2013. április 4.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Megújuló energiatermelés – megújuló problémák

Az Európai Unió 2009-es irányelve szerint a tagországokban 2020-ra átlagosan a felhasznált energia 20 százalékának kell megújuló forrásokból származnia. Magyarországra 13 százalék vonatkozik, de a 2010-es Megújuló Energia Hasznosítási Cselekvési Tervben „jó tanulóként” 14,65 százalékos részarány elérését vállaltuk. Becslések szerint most tarthatunk a felénél, és időarányosan egyre nagyobb a lemaradásunk.


A feltételes mód nem véletlen: használható központi adatok nincsenek, az Eurostat legutolsó, hazánkra vonatkozó statisztikája pedig 2009-es. Az országos rendszerbe juttatott megújuló villamosenergia-termelést a Magyar Energia Hivatal pontosan nyilvántartja, ám a saját célú áramtermelés és a hőenergia inkább csak becsülhető.

Kiindulási pontként megállapíthatjuk, hogy a megújuló energiatermelés jelenleg (még) az egész világon drágább, mint a hagyományos, de a fejlett államok a tisztább környezet, a fenntartható fejlődés és az energiafüggetlenség érdekében szinte mindenütt erőteljesen támogatják a hazai zöldenergia-termelést.

Magyarországon 2008-tól működött a kötelező átvételi rendszer, közismert nevén a KÁT, amelynek alapján az állam emelt áron veszi át a megújuló forrásokból származó áramot. (Hőenergia-termelésre nincs ilyen kötelező átvételi rendszer.) Az új kormány 2011 közepén megszüntette a KÁT-ot (a régi szerződések kifutásukig még érvényesek), és azt ígérte, hogy hamarosan jön helyette a METÁR, vagyis a megújuló és alternatív energiaforrásokból előállított hő- és villamosenergia-átvételi támogatás új rendszere. Ez máig sem készült el, az exlex állapot pedig – a kevés pályázattal és a hitelszűkével terhelve – érthetően elriasztotta a potenciális befektetőket. Gyakorlatilag országszerte leálltak a zöldberuházások, és nem igazán látható, mitől is indulnának be, hogyan tudnánk teljesíteni 2020-ig azt a bizonyos 14,65 százalékot.
De tekintsük át részletesebben az egyes területeket!

Az elmúlt év végén még csak a szakma­beliek kapták fel a fejüket, amikor kiderült, hogy lemondott a Magyar Megújuló Energia Szövetség (MMESZ) elnöke, de amikor az országos sajtóban is megjelent a vele készített interjú (elolvasható az MMESZ hon­lapján), sokak számára kiderült: nagyon nagy a baj.

Dr. Balogh László
neve ugyanis a 2005-ös megalakulás óta szinte összeforrt a több mint 60 tagot számláló szövetséggel. Évtizedes szakmai, tudományos és államigazgatási tapasztalatára mindig lehetett számítani, cikkei, felszólalásai, a mindenkori kormányhoz írt levelei ugyanazt a célt szolgálták: a megújuló energiaforrásokat alkalmazók helyzetbe hozását. Most pedig azt mondja, hogy – az előző időszakhoz hasonlóan – egyes állami és kormánykörök ismét kevéssé lelkesednek a megújuló energiaforrások alkalmazásáért. Az EU-források lehívása veszélybe került, kevésbé hatékony és átlátható a támogatási rendszer több eleme, a leépült háttéripar újraélesztését sem támogatják az intézkedések. Így aztán kevés esélyünk van arra, hogy jobban kihasználjuk meglévő agrárkapacitásainkat, és legalább kis részben visszaépítsük hajdani legendás, százéves múltra visszatekintő energetikai gépgyártásunkat.

A humorát azért nem veszítette el:
– Nehogy nekrológot írjon ám rólam! Túl nagy lett a „médiazaj” körülöttem, pedig tulajdonképpen csak annyi történt, hogy 64 éves koromra belefáradtam az évtizedes szélmalomharcba, és visszaminősítettem magam egyszerű elnökségi taggá. Akik ismernek, tudják, minden kormánnyal igyekeztem kooperálni, aztán ha nem ment a dolog, érte – értünk, magyarokért – haragudtam, nem ellene. Ebből most lett elegem. De ez nem azt jelenti, hogy a szövetség is föladta volna, Tóth Boldizsár barátom és volt elnökségi tagunk folytatja az elnöki munkát. Ezúton is kívánok neki sok erőt, fizikai és mentális egészséget. Őszintén remélem, hogy vezetésével a szövetség sikeresebb érdekvédelmi tevékenységet folytat majd, mivel az országnak és a szakmának ez elemi érdeke. Szeretném ebben is támogatni őt.

Biomassza

A magyar megújuló energiatermelés kiemelkedő területe a biomassza ágazat. A hazánkban előállított zöldenergia 77 százaléka mögött a nemzetközi összehasonlításban nem számottevő magyar erdőgazdaság áll, főleg faapríték, nyesedék és fűrészpor formájában. Ezen belül az összes, hazánkban előállított „zöld” elektromos energia mintegy 60 százaléka mező- és erdőgazdasági melléktermékek elégetésén alapul.

A biomassza-energia előállítása elméletileg nem túl bonyolult folyamat. Össze kell gyűjteni mindazt a (több millió tonna) mellékterméket, amelyet a magyar mező- és erdőgazdaság kényszerből előállít, használható állagúvá és nagyságúvá kell tenni (brikett, pellet, folyékony fa stb.), be kell juttatni egy speciális kazánba, és a folyamat végén vagy elektromos áram, vagy hő (esetleg mindkettő) keletkezik.

Tüzeléstechnikailag a hőtermelés jóval elő­nyösebb, mert ennek a hatásfoka 80-85 szá­zalék, míg az elektromos energiánál mindössze 30 százalék. Igen ám, de köztudott, hogy a hőt távolabbra nem lehet szállítani, az elektromos energiát viszont igen. A támogatott zöldenergiaárakat is figyelembe véve nem csoda tehát, hogy az elmúlt év­tizedben hatalmas biomassza-erőművek terveit vázolták föl a beruházók. Ezek egy része már a helyi lakosok ellenállásán (például a tokaji–szerencsi 50 megawattos szalmaerőmű) megbukott, másokat viszont tető alá hoztak. A szalmára és fahulladékra alapozó pécsi, úgyszintén 50 megawattos erőmű már évek óta működik, míg egy szabolcsi kis faluban, Szakolyban mintegy 20 milliárd forintból létrehozott 20 megawattos erőmű kétévnyi senyve­dés után végleg bezárta kapuit, súlyos adósságokat és bedőlt hiteleket hagyva maga után.

Ez utóbbiról a 110 regisztrált tagot számláló Biomassza Termékpálya Szövetség főtitkárának, dr. Tóth Józsefnek személyes tapasztalatai is vannak:
– Nem szívesen mennék bele a szövevényes szakolyi projekt elemzésébe, de a kezdet kezdetén megkérdeztek bennünket is. A válaszunk így szólt: semmiképpen sem szabad megépíteni! Ám minden szakmai érv ellenére megvalósították, az eredmény ismert. Hiszen egy ilyen nagy projektnél minden részletnek tökéletesen illeszkednie kellene: hosszú távú szerződéseken nyugvó alapanyag-ellátás, raktározás, szállítás, képzett munkaerő, megfelelő technológia. Arról nem is szólva, hogy szakmai meggyőződésünk szerint a biomasszából egyáltalán nem elektromos áramot kellene előállítani, hanem helyben kellene hőként hasznosítani, mert csak így gazdaságos. Persze a biomasszafűtés sem általános csodaszer, egy fővárosi tízemeletes panelt körülményes lenne így fűteni, de vidéki családi házak, önkormányzati épületek, iskolák fűtésére alkalmas ez a megoldást. Ehhez természetesen alapvető szemléletváltás kellene – és nemcsak lent, de fent is, a döntéshozók szintjén. Mert így van egy olyan rossz érzésünk, hogy a megújuló cselekvési tervben megfogalmazott nemes célok többnyire csak vágyálmok maradnak.

A nem megfelelő ütemű fejlődésnek, sőt a visszaesésnek komoly jelei is vannak már. A Magyar Energia Hivatal 2011-es adatai szerint (a 2012-es beszámoló még nem készült el) két évvel ezelőtt új zöldmezős biomassza-erőművet egyáltalán nem adtak át, viszont „a biomassza alapú villamosenergia-termelés mennyisége a 2010. évi több mint 2050 gigawattóráról 1539-re, azaz mintegy a negyedével csökkent”. Ennek hátterében egyrészt az áll, hogy két nagy, vegyes tüzelésű erőmű (Bakonyi, Mátrai) erőteljesen visszafogta a biomassza alapú villamosenergia-termelését, a Szentendrei kiserőmű és a 85 megawattos Kazincbarcikai nagyerőmű teljesen kiesett a termelésből, a szakolyi pedig (akkor még csak) részben.

Mindezek mögött csupán elenyésző részben húzódik meg alapanyag-termelési ok (az úgynevezett energianövények nem igazán hozták az előzetesen várt minőséget és mennyiséget), a magyarázat inkább pénzügyi természetű. A részben vagy teljesen lejárt, úgynevezett „KÁT-kvóták” miatt ugyanis ezeknél az erőműveknél a magyar állam megszüntette a direkt támogatást, és így már nem érte meg nekik a „zöld” áramtermelés.

2011 novembere óta új, hangsúlyos szereplője van a megújuló energiások közösségének. A Nemzeti Megújuló Energia Platform (MEP) tagjai csak azok a hazai iparági szövetségek lehetnek, amelyek európai uniós érdekképviseletekben is tagsággal rendelkeznek. Elnöke Glattfelder Béla európai parlamenti képviselő, aki egyben a Magyar Szolár Szövetség elnöke is.

A platform legfontosabb célkitűzése, hogy előmozdítsa a megújuló energiaforrások hazai hasznosítását. Ennek érdekében stratégiai partnerségi megállapodást kíván kötni a megújuló energiaforrások hasznosításában hatáskörrel rendelkező valamennyi minisztériummal.

A platform megalakulása óta több szakmai közleményt és állásfoglalást adott ki, a legnagyobb nyilvánosságot a 2012. decemberi, Több energiát a megújulóknak! című nyilatkozatuk kapta. Ebben kifejtik, hogy Magyarország Megújuló Energia Hasznosítási Cselekvési Tervét (NCST) tovább kell fejleszteni. A 2020-ig szóló EU-s kötelezettségeink teljesítéséhez az eddigieknél nagyobb erőfeszítésekre van szükség, mert a 14,65 százalékos megújuló energia részarány nem csökkenthető. Szükségesnek tartják a METÁR körüli bizonytalanság mielőbbi megszüntetését, valamint azt is, hogy a megújuló energiák elterjesztésének keretszabályait törvénybe foglalják.

Szél

Az elmúlt évtizedben a rendkívül környezetbarát „szélipar” döbbenetes fejlődést mutatott szerte a fejlett világban. Európában például a telepített új villamos kapacitások közel 30 százaléka volt szél alapú, amely megelőzi az összes többi megújulót (25 százalék), és alig marad el a földgáztól (40 százalék).

Nálunk más a helyzet. És nemcsak azért, mert a Kárpát-medence kevésbé huzatos hely, mint mondjuk az Atlanti-óceán partja, hanem mert központi tiltás vonatkozik a szélfarmok telepítésére. 2006 óta egyetlen engedélyt sem adtak ki szélerőművek telepítésére, és még csak esély sem látszik arra, hogy belátható időn belül változhat a helyzet. Így pedig elég nehéz lesz elérni a célokat és behozni a biomasszásokat. Utóbbiak jelenleg mintegy kétszer annyi zöldenergiát termelnek hazánkban, mint a szélerőművek.

Dr. Hoffmann László, a Magyar Szélenergia Ipari Társaság (MSZIT) elnöke érthetően nem túl lelkes, amikor a jelenlegi helyzetről kérdezem:
– Hogy stílszerű legyek: szélcsend van, ami a mi szakmánkban nem igazán biztató állapot. Áll a rendszer. Hét éve írták alá az utolsó engedélyeket, 2011-ben adták át az utolsó három szélparkot. A teljes hazai kapacitás így elérte a 329 megawattot, ez még a fele sincs a megújuló cselekvési tervben 2020-ra jelzett 740 megawattnak, ami ráadásul megítélésünk szerint irreálisan alacsony szint, ennek legalább két-háromszorosát fel lehetne, illetve fel kellene építeni a következő hat-hét évben. Mi, magyarok mindig fel akarjuk találni a langyos vizet. A megújuló energiák esetében is. Mert nézzük meg, mi megy, mi dübörög Nyugat-­Európában: a szélerőmű. Óriási szélparkokat építenek szinte mindenütt. Egyes országokban már 10–30 százalék között van a szélenergia részaránya a teljes felhasználásban, és folyamatosan növekszik, mi pedig itt rostokolunk az 1-2 százaléknál. Mellesleg ezt az állapotot én már megéltem 20 évvel ezelőtt Spanyolországban, ahol a biomasszára akarták építeni a megújuló energia termelését, és csak lassan látták be, hogy nagy mennyiségű zöldáramot hosszú távon csak szél vagy nap segítségével lehet előállítani. Azóta óriási szélparkokat építenek, pedig ott is válság van. De felmérték, hogy az egyszeri nagy tőkeköltség után a szélerőmű 30 évig megbízhatóan és nagyon olcsón működik.

Annyit azért hozzá kell tenni, hogy a hazai hatóságokat nem feltétlenül a rosszindulat vezérli, amikor nem adnak ki újabb engedélyeket. Ez egy nem szabályozható, időjárásfüggő technológia. Hazánkban januárban rendszerint kétszer annyi energiát termelnek a szélerőművek, mint a nyár közepén, és a napi ingadozás is óriási. Egy ország energiabiztonsága kétségkívül nem függhet a „lüktetve” érkező szél- vagy napenergiától, de külföldön erre is találtak megoldást. Egyrészt hatalmas összegekből rugalmassá, okossá (smart grid) alakították át az egész hálózatot, másrészt tartalék egységeket állítottak be a szélcsendes időszakok áthidalására, harmadrészt pedig megoldották az óriási mennyiségű energia tárolását. Ennek a legegyszerűbb és leggazdaságosabb módja az úgynevezett szivattyús energiatározó vízerőmű, Magyarországon viszont Bős–Nagymaros óta szinte ki sem szabad ejteni a vízerőmű szót. Hiányzik tehát a pénz, a technikai háttér, marad a tiltás.

Pedig a magyar ipar sem járna rosszul, ha újra beindulnának a szélerőmű-beruházások. A kiforrott alaptechnika ugyan – mint eddig is – valószínűleg Nyugat-Európából érkezne, az alépítmény és az alállomás viszont általában magyar, márpedig ez teszi ki a költségek közel 25 százalékát. Egyéb hazai beszállítókra is lehetne számítani a generátorházat illetően, jelenleg ugyanis a még működő gyártók kénytelenek külföldön eladni a termékeiket, már ha egyáltalán sikerül nekik.

A MSZIT elnöke még egy meggondolandó körülményre hívta fel a figyelmet:
– A szakma már csak egy dologban reménykedik. Ha a döntéshozók pár éven belül rájönnek arra, hogy a jelenlegi ütemmel 2020-ra még csak megközelíteni sem tudjuk azt a bizonyos 14,56 százalékot, a „szelesek” tudnak segíteni. Egy 2 megawattos szélturbinát a semmiből 10 hónap alatt be lehet kötni az országos hálózatba. A tervek érvényesek, a helyek rendelkezésre állnak, ha megvan az akarat, 2-3 év alatt minden további nélkül át lehet adni 2000 megawatt kapacitást, amellyel már teljesíteni tudjuk az EU elvárásait.

Biogáz

A biogáz tulajdonképpen „duplán zöld” energia, hiszen a leggyakoribb alapanyagai (trágya, mezőgazdasági, vágóhídi és kommunális hulladék, szennyvíziszap) súlyosan környezetszennyezőek, biogázüzem nélkül is ártalmatlanítani kellene őket. Ha hő- és villamos energiát lehet belőlük előállítani, az tulajdonképpen pluszhaszon. Az elmélettel nálunk sincs probléma, annál több a gyakorlattal. A legnagyobb baj az, hogy ezek a biogázüzemek igencsak pénzigényes projektek (1,5-2 millió euró darabja), nagyon hosszú idő alatt térülnek meg.

Érdekesség, hogy a biogáz 2008-ig a bio­­­­massza kategóriába tartozott, csak azóta ke­­zelik külön a statisztikák. Ma már a mezőgazdasági, élelmiszer-ipari üzemekben, állattartó telepeken keletkező „klasszikus biogáz” mellett megkülönböztetnek depóniagázt (a hul­ladéklerakókból kinyert gázt), illetve a nagy szennyvíztisztító telepeken elkülönített szenny­vízgázt.

Jelenleg hazánkban mintegy 40 jelen­tő­­­sebb biogáz-, 15 depóniagáz- és hét szenny­vízgázüzem működik, együttes villamos­energia-termelésük körülbelül 7-8 szá­zalé­kot tesz ki a megújulók között, vagyis jócskán lemaradnak a biomassza és a szélenergia mögött, a vízi energiával vannak egy szinten.

Itthon 2002-ben létesült az első új generációs biogázüzem, majd a 2007–2008-ban kiírt trágyakezelési EU-s projektek után folyamatosan adták át a 0,5–3,5 megawatt kapacitású létesítményeket. Ezekről hamar kiderült, hogy kevés kivételtől eltekintve még a vártnál is gazdaságtalanabbul működnek, némelyiküknek már a puszta léte is kérdésessé vált.

A miértekről dr. Kovács Kornél egyetemi tanárt, a Magyar Biogáz Egyesület elnökét kérdeztük:
– Ezeknek az üzemeknek szinte mindegyike német technológiára épül, amely trágya és speciális silókukorica (úgynevezett kukoricaszilázs) keverékét használja fel a biogáz előállítására. Ezek kiváló berendezések, sok száz referenciával, de szigorúan be kell tartani a technológiai előírásokat, a nagy energiatartalmú kukoricaszilázst például nem lehet elhagyni. Ez pedig Magyarországon ma már háromszor-négyszer annyiba kerül, mint néhány éve. A kaposvári cukorgyárban magyar mérnökök megmutatták, hogy melaszra és cukorrépaszelet melléktermékre alapozva is lehet hatékony és gazdaságos biogázüzemet működtetni, de ők ezt saját használatukra fejlesztették ki, eszük ágában sincs profilt váltani, és hasonló berendezéseket gyártani. Így azután referencia híján nem is választható a magyar megoldás, a német viszont hazánkban a magas üzemeltetési költségek és az alacsony támogatási szint miatt nehezen működik. Csapda, amelyből csak technológiai újításokkal, innovációval tud kikecmeregni a szakma. Ilyen kutatások évtizedek óta folynak a Szegedi Tudományegyetemen és az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpontjában, de Gödöllőn, Miskolcon, Debrecenben és Mosonmagyaróváron is komoly fejlesztőmunka folyik. Most már „csak” egymásra kellene találniuk a kutatóknak és a felhasználóknak. A problémákat növeli, hogy itthon felettébb bonyolult, átláthatatlan és ellentmondásos engedélyezési és szabályozási rendszer keseríti meg a biogázüzem építésére vállalkozók életét. Így aztán hazánk a biogáz hasznosításában rejlő lehetőségeinek csak néhány százalékát használja ki, a többit elpocsékoljuk. A nálunk gazdagabb országok nem engedik meg maguknak ezt a luxust.

Kevésbé közismert tény, hogy az Európai Unió direktívája értelmében 2020-ig a közlekedési szegmensben is 10 százalékra kell növelni a megújuló energiaforrások részarányát. Ez azt jelenti, hogy az úgynevezett bioüzemanyagokból (bioetanol, biodízel) egytized részt bele kell keverni a benzinbe vagy a gázolajba, esetleg külön forgalmazni a zöldüzemanyagot. A közösségen belül is óriási viták folynak arról, hogy a jelenlegi válságos időszakban szabad-e az értékes kukoricát, cukorrépát, repcét vagy napra­forgót közlekedésre pocsékolni, de a cél­kitűzés még érvényben van.

Hazánk szintén vállalta a 10 százalékot, aminek teljesítése kiváló agroökológiai adottságainknak és a két hatalmas bioetanolgyárunknak (Dunaföldvár, Szabad­egy­háza,) köszönhetően elméletileg nem okozhat problémát, a gyakorlatban viszont jelenleg még alatta vagyunk az 5 százaléknak is.

És ha még nem lenne elég a nehézségekből: nálunk nincs lehetőség az úgynevezett biometán előállítására, illetve annak betáplálására az országos gázhálózatba. Tőlünk nyugatabbra ez már működő gyakorlat, hiszen a biogázok legfontosabb összetevője a metán, megfelelő tisztítás után meg sem lehet különböztetni a biometánt és a földgázt.

Bizonyos esetekben sokkal gazdaságosabb megoldást jelentene, ha a keletkező biogázt nem kellene a helyszínen elégetni, hanem metánként lehetne értékesíteni. Nálunk erre még elvi lehetőség sincsen, hiszen a hazai szabályozás nem ismeri a biometán fogalmát, az illetékes döntéshozókkal pedig már az előzetes egyeztetések előtt megszakadtak a tárgyalások.

Víz

Hazánk sajnos nem a bővizű hegyi folyók földje, Bős–Nagymaros óta meg úgy tűnik, hosszú távra letettünk a nagy vízlépcsők, duzzasztóművek telepítéséről. Ennek ellenére meglepő, hogy 23 működő vízerőmű van, igaz, ebből csak kettő (Kisköre, 28 MW, illetve Tiszalök, 13 MW) nevezhető „valódi” nagyságú erőműnek, a többi a „kis” és a „törpe” kategóriába tartozik. Összesített villamosenergia-termelésük természetesen jócskán függ az adott folyó vízhozamától, de egy átlagos évben annyit állítanak elő, mint a biogázüzemek.

Földhő

Geotermikus energiából Magyarország kiemelkedő adottságokkal rendelkezik. A hazai termálvizeket ma még nem használják közvetlen villamosenergia-termelésre, de a fürdőturisztika mellett egyre növekszik a mezőgazdasági, illetve háztartási célú felhasználás is. Az előbbire a kertészeti üvegházak, az utóbbira viszont családi házak (hő­szivattyúk), sőt egész lakótelepek a jó példák. Miskolcon például hamarosan mintegy 30 ezer háztartás és ezer intézmény távfűtését oldják meg a termálkutak meleg vizével, és a hírek szerint követőkre is találnak. Erre szükség is van, hiszen 14,65 százalékos EU-vállalásunkhoz kiemelkedő aránnyal (18,9 százalék) járul hozzá a hűtés-fűtés alfejezet, ám jelenleg ennek csak nagyjából a felénél tarthatunk.

Napenergia

Ma már a közbeszédben is egyre ritkábban keverik össze a meleg vizet előállító napkollektort, illetve az áramot termelő (fotovoltaikus) napelemet. Az előbbi terjedt el inkább, hiszen egy-egy családi ház vagy irodaépület tetejére napkollektorokat szerelni nem horribilis összeg, és elég gyorsan megtérül. A napelemekkel nemcsak az a probléma, hogy (jelenleg még) drágák, de a megtermelt energiát vagy házilag kell tárolni akkumulátorokban, vagy hatalmas összegekért az országos hálózatba kapcsolni. Kisebb „napelemfarmok” már épültek hazánkban, összteljesítményük azonban még alig mérhető, alig néhány megawatt.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka