A Keleti pályaudvar – 1912-es képeslapon. (Forrás: Wikipédia)

Az építészettudomány alapvetően művészeti vagy műszaki tudományág?

– Szerintem külön kellene választani az építészetet és az építészettudományt. Az építészet egy több ezer éves tevékenység, amelyet a történelem nagy részében mesterségnek tartottak. Az ókori görögök korában, amelyet az építőművészet egyik fontos korszakának tekintünk, nem is volt szavuk erre, hanem technéként, vagyis kőműves mesterségként hivatkoztak rá. Az építőmester nevéből származik maga a technika szó is. Bár ők is művészi alkotást hoztak létre, de a céljuk nem ez volt, hanem különböző rendeltetést szolgáló épületeket alkottak, amelyek közül persze csak a legfontosabbak maradtak ránk. A későbbiekben az építészet a művészetek rangjára emelkedett, és jó ideje természetes számunkra, hogy a festészet és szobrászat mellett az építészet is a klasszikus szépművészetek része.

A minket körülvevő épületek közül azonban csak kevés kerül be az albumokba és a könyvekbe, mert a közfelfogás szerint az épületek többsége nem éri el a művészet rangját.

Az építőtevékenység tehát sokkal szélesebb fogalom, mint az építészettudomány vagy az építőművészet.

Ki hivatott eldönteni, hogy mely épület tartozik az építőművészet tárgy­körébe, és melyik „csak” egy ház?

– Az építőmunka nagyobb része nem nevezhető művészetnek, csak az elemi igényeket szolgálja. Arról viszont lehet vitatkozni, hogy a remek­művek után következő műveknél hol a határ. A Magyar Építész Kamarának mintegy tizenegy­ezer tagja van, a Magyar Építő­művészek Szövetségének talán tizedannyi. Itt nemcsak arról van szó, ki tartja magát művésznek, hanem hogy ki vállalja fel a szakmának e kulturális-közéleti dimenzióját is. Az építészek jelen vannak a Magyar Tudományos Akadémián, de a legjobb tervező­építészek inkább a művészeti akadémiákon találják meg a helyüket, ezt természete­sebb közegüknek érzik, mint a műszaki területet. Az MTA-tagság­hoz, dok­tori fokozatához tudományos tevé­keny­ség szükséges. Az Akadémia Építészeti Tudományos Bizottságában már a köztestületi tagságra jelentkezők tudományos munkásságát is mérnünk kell. Az Akadé­mián az építészetet a műszaki tudomá­nyokhoz sorolták, bár a rész­területei rend­kívül sokrétűek, a skála az épület­szer­ke­zetektől és épület­energetikától a település­tervezé­sen át egészen az építészet­történetig és a múltbéli épület­állomány értéke­lé­sével, megóvásával, rekonstruálásával foglalkozó műemlék­védelemig tart.

Válogatási szempontok

Az építészettörténet gyökerei a gya­kor­lati építészetben vagy a történet­­tudományok­ban keresendők?

– Az építészettörténet a művészet­történetből vált ki nem olyan régen, a 19. század vége felé, és ebből következik, hogy csak annyiban műszaki terület, amennyi­ben épületekkel és nem festményekkel vagy szobrokkal foglalkozik. Az alkalmazott módszerei és eszköztára alapvetően a bölcsészet­tudományokkal, a történet­tudománnyal, régészettel és a művészet­történettel rokonítják. Egy laikus számára ez természetesnek tűnik, hiszen a könyves­boltban az építészet­történeti munkákat a művészeti könyvek között találja. Látszólag az is magától értetődő, hogy az építészet­történeti feldolgozás kronologikus, ahogyan az egyetemes történet a nagy ókori kultúrákkal, nemzeti történetünk pedig a hon­foglalás korával szokott kezdődni – és halad a jelen felé. Ezen túl azonban nagyon sokféle­képpen lehet vizsgálni a múl­tat. Nézhetjük az építészetet diakronikusan – azaz egy időmetszetben – is, így szü­let­nek a rövidebb időszakot feldolgozó korszak­monográfiák, vagy akár az egyetlen év­ben párhuzamosan létező tendenciák, jelen­sé­gek feltérképezése. Foglalkozhatunk az egyes épület­típusokkal, az új építő­anyagok, technológiák lehetőségeivel, és persze az épületek, városok használatával, életmóddal vagy az építés gazdasági, pénzügyi, politikai-ideológiai meghatározottsá­gával. A történetírás mindegyik esetben az emlékek tudatos válogatását feltételezi a ki­tűzött cél érdekében, ahogyan a műemlékké nyilvánításnál is határt kell húzni, mert sem az olvasó türelme, sem a védett épületekre fordítható keretek nem végtelenek.

Hogyan lehet objektíven kiválogatni, hogy mely épületnek nagyobb az értéke annál, mint hogy ellássa a lakó­épület vagy ipari épület funkciót, vagyis melyik tekinthető művészeti alkotásnak?

Nagyon nehéz eldönteni egy konkrét esetről, hogy az érdemes-e a védelemre, illetve számottevő eredménynek tekinthető-e több száz év tükrében.

E kérdésben alapvetően a művészettörténészek határozták meg sokáig a válogatási szempontokat. A művészettörténet hagyományosan a remekművek története. Régen azok az alkotások számítottak értékesnek, amelyek az elfogadott értékrend – kánon – szerint a legmagasabb szintet képviselték, a legszebbek, legmonumentálisabbak voltak. A régebbi építészeti albumokban szinte kizárólag parlamenteket, templomokat, palotákat, híres épületeket találunk. A legkorábbi építészettörténeti albumok a 18. században az ókor hét csodájáról szóltak. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire eljutottunk ahhoz a felismeréshez, hogy ezek az épületek tulajdonképpen csak a jéghegy csúcsát jelentik, és ott van alattuk az óriási tömeg: a jó és kevésbé nagyra értékelt, végül a hétköznapi épületek. Na itt kell felelősségteljes döntést hozni arról, hogy ebből a tömegből milyen mennyiségben választunk. A fontos köz- és magánépületek mellett művészi, de még inkább történeti értéke lehet egy bérháztípusnak, egy technikai értelemben újító szerkezetnek, legyen az egy héjszerkezettel fedett buszgarázs vagy egy ergonómiai és klimatikus elvek alapján tervezett csokoládégyár.

Egy épületnek a díszek nélkül is harmonikusnak kell lennie. A szépség elsősorban az arányokon múlik, a homlokzat és az alaprajz tagolásán, a térkapcsolatokon, ami matematikai arányokban is kifejezhető. Az emberek ösztönösen érzik ezeket a harmóniákat. A képen Adolf Loos legismertebb műve a Steiner ház Bécsben, mely 1910-ben épült, kubikus formája, valamint a díszítőelemek hiánya miatt modernistának számít. (Forrás: Wikipédia)

Változott az építészettörténeti felfogás az utóbbi évtizedekben?

– Én, amikor a pályámat kezdtem, a nyolcvanas években, azzal szembesültem, hogy a korszak, amit én szerettem – a két háború közötti építészet –, a korábbi könyvekben csak röviden és elfogultan jelent meg. De engem már egyetemista koromban is nagyon érdekelt Budapestnek ez a korszaka. Csak rohangáltam föl-alá a budai utcákon, és próbáltam fényképezni és gyűjteni az épületeket. Azt tapasztaltam, hogy a korábbi könyvek a valóságban látható épületállománynak egy szűk, nagyon egysíkú, akkori elvek szerint szűrt szeletét tartalmazták. Ezért a kilencvenes évek elején nekiálltam a budai oldal alapos, topográfiai igényű feldolgozásának. Az eredményekből könyv született, igen sok, addig nem publikált alkotással és együttessel, és ezek minden kommentár nélkül – csupán adatokkal, száraz leírásokkal és képekkel – átírták az addigi ideologikus szemléletet. Ha az alternatív irányzatokról nem is beszélünk, kiderült, hogy a modernitás fogalma mennyivel gazdagabb volt annak idején. Az építésznek ugyanis sokféle megrendelői igénynek, ízlésnek meg kellett felelnie, de a modern építészet mibenlétéről is eltérően gondolkodtak.

Ferkai András: Buda építészete a két világháború között – a könyv első és hátsó borítója. (Forrás: Ferkai András)

Rápakolt díszek

A környezetemben azt tapasztalom, hogy szinte mindenki a 19. század végi épületeket tartja a legszebbnek Budapesten. Mi az oka e stíluskorszak maradandó népszerűségének?

– Igen, bár itt nem általában a történeti korszakokról van szó, hanem egyértel­műen a millennium környéki historizmusról. Ez nem csak Magyarországra jellemző,

Európa más országaiban is a historizmus a legnépszerűbb építészeti irányzat. Érdekes, hogy éppen ez ellen lázadt a modern mozgalom,

gyökeresen szakítani akarván azzal az aka­démikus szemlélettel, amely a tömegből, homlokzatból indult ki, sőt, még a mögé kerülő helyiségeket is a kompozíció alá rendelték, alig törődve az épületet használók praktikus igényeivel. A 19. század­vég pesti bérháza jó példa erre: palotahomlokzatával, túlméretezett és gazdagon díszített kapualjával és lépcsőházával, miközben még az utcai polgárlakások sem érnek nyomába, mondjuk, a párizsi bér­házak ezerszer jobban használható laká­sainak, s akkor nem beszéltünk a pesti udvari lakások nyomorúságáról. Ezek a kérdések nem merülnek fel, csak a pompás homlokzatokról, stukkókról és freskók­ról beszélünk.

Ezzel szemben a modern épületeket kevesen tartják szépnek. Mi ennek az oka?

– Az absztrakt modern építészetet a többség valóban nem érti, nem szereti, sőt el­utasítja. Ez nemcsak nálunk, hanem elég szé­les körben így van a világon. Megvan­nak az okai. Mit tartanak szépnek az emberek egy épületben? Hát a díszítettséget: a megszokott tagozatokat a homlokzaton és az ornamentikát. A 19. századi épüle­tek­­ben valóban fantasztikus mesterség­beli tudással lehet találkozni, nemcsak a társ­művészeti alkotásokban, hanem bár­milyen iparosmunkában is. Ez igaz, de az esztétika régebbi törvényei szerint ezek a házak nem feltétlenül bizonyulnak szépnek. Mi van akkor, amikor egy négy-öt emeletes bérházra teszik rá a reneszánsz homlokzatot? Leon Battista Alberti, a reneszánsz első komoly teoretikus építésze azt mondta, hogy egy épületnek a díszek nélkül is harmonikusnak kell lennie. A szépség elsősorban az arányokon múlik, a homlokzat és az alaprajz tagolásán, a térkapcsolatokon, ami matematikai arányokban is kife­jez­hető, és az ókorra, Püthagoraszra meg a harmóniatanra támaszkodik. Az emberek ösztönösen érzik ezeket a harmóniákat, és az olyan épület, amely ilyen elvek szerint épül, ha díszített, ha nem díszített, jó érzést kelt. Ha egy rossz arányú épületre rápakolunk díszeket, az nem lesz jobb, a díszítés azonban ezt elfedheti előlünk.

A 19. századvégi pesti bérházak – palotahomlokzatukkal, túlméretezett és gazdagon díszített kapualjaikkal és lépcsőházaikkal – nyomába sem érnek a párizsi bérházak ezerszer jobban használható lakásainak, nem is beszélve a pesti udvari lakások nyomorúságáról. A képen: Kálvin tér, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár bérháza, 1900. (Forrás: Fortepan)

Úgy tűnik, sok ember szerint egy épület a díszei miatt mégis jobb lesz.

– Ebben az embereknek nem annyira van igazuk.

Sajnos, a vizuális nevelés nem áll túl magas fokon Magyarországon, így ezen a téren nem igazán „nevelt szeműek” az emberek.

Valóban: sokak szerint a díszített fal szép, az üres a fal meg maga a borzalom. Ezért inkább legyen rajta valami, bármi. Ebből következően nem tudnak különbséget tenni egy jó klasszicista vagy historizáló épület és egy rossz között. Gyakran van vitám azokkal az építészekkel és belsőépítészekkel, akik minden felújításért rajonganak, legyen az kiváló, jó, rossz vagy nagyon rossz eklektikus épület. Ezek szerint ők nem látják a különbséget. De nemcsak maga az épület fontos, hanem a kontextusa is. Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy épület nem szobor a múzeumban, amely független a mellette állótól, a látogatók végigsétálnak közöttük, és külön-külön gyönyörködnek bennük. Épületeket mindig adott helyre terveznek, és az építész vagy figyelembe veszi azt a helyet, vagy fütyül rá. Utóbbi esetben olyasmit is építhet oda, ami erőszakot tesz a helyszínen. Ez történt a budai Várban a 19. század végén, a 20. század elején, amikor az egy-két emeletes polgárházak közé hatalmas középületeket és ötemeletes bérházakat emeltek. Mivel a Várnegyedet nem tekintették műemléki területnek, ugyanazok az építési szabályok voltak rá érvényesek, mint a pesti belvárosra. Ezeket a léptéktörő épületeket 1945 után bontották vissza, vagy váltották fel a városképbe illeszkedő új házakkal.

Épületeket mindig adott helyre terveznek, és az építész vagy figyelembe veszi azt a helyet, vagy nem. Utóbbi esetben olyasmit is építhet oda, ami erőszakot tesz a helyszínen. Ez történt a budai Várban a 19. század végén, a 20. század elején, amikor az egy-két emeletes polgárházak közé hatalmas középületeket és ötemeletes bérházakat emeltek. A képen: Budapest I. kerület, Budavár, 1927. (Forrás: Fortepan)

Eredeti szépség

Vagyis a historizmus elhibázott, dilettáns irányzat volt?

– Nem, a 19. század ellentmondásos világát tükröző korstílus volt, óriási tudással a múltról és óriási bizonytalansággal, hogyan is kellene építeni. Építészeik büszkén vallották, hogy bármelyik korszakot jobban ismerik, mint akik benne éltek, de vagy mentek a divattal, a megrendelő kívánságai szerint, vagy önkényesen döntötték el, milyen stílusban dolgozzanak. Liberális korszak volt, de egyben a nacionalizmusé is, a felső társadalmi osztályok és a nemzetállamok reprezentációjának kora. Az építészek meghaladott stílusokból, régen bevett sablonokból indultak ki, és azokba erőltették bele a rengeteg új intézmény által megkívánt új funkciókat, amelyek a mintának tekintett korokban még nem is léteztek. Szerencsére a nagy számban épülő iskolák és kórházak – talán mert szerényebb költségvetésből épültek – többnyire a mai napig használ­hatók, ott valóban ez volt a fő szempont, és a reprezentáció háttérbe szorult.

A várostervezésnél, városrészek rehabilitációjánál óhatatlanul is azzal szembesülnek az építészek, hogy dönteniük kell bizonyos épületek elbontásáról vagy megóvásáról. Milyen szempontokat kell ezeknél a döntéseknél figyelembe venniük?

– A nagyvárosi barnamezős övezetek, tehát az elavult ipari építmények adják világszerte azt a tartalék területet, ahol új városrészek születhetnek, egészen más funkcióval. Nyilvánvaló, hogy ipari tevékenység a városközponthoz közel eső területeken nem folytatható, így teljesen természetes, hogy ki kell találni, mit kezdjünk e területekkel: lakott területek legyenek, vegyes övezetek vagy szolgáltatófunkciót kapjanak. Ez egy rendkívül komplex feladat, egy ilyen program megfogalmazásában a közgazdászoktól kezdve a városföldrajz kutatóin keresztül a szociológusokig számos tudomány képviselőinek kell együtt dolgozniuk. Rettentő nehéz ugyanis várost tervezni. A klasszikus modern korszak építészei nagyon naivak voltak, amikor

azt gondolták, hogy a jövő városa racionális elvek alapján jöhet létre. Ahol ez megvalósult, ott szörnyű építészeti és élhetőségi tragédiákhoz vezetett.

Szemléletes példa erre Brazília új fővárosa, Brazíliaváros vagy az indiai Chandigarh város, amelyet Le Corbusier és más európai építészek terveztek a semmiből. Ezek többnyire nem jól működnek, és az elképzelésekkel ellentétben semmiképpen sem „tökéletesek”. Ennek főként az az oka, hogy nincs meg bennük az időtényező. A város egy élő organizmus. Orvosi analógiával: nem lehet úgy beleavatkozni, mint egy sebész, nem lehet kivágni a testrész nagyobb részét, és beletoldani egy rozsdamentes acéldarabot. Vannak persze több évtizedes, nagyon jó példák is a sikerült városrehabilitációs erőfeszítésekre. Ha például Párizsban megnézzük a La Villette parkot, ahol vágóhíd és mindenféle ipari épületek voltak régen, akkor azt látjuk, hogy egy modern városi park született a területen, ahol ma már koncertház, múzeumok, mindenféle közösséget szolgáló épületek és óriási zöldterület van. De régi sörgyárakból és más üzemi épületekből is sok helyütt csinálnak például loft lakásokat. Ilyenkor maga az épület megmarad, de „kipucolják” a belsejét, és luxuslakásokat, jó minőségű irodákat vagy kulturális intézményeket alakítanak ki bennük.

A klasszikus modern korszak építészei nagyon naivak voltak, amikor azt gondolták, hogy a jövő városa racionális elvek alapján jöhet létre – példa erre Brazília új fővárosa, Brazíliaváros. Ezek többnyire nem jól működnek. A képen: Brazíliaváros. (Forrás: Depositphotos/agiampiccolo)

Jó példa a városrehabilitációra például Párizsban a La Villette park, ahol vágóhíd és különböző ipari épületek voltak régen, mára pedig egy modern városi park, ahol koncertház, múzeumok, mindenféle közösséget szolgáló épületek és óriási zöldterület van. A képen a Grande Halle a párizsi La Villette parkban. (Forrás: Wikipédia)

Mint például a londoni Tate Modern múzeum, amelyet a Temze partján álló, de a nyolcvanas évek elején bezárt Bankside erőmű épületében alakítottak ki.

– Így van. A sikeres új építésű városrészek közös jellemzője a világban mindenütt az, hogy a tervezők egyensúlyt tudnak tartani bennük a mindennapi élethez szükséges funkciók között. Vannak városok, ahol kö­telezik az építtetőket például arra, hogy szociális bérlakásokat is építsenek, és hogy közösségi terek is szülessenek a beruházás során. Nem épülhet városrész úgy, hogy nincs meg benne minden alapszolgáltatás. Arra is figyelni kell a rehabilitáció során, hogy nem szabad túl sokat bontani ezekből a területekből, mert akkor a karakterük vész el, és kihal belőlük a történetiség. De ha sikerül megtalálnunk a megfelelő egyensúlyt, akkor a régi épületeken belül – a kortárs eszközök segítségével – kiváló mai enteriőröket lehet kialakítani. Szó sincs arról, hogy egy adott korszakban ke­letkezett épületek átalakításakor a mai építész nem rugaszkodhat el a hajdani stílustól. Gyönyörű példák vannak arra, hogy akár középkori, barokk vagy 19. századi épületekből milyen remek, modern épüle­teket tudtak alkotni a kiváló mai építészek. Az egyik legszebb példája ennek Berlinben a Neues Museum, amelyet részben romosan hagytak, tehát nem állították vissza „eredeti szépségében” a háború során elszenvedett sérüléseit. Nem törölték ki az eltelt nyolcvan év nyomait, így azok a történelem tanúbizonyságává válhattak. Ily módon megmaradt az épület történetisége és hitelessége.•

Címlapkép forrása: Wikipédia