Kilépni a komfortzónából
Nagy emberek gyerekeire sokszor bénítóan hat szüleik sikere, az általuk vetett túl nagy árnyék. Önnek is meg kellett küzdenie ezzel?
– Értelmiségi, egymást szerető és tisztelő családban nőttem fel, ahol gyerekként is egyenrangúnak kezeltek. A tudás, a humanizmus volt nálunk az érték. A szocializmus keretei között is megmondták a szüleim az igazságot, de gyakorta felhívták arra a figyelmet, hogy ezt és azt ne hangoztassam az iskolában. Életem meghatározó alakja édesapám, Békés Imre, aki a büntetőjog professzora volt előbb az ELTE-n, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Fél évszázadon keresztül tanított a két intézményben. Pályájának kiemelkedő eseményeként 1993-ban elsőként választották meg az Emberi Jogok Európai Bizottságának magyar bírájává; a tisztségét hat éven át töltötte be. 1995-ben részt vett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának alapításában. Nem a professzorsága volt fontos számomra, hanem a hihetetlen műveltsége, intelligenciája, már-már polihisztorsága nyűgözött le. Értette az életet. Tudta, hogyan kell bánni az emberekkel, odafigyelni rájuk, mikor mi az igazán fontos. Hihetetlen szoros kapcsolat volt közöttünk. Három-négy éves koromtól mesélt nekem, de nem hagyományos meséket mondott, hanem történeteket: miként kelt át Hannibál pun hadvezér az Alpokon, vagy miért égették meg az időszámításunk előtti hatodik században Caius Mucius Scaevola, a híres római történelmi személyiség kezét. Engem nem a Hófehérke és a hét törpéhez hasonló történetek fogtak meg, hanem az előbb említett események. A filmekről is fantasztikusan érdekesen beszélt. Ezek a beszélgetések határozták meg a világhoz, a történelemhez való hozzáállásomat. Jellemző, hogy mivel nem jártam óvodába, az általános iskola előtt úgynevezett iskolaérettségi vizsgát kellett tennem. A szüleim utóbb elmesélték, hogy a vizsgára menet azt vetettem fel édesapámnak, ha azt kérdezik, hogy miért volt első és harmadik Napóleon, s miért nem volt második, akkor mit mondjak?
A fővárosi József Attila Gimnáziumba járt. Nem volt olyan pedagógus, aki eltántoríthatta volna a történelemtől, a jogászi pályától?
– Számos olyan embert ismerek, akinek az életét a középiskolai évek határozták meg. Nekem nincs ilyen élményem. Voltak jó tanáraim, a történelmet oktató pedagógust különösen szerettem, ennek ellenére nem úgy éltem meg a gimnáziumot, mint ahogy azt például a Holt költők társasága című film szereplői eljátszották. Igazi poroszos körülmények között megalapozták a műveltségünket, de nem éreztem a sziporkázó szellemi közeget. Ez abból is adódhatott, hogy az osztályba járó tizennégy fiú többségét a reáltárgyak érdekelték, főleg mérnökök szerettek volna lenni, néhányan orvosok, így egyedül én vonzódtam a történelemhez.
A szüleim számára természetes volt, hogy én is jogász leszek, még ha ezt nem is hangsúlyozták mindennap. Ezzel én könnyen azonosultam, csak egyszer bizonytalanodtam el néhány napra, amikor középiskolás koromban a televízióban A kórház a város szélén című csehszlovák filmsorozatot vetítették. A film hatására úgy döntöttem, én is orvos leszek. Amikor előálltam az ötlettel, összeomlott a család, mondván, annál butább gondolat nincs, minthogy én az ország egyik távoli pontján legyek körzeti orvos. Könnyen meggyőztek, így kötöttem ki a jogi egyetemen.
Az ELTE jogi karára járt egy forrongó időszakban. 1985 és 1990 között tanult ott, abban az időben, amikor döntően a jogi karon tanuló, illetve ott frissen végzett jogászok megalapították a Fideszt. Részese volt ennek a folyamatnak?
– Kimaradtam ebből, mert ez a szerveződés nem jelent meg a radarernyőmön. Talán azért, mert a Fidesz vezetői néhány évvel idősebbek voltak nálunk. Emlékeim szerint harmad-, negyedéves koromban jelentek meg az egyetemen a fideszes plakátok. Az egyetem nekem a tanulásról és az ott szövődött barátságok ápolásáról szólt. A barátaim sem kezdtek el politizálni. Elsősként nekem azt kellett megtanulnom, hogy miként kell tanulni, miként kell az unalmas tárgyakból is sikeresen vizsgázni. Másodévtől kiválóan tanultam, végül summa cum laude eredménnyel végeztem – megismertem az akkori kedvesemet, akivel tizenegy éven át együtt maradtam. Éltem az egyetemisták megszokott, boldog és privilegizált életét.
Ami nem volt teljesen szokványos, hiszen idegenvezetőként is dolgozott. Nem foglalta le az egyetem?
– Szorgalmi időszakban a jogi karon az embernek viszonylag nagy a szabadsága, és szerettem volna ezzel a lehetőséggel élni. Jól a jött a pénz, amivel kiegészítettem az ösztöndíjamat, illetve legalább ilyen fontos, hogy megismertem az országot. A nyelvtudásomnak köszönhetően izgalmas helyekre jutottam el, rengeteg külföldivel kerültem kapcsolatba. Túrákat vezettem a pusztára, a Balatonra, kerékpáros körutak részese voltam. Különös helyzet volt, hogy miközben a rám bízott csoport érdekeit képviseltem, egyúttal a külföldi csoportnak el kellett adnom az országot. Két-három éven át csináltam ezt. Közben különböző ösztöndíjakat is szereztem az egyetemen. Az egyikkel a theszaloníki egyetemre mehettem, ahonnan egyszer kirándultunk az Athosz-félszigetre, a kolostorköztársaságba, ahova csak férfiak léphetnek be. Tizenöten indultunk el négy napra, az első nap után kilencen hazamentek. Én maradtam, hogy kipróbáljam, mire vagyok képes. Felfedező típusú ember vagyok, aki szeret kilépni a komfortzónájából, valami újat felfedezni.
A komfortzónából való kilépésre példa, hogy nem követte az édesapja pályáját, hanem adójogi irányba ment el?
– Elfogadtam, hogy felnőttként én is joggal foglalkozom. Ugyanakkor annyira nagy formátumú szakembernek tartottam az apukámat, annyira tiszteltem őt, hogy úgy gondoltam, sohasem növök fel az ő szintjére. A büntetőjog területén biztosan nem. Ezért olyasmit kerestem, amiben a jog mellett még egy tudományterület szerepel. És ezt a kettőst lehetőleg külföldön is tudjam művelni.
Hogyan jött a képbe az adótanácsadás?
– A szerencse biztosan közrejátszott, hiszen az ember társszerzője a sorsának. Az adójog ugyan rendkívül elvont, de én mégis többször találkoztam vele. Egyrészt akkoriban minden nyáron német család jött hozzánk a Balatonra, ahol a közjegyző apuka évente új autóval érkezett. Azt magyarázta, hogy ez neki majdnem ingyen van, mert az adójából leírja, amit persze gyerekként nem értettem. Egyetemista cserediákként Németországban is jártam. Az egyik hallgató meghívta magához a csapatot a szülei házába, egy kacsalábon forgó villába. Kiderült, az apuka adótanácsadással foglalkozott. Mindkét eset mélyen belém ivódott. Végzős egyetemista voltam, amikor megjelent Professzor Gassner, egy osztrák professzor, aki az adótanácsadás iránt érdeklődők számára pályázatot hirdetett. Legtöbb évfolyamtársamnak ez a lehetőség nem tűnt izgalmasnak, én viszont jelentkeztem. Nyertem, és elfogadtam a bécsi tanulás lehetőségét – és ezért már elnyert, csillogóbb, de feltehetőleg kevésbé hasznos ösztöndíjakat áldoztam fel. A bécsi kurzus nagyon nehéz volt, hiszen az adótanácsadás a jog és a közgazdaságtan határterülete, én ellenben az utóbbi szakmához nem értettem. Egyedül voltam, felkészületlen, de megadták a lehetőséget a tanulásra. A mindennapi munka mellett jártam az osztrák közgazdaságtudományi egyetemre, emellett esténként könyvelni tanultam. Az első vizsgámon, számvitelből, megbuktam, de ezután az összes vizsgán a három legjobb között voltam. Annyi tudást szedtem össze a három év alatt, hogy jelentős helyzeti előnyöm volt a hazai pályatársaimmal szemben.
Nem állt meg Bécsnél, továbbment az Egyesült Államokba amerikai adójogot tanulni, majd a párizsi Sorbonne-on az európai adójogot tanulmányozta. Miért tartotta fontosnak, hogy ezeken a területeken is jártas legyen?
– Ilyen vagyok. Sikerem és állandó elégedetlenségem ugyanazon tőről fakad. Mindig elégedetlen vagyok magammal, folyton többet és többet akarok. Nem volt elég a magyar és az osztrák adójog, ismerni akartam az európai és amerikai adójogot is, mert így éreztem teljesnek a szakmai tudásomat. Nem mellesleg a világról alkotott véleményem is folyamatosan fejlődött. Amikor 1990-ben Budapestről Bécsbe mentem, azt hittem, hogy a világ egyik központjába érkeztem. Londonhoz viszonyítva az osztrák főváros csak egy falunak tűnt. Amikor megérkeztem New Yorkba, úgy éreztem, hogy New York a világ igazi fővárosa. Maradandó emlékem, amit egy New York-i útikönyv írt: a legtöbb város azzal dicsekszik, hogy mit tud nyújtani. Az amerikai metropolisz felteszi a kérdést, hogy mit szeretnél? És megkapod. New York lenyűgözött, de amikor Párizsban kaptam állást, világossá vált, hogy én az európai kultúrkörhöz tartozom, itt érzem otthon magam.
2005-ben az Európai Bizottság adójogi biztosának, Kovács Lászlónak a kabinettagjaként tevékenykedett. Hogy került ide?
– A magyar kabinet főnöke megkereste az egyik ismerősömet, hogy ismer-e valakit, aki jártas az adóügyekben. Szólt nekem, én pedig örömmel pályáztam a lehetőségre. Kovács László szocialista politikusként került oda, de engem nem a pártszimpátia vitt, hanem igazi szakmai kihívásnak éreztem a feladatot. Azért akartam Brüsszelbe menni, mert a megelőző években rengeteget dolgoztam, és úgy éreztem, itt az ideje váltani. Kihívásnak éreztem, hogy az európai adójogi közigazgatás legtetején dolgozhatok. Nem volt jó ötlet.
Mi volt a baj? Nem született bürokratának?
– Nem illettem a rendszerbe. Én abban a hitben mentem Brüsszelbe, hogy a biztos minden reggel bejön az irodába és megkérdezi, hogy aznap az európai adórendszer mely elemét kellene megreformálni. Rengeteg jónak tűnő ötletem volt: ezzel a területtel ezt, a másikkal azt kell tenni. Azt gondoltam, sorban elmondom a javaslataimat. Leírtam a felvetéseimet, amire azt mondták, hogy ezek nagyon szépek, nagyon jók, ők is egyetértenek velük, de az uniós adójog fejlettségi szintjének ismeretében ezekre hét-nyolc év múlva térjünk vissza. Nem akartam ennyi időt várni. A bürokrácia sem kedvezett az elképzeléseimnek. Túlontúl strukturált a rendszer, én pedig az oldjuk meg, csináljuk meg világban nőttem fel. Ha valakivel megállapodtam egy témában és azt kértem, hogy annak másnap reggelre írásos nyoma legyen, akkor általában azt a választ kaptam, hogy ez itt nem így szokás. Egy évet sem töltöttem Brüsszelben.
Hogyan talált vissza a saját énjéhez?
– Kacskaringókkal. A világ négy legnagyobb könyvvizsgáló cége közé tartozó Deloitte – ennél a cégnél összesen tizenhárom évet töltöttem – moszkvai irodájában a nemzetközi adóosztály létrehozását bízták rám. Vibráló, fantasztikus környezetbe kerültem, ami merőben különbözött attól, amit én korábban az oroszokról hallottam. Itthon a nagymamám a háborús élményeiről beszélt, ehhez képest kint egy sikeres világbirodalom fővárosát láttam. A 150 milliós ország 12,5 milliós fővárosa Moszkva, mely otthont adott annak az elitnek is, amelynek tagjai műveltek és tájékozottak voltak, rengeteg pénzt mozgattak, és közben tudták élvezni az életet. Én a külföldön befektető oroszok adóügyeivel foglalkoztam: hogyan vegyünk indiai távközlési céget, olajfúró tornyot a Mexikói-öbölben, miként vásároljuk fel a francia Riviéra legszebb ingatlanjait. Ez az egész a 2008-as gazdasági válság kirobbanásáig tartott. A lufi kipukkadt, akinek nem volt orosz felesége, hazaküldték.
Körbejárta a világot, miközben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Pénzügyi Jogi Tanszékén 1996 óta megbízott oktatóként, 2014 óta egyetemi adjunktusként vesz részt az oktatásban. Hogyan?
– Nyilvánvalóan, amikor külföldön dolgoztam, felfüggesztettem az egyetemi munkám.
Hogyan került a Pázmányra?
– Az ELTE-n és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen is felajánlottam a tudásom, az utóbbi intézményben volt fogadókészség.
Mitől jó egy adótanácsadó?
– Általában mindenki a saját területét tartja a legnehezebbnek. Én is így vagyok a munkámmal. Az adótanácsadás a jog és a közgazdaságtan határvidéke. Különböző szereplők szeretnének elérni valamilyen gazdasági célt, például ingatlant venni, új vállalkozást indítani. A különböző célok elérésére többféle jogi lehetőség van. Ha egy épületet akarok venni, akkor megvehetem az ingatlant, illetve azt a társaságot, amelyiké a ház. Egy vállalkozás esetében megvásárolhatom annak eszközeit, de akár az egész céget is. Az adójog azzal foglalkozik, hogy miként érhetjük el a leghatékonyabban a kívánt célt úgy, hogy az adó, mint költség, a lehető legkisebb legyen. Azért nehéz a mi munkánk, mert a kockázatok és a lehetőségek között kell kényes egyensúlyt találni. Hazai és nemzetközi előírásokra kell figyelni, utóbbi esetben a koordináta-rendszer még bonyolultabbá válik. Minden egyes ügy különbözik a másiktól, a kreativitás, az innováció ezen a területen elengedhetetlen. Azonban, ha elrontok, ha adójogilag elszúrok valamit, annak súlyos következményei lehetnek.
Volt már ilyen?
– Ügyfelet már vesztettem el, de olyan nem fordult elő, hogy anyagi kártérítésre köteleztek volna.
Mit tudhatunk a családjáról?
– Elváltam a feleségemtől. Fiunk most kezdte a középiskolát. Ha rajtam múlik, jogász lesz, ha rajta, biztosan valamilyen más elfoglaltságot keres. Egy hetet velem, egy hetet a volt feleségemmel van, azaz megmaradtam igazi apukának.
Mivel tölti a szabadidejét?
– Szeretek vitorlázni, telente síelni, évről évre elmegyek a párizsi Roland Garros nemzetközi teniszversenyre. Bevallom, teljes mértékben ott sem tudok elvonatkoztatni a munkámtól, mert folyamatosan jár az agyam.
Az egyetemistaként látott német adótanácsadói villa okán kérdezem, hogy sikerült hasonló szintre jutni?
– Nem panaszkodom. A rezidencia megépült, de kacsaláb nem lett alatta. A pénz számomra fontos, de nem cél, hanem eszköz. Életem több pontján sem a pénzt, hanem a szakmai előrelépést választottam. Minőségi életet élek, amiért megdolgozok. Saját irodában sem lazíthatok, mert már másokért is felelek. Időnként arról álmodok, hogy az évből két-három hónapot munkától mentesen tölthessek el, de ez még az álom kategória.
Kit ajánl következő interjúalanyunknak?
– Frei Zsoltot, az ELTE fizikaprofesszorát, aki munkacsoportjával aktív részese volt a gravitációs hullámok felfedezésének.•