Az európai uniós szakpolitikákban az utóbbi időszakban a városok egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a klímaváltozás elleni harcban. A városokat leginkább az különbözteti meg ebből a szempontból a falvaktól vagy a még kisebb településektől, hogy a népesség koncentrációja ott jóval na­gyobb. A nagyobb nép­sűrűség növeli a környezeti kockázatok és veszély­helyzetek súlyosságát, akár a klíma­változás miatt, akár más okból fakadóan. Ezt a problémát pedig helyben kell megoldani, amire azonban a települések sokszor önerőből nem képesek.

„E probléma kezelésére alakították ki a nyolcvanas évek vége óta a fenn­tartható város­kezelési, illetve település­fejlesztési keret­rend­szert az Európai Unióban. A jelenleg is érvényes, 2021–27-es uniós költség­vetési ciklusban a fenn­tartható város­fejlesztés külön keretet kapott a regionális fejlesztési alapon belül – mondja Nagy Gyula, a Szegedi Tudomány­egyetem Földrajzi és Föld­tudományi Intézetének adjunktusa. – Így elkülönített források állnak rendelkezésre egyebek között a klíma­változás hatásainak mérséklését célzó projektek számára, a reziliencia (ellenálló képesség) növelésére, illetve az adaptációs és mitigációs (enyhítési) stratégiák kidolgozására. Az EU-s irányelvek szerint az összes tagállamban a regionális támogatások legalább öt százalékát fenn­tartható város­fejlesztésre kell fordítani.”

Így ér össze uniós szinten a település­fejlesz­tés és a fenn­tart­ha­tó­ság, illetve az éghajlat­változás elleni küzdelem. Bár érezhető, hogy az Európai Unió egyre nagyobb hangsúlyt helyez a né­pesség­kon­centráló területek (városok és város­térségek, agglome­rációk) fejlesztésére, mindez nem azt jelenti, hogy a vidé­ket elhanyagolnák. Felismerték azt, hogy a sűrűbben, illetve ritkáb­ban lakott térségek másféle beavatkozási stratégiát igényelnek, hogy hatékonyan legyenek képesek alkalmazkodni a klíma­változás kihívásaihoz.

Mi teszi a városokat fenntarthatóvá? Nagy Gyula megjegyzi, hogy az utóbbi időben szinte minden fejlesztési célt a fenn­tart­ha­tó­ság ernyője alá igyekeznek csoportosítani, hiszen a korszellem miatt ezáltal nagyobb valószínűség­gel sikerül rájuk támogatást szerezni. A kutató alap­vetően két pillérre helyezi a városok fenn­tarthatóságát; két fejlesztési irányt tart fontosnak, amelyek kiegé­szíthetik egymást. Az egyik változtatás a lakosság tényleges, aktív bevonása a fejlesztésekről meghozandó döntések előkészítő folyamatába. A másik irányt azok a technológiai fejlesztések jelentik, amelyek a települések klíma­semlegességét, illetve ellenálló képességük növelését szolgálják, és sokkal hatékonyabbá, kevésbé környezet­szennyezővé teszik a városok mindennapi működését.

A lakossággal együtt

Az emberek bevonása a döntés­­hozatali feladatokba – szlogenek szint­­jén – azóta dívik, amióta világ a világ. Itt is lényegi változásokra van azonban a közel­jövő­ben szükség, hiszen olyan jelentős reformok válnak hamarosan elengedhetetlenné, amelyek sikere az emberek együtt­működésén áll vagy bukik. Ezért meg kell értetni, illetve el kell fogadtatni a lakossággal, hogy az átalakítások értük és általuk történnek. Valós beleszólást kell nekik adni, hogy a sajátjuknak érezzék a célokat. A fenn­tartható város­fejlesztési reformok újabban ezért emelik ki már a célok elnevezésében is, hogy lényegi, értelmes (meaningful) módon kell az emberekkel konzultálni a döntések meghozatala előtt. Ez a participáció, a lakossági részvétel gondolata, mely a település­fejlesztés­ben már az 1970-es évek óta ismert és használt fogalom. Nem elegendő tájékoztatni az embereket, hogy mi a fenntartható, milyen változtatások, milyen új viselkedés­módok lesznek számukra előnyösek közép- és hosszú távon. El kell érni, hogy a lakosok átlássák a szükséges települési döntések hátterét, mert a megértés az elfogadás elő­feltétele.

„Sok esetben találkozunk a helyi lakosok részéről azzal az állásponttal, hogy: »Nekem ne mondják meg, hogy mit csináljak, és nekem mi a jó. Ez az én döntésem, és utálom, ha bele­szólnak. Majd én eldöntöm, hogy szelektíven gyűjtöm-e a hulladékot, vagy sem« – hoz példát a fenn­tarthatósági célú város­fejlesztési reformok minden­napos akadályaira Nagy Gyula. – Ha azonban már a tervezési folyamatba be­vonjuk az embereket, akkor esélyünk van arra, hogy megértik és elfogadják a változtatás szükségességét. A legfontosabb, hogy átlássák, hogy ezekre a reformokra nem a trend, a divat miatt van szükség, hanem azért, hogy a jövőben is fenn­tartható maradjon az élet­minő­sé­gük. Tudatosítani kell bennük, hogy különben a panel­lakásban fognak megfőni pár év múlva, vagy nem lesz miből locsolni a gondozott pázsitot (sőt, inni se lesz mit), ha nem csináljuk mindezt meg.”

Vannak olyan, klíma­semlegessé­get célzó reform­kezdeménye­zé­sek, amelyek különösen heves társadalmi ellen­állásba ütköznek – legalábbis a társadalom hangos és erős érdek­érvényesítő képességgel bíró csoportjai részéről. Ilyen az autók kitiltása a belvárosokból, és a kerékpáros közlekedés előtérbe helyezése. Bizonyos kutatások szerint az autós közlekedés a magán­emberek egyik leg­súlyosabban éghajlat­károsító tevékenysége. Ugyanakkor természetesen a kényelmüket szolgálja, ami ellen­érdekeltté teszi őket a változtatásban. A kutató szerint azonban folyamatosan terjeszteni kell a klíma­változás okairól, illetve az alkalmazkodáshoz szükséges változtatásokról szóló információt. Hiszen szerencsés esetben ezek idővel a köztudat részeivé válnak, így a szükséges településfejlesztési hangsúlyeltolódásokat is jobban megérthetik.

A különböző álláspontok megjelenése a város­fejlesztés tervezésekor nemcsak azoknak fontos, akik elmondhatják a véleményüket abban a reményben, hogy az elképzeléseik megváltoztatására késztethetik ezáltal a döntés­hozókat. A vita maguknak a tervezőknek is fontos, mert ebből tanulhatják meg, hogy hogyan alakítsanak ki olyan fejlesztési koncepciókat, amelyek sokkal szélesebb körű társadalmi támogatást élvezhetnek, mégsem veszítik el az eredeti céljaikat. Mind­emellett fontos lenne, ha nemcsak a lakosság, hanem a témával foglalkozó tudományos közösség véleményét és szakértelmét is beleépítenék a mindennapi döntéshozatali folyamatokba, ugyanis egyes kutatások friss, saját méréseken alapuló eredményekkel tudnak szolgálni az adott település környezeti-társadalmi-gazdasági állapotáról, melyek jól hasznosíthatók.

A városok és a klíma­változás kapcsolata abból a szempontból különösen frusztráló, hogy bár az egyre súlyosbodó ökológiai és éghajlati krízisért leg­nagyobb­részt az ipar, illetve a mező­­gazdaság a felelős, a negatív hatásait mégis a városokban nagy tömegben élő embereknek és maguknak a településeknek kell elviselniük. Mégsem lehet emiatt lemondani a városi környezet­szennyező és a globális fel­melegedést erősítő folyamatok átalakításáról, az iparra, mint fő bűnösre mutogatva, hiszen a további klíma­változás enyhítéséhez, illetve a már mindenképpen bekövetkező negatív hatásokhoz való alkalmazko­dáshoz szükséges átalakítások el­vá­laszt­hatat­lanak egymástól, és az átfedés is jelentős közöttük.

„Senki sem feledkezhet meg arról, hogy a klímaváltozásban neki is személyes felelőssége van. Sokan olyan ipari vállalatoknál dolgoznak, amelyek jelentősen hozzájárulnak a földi éghajlat átalakulásához, ez ellen nem nagyon tudunk tenni, de emellett a magánéletben mindenki végez olyan tevékenységeket, amelyek ugyancsak károsak az éghajlatra nézve – folytatja Nagy Gyula. – Lassan nyolcmilliárdan élünk ezen a bolygón, és ha mind a nyolcmilliárd ember úgy gondolkodna, hogy ő csupán elszenvedője a klímaváltozásnak, és ezért semmit sem tesz ellene, az összességében már hatalmas tömeget és jelentős hatást jelent. Ugyanez a városok nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a megelőző jellegű tervezési lépések ugyanolyan fontosak, mint a már kialakult problémákra adott reakciók.”

Esővízgyűjtő mintatelepülések

Azt nem állíthatjuk, hogy Magyar­országon már ma teljesen általános lenne a fenn­tarthatósági célú településfejlesztés, de jó példák vannak. Nagy Gyula említi, hogy az elmúlt években például Szegeden egy geotermikus energián alapuló fűtési rendszert alakítottak ki, vagy az országban öt minta­településen megvalósult az esővíz vissza­tartását és össze­gyűjtését szolgáló rendszer kiépítése. Ilyen a Szeged melletti Ruzsa község, amelyet – a Dél-Alföld más településeihez hasonlóan – az elsivatagosodás fenyeget. Bár amikor elsivatagosodásról hallunk, hajlamosak vagyunk ezt túlzásnak tartani, de tény, hogy az elmúlt száz évben Ruzsa térségében több száz centiméterrel mélyebbre húzódott a talajvízszint. Vagyis hatalmas mennyiségű víz tűnt el a talajból és ezzel a rendszerből. Kutatások szerint ezért fele-fele arányban klimatikus és antropogén hatások felelősek. A hasonló adottságú településeken már ma is aggasztó kérdés, hogy miként lesznek képesek megbirkózni a változó éghajlat bizonytalanságaival.

Ugyanis nem egyszerűen az a probléma, hogy nő az átlag­hő­mérsék­let és csökken a csapadék­mennyiség; aktuálisan jóval nagyobb bajt okozhat, hogy megnő a szélsőséges időjárási helyzetek gyakorisága. Vagyis az összes­ségé­ben kevesebb csapadék nemritkán szinte egyszerre zúdul le, amit hosszú hónapokig tartó aszály követ. Természetesen árvizek, jégesők, sőt olykor tornádók régen is voltak. Ám az adott település lakosságának élet­minősége szempontjából nagyon nem mindegy, hogy azok az árvizek, amelyeket korábban „év­százados­nak” mondtak, mivel száz­évenként csak egyszer fordultak elő, azok hamarosan már évente vagy évente akár többször is ismétlődhetnek majd. Ahogy az árvíz magassága is drasztikusan eltérő mértékben károsíthatja a település infra­struktúráját. Ha hirtelen zúdul le az eső, a megszokott árvizek magasságának többszörösét kell elviselniük a gátaknak, kell elvezetniük a köz­csatornáknak, és több mint valószínű, hogy erre nem mindenhol lesznek képesek. Az úgynevezett villám­árvizeket gyakran városi árvizeknek is nevezik.

„Az árvizeknél maradva, nem meg­valósítható, hogy a vég­te­lenségig emeljük a gátakat. Ezért rendszerszintű megelőző be­avat­ko­zá­­sokra van szükség. Fel kell készülnünk arra, hogy a nem mérsékelt hatások következményei sokkal súlyosabbak lesznek, mint amennyi erő­forrást igényelt volna a mérséklésük – magyarázza Nagy Gyula. – Eközben a már jelenleg is zajló folyamatokra is reagálniuk kell a települések fejlesztését tervezőknek. Ebben pedig még nagyon sok a tennivalónk. A fenn­tarthatóság nem megoldott, ha csak néhány települést magukba foglaló minta­projektek valósulnak meg az országban. A víz­vissza­tartás problémáját mind a 3155 magyar­országi településen meg kell oldani.”

Természetesen igen fontosak a minta­projektek, amelyek afféle zászlós­hajóként példát adnak a jó gyakorlatokról, de ezeket a fejlesztéseket minden településen meg kell valósítani. Sokszor a „modern” fejlesztéseken kizárólag a technológiát igénylő beruházásokat értik, pedig például a város­központban nyaranta tomboló hőséget akár több fa ültetésével, a zöld és a víz­felületek növelésével is lehet mérsékelni. Erre vonatkozóan is számos városklimatológiai kutatási eredmény áll rendelkezésre. Ahogy a klíma­változás káros hatásai mind nyilvánvalóbbá és nap mint nap érezhetőbbé válnak, a településeken belüli zöld felületek és területek is egyre felértékelődnek.

A zöld területeket korábban dekoratív és rekreációs szerepük okán létesítették, illetve tartották fenn. A szerepük azonban mára megváltozott: „a parkok zöld oázisokká alakultak, ahová az emberek a nagy hőségben elmenekülhetnek. A zöld felületek növelésében a szépséget, mint fő motivációt, felváltotta a hasznosság” – érvel Nagy Gyula. Általánosan igaz, hogy az aszfalttal, kövezéssel burkolt felszínek csökkentése – például a növényzet vagy a vízfelületek bővítésével – mérsékli a talaj hőfelvételét, márpedig a levegőt nem a nap melegíti közvetlenül, hanem az átmelegedő felszín adja át a hőt a felette lévő levegőnek.

A települések felkészítése a klímaváltozásra azért nehéz, mert egyszerre kell stratégiai szemléletű, hosszú távú döntéseket hozni, és azonnal kezelni az akut problémákat. Az utóbbiak gyakran drasztikus beavatkozásokat igényelnek. A város­tervezéskor az kell legyen a fő szempont, hogy a település egyszerre legyen reziliens, azaz képes legyen ellenállni a külső hatásoknak, de dinamikus is maradjon, a folyamatok áthangolásával gyorsan tudjon reagálni a megváltozott körülményekre.

„Riadóláncként működő mechanizmuso­kat kell beépítenünk a város irányítási rendszerébe. Ezeknek szinte automatiku­san életbe kell lépniük, ha az adott forgató­könyv valósul meg (például valamilyen természeti katasztrófa fenyegeti a települést). Talán sohasem volt fontosabb az előre gondolkodó város­tervezés, mint a klíma­változás korában – mondja Nagy Gyula. – Nem lehet olyan konkrét intézkedéseket kiemelni, amelyek ugyanúgy alkalmazhatók minden településen, hiszen ezek soha nem egyeznek minden jellegzetességükben. Inkább az a fontos, hogy minden város­vezető zsebében ott kell legyen az összes elképzelhető forgató­könyv gyűjteménye, vagyis fel kell készülniük minden eshetőségre. E lehetőségek egy része talán ma még sci-fibe vagy katasztrófa­filmbe illőnek tűnhet, de a trendek azt mutatják, hogy az extrém helyzetek egyre inkább elképzelhetővé válnak.”

Zöld átállás

A városok klímaváltozásra való gyakorlati fel­készítésének két legfontosabb mechanizmusa az úgynevezett zöld átállás és a digitális transzfor­máció, és ezek már a mostani uniós, illetve magyar­országi város­fejlesztési irány­elvekben is fontos szerepet kapnak. A digitális transzformáció egyik hatása, hogy a jelenleg még nagyrészt fizikai jelenlétet, illetve emberi munkát igénylő adminisztra­tív és diagnosztikus város­üzemelte­tési tevékenysé­gek automatizálhatóvá válnak. Ezáltal nemcsak hatékonyabb lesz a működés, de az adminisztráció ökológiai lábnyoma is csökkenthető, hiszen kevesebb papírt használnak fel, az alkal­mazottak­nak kevesebbet kell utazniuk, és így tovább. „Ha nem kell mindenkinek nap mint nap ingáznia, azzal fellélegzik a város” – érzékelteti Nagy Gyula. A digitális transz­formáció­­val a települések egyre inkább lesznek a változásokra gyorsan reagáló okos­városok és okos­falvak, persze ehhez az okos változások bevezetésé­hez szükséges fogadó­készségre és képességekre is szükség van.

A zöld átállás az ökológiai szemlélet térnyerését jelenti. A települések lakosainak nem szabad úgy gondolkodniuk a városi, illetve a város­környéki környezetről, mint ami az ő kiszolgálásuk érdekében létezik, és ő maguk nem részei, csupán élvezői a városi öko­szisztéma szolgáltatásainak. A kutató szerint mostantól egyenrangú félként kell kezelnünk a környezet azon elemeit is, amelyeket eddig uralni akartunk. Vagyis a zöld átállás sokkal inkább mentalitásbeli változtatást jelent, noha természetesen kiemelt szerepet kapnak benne a ténylegesen zöld, vagyis növényi felületeket érintő városépítészeti megoldások is, de ugyanúgy részét képezik a fenntarthatóságot célzó, hatékonyságot növelő, valamint a szennyezést és degradációt csökkentő megoldások is.

Bár a klímaváltozás a közel­jövőben a városok minden­napi életét is jócskán meg fogja nehezíteni, a leg­drasztikusabb következményei az egyre gyakoribbá váló szélsőséges időjárási helyzetek, sőt a természeti katasztrófák lesznek. A természeti katasztrófákra való reagálás képessége a kutató szerint az adott település adottságaitól, vagyis a kultúrától, az elhelyezkedéstől, az anyagi lehetőségektől, az ott lakók felkészültségétől, illetve a döntésekbe való beleszólási lehetőségeiktől függ. Nem meglepő, hogy a gazdagabb települések általában jobban felkészültek a krízis­helyzetekre, illetve annak bekövetkezte­kor a károkat hatékonyabban képesek orvosolni. Ez gyakran össze­függ azzal is, hogy egy közösségnek mennyire erős az érdek­érvényesítő képessége. Összes­ségében ezekkel a kérdésekkel a környezeti igazságosság­kutatások foglalkoznak. Ezeknek a kutatásoknak az a céljuk, hogy feltárják, hogy egyes közösségek miért tudnak egy-egy környezeti vagy civilizá­ciós katasztrófára hatékonyabb választ adni, mint mások.

A környezeti eseményekre való felkészülés tervezésekor elengedhetetlen, hogy felmérjük az adott település adott­ságait és képességeit, hiszen az a beavatkozás, amely például egy tehetősebb térségben a leg­hatékonyabb lenne, az egy alacsonyabb jövedelmű régióban akár az ára vagy a technológia ismeretlenségéből adódó félelem vagy kétkedés miatt nehezen megvalósítható, vagy akár teljesen megvalósíthatatlan. Nagy Gyula az októberben megren­dezett Országos Urbanisztikai Konferencián tartott előadást a klí­ma­változás település­szerkezetre gyakorolt hatásait érintő kuta­tá­sairól. „A Szegedi Tudomány­egyetem Földrajzi és Föld­tudo­mányi Intézetében a többi között azt vizsgáltuk, hogy a természeti katasztrófák, például az árvizek, milyen hatással vannak hosszú távon a település képére, miliőjére, gazdaságára és társadalmi összetételére – mondja a kutató. – Tapasztalataink szerint a változások maradandóak és jelentősek. A minta­területeink Borsod-Abaúj-Zemp­lén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében voltak. Az árvizek után egyes településeket állami segítséggel újjá­­építettek, aminek hatására átalakult a település képe, mások azonban az újjá­építés­ből kimaradtak. Az árvíz utáni változás lakossági és vezetői értékelése nem egyértelmű, van, ahol a lakosok szerint jó irányba, máshol viszont rossz irányba változott, alakult át a lakóhelyük.”

Ez a véleménykülönbség egyenes következménye annak, hogy az újjá­építés tervezésekor a lakosokat nem, vagy nem megfelelően vonták be a döntés­hozatali folyamatokba, így ők nem érezhették maguknak a projektet, nem hallgatták meg és nem építették be a tervekbe a véleményüket Nem elég, hogy a település képe megváltozik, de ez társadalmi filtrációs folyamatot indít el. Ez azt jelenti, hogy a felújított település­részek fel­értékelődésével, illetve a meg­rongáltan hagyott részek elértéktelene­dé­sé­vel a településen belül és a település, valamint a környéke között is migrációs folyamatok indulnak el. Ennek következtében átalakul a helyi társadalom összetétele.

Társadalmi hatások

Köznapi, általános vélekedés szerint a falvak társadalma sokkal „összetartóbb”, mint a városi közösség. A faluban kevesebb ember lakik, így az emberek a helyi társadalom lényegesen nagyobb hányadával tartanak személyes kapcsolatot, jobban ismerik egymást. Talán e meg­közelítés manapság már kissé idealizált, de feltételezhetjük, hogy a társadalom helyi szövetét erősebb kötelékek tartják egyben, és méretéből adódóan a helyi közösség sokkal inkább egységes, mint egy nagy lakosságú, sokféle kulturális szokást tömö­rítő nagyvárosban. Egy átgondo­latlan beavatkozással, amely például elválaszt egymástól évtizedek óta egymás szomszéd­ságában lakó embereket, azokat a kötelé­keket szakíthatjuk akaratlanul is el, aminek hatására a lakosok ellen­­érzésekkel fognak viseltetni az át­alakí­tá­sok iránt. Ezután még nehezebb lesz őket bevonni a tele­pülés­tervezésbe és -fejlesztésbe, és a következő katasztrófára való fejlesztés szinte azonnal kudarcra lesz ítélve.

„Lesznek olyan települések a természeti katasztrófák után, ame­lyek lakossága oly mértékben kicserélődik, hogy elveszítik régi identitásukat, és ezzel a településfejlődési pályájuk teljesen új irányt vesz – magyarázza Nagy Gyula. – Akár beleolvadhat a szomszédos nagyvárosba, vagy éppen a városból kiköltöző tehetősek fognak a rehabilitált településrészeken második otthonokat venni vagy építeni maguknak.”

A megnövekedett ingatlan­kereslet felértékeli a település egyes részeit, miközben lesznek olyan negyedek, amelyek kimaradnak a fejlesztésekből, és az ott élők élet­színvonala meg sem közelíti majd az új építésű városrészek nívóját. Ez komoly társadalmi feszültségeket idézhet elő, ami megint csak hátráltatja a település fejlődését. Az újonnan betelepült tehetős lakosok – érdekérvényesítő képességükben bízva – előbb-utóbb szokatlan igényekkel léphetnek fel a „benn­szülöttekkel” szemben. Például zavarhatja őket a kakas­kukorékolás vagy a házi­állatok tartásával járó nem feltétlenül kellemes szag.

Sokat hallani arról, hogy a klíma­változás kiélezheti a meglévő és a jövőben kialakuló társadalmi feszültségeket, ám arra ritkán gondolunk, hogy ez akár a mi utcánkra is igaz lehet. Akkor valószínűleg eszünkbe sem fog jutni, hogy mindez az éghajlat átalaku­lása miatt van, és mi is tehetünk ellene, illetve felkészülés­sel nö­velhet­jük a negatív hatásaival szembeni ellenálló képességünket.

Az elmúlt évtizedekben mind a hazai – mint például a Szegedi Tu­­domány­egyetem Földrajzi és Földtudományi Intézete –, mind a nemzet­közi kutatói közösség azon dolgozik, hogy minél pontosabb képet kapjunk a klíma­változásnak nevezett komplex folyamatról annak érdekében, hogy a lehető leg­adekvátabb döntéseket lehessen meghozni. Hogy a leg­súlyo­sabb károkat elkerüljük, már ma figyelembe kell venni a negatív tendenciákat, melyek a jövőbeli folyamatokra utalhatnak. Ezeket a város­fejlesztési koncep­ciók kidolgozásakor be kell építeni a dokumentumokba, ez­által könnyebben elfogadtat­­hatjuk a ma még szükségte­lenül drágá­nak vagy túl drasztikusnak tűnő beavatkozásokat is.•