2019. április: jegyzet, ökológia, portré, élelmiszer, orvostudomány, tudomány, kémia, innováció, egészségipar, mikroszkópia, it, közlekedés, építés, urbanisztika, zöldkörnyezet, okostechnológia, egyetem, disszemináció, környezetvédelem
2019. április 3.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Nem hangyás hangyász

„Fiatalokat keresek, akiket érdekel a taxonómia. Az sem baj, ha nem rajonganak a hangyákért. Majd fognak” – nyilatkozta magazinunknak Csősz Sándor ökológus, akit előző megszólalónk, Csóka György ajánlott figyelmünkbe. A kutató meggyőződése, hogy nincs különbség fontos és kevésbé fontos tudás között, mert ami most nem tűnik lényegesnek, bizonyos helyzetben életmentő ismeret lehet.


Honnan indult?

– Gyulán születtem, a város Gyulavárinak nevezett részén nőttem fel. Utóbbi falu volt a városban. Sokáig önálló településként létezett, majd Gyulához csatolták. Debrecenben jártam egyetemre, azután Szegeden tanultam, most Budapesten élek. 2002-ben végleg elköltöztem Gyuláról. Ha valaki azt hinné, könnyen váltok, téved. Szegedet nagyon nehezen hagytam el, mert nagyon jó közösség alakult ki az egyetemen.

Kezdjük az elején…

– Nem voltam túl jó tanuló az általános iskolában. Sokat ábrándoztam, gondolkoztam, összefüggéseket kerestem az engem érdeklő dolgokkal kapcsolatban. Ezek általában nem kötődtek az iskolai tananyaghoz. Ezt a mentalitást nem vették túl jó néven az általános iskolai tanárok. Néhány pedagógus persze elismerte a képességeimet, s ennek megfelelően kezelt. Gimnázium helyett szerszámkészítőnek tanultam édesapám javaslatára. Ahogy említettem, falusi környezetben nőttem fel, ott a nyolcvanas évek elején az apa döntött ilyen alapvető kérdésben. Legyen szakmám, az érettségit később is megszerezhetem. Végzés után egy éven át lakatosként kerestem a kenyérre valót, újabb egy évet varrógépműszerészként tudtam le, majd újabb egy éven át szerszámkészítő voltam.

A gyulai Erkel Ferenc Gimnáziumban esti tagozaton érettségizett. Mi vitte ebbe az irányba?

– A logikus folytatás a technikum lett volna, a műszaki rajzolás, csakhogy én gyerekkoromban mindig biológus, esetleg állatorvos szerettem volna lenni. Majd bekerültem a műhelyekbe, amiről egyértelműen kiderült, hogy nem az én világom. Nem azért, mert nem voltam jó szakember, hanem mert nem éreztem ott jól magam. Reggel hattól délután kettőig dolgoztam, majd mehettem haza, hiszen a műhelyajtót is bezárták. Az én világom nem ilyen. Napokat dolgozok, agyalok egy-egy kérdésen, nem tudok délután kettőkor kikapcsolni. Abban a közegben kevés lehetőség állt az ember előtt. Például keres magának valamilyen hobbit. Nálam ez a tanulás volt. Úgy döntöttem, a tudományos pálya felé mozdulok. Először a pécsi egyetemre jelentkeztem, de oda nem vettek fel. Következő évben sikeresen felvételiztem a debreceni egyetemre. Édesapám elfogadta ezt a döntést. Minimális támogatást kaptam otthonról, és egy tehetséges diákokat támogató gyulai alapítvány is segített, de alapvetően az ösztöndíjból és alkalmi munkákból – a debreceni gyógyszergyárban esténként dobozoltam – tartottam el magam.

Nem okozott gondot, hogy az évfolyamtársainak zöme Önnél fiatalabb volt?

– Nem én voltam az egyetlen, aki évekkel az érettségi után jutott be. Jó helyre kerültem, mert az egyetemen általában díjazzák, ha az ember gondolkozik. Biológusnak vettek fel, a későbbi specializálódás során a szupraindividuális, azaz az egyed feletti szerveződési szintek felé mozdultam, a másik lehetőség, a biokémia nem hozott lázba.

Olyannyira magával ragadta a tudomány, hogy a végzés után PhD-hallgató lett Szegeden. Miért éppen ott?

– Debreceni egyetemistaként két terület foglalkoztatott: az őslénytan és a hangyák világa. A két roppant távolálló téma közül az utóbbi mellett döntöttem. A szakmai továbblépést a Tisza-parti városban láttam biztosítottnak. Az ökológiai tanszéket vezető Gallé László professzorral harmadéves egyetemistaként felvet­tem a kapcsolatot, gyakran lejártam Szegedre. Logikus volt, hogy a PhD-mat ott szerzem meg.

Az őslénytan az emberek zömét elbűvöli, de hogyan írták felül Önben a dinoszauruszokat a hangyák?

– Gyakran felteszik ezt a kérdést. Erre mindig azt válaszolom: képzeljünk el egy rovart, amely este hazamegy. A hangyák mindegyike ilyen, minden fajuk társas lény. Várja őket a család, ami valóban család – a királynő az anya, a dolgozók pedig a lányai. A hangyabolyhoz leguggolva különös együttműködéseket láthatunk. Ha néhány hangya légytetem alatt rogyadozva megy hazafelé, a társak segítenek. Magas szintű kommunikációs képességgel rendelkeznek. Leggyakrabban feromonokkal kommunikálnak – fajonként 5–20 különféle közlést tudnak adni. Izgalmas kérdés, mi van akkor, ha a nagy tömegben élő hangyák mindegyike úgy érzi, hogy fontos információja van? Valamilyen anyagot kienged, de mivel mindegyik ugyanúgy tesz, a boly körül hatalmas feromonfelhő lebeg. Ebben a kavalkádban nem értik egymás „szavát”, ezért az egyik hangya odamegy a másikhoz, a csápjával megérinti, illatanyagot ereget és ezzel elmondja a közlendőjét. Ezek a lények hangokkal is informálják egymást. És létezik még egy különleges tulajdonságuk: az adott boly lakóit a közösségre jellemző speciális szagminta jellemzi.
A dolgozók ez alapján különböztetik meg a másik kolónia lakóit, de szintén ebből ismerik fel, hogy a lárvák milyen korúak, illetve hogy egyszerű nőstény lárvájáról vagy királynőnek készülő lárváról van szó. Azt is tudják, hogy a petét a királynő vagy valamelyik renitens dolgozó rakta – ha utóbbi, akkor megeszik a petét. Fontos, hogy nem terjesztenek betegségeket, folyamatosan tisztán tartják magukat. Miért a tisztaság utáni vágy? Ha felüti a fejét egy betegség a tízezer fős kolóniában, annak végzetes következménye lehet a teljes közösségre. Szerintem a laikus számára ennyi is elég, hogy rájöjjön, különleges, izgalmas lényekről beszélünk, akikkel akár egy életen át foglalkozhat a kutató.

Hogyan került a Magyar Természettudományi Múzeumba?

– Még nem fejeztem be Szegeden a PhD-tanulmányaimat, amikor 2002 márciusában felhívtak a múzeumtól, hogy volna-e kedvem náluk dolgozni? Volt. Néhány hónapig ingáztam a két város között. Hiába volt kiváló a Tisza-parti közösség, mennem kellett. Ta­xo­nómus akartam lenni, márpedig ezen a pályán az említett múzeum a legjobb választás.

Taxonómiával, azaz a fajok csoportosításával, leírásával foglalkozik. Ez tipizáló tudományág, tehát szükség van olyan mintára, amelyhez hasonlítani lehet a többit. Bírja még szemmel ezeknek az apró lényeknek a megfigyelését?

– A szememmel nincs baj. Eddig 63 új fajt írtam le, ebben a munkában nagy segítségemre van az általam kidolgozott módszer. Ennek segítségével előzetes hipotézis felállítása nélkül, egy algoritmus segítségével dönthetem el, hogy új, vagy már ismert fajról van szó. Az eljárást német kollégákkal 2014-ben publikáltuk. Azóta elég sokfelé használják.

A 63 leírt faj mindegyikének Ön adott nevet?

– A tudományunkban ez a felfedező jussa, de bevallom, a névadás nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé, unalmasnak találom. Legutóbb hét új fajról közöltem cikket. Hogy izgalmasabb legyen, ábécésorrendben adtam neveket nekik.

Magáról nevezett el új fajt?

– Amellett, hogy etikátlan lenne, eszembe sem jut, hogy így írjam be magam a hangyakutatás történetébe.

Miként gyűjt mintákat?

– Nincs ebben semmi misztikum. Elég egy ásó, a hangyák összegyűjtésére szolgáló szippantó, néhány száz alkohollal töltött fiola, és irány az erdő, a mező. Kicsit fáj a szívem, amikor a tudomány érdekében megbolygatom a kolóniát, amikor megölök egyedeket, de enélkül sajnos nem megy.

Az állati biomassza mekkora hányada hangya?

– Megdöbbentő, amit mondok: az összes szárazföldi állati biomassza huszonöt-harminc százaléka hangya. Ez elképesztő mennyiség, ami különösen akkor válik nyilvánvalóvá, ha arra gondolunk, hogy az állati biomasszán belül az emlősök, a madarak, a hüllők, a kétéltűek együttesen tíz százalékot tesznek ki. Ahhoz képest, hogy milyen hatalmas populációról van szó, Európában nagyjából kétszáz, a világon összesen ezer szakember foglalkozik a hangyákkal. Hazánkban professzionális szinten rajtam kívül még ketten dolgoznak ezen a területen.

Mi lenne velünk hangyák nélkül?

– Semmi jó. Az amazóniai esőerdőben megnézték, hogy mi történik egy területtel, ha onnan kizárják a hangyákat. Megdöbbentő hatásokat tapasztaltak. Az elhullott tetemek hatvan százalékát a hangyák tüntetik el. Hangyák hiányában pedig a tetemek felgyülemlenek, mert nincs másik csoport, amelyik átvenné ezt a feladatot. Ez csak egy példa a sok közül, de elmondható, hogy az ökoszisztéma működése a hangyák eltűnése, számuk lecsökkentése esetén komolyan sérül.

Van különbség a hangyabolyok felépítése között?

– Természetesen. Van, ahol egyetlen királynő irányítja a kolóniát, ezek a konzervatív hangyák, akik nagyon intoleránsak más fajokkal szemben. A betolakodót megölik. Ha nem így tennének, az agresszor első dolga a királynő megölése lenne, hogy átvegye a hatalmat. Csakhogy nem ér vele semmit, mert a közösség eszkalálódik, szétesik, nem tud kik felett uralkodni. Más fajoknál több királynő él egy csoportban, ők könnyebben befogadják az odavetődő példányokat. Ha esetleg gyilkos mentalitású az idegen, és elpusztít egy királynőt, a közösség fennmarad, mert a folytonosságot a többi királynő biztosítja. Vannak helyzetek, amikor a konzervatív viselkedés az előnyös, máskor a tolerancia a célravezető.

A klímaváltozás hatása kimutatható a hazai hangyaközösségekben?

– Őshonos hangyáink életét, elterjedését eddig nem veszélyeztették a délről északabbra költöző fajok. Az igazi gondot az invazív fajok jelentik. Ilyen Európában az argentin hangya, az Egyesült Államokban a tűzhangya. Az utóbbinak igen érdekes története van. 1948-ban egy „lángelme” kitalálta, hogy az elszaporodott csótányok megfékezésére a Dél-Amerikában őshonos tűzhangyákat importálnak. Ki is irtották a csótányokat, ám amikor elfogytak, a tűzhangyák nem akartak maguktól elpusztulni, hanem új élelem után néztek. Kipusztították az őshonos fajokat, ráadásul a nagyobb testű élőlényekre is veszélyesek. Előfordult, hogy egy kirándulópár a Mississippi közelében véletlenül tűzhangyacsapat mellett táborozott le. A hangyák összecsipkedték őket, a fellépő anafilaxiás sokk hatására a két ember életét vesztette. Esélyük sem volt a túlélésre. Ez sokatmondó példa arra, hogy az emberi beavatkozás olykor beláthatatlan következményekkel jár. Ami az íróasztal mögött logikusnak tűnik, annak a természetben katasztrofális hatása lehet. Egy másik inváziós faj, az argentin hangya Európában terjedt el. A portugál tengerparttól az olasz partokig összefüggő telepet alkot ez a lény. Meglehetősen széles sávban csak ők élnek, a többi hangyafajt mára már teljesen kiszorították a területükről. Szuperkolóniáról beszélünk, az egyes kolóniák között nincs agresszió. A Portugáliába telepített olasz hangyát nem ölik meg, hanem sajátjukként tekintenek rá. Természetes ellenség híján dinamikusan terjed az argentin hangya. A hazánkban élő szürke fahangyát Angliában elektromos hangyának nevezik, mert vonzódik az elektromos eszközökhöz. Kapcsolószekrényekbe, transzformátorokba költözik a mindent megrágó apró lény, ahol előbb-utóbb zárlatot okoz. Ezt az invazív fajt Magyarországon írták le először. Pontosan nem tudjuk, honnan ered, feltételezések szerint Közép-Ázsiából kerülhetett Európába. Évekkel ezelőtt a főváros budai oldalán csak ennek a fajnak az egyedeit találtuk, majd valami történt, mert 2017-ben összeomlott ez a közösség. Az okát azóta is keressük.
Érdekes, hogy mi emberek régóta próbáljuk visszaszorítani ezt a fajt – sikertelenül. Ez most valamiért megtörtént. A természet időnként besegít.

2013-tól az MTA–ELTE–MTM Ökológiai Kutatócsoportban dolgozik. Három intézmény keretein belül kutatnak, de kihez tartoznak igazán?

– Ez a kutatócsoport öt évig működik akadémiai pályázati támogatásnak köszönhetően. Ha sikeresek vagyunk, és ismét pályázunk, folytathatjuk a munkát. Az MTA a főtámogatónk, az ELTE és a Magyar Természettudományi Múzeum a helyet biztosítja. A mi munkánk esetében nem a munkavégzés helye a fontos, hanem az, hogy van-e ötletünk, és ha van, az miként valósítható meg. Hatékonyságunk a született cikkek számában és az azt közlő folyóiratok erősségében mérhető.

Ennyi?

– Nem. Szeretnék másokat is megfertőzni a hangyák szeretetével, aminek legjobb eszköze az őket bemutató ismeretterjesztő könyv. Ilyen munka azonban nincs, ezért elhatároztam, hogy összeállítok egy hiánypótló munkát. Az ötletem az egyik könyv­kiadónál kedvező fogadtatásra talált. Pályafutásom alatt mindig nagy hangsúlyt fektettem a tudományos ismeretterjesztésre, mert meggyőződésem, hogy a bennünket, kutatókat foglalkoztató témákat a laikusoknak is be kell mutatni érthető formában. Számos cikket, cikksorozatot írtam, blogokon publikáltam, több rádió- és tévéinterjú kötődik a nevemhez. Abban a hitben teszem ezt, hogy minél több tudás halmozódik fel a közösségben, annál biztosabb a túlélése. Az események előrejelzése ugyanis a jövőnket erősíti. Meggyőződésem, hogy a tudomány nem létezhet önálló zárványként a társadalomban. Nincs különbség fontos és kevésbé fontos tudás között, mert ami most nem tűnik lényegesnek, bizonyos helyzetben életmentő ismeret lehet. Az emberek érzik ezt, ezért érdeklődnek olyan dolgok – például a hangyák – iránt, amiknek látszólag nincs gazdasági vonatkozásuk.

Az elmúlt hónapok egyik tudományos vitája arról szólt, hogy a szakmai cikkek a hagyományos formában, vagy az úgy­nevezett open access, azaz nyílt hozzáférésű folyóiratokban jelenjenek meg. Melyik megoldást támogatja, tudva azt, hogy rendszeres bírálója rangos tudományos folyóiratoknak?

– Ha lenne keretem az utóbbira, akkor az open access megjelenést támogatnám, mert akkor a világhálón bárki letöltheti az anyagomat, míg az első esetben csak azok férhetnek hozzá, akik előfizetéssel rendelkeznek. Ugyanakkor az open access közlés drága, olykor több ezer dollárt/eurót is elkérnek egy-egy tanulmány megjelentetéséért. Óriási pénz ez egy magyar kutató számára.

A Szegedi Egyetemen 1999 és 2002 között, majd a Szent István Egyetemen 2002 és 2010 között állatrendszertant oktatott, továbbá meghívott előadóként szerepelt a regensburgi egyetemen, valamint a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Utóbbi helyen a hatékony publikációról beszélt. Ezt is tanulni kell?

– Itt is nagyon fontos a körítés. Ha nem jól adod el a felismerésed, esetleg visszadobják a szöveget. A kutatás megtervezésétől a publikáció megjelenéséig tartó időszak valamennyi lépése egyformán fontos.

Több rövid tanulmányutat nyert Németországba, Lipcsébe, majd Karlsruhéba. Karrierjében új szakaszt jelentett a California Academy of Sciencesben eltöltött két és fél év. Mit adott ez az időszak?

– Fekszik nekem az ottani attitűd. Nincs panaszkodás, irigység, szeretnek örülni a másik sikerének – a felszínen legalábbis ez látszik. A megoldásokat keresik, nem azt, miért nem megyünk előre. Ezt a vonalat próbálom itthon is követni. Legalább ilyen fontos volt a kiemelkedő infrastruktúra és az egymásba fektetett bizalom. Ha valamire szükségem volt, azt mindig időben megkaptam.

Mennyire tud előre tekinteni?

– A jelenlegi tudománypolitikát érintő helyzetben legfeljebb egy évre, ami messze nem optimális. Ha elkezdek ugyanis egy bio­diverzitással kapcsolatos kutatást, az nem egy, hanem legalább két évre szól. Ennyi idő alatt lesz belőle cikk. Jobb lenne a hosszabb távra szóló kiszámíthatóság. Ez a tudomány nem kerül sokba. Nincs szükség drága műszerekre, vegyszerekre, laborra. Egy jó mikroszkóp kell, pénz a mintagyűjtésre és a munkatársak fizetésére. Ennyi.

Sokat van terepen?

– Mostanában cikkek írása köti le ez időmet és az energiámat. Illetve az MTA doktora címhez szükséges disszertációt és a könyvemet írtam. Nyaranta járok terepre.

Csősz Sándor 1971-ben született Gyulán. Általános iskolába Gyulaváriban járt, a gyulai Erkel Ferenc Gimnáziumot estin vé­gezte el. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Természettudományi Karán 1999-ben biológus-ökológus szakon szerzett diplomát. Ezután a Szegedi Tudományegyetem Ökológiai Tanszékének doktori iskolájában folytatta tanulmá­nyait, PhD-fokozatát 2007-ben védte meg. 2002 és 2012 között a Magyar Természettudomány Múzeum muzeológusa, majd gyűjteményvezetője, 2013-tól az MTA–ELTE–MTM Ökológiai Kutatócsoportban, 2014-től 2016 végéig a California Academy of Sciencesben dolgozott. Hazatérése után, 2017-ben vissza­tért az MTA–ELTE–MTM Ökológiai Kutatócsoportba, ahol jelenleg is dolgozik.
Amikor tizennégy évesen szerszámkészítőnek tanult, gondolta volna, hogy ötvenéves korához közeledve MTA doktora cím birtokosa lehet? – és ki tudja, mi van még Ön előtt.

– Semmiképpen. Tovább akartam tanulni, de ez nem szerepel­hetett a célok között. Jelenleg nagy álmom, hogy hangyákra specializálódó laboratóriumot hozzak létre. Fiatalokat keresek, akiket érdekel a taxonómia. Az sem baj, ha, mondjuk, nem rajonganak a hangyákért. Majd fognak.

Mit csinál, amikor nem hangyászkodik?

– Nehéz erre válaszolni, mert nálam a munka és a hobbi fedi egymást. A hangyákon túli időmet a családomnak szentelem. A feleségem szintén biológus, jelenleg az egyik gyógyszercég területi képviselője. Lányunk nyolcéves, akinek nem lehet túladagolni az állatokat. Meggyőződésem, hogy minden gyerek szereti az állatokat, ezt az érzést legfeljebb kiölni lehet belőlük.

Kit ajánl következő beszélgetőpartnerünknek?

Losonczi Erika fiatalokat inspiráló életutat járt be eddig. Egy 1800 fős faluban született, ma pedig a világ egyik legnagyobb gyógyszercégének európai orvosigazgatója.•

 
2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

Hírlevél feliratkozás

Innotéka