Kinyílt Pandóra szelencéje

Napjainkra a techipar legnépszerűbb cégei váltak az emberiség történetének leggazdagabb vállalataivá. Többségük nem hardverekkel vagy szoftverekkel kereskedik, hanem magukkal a felhasználókkal. A Netflix saját gyártású dokumentum­filmjében próbálta meg feltárni a közösségi média veszélyeit. A „tovább­képzést” a Facebook, a Google és az Instagram egykori fejlesztőitől kapjuk, és nem igazán fogunk örülni neki.


Idén szeptembertől érhető el magyar felirattal a The Social Dilemma (Társadalmi dilemma) című film, mely világos képet ad arról, hogyan hálózza be felhasználóit a közösségi média. A techvilág üzleti modelljéből teljesen kiábrándult szakértők, vezető fejlesztők és igazgatók vallanak a kamera előtt arról, miképp tették bizonyos szempontból rosszabbá a világot. Abban mindannyian egyetértettek, hogy az eredeti szándékuk egészen más volt, és maguk sem gondolták volna, hogy új platformjaik révén rendszerszintű változások jöttek létre a hétköznapokban. A több milliárd felhasználóval bíró oldalak mára önálló életre keltek, ráadásul az emberek is egészen máshogy kezdték használni a közösségi média felületeit, mint ahogyan azt eredetileg várták.

Te magad vagy a termék

Természetesen az egyedfejlődés nem magától és spontán ment végbe, hanem egy precízen megtervezett üzleti modell szerint. A filmben arcukat és nevüket vállaló kiugrott techguruk beszélnek arról, hogy a Google nem csupán egy keresőmező, a Facebook pedig nem pusztán egy hely, ahol láthatom, mi történik a barátaimmal. Ezek az oldalak alapvetően a figyelmünkért versengő platformok, ahol egy komplett tudományág foglalkozik azzal, hogyan ismerjék ki minél alaposabban a szokásainkat, személyiségünket és az érdeklődésünket. A rólunk szóló adatgyűjtés célja nem a személyes információink eladása, hanem egészen egyszerűen a reklámok hatékony célba juttatása. Az úgynevezett megfigyelő kapitalizmus stratégiája sikeres. Hosszú évek óta fejlesztők hada dolgozik azon, hogy feltörjék az emberi elmét, és átvegyék az irányítást a felhasználói aktivitás felett. Az eszközalapú technológiai környezet abban különbözik a szimpla tárgyaktól, hogy nem csupán várja, hogy foglalkozz vele, hanem elcsábít és manipulál, hogy minél több időt tölts a társaságában. Az említett platformoknak saját céljaik és egyúttal eszközeik is vannak ahhoz, hogy megvalósítsák az elképzeléseiket.

Milliárdnyi felhasználó nap mint nap, óráról órára önként használja az applikációkat, és válik függővé, illetve tudattalan reklámfelhasználóvá.

A közösségi oldalak ingyenesek a Föld minden egyes országában, miközben a Facebook, a Twitter több ezer embert foglalkoztat világszerte, ráadásul a techipar rendkívül komoly eszközparkot és infrastrukturális hátteret igényel. Mégis, miből finanszírozzák akkor mindezt? És a fejlesztéseket? Az általuk kínált szolgáltatások valójában nem ingyenesek, a cechet a hirdetők fizetik, akiket nyilvánvalóan nem felebaráti szeretet vezérel az üzlet során. Egy alapigazság szerint, ha nem fizetsz a termékért, akkor te magad vagy a termék – te, a felhasználó. És éppen ettől olyan sikeresek ezek a vállalatok: milliárdnyi „terméket” kínálnak nap mint nap, óráról órára, akik önként használják az applikációkat és válnak függővé, illetve tudattalan reklámfelhasználóvá. A film legérdekesebb pillanatai azok voltak, amikor a rendszert egykoron létrehozó fejlesztők vallottak saját függőségeikről. Egyikük az e-mailek rabjává vált, másikukat a Snapchat-értesítések érdekelték jobban saját gyerekeinél, volt, aki a Pinterest nélkül volt képtelen eltölteni egy órát. Nekik is időre volt szükségük, amíg felismerték, hogy képtelenek kontrollálni az általuk létre­hozott platformokat. Feltehetően sokaknak tűnnek túlzónak ezek az állítások, az azonban vitathatatlan, hogy az elmúlt évtized fejlesztései markáns változásokat eredményeztek.

Generációs torzulás

Kutatások és tanulmányok sora foglalkozott a közösségi média hatásaival. Az eredmények egybehangzóan bizonyítják: az online térben töltött idő érezhető mértékben befolyásolja a felhasználók hangulatát, méghozzá negatívan. Amennyiben az onnan érkező információkat nem fogadjuk kételkedéssel és kellő távolságtartással, könnyen depressziót és önértékelési problémákat okozhatnak. A legveszélyeztetettebb korosztálynak természetesen azok a tinédzserek számítanak, akiknek még fontosabb a pozitív visszacsatolás.

A felmérések szerint a tizenévesek folyamatosan azt lesik, kinek hány új barátja, ismerőse van, kinek hányan lájkolják a fotóit, bejegyzéseit, milyen kommenteket kap. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy nyilvánvalóan mindenki szinte kizárólag a számára pozitív eseményekről számol be, a folyamatos csekkolások mellett a tinik könnyebben elhiszik, hogy mások boldogabbak, jobb az életük, mint az övék, így a saját hétköznapjaik, élményeik egy idő után súlytalanná válnak, állandó hiányérzettel, szorongással küzdenek, és lehangoltságuk is fokozódik. Ez a reakció egyáltalán nem véletlen. Bár tény, hogy biológiai szükségletünk van a kapcsolatokra, ám az emberi szocializáció a szűkebb közösségünk véleményére élezte ki érzékeinket. Millió évnyi evolúció áll emögött. Arra azonban már nem vagyunk felkészülve, hogy ezrek kommenteljék fotóinkat, bejegyzéseinket, gondolatainkat. Arra meg pláne nem, hogy óránként lessük a visszaigazolást és megerősítést, hogy szépek, okosak és viccesek vagyunk. Látszólag megéri küzdeni érte, ugyanis a kutatások azt is bebizonyították, hogy minél több lájkot és kommentet kapunk, annál több boldogsághormont termel az agyunk. A közösségi oldalakon pusztán a tökéletesség látszatát keltik az emberek, és azok, akiknek mindez az életükben nem sikerül, frusztráltak lesznek. Ezt támasztják alá az Egyesült Államokban mért adatok is, ahol a depresszióban szenvedők és öngyilkosságot elkövető 14 év alattiak száma 2010-ig stabil volt, ám a Facebook, a Twitter, a Snapchat elterjedésével ezek a számok meredeken emelkedni kezdtek: a 15–19 év közöttiek körében 70 százalékkal, míg a kiskamaszoknál 150 százalékkal. És minden kórházba kerülő gyermek mögött ott vannak a kétségbeesett családtagok is, akik nem értik, mi történhetett. És nem csak azoknál érzékelhető a változás, akik kórházba kerültek; ez a generáció általában nem szívesen vállal kockázatot, jóval kevesebben szereznek jogosítványt, töredékük randizott már vagy volt bármilyen szerelmi élménye.

Filter a valódi arcra

Ebben a negatív folyamatban van meghatározó szerepük az elsőre ártatlannak tűnő fotószerkesztő programoknak. Ráncok nélküli bőr, kontúrosabb arccsont, teltebb ajkak – csupán néhány húzás a filterek között, és máris kész a tökéletes szelfi. A szoftverrel manipulált fotók valóban gyönyörűek, és miután az emberek a manipulált képek alig 60 százalékát ismerik fel, így a felturbózott felvételek irreális elvárásokat ébresztenek másokkal és önmagukkal szemben is. A jelenségnek már nevet is adtak: a „Snapchat diszmorfia” (testképzavar) olyan fiatalokat érint, akik a filterezett szelfik alapján műttetik át magukat. Számuk ijesztően magas, az Amerikai Arcplasztikai és Rekonstruktív Sebészeti Akadémia (AAFPRS) 2017-es felmérésében arról számolt be, hogy a sebészek 55 százalékának volt már olyan páciense, aki kifejezetten a szelfik miatt szeretett volna valamilyen műtétet, miközben ez a szám egy évvel korábban még csak 13 százalék volt. És ami felettébb aggasztó ebben, hogy a leginkább érintett, 10–15 éves korosztályhoz tartozóknak még nincs saját jövedelmük, emiatt ez a szám néhány éven belül, ahogy munkába állnak, meredeken emelkedhet.

A közösségi oldalakon pusztán a tökéletesség látszatát építik az emberek, és azok, akiknek mindez a valós életben nem sikerül, frusztráltak lesznek. A fotószerkesztő programok felturbózott felvételei irreális elvárásokat ébresztenek önmagunkkal szemben is. Ijesztően nő azoknak a fiataloknak a száma, akik a filterezett szelfik alapján műttetik át magukat.

A plasztikai sebészek beszámolói szerint míg korábban a pá­ciensek egy-egy híresség fotójával érkeztek a konzultációra, addig manapság már saját, feljavított szelfijeik jelentik az igazodási pontot. A többség az orrát, a tokáját, a szemöldökét vagy éppen az ajkát szeretné átszabatni, ami azért meglehetősen komoly prob­léma, mert a telefonnal készített fotók eleve torzítanak. Az alany arcától mintegy 30 centiméterről készített képek például optikailag 30 százalékkal nagyobbnak mutatják az ember orrát. E folyamatok megállításáért egyre többen sürgetik a szépészeti piac kontrolljának bevezetését, ami a gyakorlatban azt jelentené, hogy a beavatkozások előtt szakemberek vizsgálják meg a páciensek mentális egészségét és önmagukhoz való viszonyát.

Unalmas igazság

Már nem csak a meghamisított külső a mindennapos az online térben, mind nagyobb problémát jelentenek a közösségi oldalakon terjedő álhírek. A legfrissebb kutatások szerint a hamis információk ma már hatszor gyorsabban terjednek, mert sokkal érdekesebbnek tűnnek, mint a valódiak. Elég egy figyelemfelkeltő cím és fotó, és máris özönlenek a kattintások, a kommentek és a megosztások az egyébként teljesen ismeretlen oldalról származó cikkre. Ezek a tartalmak az ártatlannak szánt vicctől a szándékos károkozáson keresztül egészen a teljesen elborult összeesküvés-elméletekig terjednek. Közülük az egyik legemlékezetesebb a Pizzagate nevű fake news volt, amely szerint egy elit társaság prominens demokrata politikusok részvételével irányít egy pedofilhálózatot egy washingtoni pizzériából. Az online térben kezdődő szájkarate végül háromdimenzióssá változott, amikor 2016 decemberében egy férfi gépkarabéllyal felfegyverkezve lépett be a pizzériába, hogy önhatalmúlag felszámolja a pedofilhálózatot. Jóllehet a fegyver is elsült, végül senki nem sérült meg – a túlbuzgó szabadságharcos négy év börtönbüntetést kapott.

Idén a koronavírus megjelenése újabb hullámot gerjesztett a járvány terjedésétől pánikba esett felhasználók között az egész világon. A WhatsAppon például nagy kört futott az az üzenet, amely szerint a brit kormány megbízásából hatalmas lasagnét sütnek a londoniak­­nak a Wembley-stadionban. Az ingyen falatok reményében útra kelők bosszúságánál azonban jóval nagyobb kárt okozott a nemzetközi kapcsolatokban az a sok-sok teória, amely a járvány megjelenését boncolgatta. A konteók (a szó az angol conspiracy theory kifejezés magyar rövidítése – a szerk.) közül – népirtás, maffiaszálak, gyógyszerbiznisz – a legnépszerűbbnek végül a kínai titkos biológiaifegyver-program bizonyult, bár az Egyesült Királyságban sokakkal sikerült elhitetni azt is, hogy az 5G terjeszti a koronavírus-fertőzést. A felháborodott olvasók több mobilátjátszó állomást is megrongáltak. A vírus megjelenése után ráadásul már az is komoly vitákat váltott ki a közösségi oldalakon, hogy a kínai ételek is fertőznek-e…

Egyre komolyabb problémát jelentenek a közösségi oldala­kon terjedő álhírek, és ez alapvetően a felhasználókon múlik, hiszen csak ők tudják megfékezni azzal, ha nem osztják meg az ellenőrizetlen tartalmakat. Felismerésükben segíthet a túlzó, szenzációhajhász cím, a gyanús webcím, a helyes­írási hibák a szövegben, a manipulált képek és a forrás nélküli hivatkozások is.

Természetesen a helyzet a pandémia előtt sem volt egyszerű: a Trend Micro néhány évvel ezelőtti kutatása azt mutatta be, hogy egy alig néhány hetes álhírkampánnyal milyen hatékonyan rontható egy közéleti személyiség szavahihetősége. A recept egyszerű: az adott személyről szóló álhírek generálása mellett hamis kommenteket is lehet vásárolni, ráadásul a célpont közösségi oldalakon való megjelenéseit is szisztematikusan tönkre lehet tenni. A gyakorlat jó ideje kiválóan működik Mexikóban, ahol újságírókat zaklatnak rendszeresen a drogkartellek irányítása alatt álló Twitter botok. A Facebookon már egy ideje működik ugyan az úgynevezett Fact Check (tényellenőrző) szolgáltatás, amely minősítő címkékkel látja el a tartalmakat: a PolitiFact igaz, javarészt igaz, félig igaz, javarészt hamis, hamis vagy ordító hazugság (Pants on Fire!) címkéket használ. Ezek a címkék alapesetben valóban segíthetnek a tájékozódásban, más kérdés, hogy az idei amerikai elnökválasztás megmutatta – számos posztot vagy csoportot töröltek –, sokak szerint továbbra is vitatható a rendszer objektivitása. Az ál­hírek terjedése alapvetően a felhasználókon múlik, hiszen csak ők tudják megfékezni azzal, ha nem osztják meg az ellenőrizetlen tartalmakat. Felismerésükben segíthet a túlzó, szenzációhajhász cím, a gyanús webcím, a helyesírási hibák a szövegben, a manipulált képek és a forrás nélküli hivatkozások is.

Van remény?

Ahogy a dokumentumfilmben is elhangzik, nem magával a technológiával van baj, hiszen felbecsülhetetlen hozadékuk is van ezeknek a fejlesztéseknek; régen nem látott családtagok és ismerősök találhatnak egymásra, jó kezdeményezések juthatnak el milliókhoz, és nem utolsósorban segít a kapcsolattartásban is. A probléma az egész világ mögött húzódó üzleti modellel kezdődik, és magukkal az emberekkel is, akikből ez a típusú felület nemritkán a lehető legrosszabbat hozza ki. Az optimista vélemények szerint meg lehetne reformálni a közösségi médiát, például úgy, hogy a vezetőiket meg kellene győzni arról, hogy a szolgáltatásaikat etikusabban tervezzék a jövőben, emellett át kellene alakítani a kapitalista, profitközpontú szemléletet. Ennek egyik eszköze lehetne, ha az általuk gyűjtött adatokat megadóztatnák, és a digitális adatvédelem szabályozási rendszerét megreformálnák. Addig, amíg ezek a kissé utópisztikus lépések nem valósulnak meg, nem élhetünk önkéntes száműzetésben egy lakatlan szigeten, ezért némi tudatossággal és önfegyelemmel kordában tarthatjuk a platformokat.

Az említett filmben szereplő techguruk egyebek között azt tanácsolták: kapcsolj ki minden közösségimédia-alkalmazáshoz és híralkalmazáshoz tartozó értesítést. Rezgés nélkül talán ritkábban nézel rá a telefonodra. Töröld azokat az alkalmazásokat, amelyeket már nem használsz. A YouTube megnyitásánál pedig ne az ajánlásokból válassz random, hanem csak azt nézd meg, amire valóban kíváncsi vagy. A videomegosztó is kizárólag azért ajánl újabb és újabb hasonló videókat, hogy még több időt tölts a platformon, és így még több reklámot tudjon eladni. Az utolsó aranyszabály pedig a hálószoba érintetlensége. A telefonok és egyéb okos­esz­közök éppen a pihenéstől veszik el az időt, ha még elalvás előtt is átfutjuk postafiókjainkat, idővonalunkat és még utoljára a híreket. A film szereplői egyúttal arra is felhívták a figyelmet, hogy egyikük sem engedi meg, hogy gyermekei regisztráljanak ezekre a felületekre. Ők már csak tudják, miért…•

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020
Címkék

Innotéka