a világhírre kellene ráfűzni a magyar kutatás-fejlesztési országimázst – de a szűk szakmán kívül vajon hányan ismerik Árvai Péter, Anka Márton, Balogh Péter, Fehér Gyula vagy Szőke Márton nevét?
Majd ha ebben is változás lesz, ha nemcsak megkérdezik őket, hogyan is csinálták, mit javasolnak az újaknak, de meg is fogadják a tanácsaikat – akkor mondhatjuk el, hogy jó úton jár vagy éppenséggel kialakult az egészséges magyar startup-ökoszisztéma.
Vagyis ahhoz, hogy Budapest valaha is startupfőváros legyen, bizony még valamennyi szereplőnek nagyon sokat kell tennie...•

 
Innotéka