2013. február 5.

Szerző:
Szegedi Imre

Matematikától a pszichológiáig – a közgazdaságtan eszközei

A hazai közgazdász szakma lemaradásban van, ha teljesítményét a nemzetközi sztenderdek alapján mérjük. Vannak igazán kiváló kutatóink, ugyanakkor a nemzetközi mércével mért teljesítmények rangsorát még mindig magasan vezeti az idén nyolcvanöt esztendős Kornai János. A professzor életművét mindannyian nagyra tartjuk. Eredményei mellett azért is, mert minden egyes művét az angol mellett magyarul is megjelentette. Ebből a szempontból is követendő a példája – nyilatkozta magazinunknak Halpern László, a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézetének igazgatója, akit a hazai szakmai kutatások irányáról, helyzetéről kérdeztünk.


Állítólag Antoine Lavoisier mondta egyszer, hogy minden tudomány annyit ér, amennyi matematika van benne. A nemzetközi ranglisták élmezőnyéhez tartozó egyetemek közgazdaságtan tanszékei egyaránt a matematikai módszereket rendszeresen használó közgazdászok nagy fölényét mutatják. Mennyi matematika van napjaink közgazdaság-tudományában?
– Ha a közgazdaság-tudomány történeti alakulására tekintünk, azt látjuk, hogy annak legfontosabb forrása a 18. század végén, illetve a 19. század elején született politikai gazdaságtan. Abban azonban még nem találni számszerűsített összefüggéseket, amelyekről azt mondhatnánk, hogy azok alapján modelleket készíthetünk a gazdasági folyamatokra. Ugyanakkor a tudományág fejlődésében meghatározó szerepet játszottak a mennyiségi összefüggéseket vizsgáló irányok. Ma már ott tartunk, hogy a matematikának, elsősorban a játékelméletnek, nagyon komoly szerepe van a közgazdaságtan különböző területein. De nem csak a matematika befolyásolta a közgazdaság-tudomány fejlődését. A jog, a szociológia, a pszichológia szintén termékenyen hatott a fejlődésére, miközben ezeknél nem a matematikai vonulat a legerősebb. A közgazdaságtant éppen a matematikai alapjai miatt emlegetik a legkeményebb társadalomtudományként.

A matematikai módszereknek is köszönhető egzaktság és a relevancia kéz a kézben jár-e?
– Nagyon sok esetben erős a kapcsolat, de előfordul, hogy nem feltétlenül a mély matematikai megközelítés tud érdemi választ adni a közgazdaság-tudomány számára, különösen, ha alkalmazásról beszélünk.
A matematikai közgazdaságtani megközelítést szokták a főáramnak, mainstreamnek nevezni. Az alternatív irányzatok, mint például az evolúciós közgazdaságtan, rendkívül kritikusan viszonyulnak a főáram megközelítéséhez. Ugyanakkor a főáram igyekszik a kritikai vonulatokból a számára használható elemeket beilleszteni a saját eszközrendszerébe. Egy példa. A főáram hosszú időn keresztül a fogyasztót, a munkavállalót az úgynevezett reprezentatív egyénnel modellezte, írta le. Ebben a modellben nem volt különbség a fogyasztók, a vállalatok között, ezért az elmélet nem tudta kezelni a valóságban lejátszódó folyamatokat. Mára a sokféleség, a változatosság is bekerült az elméleti megközelítésekbe. Ezt a váltást a kritikai irányzatok mellett az is sürgette, hogy mást mondtak a modellek, mint amit a valóság produkált.

A 2000-es évek elején Valentinyi Ákos arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar közgazdasági kutatásokban túlsúlyban van a verbális megközelítés, a publikációs mutatók a magyar szerzők csekély nemzetközi súlyát jelzik. Török Ádám 2007-ben megjelent írásában azt emelte ki, hogy az angolszász országok, különösen az Egyesült Államok közgazdasági kutatásának és oktatásának a publikációs és felsőoktatási mutatókkal mérhető előnye kiemelkedő a világon. Az angolszász fölény fő okát abban látta, hogy Európa szakmailag és nyelvileg széttagolt, nemzeti jellegű oktatási és kutatási piacain érvényesülni lehet a nemzetközi közgazdasági szakmát kevésbé érdeklő, a helyi érdeklődést tükröző publikációkkal is. Akkor mégis mit ér a magyar közgazdaság-tudomány? A magyar közgazdaságtan az előbb említett főáramot követi, vagy más úton jár?
– Valóban, a hazai közgazdaság-tudományban – valószínűleg német hatásra – hagyományosan erősen van jelen a leíró megközelítés, és ugyancsak hosszú ideje folynak széles körben interdiszciplináris kutatások például szociológiai, földrajzi vagy külpolitikai határterületeken. Az is igaz, hogy a magyar gazdasági átalakulás és az európai integrációs folyamat lezárulásával a hazai közgazdaság-tudománynak a korábbinál kevesebb olyan szakpolitikai tanácsadó feladata maradt, amelyek teljesítése az elmúlt három-négy évtizedben még jelentős mértékben lekötötte a kutatói kapacitásokat. És az a kijelentés is megállja a helyét, hogy hosszú időn keresztül az volt a hiedelem, hogy csak az amerikai gazdasággal foglalkozó írásokkal lehet a vezető folyóiratokba bekerülni, de a válság óta azt látjuk, hogy ez az állítás nem igaz. Vezető amerikai és nem amerikai kutatók nem amerikai adatokkal is bekerültek a lapokba, ha tényleg jelentős elméleti eredményük és mondanivalójuk is volt. Azt is el kell ismerni, hogy a hazai szakma meglehetősen távol van a nemzetközi élmezőnytől, ha teljesítményét a nemzetközi sztenderdek alapján mérjük. Vannak igazán kiváló, ma már nemzetközi szintű teljesítménnyel büszkélkedő kutatóink, de még korántsem érik el az idén nyolcvanöt éves Kornai János elismertségét és nemzetközi tekintélyét. Ő az átmenet, azaz a szocialista gazdaságból a kapitalizmusba való átmenet gazdaságtanának megkerülhetetlen szakértője. Ez csak látszólag lejárt lemez, hiszen Közép-Európa ugyan valóban túljutott ezen a folyamaton, de például Kína még vastagon érintett. Kornai professzor életművét mindannyian nagyra becsüljük. Az eredményei mellett azért is, mert minden egyes művét az angol mellett magyarul is megjelentette. Ebből a szempontból is követendő a példája. Saját pályám komoly hiányosságának tartom, hogy a külföldön sikeres cikkeim közül több magyarul nem jelent meg.

Nem egy interjújában is felhívta arra a figyelmet, hogy a közgazdaságtan és a makrogazdaság nem azonos. Ezen mit értsünk?
– Nagyon sokan, amikor közgazdaságtanról kezdenek el beszélni, rögtön az a kérdés jut az eszükbe, hogy e tudományterület művelői miért nem mondták meg, hogy válság lesz? A kérdező ilyenkor abba a hibába esik, hogy a közgazdaságtant a makrogazdasággal azonosítja. Azaz a gazdaság makro változói közötti összefüggések elemzésével, értékelésével és előrejelzésével azonosítja ezt a tudományt. Óriási tévedés, ennél jóval szélesebb körben gondolkodunk. Nem csupán a bruttó hazai össztermék, azaz a GDP várható növekedésének kiszámításához értünk, vagy éppen az inflációt tudjuk bizonyos határok között jelezni. Ennél jóval többről van szó. Ez a tudomány azon területek összessége, amely megpróbálja az egyének, a háztartások, a vállalatok, a régiók, az ágazatok, az adott ország gazdaságának, valamint a világgazdaság összefüggéseinek a törvényszerűségeit feltárni. E törvényszerűségeknek nem csupán a mennyiségi összefüggéseit, hanem minőségi összefüggéseit is megmutatni.
Ezzel a tudománnyal szemben is követelményként fogalmazható meg, hogy a feltáráson túl a jövőre nézve is próbáljon valamit mondani. Noha nem elsődleges feladata az előrejelzés, azt sem mellőzheti. Olyan összefüggésekkel foglalkozik, amelyek szorosan kapcsolódnak a gazdaságpolitikához, különféle szakpolitikákhoz, így a politikához, ezért érthető az a társadalmi elvárás, hogy a közgazdász tudós mondja meg, mi várható.

A REPEC nevű szakmai portálon bárki megnézheti, hogy publikációik idézettsége alapján kik a világ vezető közgazdászai. Az adatbázis szerint az ön intézetének munkatársai, ha nem is az élmezőnyben, de szerepelnek a listán, ugyanakkor az egyébként kiváló színvonalon dolgozó Corvinus Egyetem oktatóinak, kutatóinak nemzetközi publikációs tevékenysége nem túlságosan jelentős. Korábban a hazai közgazdászokat Közép-Európa legjobbjai között emlegették. Mi történt?
– A hazai közgazdaságtan a többi kelet-közép-európai országhoz képest jobb helyzetben volt a rendszerváltás előtt. Érzékeltetésül talán azt lehet elmondani, hogy a hazai szakma angol nyelvű kiadványa, az Acta Oeconomica rendkívül komoly olvasottságot ért el a világban. Ez volt akkoriban a kelet-közép-európai országokról való közgazdasági ismeretszerzés legfőbb forrása azok számára, akik ezekkel az országokkal foglalkoztak. Számos olyan cikk jelent meg, amelyekre a mai napig hivatkoznak. Ez a relatív előnyünk viszonylag hamar eltűnt. Részben azért, mert ezek az országok is gyorsan nyitottak a nyugat felé, mindent elmondtak magukról, mindent bemutattak. Ma nem mondhatjuk, hogy a magyar közgazdász tudósok lényegesen jobbak lennének, mint a környező országok szakemberei. Ugyanakkor viszont nagy reményekkel kecsegtetnek azok a fiatalok, akik neves külföldi egyetemekről, PhD-vel a zsebükben hazatérve, a Magyar Nemzeti Banknál, a Közép-európai Egyetemen vagy éppen nálunk helyezkednek el. Természetesen vannak olyan fiatal kutatók is, akik itthon végeztek, és teljesítményük nem különbözik a külföldön végzettekétől.

Honnan jön a szakmai utánpótlás?
– A doktori iskolákból. Ebből a szempontból a legjobb hazai bázis a Közép-­európai Egyetem doktori iskolája, amelynek a teljesítménye összemérhető a környező országok vezető doktori iskoláival. Egy ilyen iskola egyébként akkor tud jól működni, ha kellő számú diákkal kellő számú tanár foglalkozik. Az egyik legkiválóbb fiatal közgazdászunk, Koren Miklós az Európai Kutatási Tanácstól, az ERC-től öt évre 1,3 millió eurót nyert. Ez hatalmas pénz és hatalmas elismerés. Koren Miklós dolgozott a New York-i FED-nél, aztán Princetonban is, majd onnan jött haza. Kollégái, Kőszegi Botond és Szeidl Ádám szintén nyertek az ERC pályázatán. Kőszegi Botond matematikusként külföldön szerzett diplomát, a Kaliforniai Egyetemen (Berkeley) tanított, majd hazajött. Szeidl Ádám matematikusként itthon végzett, külföldön szerzett PhD-fokozatot, és ő is a Kaliforniai Egyetemen tanított. Számomra, Kondor Péterrel együtt, ők képviselik azt a – remélhetőleg egyre népesebb – kört, melynek tagjai hazajöttek, és teljesítményük nemzetközi szinten is kiváló. Ők a főáramot képviselik, de szakmai érdeklődésük azt mutatja, hogy a főáram is képes olyan megközelítésekre, amelyek a közgazdaság-tudománynak is fontosak, és a gyakorlatban is relevánsak. Szeidl Ádám a hálózatok kérdéseivel foglalkozik, egyik kutatási területe az, hogy a vállalatok vezetőinek értékválasztása, esetleges politikai hovatartozása milyen összefüggésben van a vállalat eredményességével. Erre a témára senki sem mondhatja, hogy elvont, érdektelen, marginális téma lenne. Márpedig Szeidl elméleti közgazdász. Koren Miklós igen részletes adatok alapján azt elemzi, hogy a külföldi vállalatok budapesti székhelyei hol helyezkednek el, vajon mi lehet az oka annak, hogy a szlovák vagy a cseh tulajdonban levő vállalatok központjai egymáshoz közel vannak.

Az, hogy az említett fiatal közgazdász kutatók itthon dolgoznak, azt jelenti, hogy hazánk újból izgalmas munkaterület?
– Motivációjuk persze más és más, de egyvalami azért közös bennük. Találtak egy olyan közeget, amely felismerte, hogy ezeket a fiatalokat haza lehet csábítani, és biztosította a szükséges feltételeket. Ez a Közép-európai Egyetem. Erre nagyon kevés más intézmény képes a közgazdaság-tudomány területén. Én ebben az akadémiai intézetben szintén arra törekszem, hogy haza tudjak hívni kollégákat, vagy az itthon dolgozók számára vonzó környezetet biztosítsak, ám a közalkalmazotti bérskála mellé hatékony kiegészítő ösztönzőket kell találni. Az egyik ilyen lehet az MTA Lendület kutatói programja. A Lendület programnak köszönhetően dolgozik nálunk Kóczy László a munkatársaival. Ez a kezdeményezés nagyon hasznos, de csak akkor éri el valódi célját, ha nemcsak hazahozza a kiváló tehetségeket, hanem itthon is tartja őket. Vagy ha bizonyos időre mégis külföldre mennek, továbbra is élő kapcsolatot tarthatunk velük, és nem kizárt, hogy ismét hazajönnek, és itthon kutatnak. A másik lehetőség az, hogy a nemzetközi pályázatokat kihasználva veszünk részt komoly kutatási együttműködésekben, amelyek folyamatosan biztosítják a szakma vezető intézményeivel és kutatóival való folyamatos kapcsolattartást és együttműködést. Két fiatal kollégám, Békés Gábor és Muraközy Balázs példája is azt mutatja, hogy ezt a lehetőséget is ki lehet és kell használni. Mindketten a Közép-európai Egyetemen szereztek PhD-fokozatot, itthon maradtak, és a korábban említettekhez hasonló színvonalú, nemzetközi szintű kutatókká váltak.

Mi a véleménye az unortodox gazdaságpolitikáról? Kutatóként hogyan látja a külföldről és belföldről érkező kritikákat?
– A múltban sok esetben fordult elő, hogy a tudás megülepedett, nem volt fejlődés, a régi sémákat ismételték. Ilyenkor szükség volt egy rendkívül eredeti, forradalmi megújító gondolatra, ami megrengette a szakmát. Az unortodoxiának elvileg igenis van létjogosultsága. Kérdés az, hogy mit hívunk annak. Amit mi most unortodox gazdaságpolitikának nevezünk, akár jó is lehetne, ha azt látnánk, hogy a kitűzött célok elérhetőek az alkalmazott eszközrendszerrel. Szerintem ennek az esélye meglehetősen csekély. Szakmai vélemények szerint a választott lépések aláásták a növekedési potenciált. A közgazdászok – és nem csak a kutatók – előre megmondták, hogy például ez az adórendszer visszafogja a növekedést.

A szakma tehát ez esetben előre jelezte a várható következményeket, de úgy általában javult-e a közgazdászok jövőbe látó képessége?
– Az alkalmazott elvek és módszerek terén javultak az eredmények. Ugyanakkor a tudományág felismerte, hogy a jelenségek természete miatt az előre jelző képesség a vizsgált folyamatok természetétől függ. Például egy valuta árfolyamának előrejelzése azért nehéz, mert rövid távon leginkább olyan véletlen folyamatnak tekinthető, ami előrejelezhetetlen. Én azt tanítom, hogy az egy éven belüli előrejelzésre a közgazdaság-tudomány eszközeivel nem szabad vállalkozni. Az egy éven túli időszakra képes az árfolyamelmélet olyan konstrukciókat megfogalmazni, amelyek számon kérhetők. Az előrejelzésekhez azonban úgynevezett konfidenciasávok tartoznak. Ezen azt értjük, hogy nem pontos értéket adunk, hanem egy intervallumot, amelybe meghatározott valószínűséggel várható például az infláció értéke. A szakpolitikus azonban nem azt várja, hogy azt mondjam, jövőre 4 és 6 százalék között lesz az infláció 45 százalékos eséllyel, hanem azt, hogy az 5,2 százalékot lőjem be, s az is legyen egy év múlva. De erre nem képes a tudomány, nem is ez a feladata. Mi az előrejelzés hibahatárát megmondjuk, ám ezt nem szűkíthetjük a racionalitásnak ellentmondó értékre. Talán ez is a magyarázata annak, hogy a közgazdászokról meglehetősen kedvezőtlen kép élhet a nagyközönségben.

Kell-e a közgazdaságtant köz­pénzből finanszírozni?
– A tudomány költségvetési forrásból való támogatására szükség van, hiszen az alap­kutatással foglalkozók általában nem tudják a piacról finanszírozni magukat, márpedig abban egyetértés van, hogy egy hozzánk hasonló országban valamennyi alapkutatást célszerű finanszírozni. A közgazdaság-tudomány is ezek közé tartozik, olyan alapkutatási feladatokat tűz ki maga elé, amelyekre szükség van. Az, hogy most ezt hatékonyan teszi-e az ország és mi jól sáfárkodunk-e, erre nehezen tudok határozott választ adni.

Mi a feladata ma egy közgazdásznak?
– A kutató egyik feladata a nemzetközi közgazdaság-tudományi eredmények közvetítése. Fontos a híd szerepünk, a tolmácsfeladatunk, de semmiképpen sem lehetünk kritikátlan szószólói ezeknek az eredményeknek. Az internetnek köszönhetően hihetetlen mennyiségű információ áll rendelkezésünkre, ám ebből az adattömegből nehéz kiválasztani az igazán fontosat. Elengedhetetlen, hogy mi is megjelenjünk a nemzetközi fórumokon, hogy ott mi is előadjunk.

Kik rendelnek közgazdasági jellegű kutatásokat?
– Az egyik legfontosabb belföldi megrendelő az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok, azaz az OTKA. Az in­tézetben azt várjuk el a kutatóktól, hogy folyamatosan legyenek OTKA-kutatásaik. Alapvető jelentőségűek a nemzetközi pályázatok, amelyeket az Európai Kutatási Tanács és az Európai Bizottság kutatási keretprogramjai nyomán hirdetnek meg. Ezeken felül munkatársaimmal az Európai Központi Bank egyik kutatási programjában veszünk részt. A munkapiaci kutatásainkat a hazai kormányzati intézmények támogatása teszi lehetővé. A Munkaerőpiaci tükör nevű kiadványunk így jelenhet meg. Másik alapvető kiadványunk a Verseny és szabályozás, ennek megjelenését a Gazdasági Versenyhivatal segíti. A versenyszféra a legritkább esetben jelentkezik. Ha innen remélünk megrendelést, akkor nekünk kell ötletekkel megkeresni a cégeket, mert maguktól nem jönnek.

Öt éve hozták létre a Magyar Közgazdaság-tudományi Egyesületet. Erre miért volt szükség?
– Azért, mert úgy ítéltük meg, hogy hiányzik egy olyan szervezet, amely a közgazdaságtan művelését támogatja, fórumot biztosít az itthon és külföldön dolgozó közgazdász kutatóknak. Az egyesülettel fórumot biztosítunk a szakmai vitáknak, de mint egyesület nem foglalunk állást különféle ügyekben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyesület tagsága, illetve a szakma egésze ne foglalkozna társadalmilag fontos és kritikus kérdésekkel.

Mondana néhány példát közérdeklődésre is számot tartó tanulmányra?
– Egyik munkatársunk, Molnár György nemrég publikálta tanulmányát a Külgazdaság című lapban a kiút programról. Intézetünk egy másik kutatója, Telegdy Álmos azt vizsgálta, hogy a privatizáció hogyan hat a dolgozók bérére és a vállalat foglalkoztatási szintjére. Ez a kérdés nagyon fontos, ugyanis mind a politikusok, mind a közvélemény vélekedése az volt, hogy a privatizációnak elbocsátások és alacsonyabb bérek lesznek a következményei. A tanulmány szerint a privatizáció nem vezetett lényeges vállalati létszámcsökkentéshez, legalábbis nem akkor, amikor az állami tulajdonban maradó vállalatokhoz hasonlítják őket. A tapasztalatok szerint a belföldi befektetőknek átadott vállalatok esetében csökkennek a dolgozói bérek, a külföldi privatizáció esetében nőnek; a változás nagysága pedig dolgozói típusonként különbözik. Demográfiai jellemzők szerint a nők és a fiatal alkalmazottak bére csökken a legkevésbé, ha belföldiek veszik meg az állami vállalatot, a külföldi befektetők pedig sokkal inkább emelik a magasan képzett dolgozók bérét.
Muraközy Balázs kollégámmal közös tanulmányunkban az innovációs folyamatokat elemeztük. Az utóbbi évtizedek innovációval foglalkozó kutatásai arra hívták fel a figyelmet, hogy el kell különíteni egymástól az innováció ráfordításait és eredményeit. A kettő közötti különbségtétel különösen fontos az olyan országokban, amelyek a legtöbb iparágban nem tartoznak a technológiai élvonalba. Magyarországon például 2006-ban háromszor annyi vállalat vezetett be innovációt, mint amennyi folyamatosan kutatás-fejlesztést végzett a megelőző években. A 2000-es évek meghatározó modellje szerint a nagyon koncentrált és nagyon erősen versenyzői iparágakban működő vállalatok innovációs aktivitása kisebb, mint a közepesen versenyzői szektorok cégeié.
Az 1990-es évek kutatásai szerint általában a növekvő verseny erősíti a vállalati innovációt. A 2000-es években több szerző is arra a következtetésre jutott, hogy ez a hatás nem lineáris: gyakran kimutatható a fordított U alakú kapcsolat, azaz a fellendülést általában jelentős visszaesés követi. A hazai iparági és vállalati adatok felhasználásával mi is a fordított U alakú kapcsolatot mutattuk ki.

Jó ma közgazdásznak lenni Magyarországon?
– Egy szempontból nagyon nehéz. A közgazdász kutatók is szeretik látni, ha a jelentős ráfordítással elért, fontos eredményük a nemzetközi publikálás mellett másutt is hasznosul. Amikor 2001-2002-ben drasztikus minimálbér-emelés történt, az számunkra hatalmas kutatási lehetőséget teremtett, mert ritka az ilyen nagyságrendű kísérlet a világban. Ebből nemzetközi szintű publikációk születtek, de a következtetéseinkre a szakpolitika kevéssé figyelt oda.
Az elmúlt években a munkapiac, az innovációs rendszer, az adórendszer tekintetében nagyon fontos eredményeket tett le ez a szakma, azonban azt tapasztaljuk, hogy a döntéshozók nem figyelnek a kutatók, komoly tudósok eredményeire, megalapozott véleményeire. Ezen a helyzeten minden­képpen változtatni kell, de hogy ebben kinek és mit kellene lépnie, már nehéz egyetértésre jutni.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka