Mit jelent Önnek szülővárosa, Pécs?

– A gyerekkort. Közgazdász édesapám hosszú időn keresztül a Baranya Megyei Állami Biztosítót vezette, édesanyám adminisztrátorként dolgozott. A pécsi Leöwey Klára Leánygimnáziumban tanultam és érettségiztem. Az ELTE vegyész szakán folytattam, és kémikus kutató lettem. Életem nagy szomorúsága, hogy a kilenc évvel fiatalabb öcsém – aki a pécsi traumatológiai klinika vezetőjeként dolgozott – 59 éves korában, szívinfarktusban meghalt. Számomra az ő példája is mutatja, hogy napjainkban milyen sokfelől éri egészséget romboló hatás az orvosokat.

Pécsen nem volt olyan képzés, ami megfelelt volna Önnek?

– A szüleim természetesnek vették, hogy egyetemre megyek, mint ahogy abban is reménykedtek, hogy Pécsen maradok. Én azonban sem orvos, sem tanár nem akartam lenni. Nyolcadikban a kémiatanárom, Stámusz Árpád lenyűgözően tanította a kémiát. Utólag jöttem rá, hogy mit szerettem az óráin: a konkrét tananyagon túl önálló gondolkozásra ösztönzött bennünket. Középiskolában a matematikát is nagyon kedveltem, de tudtam, a matematikus léthez egészen különleges képességek kellenek, amiknek én nem voltam a birtokában – miközben matematikaversenyeken is jól szerepeltem. A történelem és különösen a régészet szintén érdekelt, de a tanáraim időben figyelmeztettek – ez még akkor nagy korlát volt –, hogy régészként sokat kellene külföldön kutatnom, és ez nem menne simán. Mivel a vegyészet továbbra is érdekelt, végül erre a szakra jelentkeztem.

Azért ment vegyésznek, s nem kémiatanárnak, mert tudta, hogy kutató akar lenni?

– A kutatás vonzott. Visszafogott habitusú emberként nem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy naponta négy-öt órán át tizenéves fiataloknak beszéljek a kémiáról. Sokkal izgalmasabb jövőnek tűnt az új dolgok felfedezésének, ismert jelenségek megmagyarázásának a lehetősége.

Volt olyan egyetemi oktató, aki meghatározó szerepet játszott az életében?

– Igen, későbbi férjem, Hargittai István. Moszkvában végzett vegyészként, onnan az ELTE-re került, pontosabban az ott működő akadémiai kémiai szerkezetkutató laboratóriumban kezdett dolgozni. Ő is bejárt Lengyel Sándor professzor egyetemi előadásaira, eleinte én is mindig ott voltam, de másodévesként, bevallom, kihagytam néhány előadást. Egy alkalommal István jött velem szembe a folyosón, és megkérdezte, meggyógyultam-e? Csak néztem, hogy érti ezt, mert semmi bajom nem volt – csupán úgy éltem, ahogy az egyetemisták többsége. Így ismerkedtünk meg, a folytatás egyértelmű. István a molekulaszerkezet vizsgálatának új módszerét, a gázfázisú elektrondiffrakciót honosította meg Magyarországon. Hihetetlen lelkesedéssel beszélt róla, lenyűgözött, hogy a mindent felépítő molekulákról milyen pontos adatokat – az atomok egymáshoz való elhelyezkedéséről, távolságáról – tudhatunk meg. Elvarázsolt. Az ő csoportjában készítettem el a diplomámat, majd ugyanabban a laboratóriumban kezdtem el dolgozni. Egész életemben egyetemen – az ELTE-n, a Műegyetemen –, de mindig az Akadémia munkatársaként dolgoztam.

Hogyan nőtt ki a férje árnyékából?

– Világos volt, hogy ha az ő területén maradok, akkor csupán a mun­katársa leszek, aki megcsinálja, amit a főnök-férj mond. Már az elején megvolt a kellő szabadságfokom, szó sem volt arról, hogy az ár­nyékában dolgozzak, az ő eredményeit meglovagolva jussak előre. Sohasem erőszakolt rám semmit, de mindig segített, ha arra kér­tem. Tudtam, ha lenni akarok valaki ebben a szakmában, akkor a saját utamat kell járnom. Ez fokozatosan megtörtént. Gázfázisú anyagokkal dolgoztam, amiket szilárd fázisból meglehetősen magas, ezer Celsius-fokosnál is magasabb hőmérsékleten elpárologtattunk, és gyors elektronokat szórtunk rajtuk. Az általunk meghatározott szerkezetek sok tudományos újdonsággal szolgáltak. Önálló kutatási területem a fémhalogenidek szerkezete lett. A fémhalogenid molekulák csak gázfázisban léteznek, kristályaik az esetek nagy részében fém- és halogénionokból állnak. Gázfázisú molekuláik szerkezete viszont nagyon változatos lehet. Munkánkban több különböző módszert alkalmaztunk, és együttműködést alakítottunk ki sok ország kutatóhelyeivel. Küldtek hozzánk tanulni doktoránsokat például Skóciából, Oroszországból, Németországból, Norvégiából, még Új-Zélandról is.

Miért olyan érdekes például egy vas-klorid, hogy maradjunk a kedvenceinél?

– Minden egyes anyag molekulaszerkezetének a felderítése fontos, de még izgalmasabb anyagok egész sorozatában megfigyelni a szerkezeti változásokat. Felállíthatunk trendeket és következtethetünk még nem vizsgált molekulák szerkezetére és tulajdonságaira. Volt olyan eset is, amikor meglepően más szerkezetet találtunk, mint amire a már meglevő ismereteink alapján következtetni lehetett volna.
Az igazi kihívás azután a „mi” kérdésén túl, megválaszolni a „miért” kérdést is. Ez utóbbi az igazán izgalmas, hiszen magyarázatot kell találni a különleges viselkedésre. A mangán-trifluorid volt az a molekula, amelynek a különleges szerkezetét elsőként mi határoztuk meg, amennyiben kimutattuk azt, hogy kevésbé szimmetrikus gázfázisú szerkezetét a Jahn–Teller-effektus okozza. Még folyt a munka, amikor meglátogattuk az effektus egyik névadóját, Teller Edét amerikai otthonában, Palo Altóban. Érdekelte a munkám, tanácsot is adott, és aztán elküldtem neki a felfedezésről szóló cikket. Máig őrzöm a levelét, amiben az eredmény érdekességét ecseteli. A molekulák torzulását magyarázó Jahn–Teller-effektus egyébként nem csak valami elméleti érdekesség. 1986-ban tette közzé két fizikus, a német Johannes Georg Bednorz és a svájci Karl Alexander Müller a magas hőmérsékletű szupravezetéssel kapcsolatos felfedezését, amelyért egy évvel később Nobel-díjat kaptak. Leírták, hogy a Jahn–Teller-effektus vezette el őket ehhez az eredményhez. Ezzel azt szeretném érzékeltetni, hogy egy elvontnak tűnő elméleti eredmény is vezethet gyakorlati alkalmazásra.

Van ennek a kutatásnak gyakorlati jelentősége?

– Sejtettem, hogy megkérdezi. Sokat foglalkoztam például ritkaföldfémek halogenidjeivel – a róluk nyert információ jól hasznosítható a fémhalogenid lámpák tervezésekor és gyártásában. A lámpák belsejében ugyanis olyan magas a hőmérséklet, hogy a gőzök megtámadhatják az izzószál vagy a búra anyagát, illetve bármely más anyaggal reagálhatnak. A folyamatok kezeléséhez ismerni kell a jelen levő anyagok tulajdonságait, köztük szerkezetüket.

Érte Önt bármilyen diszkrimináció kutatói pályája során?

– Csak közvetetten, és akkor is következmény nélkül. Az egyetem elvégzése után a férjem csoportjában maradtam. Egy napon aztán Istvánt behívták a laboratórium vezetőjéhez, ahol az úgynevezett üzemi négyszög – az igazgató, a párttitkár, a személyzetis és a szakszervezeti titkár – fogadta. Közölték vele, hogy férj és feleség nem dolgozhat együtt. Barátságosak voltak, és azt is elmondták neki, hogy nem vetődött volna fel ez a probléma, ha kevésbé sikeresek lettünk volna. István gondolkozás nélkül azt válaszolta, hogy tudomásul veszi, és nyomban hozzálát ahhoz, hogy keressen magának más munkahelyet. Természetesen nem ezt a választ várták; a megoldás az lett volna, hogy én menjek el. Később Istvánt magát is meglepte a saját spontán reagálása, mert az akkori körülmények között nem mehetett volna máshová. Az üzemi négyszög azonban soha többé nem vette elő ezt a kérdést, és minden maradt a régiben.

Miért fogtak tudománynépszerűsítő könyvek írásába?

– Első közös könyvünk 1974-ben jelent meg speciális vegyületek gőzfázisú geometriájáról, amit hamarosan orosz és angol nyelvre is lefordítottak. Ez szakkönyv volt, amit gyorsan követett az ismeret­terjesztés. A szimmetria – éppen a molekulák szimmetriája miatt – mindig is érdekelt bennünket, és sokat beszélgettünk róla. Észrevettük, hogy a még egész kicsi gyerekeinket is érdekli ez a téma, amiből következett az első szimmetriáról szóló munkánk, Fedezzük fel a szimmetriát! címmel. Máig büszkék vagyunk rá, hogy óvodákban is használták a szimmetria magyarázatára. Később svédül is meg­jelent.
Legsikeresebb könyvünk a Szimmetria a kémikus szemével című kötetünk már a harmadik kiadást is megérte (külföldön, angolul). Jó pár évvel ezelőtt előadást tartottam a Princeton Egyetemen. Ilyenkor az a szokás, hogy az előadás napján félórás időközönként végiglátogatja a meghívott előadó az egyetem vezető professzorait. Az egyikük, rögtön a bemutatkozás után azt mondta, nagyon örül a találkozásnak, hiszen végre láthatja annak a könyvnek az egyik szerzőjét, akinek a munkáját már régóta használja az előadásain.
A szintén vegyész végzettségű fiunk, Balázs, a Northwestern Egyetemen szerezte PhD-fokozatát. Ő mesélte egyszer, hogy az egyik tárgyához javasolt irodalomjegyzékben a mi könyvünk is szerepelt.
De térjünk vissza a tudományos ismeretterjesztéshez, amit rendkívül fontosnak tartok. Szinte közhely, de a tudomány rohamléptekkel halad, eredményei, hatásai minden ember életében megjelennek. Ezért nem mindegy, hogyan éli meg az egyén ezeket az eredményeket, hogy a tudományban hisz, vagy az áltudományok felé fordulva akár az egészségét veszélyeztető megoldásokat választja. Ehhez kapcsolódva is van egy tanulságos esetem. A Texasi Egyetemen voltunk, amikor a férjemet „Tudomány nem természettudományos hallgatók számára” című tárgy oktatására kérték fel azzal, hogy a tárgyat a szimmetria köré építse fel. István csodálkozott, mert nemcsak ahhoz volt szokva, hogy nehezebb tárgyakat oktasson, hanem azért is, mert az anyagi elismerés ezért a tárgyért magas volt. A tanszékvezető érzékelte, hogy helyénvaló megmagyarázni a helyzetet. Azt mondta, hogy István sohasem fog ennél fontosabb tárgyat tanítani. Hallgatói a jövő közgazdászai, politikusai, újságírói, katonai vezetői, pénzügyi szakemberei lesznek, akik – egyebek között – majd a tudományos kutatások anyagi támogatásáról is dönteni fognak. Ezeket az embereket érzékennyé kell tenni a tudomány iránt ahelyett, hogy taszítónak tekintsék azt – pedig gyakran ez történik. Mindkettőnk számára fontos leckét jelentettek a tanszékvezető szavai. A tudományos ismeretterjesztés messze több, mint önzetlen és dicséretre méltó tevékenység.

Texas, Connecticut, Hawaii és egyéb amerikai egyetemeken dolgozva sohasem merült fel önökben, hogy kint maradnak?

– Egy norvég professzor segítségével a férjem már 1969-ben kimehetett a Texasi Egyetemre. Két évvel korábban házasodtunk össze, én éppen akkor fejeztem be az egyetemet. Texas nagyon idegen volt a számunkra, eszünkbe sem jutott a kinn maradás. Később sem merült fel bennünk, hogy huzamosabb időre külföldön maradjunk. A két gyerekünk másként gondolkodik, mindketten az Egyesült Államokban élnek és dolgoznak.

Mi visz arra egy kutatót, hogy interjúkat készítsen a világ híres természettudósaival?

– Érdekes megismerni, hogy egy óriási eredmény, egy hatalmas tudományos siker hogyan született meg. Milyen úton jutottak el hozzá, milyen gondolatmenet vezérelte ezeket a tudósokat? Azt kapták, amit eredetileg reméltek, vagy menet közben változott a kutatás iránya? A sikerek mellett milyen kudarcok érték őket? Tudománytörténeti érdekességek ezek, amelyek hihetetlen módon érdekeltek minket. Több száz interjút készítettünk az elmúlt évtizedekben, ennek fele Nobel-díjas tudósokkal készült, és a többi is hasonló kaliberű tudós volt. A londoni Imperial College Pressnél könyvsorozatként jelentek meg az interjúk. Volt egy személyes indíttatás is. Az interjúk ürügyén a világ legtekintélyesebb tudósaitól tanulhattunk a legkülönbözőbb témákban.

Hogyan hatottak a beszélgetőpartnerek, mit gondol másképp, mint azelőtt?

– Ezek a beszélgetések kiszélesítették a tudományra való rálátásunkat. Rengeteg, a beszélgetések előtt számomra ismeretlen információval gazdagodtam. A kutatás mind jobban specializálódik, így fordul elő, hogy már az egyik vegyész sem biztos, hogy pontosan érti, mivel foglalkozik egy másik vegyész. Mi pedig matematikusokkal, fizikusokkal, vegyészekkel, orvosbiológusokkal, gyógyszerkutatókkal, anyagtudománnyal foglalkozó kutatókkal, mérnökökkel beszélgettünk. Abban az élményben volt részünk, hogy a szakterületünktől messze eső területekről is izgalmas képet kaphattunk – és a legavatottabbaktól.

Megsejthető a beszélgetésekből a kutatói siker titka?

– Arról, hogy mi hajtja a kutatókat, István írt könyvet. A cím maga a válasz: Ambíció és kíváncsiság.

Larry Summers amerikai közgazdász, volt pénzügyminiszter a Harvard Egyetem elnökeként 2005-ben azt mondta, hogy a nők túlnyomó többsége adottságai miatt nem juthat fel a tudomány csúcsaira. A beszéd keltette hatalmas botrány miatt le kellett mondania az egyetem vezetéséről. Állítólag Summers csak arra a tényre hívta fel a figyelmet – meglehetősen ostobán –, hogy jóval kevesebb a női professzor, dékán, rektor, netán Nobel-díjas, mint a férfi. Ön szerint miért?

– Summers legalább megfizetett otromba kijelentéséért, hasonlóan sértő kifejezésnek itthon nincs következménye. Valóban kevés a női vezető, de nem az adottságok miatt. Érdekes egybeesés, hogy a Harvard egyetemhez hasonlóan Cambridge-ben van a világ egyik vezető műszaki intézménye, az MIT (Massachusetts Institute of Technology), ahol az egyik professzornő, Nancy Hopkins már a kilencvenes évek közepén felfigyelt arra a jelenségre, hogy jóval kevesebb nő dolgozik az MIT-n, mint férfi, illetve akik mégis kaptak ott munkát, jóval kevesebbet keresnek, általában kisebb laborató­riumban dolgoznak, mint a hasonló beosztású férfiak. Számos más diszkriminációra is fényt derített. Tanulmánya nyomán javítottak a körülményeken. A jelenséget a vezető amerikai folyóiratok is felkapták, része lett a mindennapok témáinak. Más egyetemeken is felmérték a helyzetet, megindult valami előremutató dolog, amibe az említett Larry Summers beletenyerelt. Mondhatni logikus volt, hogy az egyetem következő elnöke egy nő, Drew Gilpin Faust történész professzornő lett. Az 1636 óta létező intézménynek ő lett az első női vezetője.
Visszatérve kérdésére, abban, hogy a Nobel-díjasoknak csak alig néhány százaléka nő, az is belejátszik, hogy a díjra esélyesek között sem sokkal jobb a helyzet. A jelenséget számos okkal magyarázhatjuk. Az egyik, hogy a nők hosszú ideig, a 19. század második feléig, nem tanulhattak egyetemen. Jellemző hazai példa Hugonnai Vilma, akinek az 1879-ben Zürichben szerzett orvosi diplomáját itthon nem ismerték el. Azt ajánlották neki, hogy menjen el bábának. Majdnem húsz éven át bábaként dolgozott, majd mire végre a nők is tanulhattak orvosi szakmát Magyarországon, minden egyes tárgyból le kellett vizsgáznia, hogy végre orvosként dolgozhasson. Nem vagyok harcos feminista, de szeretnék mindent megtenni azért, hogy a nők ne adják fel az álmaikat. Ha kutatók akarnak lenni, akkor lehessenek kutatók. A nők alulreprezentáltsága igazságtalan és semmivel sem igazolható. Ugyanúgy megtanulják a szakmájukat és ugyanúgy képesek kimagasló eredmények elérésére, mint a férfiak. Hogy egyetlen példával éljek: Marie Curie az első, aki két tudományterületen kapott Nobel-díjat: fizikait 1903-ban, kémiait 1911-ben.

Nők a tudományban – Határok nélkül címmel magyarul is megjelent roppant érdekes könyve, amely 2015 elején a tekintélyes Oxford University Press kiadásában New Yorkban került először az olvasók kezébe. A kötet több részben járja körül négy földrész 17 országában dolgozó természettudományos kutatónők tapasztalatait, sorsukat. Mit üzennek a sikeres kutatónők?

– Egyebek mellett mindegyiküktől megkérdeztem, hogy mi volt a legnagyobb kihívás az életében? Valamennyi interjúalanyom azt válaszolta, hogy a család és a munka összeegyeztetése. Ami azt mutatja, hogy ez lehetséges, de nem egyszerű. Az is benne van a dologban, hogy bármennyire is igyekszünk az egyenjogúságra és az egyenjogúsításra, ez biológiai okok miatt nem valósulhat meg. A nő lesz terhes és ő szüli meg a gyermeket. De ezt követően semmi sem indokolja, hogy a gyerek nevelésében csak az anya vegyen részt.

Ön hogyan tudta összeegyeztetni a karriert a gyerekek nevelésével?

– Óriási segítséget jelentett, hogy Istvánnal közel azonos területen dolgoztunk, de ennél fontosabb, hogy minden segítséget megkaptam, amit egy nő a férjétől megkaphat. Ez az egyetlen igazán normális megoldás – persze az sem árt, ha van olyan nagyszülő, akire időnként számíthat az ember. És ha vannak olyan intézmények, amelyek segítenek. Azon közel száz nő között, akinek az életét az előbb említett könyvemben bemutattam, alig volt olyan, aki azt mondta, annyira elkötelezett a tudomány iránt, hogy nem akarta, bármi is befolyásolja, gátolja ezen a pályán, és ezért nem ment férjhez, ezért nem akart gyereket. A döntő többség férjhez ment, és a legtöbben gyereket is vállaltak – sokan három, négy utódot neveltek fel. Ők is összeegyeztették a családot és a hivatást. Amerikában dadát fogadtak, a svédek és a norvégok a kutatóintézetek és az egyetemek mellé óvodákat építettek. Alig néhányan voltak, akik utólag úgy érezték, hogy nem foglalkoztak eleget a gyerekeikkel kis korukban. Az egyik nyilatkozóm a következő történetet osztotta meg velem: a gyereke egy alkalommal azzal jött haza az iskolából, az nem fair, hogy csak az ő anyukája dolgozik, a többieké otthon van. Ez az egykori kislány felnőve pszichológus lett, és egy dolgozatában azt vizsgálta, hogyan hat a gyerekre, ha az anyja dolgozik. Nem talált különbséget a nem dolgozó anyához képest.

Legújabb könyve elolvasása után az a következtetés is levonható, hogy a nők fölött a tudomány csúcsaira jutást akadályozó „üvegplafon” lassan, de repedezik. Valóban repedezik?

– Remélem, igen, csak az a baj, hogy ez az üveg nagyon vastag. Nagyon sokáig eltart, mire ez a bizonyos üvegplafon leomlik.

A korábban említett biológiai korlátok ellenére nem lehet elégedetlen a pályafutásával, vagy tévedek?

– Nagyon boldog vagyok, hogy úgy alakult az életem, ahogy. Élveztem és élvezem, noha persze nehéz volt. De a nehézség nem feltétlenül negatív élmény. Ha szeretem, amit csinálok, örömmel végzem a munkám. A kutatást abbahagytam, de a munkát nem tudnám. A könyvek írása számomra ugyanolyan élvezet, mint a kémikus-kutatás, mert a megírandó témákhoz most is kutatok. Az utóbbi évek egyik termése a Budapesti séták a tudomány körül című munkánk, amelyben a tudománnyal kapcsolatos fővárosi nevezetességeket gyűjtöttük össze. Amíg ezeket felkutattuk, összegyűjtöttük, élvezettel jártuk a várost. Jellemző ránk, hogy a következő kötetünk New Yorkot dolgozza fel hasonló szemmel. Két magyar írja meg a város tudományhoz kötődő nevezetességeit – ez azért elég abszurd első hallásra. Mégsem abszurd – az Oxford University Pressnél már dolgoznak a könyv kiadásán.

Szakácskönyvet is írt…

– Imádok főzni. A családom és a barátaim szerint nagyon finomak az ételeim. A nyolcvanas években többször jártunk a Connecticuti Egyetemre. Eszter lányom tudta, hogy érdekel más népek konyhája. Ő hozott haza az iskolából egy könyvsorozatot, különböző népek könnyen elkészíthető ételeiről. Magyar nem volt a kötetek között, így jutottam arra az elhatározásra, hogy majd én megírom. Akkor hetekig a szomszédaink voltak a kísérleti alanyok, mert az amerikai hozzávalókkal minden receptemet kipróbáltam.

Lehet, hogy a gyerekei ez alapján főznek az Egyesült Államokban? Hogyan éli meg, hogy Eszter és Balázs is ilyen messzire került?

– Eszter a Princeton Egyetemen szerzett PhD-fokozatot, az el­sők között foglalkozott az internet szociológiájával. Jelenleg a North­western Egyetemen professzor, területének egyik vezető szakértője. Balázs a Saint Francis Egyetem szerves kémia professzora. Mindketten mindkettőjükre büszkék vagyunk – a fiam két gyermekére ugyancsak.

Kit ajánl következő interjúalanynak?

– Furka Árpádot, a kombinatorikus kémia megteremtőjét.•