Kép: Depositphotos/valex113

A Semmelweis Egyetem hallgatójaként az ELTE-n fi­zika-előadásokat látogatott. Évekkel később Leuven­­ben filozófia, a londoni Heythorp College-ban teológia, végül az Open Universityn matematika sza­kon is diplomázott. Leuvenben szerzett PhD-fokozatot, majd a stockholmi Karolinska Intézetben lett posztdoktori kutató. Per Roland vezetésével a világon elsőként a pozitronemissziós tomográfiával (PET-tel) az agy funkcionális feltérképezésére koncentráltak. A Karolinska Intézetben töltött évek után Szin­ga­púrban kezdett dolgozni. Számos kutatást indí­tott, egyetemi intézetet alapított, a munkái kezdtek beérni, de ahelyett, hogy learatta volna a termést, 42 év után hazatért. Miért?

– Olyan magyarként, aki itt született és itt nőtt fel, aki azt tanulta, hogy „itt élned, halnod kell”, tisztában voltam a kötelezettségeimmel. Amikor ezzel a feladattal megkerestek, egyértelmű volt, hogy nem mondhatok nemet. Úgy éreztem, hogy a helyem most itthon van. Elérkezett az idő, hogy a világ különböző pontjain felhalmozott tapasztalataimat itthon kamatoztassam. Ez belső késztetés, etikai alapú megközelítés. A másik hazacsá­bító tényező az volt, hogy fantáziát láttam ebben a munkában. Ha nem magyar lennék, és mégis megkeresnek ezzel a feladattal, akkor is elvállalom, mert óriási kihívás is ez a felkérés. Ráadásul olyan kihívás, amely teljesíthető. Ugyanis a magyar kutatási ökoszisztéma – bár nagyon sok kívánnivalót hagy maga után – tele van rejtett értékekkel, kincsekkel, lehetőségekkel. Hagyományaink arra jogosítanak bennünket, hogy tudományos életünk ismét a világ legjobbjai közé emelkedjen. Az elmúlt év­tizedekben ugyanis visszaesés volt érzékelhető – minden metrika ezt mutatja. Az alapok azonban adottak az újbóli felemelkedéshez, hiszen a 19. századtól Magyarország jelentős eredményekkel és személyiségekkel gazdagította a világ tudományát.

Gulyás Balázs

Jelenleg is rendelkezésre áll az a szakembergárda, az a tehetség, amely újra világraszóló eredményekre lehet képes. Az itthon és a külföldön dolgozó magyarokra egyaránt számítok. Karikó Katalin és Krausz Ferenc külföldön elért eredményekért kapott Nobel-díjat, de teljesítményüket a magyar oktatási rendszer alapozta meg. Meggyőződésem, hogy a hatékony munkát akadályozó mechanizmusokat kijavítva fantasztikus eredményeket érhetünk el.

Az itthon és a külföldön dolgozó magyarokra egyaránt számítok.

A külföldön töltött bő négy évtized alatt mennyire követte a hazai tudományos életet?

– Folyamatosan kapcsolatban voltam a hazai kutatókkal. Egyetlen példa: idén májusban ünnepeltük a debreceni PET-központ alapításának harmincadik évfordulóját. A központ létrehozásában is szerepet vállaltam annak idején.

Egy éve vezeti a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózatot. Érték meglepetések?

– A legmeghökkentőbb a hozzáállás. A világon a kutatás módszertana azonos, ugyanúgy gondolkodunk és nézünk szembe a kihívásokkal. Itthon azonban azt tapasztaltam, hogy az idősebb korosztály tagjainak egy része megélhetési kutatóként éli az életét. A kíváncsiság és kihívás vezérelte kutatásból az „ebből meg lehet élni és akkor ebből éljünk meg” mentalitás lesz. Ez a helyzet persze nem csak Magyarországra igaz, mindenütt tapasztalható, ahol a kutatói életpálya állami hivatalnok típusú modell lett, például a francia kutatási hálózatban, a CNRS-ben. A biztos állás elkényelmesíti az embert, míg, ha pályázati forrásoktól függ a csoportja működése, akkor szó sem lehet hátradőlésről. Itthon egy kutató, egyetemi oktató mindent belead, amíg nem szerzi meg az MTA doktora címet. Amint megvan a cím, egyetemi tanár, intézet­ve­ze­tő, csoportvezető egyaránt lehet, és ezt követően már dolgozzanak a fiatalok. Ez azonban megöli a kutatás szellemét. Az angolszász tudománytámogatási rend­szer az idősebb korosztályt is munkára ösztönzi, a befutottak sem veszítik el a lelkesedésüket. Nem is tehetik meg, hiszen állandóan monitorozzák a teljesítményt, rendszeresen el kell számolni a támogatásokkal. Aki nem teljesít, kiírja magát a tudományos közösségből.

Átvihető ez a szemlélet a hazai kutatási hálózatba?

– Erre a tudományfinanszírozónak van elsősorban eszköze. A Krausz Ferenc vezette Nemzeti Kutatási Kiválósági Tanács, valamint a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) a teljes kutatói életutat lefedő pályázati rendszert hozott létre, ami éppen ezt a célt szolgálja. Az életpályamodell mellett alapvető tényező, hogy az idősebb korosztályhoz tartozó szakember büszke le­gyen arra, hogy ő még mindig aktív, és tele van új tervekkel és ötletekkel. Ezt a hozzáállást nem nagyon érzem. Ezen mindenképpen változtatni kell. Ne a múltról beszéljenek, ne anekdotázzanak, hanem a terveiket ismertessék. A tudományban nem lehet leállni. A dél-afrikai származású, a programozott sejthalál felfedezéséért 2002-ben orvosi Nobel-díjjal kitüntetett Sydney Brenner barátságát életem egyik legfontosabb élményének tartom. Brenner 92 évesen is sziporkázó ötletekkel állt elő, az őt jellemző intellektuális éhség mindenki számára követendő.

Az angolszász tudománytámogatási rendszer az idősebb korosztályt is munkára ösztönzi, a befutottak sem veszítik el a lelkesedésüket.

A szemléletváltás egyértelmű útja a fiatalok jobb hely­zetbe hozása. Ha az ő lelkesedésük, mentalitásuk áthatja az egész rendszert, akkor megindul a remélt változás. Mit ajánl a pályakezdőknek?

– A fiataloknak olyan mentorok kellenek, akik a nyugdíjhoz közeledve sem egykori eredményeiken nosztalgiáznak, hanem utat mutatnak, ötletekkel bombázzák a pályakezdőket. Nem azt mondom, hogy itthon nincsenek ilyen példaképek, de nem ez az általános szemlélet. Sokkal több intellektuálisan éhes mentor kellene a jelenben, a biztató jövő érdekében, azért, hogy a mai fiatalokból majdan követésre érdemes mentorok legyenek. Ezen a téren zseniálisnak tartom Hegyi Péter – a Semmelweis Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem Transzlációs Medicina Intézeteinek intézetvezető egyetemi tanára, valamint a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar professzora – kezdeményezését. Ő az igazgatója a Nemzeti Tudósképző Akadémia (NTA) néven ismert multigenerációs tehetséggondozó programnak. Ez a kezdeményezés hidat képez a különböző korosztályok és iskolatípusok között. Több mint száz hazai és Kárpát-medencei magyar gimnázium ezer diákját vonták be eddig a programba. Közülük a legtehetségesebbek, akik egyetemistaként folytatják tanulmányaikat, az NTA ösztöndíjasaiként bekapcsolódhatnak a magyar és a nemzetközi mentorok vezette kutatócsoportok munkájába. Ők évről évre Nobel-díjas kutatókkal találkozhatnak: követendő példákkal, akiknek az előadásai fantasztikus élményt jelentenek a fiatalok számára. Mi is tervezzük, hogy a jövőben nagyon nagy neveket, köztük Nobel-díjasokat hozunk Magyarországra.

Gulyás Balázs előadása a harmadik HUN-REN Stratégiai Workshopon 2024 márciusában

Miért jönnének ők hozzánk?

– Ennek több oka van. A magyar kutatási és tudományos hagyományok rendkívül vonzók. A rengeteget kritizált egyetemi oktatásunk még mindig kimagasló színvonalon teljesít. Ugyancsak fontos, hogy ez az ország biztonságos. Itt élvezet dolgozni. Az ide érkezők munkáját segítő intellektuális kritikus tömeg is adott. Érdeklődőkben egyéb­ként nincs hiány. Céljaink között szerepel egy nemzetközi campus alapítása. A szingapúri mintára működő intézmény nagy nemzeti kihívások megoldására vállalkozna. Kiemelkedő külföldi kutatók hazai kutatócsoportokkal együttműködve egészségüggyel, mesterséges intelligenciával, digitalizációval, a fenntartható és az elmúlt évtizedek hi­báit kijavító regeneratív fejlődéssel kapcsolatos kérdésekre keresnek majd válaszokat. Ehhez a működési keretet, az irányvonalat a Neumann János Program adja.

Tavaly decemberben arról beszélt, hogy a világ 25 leg­innovatívabb országa közé kell kerülnünk. A felemel­kedésben a HUN-REN-nek zászlóshajóként kell szolgálnia. Mi kell ehhez?

– A visszaesésünknek legalább két oka van. Az egyik, hogy csökkent a magyar tudomány teljesítménye. Pár évtizeddel ezelőtt a legjobbak között voltunk, mára kicsúsztunk ebből a csoportból. A másik ok, hogy egyre több a sikeres versenytársunk. Olyan országok kerültek fel a világ tudományosságának térképére, amelyek korábban nem szerepeltek ott. Az 1947-ben alakult Izrael a világ egyik vezető kutató-fejlesztő hatalma. Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Hongkong elképesztő összegekkel támogatta a tudomány fejlődését. Néhány évtized alatt a semmiből a világ élvonalába küzdötték fel magukat. Ha ők képesek voltak erre, akkor mi magyarok – 150 éves múltra visszatekintő tudományos hátterünkkel – is képesek lehetünk a visszatérésre, ha megfelelően szervezzük az életet.

Léteznek olyan kutatók, akik olyan kérdéseket tesznek fel, olyan megoldásokat javasolnak, amelyek megteremtik a fejlődés alapjait.

Hogyan növelhető a hazai tudományos teljesítmény?

– Mindenki a pénzről, illetve annak hiányáról beszél első helyen, de hiába a több pénz, ha nincs elegendő iskola­­­teremtő szakemberünk. Ismerek felkészült magyar kutatókat, akik tele vannak előremutató gondolatokkal, ötletek­kel, elképzelésekkel, koncepciókkal. Léteznek olyan kutatók, akik olyan kérdéseket tesznek fel, olyan megoldásokat ja­vasolnak, amelyek megteremtik a fejlődés alapjait. Rájuk lehet építeni egy modern tudományos ökoszisztémát, amelynek létrehozásához és fenntartásához természete­sen pénz kell. De a pénz nem az első feltétel ebben a modellben. Az ember és a gondolat az alapvető. Ötletgazdából azonban egyelőre nincs elég.

Jakab Roland, a HUN-REN vezérigazgatója és Gulyás Balázs – a Magyar Kutatási Hálózat fejlesztési koncepciójának kidolgozását segítő nyolc munkacsoport megalakulásának projektindító rendezvényén – a HUN-REN SZTAKI konferenciatermében.

Mit lát a legnagyobb problémának?

– Hogy lesz-e elegendő számú tehetséges pályakezdő, akit bevonzunk a kutatás-fejlesztés világába. Arra a pályára, ahol hazánkban napjainkban nagyjából hatvanezer ember – egymillióból hatezer – dolgozik. Ugyanakkor a statisztikák szerint a felnövekvő generációk nagyjából öt százalékából lesz kiemelkedő sportoló, művész, kutató-fejlesztő. Ez hazánkban 4000-4500 új tehetsé­get jelent évente, hiszen Magyarországon az utóbbi években 83-85 ezer gyermek születik. Ahhoz azonban, hogy a hazai kutatóbázist az európai átlagra emeljük – ami kilencezer embert jelent egymillióból –, 2030-ig legalább 35 ezer új kutatónak kell megjelennie a rendszerben. Hol találunk ennyi felkészült szakembert? A határon túli magyarokkal együtt sincs ekkora tartalé­kunk. Nincs más megoldás, külföldről kell idevonzani fiatal tehetségeket. Én elsősorban a délkelet-ázsiai országokra gondolok, ahol rendkívül magas színvonalú az oktatás, emellett Dél-Korea, Kína és a közép-ázsiai országok is lehetséges intellektuális forrás lehet. Sokat segítene, ha a hazai felsőoktatási intézményekbe a jelenleginél jóval több külföldit vennének fel. Ha a tehetségek megsze­retik az országunkat, örömmel maradnak itt. Ha realis­ták vagyunk, ilyen megoldásban is kell gondolkodnunk.

A HUN-REN Központ álláspontja szerint a magyar tudományosság megújításához elengedhetetlen a vonzó kutatói jövőkép biztosítása, valamint a korszerű kutatási infrastruktúra megteremtése a kutatók számára. Előkészítés alatt áll egy pályázati felhívás nemzetközi színvonalú kutatásokhoz kulcsfontosságú műszerek, adatbázisok beszerzésére és fejlesztésére. A kutatói bérrendezésre milyen tervek születtek?

– Mielőtt erre válaszolok, tisztázzunk valamit. A hazai kutatóhálózat költségvetésének a felét a magyar kincstár állja. A másik fele hazai és nemzetközi pályázati pénzekből, szerződésekből és egyéb forrásokból jön össze. Ha mindent összeadunk, akkor a kutatóhálózat bevételének 85 százaléka a magyar adófizetőktől érkezik, kicsit több mint egytizede az ipari szektorból és csupán pár százaléka jön nemzetközi pályázatokból. Ez nagyon egészségtelen arány.

Olyan kutatási irányokra kell összpontosítanunk, amelyek a globális kihívásokra keresik a válaszokat. Az eredmények piacosítása pedig a feltalálóknak, illetve az országnak is pluszbevételt jelent.

Nyugaton az az elvárás, hogy az intézetek bevéte­leik kétharmadát a piacról vagy nagy nemzet­közi pályázatokból szerezzék be. Nem kérdés, hogy az állami költségvetési támogatást növelni kell, de az is egyértelmű, hogy a kutatóknak ké­pessé kell válniuk arra, hogy tehetségüket, tudá­sukat a piacon is kamatoztassák. Még több ipari együttműködést, megrendelést kell találni. Még sikeresebben kell szerepelni a nemzetközi pályázatokon. Példa lehet erre a katalán kutatási hálózat, amely bevételének kétharmadát pályázatokból hozza be. Az elkényelmesedett rendszert újra kell éleszteni. Ehhez mi megtesszük a szükséges szervezeti lépéseket: megerősítjük a szervezeti működést, hogy minél ütőképesebb és dinamikusabb legyen a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat és szolgáltatócentruma, a HUN-REN Központ. A változás természetesen nem jelenti a kutatói szabadság feladását. Emellett a teljes innovációs értéklánc megvalósítását támogatjuk, így – a nemzetközi trendeknek megfelelően – nem választjuk szét élesen az alap- és az alkalmazott kutatást. Ha kitalálsz valamit, azonnal vidd tovább: szabadalmaztasd az eljárást, alapíts céget az eredmény hasznosítására, stb. Ezen a téren még fejlődnünk kell. Olyan kutatási irányokra kell összpontosítanunk, amelyek a globális kihívásokra keresik a válaszokat. Az eredmények piacosítása pedig a feltalálóknak, illetve az országnak is plusz­bevételt jelent.

Gulyás Balázs – a HUN-REN Hazahívó Program keretében az USA-ból a HUN-REN TTK-ba hazatért – Róna Gergely sejtbiológussal.

Tervez-e együttműködést a hálózaton kívüli kutatóhelyekkel – például a valóban világszínvonalú lézerekkel felszerelt szegedi ELI ALPS-szal?

– Nyitunk mind az egyetemek, mind a kutatóhelyek felé. A felsőoktatási intézményekkel sor­ban írjuk alá az együttműködési megállapodásokat. Az egyik egyetem például jelezte, hogy örömmel működne a HUN-REN égisze alatt. Erre egyébként van külföldi példa. A kínai kutatóhálózat öt saját egyetemmel rendelkezik – utóbbiak alapvetően a kínai hálózat számára képeznek szakembereket. A világ legnevesebb mezőgazdasági és élelmiszeripari egyeteme, a holland Wageningen Egyetem bő évtizede az ország húsz mezőgazdasági kutatóintézeté­vel egyesülve létrehozta a Wageningen Univer­sity &Research néven ismert intézményt. Ez több mint egyetem és több mint kutatóintézet-hálózat. A szimbiózis mindkét fél számára előnyöket hozott. Karlsruhéban hasonló folyamat zajlott. Az ottani egyetem a helyi Helmholtz-intézetekkel egyesülve megalapította a Karlsruhe Institute of Technologyt – miközben az egyetem és az intézetek is megtartották önállóságukat. Az egyetemi oktatók az intézetekben kutathatnak, az intézetek munkatársai hallgatókat vonhatnak be kísérleteikbe. Ha egy hazai egyetem és kutatóintézet megfelelő együttműködési struktúrát talál – úgy, hogy nem sérül egyikük identitása sem –, nagyot léphet előre.

A hálózathoz tartozó 49 kutatóintézet átfogó értékelését kez­deményezte, a felmérésben nemzetközileg elismert kutatók vettek-vesznek részt. Hol tart a folyamat, és vannak-e már eredmények?

– Az élettudományi és a természettudományi intézetek átvilá­­gí­tásán vagyunk túl, a bölcsészet- és a társadalomtudományi ku­tatóhelyek értékelése még zajlik. Az átvilágítás eredménye a be­szélgetésünk elején említett „csiszolatlan gyémánt” jelenség. Kiemelkedő tudású szakemberek elemezték az intézmények eredményeit, ők jutottak e megállapításra. Illetve arra is, hogy a vezetési struktúra erősítésre szorul. Egy példa: a HUN-REN Szegedi Biológiai Központot ötven évvel ezelőtt alapították. Fantasztikus kezdeményezés volt, de az eredeti, egymástól elkülönülten működő intézetekre alapított koncepció ma már nem számít korszerűnek. A tudomány más irányba fejlődött, a nagy kihívások megoldása érdekében a diszciplínáknak együtt kell működni hazai és nemzetközi szinten is. Az intézeti struktúrát meghaladva előremutató ötleteket kell felkarolni. Dinamikusan kell követni a világban zajló folyamatokat. Ezt a szemléletet szeretném meghonosítani és általánossá tenni az egész hálózatban.•

Címlapkép: Depositphotos/valex113