2021. április 1.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Keresi a kihívásokat

„Az ember akkor tud élni a felkínált lehetőséggel, ha felkészült. Sok minden mellett azért megyünk el, mert nem vagyunk készen a véletlen által nyújtott feladatra” – nyilatkozta magazinunknak az agyi keringést kutató Farkas Eszter, a Szegedi Tudományegyetem docense, akit Dénes Ádám agykutató ajánlott. Se a laborban, se a mindennapi életben nem ijed meg a gyakorlati feladatoktól. Az eltökéltség is szerepet játszik ebben, mert amit eltervez, azt meg akarja csinálni. Így tanult meg rackát nyírni.


A dédszülői házban laktak Sióagárdon, négyéves lehetett, amikor Szekszárdra, egy panelbe, majd a város szélére költöztek. A három és fél évvel fiatalabb húga, Kata könyvtáros, a tizennégy évvel fiatalabb Réka restaurátor-szobrászművész. A matematika–fizika szakos tanár édesanya és a szobrászművész édesapa nagy szabadságot adva nevelte a gyerekeket. Szabálykövető, fegyelmezett lányként beszélt magáról, aki fuvolázott, sportolt, és mindig kitűnően tanult. Soha semmi huncutság, rosszalkodás?

– Általános iskolásként számos olyan dolgot elkövettem, amit felnőtt fejjel veszélyesnek tartok. A város legfelső utcájában laktunk. Iskola után a szomszéd gyerekekkel, testvéremmel, unokatestvérekkel nekiindultunk a környező domboknak. Beszakadt pincéket fedeztünk fel – gyertyákkal világítottuk meg a járatokat –, bunkert építettünk az erdőben. Igazi mauglik voltunk. Mindezt a szülők tudta nélkül. Nem győztünk magyarázkodni, amikor édesanyám megtalálta a gyertyamaradványokat a szobánkban. Nem tetszett neki a kalandozásunk, hiszen bármikor tovább omolhattak az elhanyagolt pincék.

Tizennégy évesen vonzotta a képzőművészet, Szegedre, a Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskolába akart menni, ami érthető a szobrász édesapa miatt. Aztán mégis a szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimná­ziumba jelentkezett biofizika tagozatra. Szekszárdról miért Szegedre vitt az út, s nem maradt otthon, vagy választotta a jóval közelebbi Pécset?

– A családi kapocs egyértelművé tette az irányt: édesapám Szegeden született. Noha Szekszárdon is volt nívós gimnázium, édesapám olyan hihetetlen nosztalgikus erővel beszélt a szülővárosáról, hogy nem lehetett ellenállni Szeged vonzásának. Ismertem a várost, testvéreimmel nyaranta sok időt töltöttünk a nagyszülőknél. Édesapámhoz hasonlóan eleinte szobrász szerettem volna lenni. Szerinte volt tehetségem hozzá, én mindig kételkedtem magamban. A művészet mellett a biológia is érdekelt, minden bátorságomat összeszedve a szüleim elé álltam és azt mondtam, a szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumba szeretnék felvételizni. Nem örültek, mert nem akartak kollégiumba engedni. Titkon azt remélhették, olyan kevés tanulót vesznek fel, hogy talán nem leszek köztük. Sikerült a felvételi.

A Rátz Tanár Úr Életműdíjas biológiatanár, Gál Béla tanítványa volt. Mi a titka Gál Bélának, akinek a kezei alól évtizedeken át kiváló tanítványok sora kerül ki?

– Hihetetlenül karizmatikus ember, aki arra tanított bennünket, hogy a tudásért meg kell küzdeni. Folyamatosan kérdezett, gondolkodtatott. Az órái az interaktivitás jegyében teltek, bevont bennünket a megismerés folyamatába. A középiskolás évek közepe táján merült fel, hogy az újonnan induló szegedi magyar–angol két tannyelvű gimnáziumba megy át. Könyörögtünk neki, hogy ne tegye.

Előbb állatorvosnak készült, majd – talán – édesanyja pályáját követve a szegedi egyetem biológia–angol szakára jelentkezett. Szokatlan párosítás…

– Az állatorvosi pálya komolyan felvetődött, de a sikeres felvételihez a kémiát sokkal jobban kellett volna tudnom. Meg sem próbáltam a felvételit. Középiskolás szinten óriási hatása van annak, hogy az ember milyen tanárok kezei közé kerül. Nekem a biológiával és az angollal volt szerencsém. Talán véletlen egybeesés, hogy az érettségi évében indult először biológia–angol tanári szak a szegedi egyetemen. A tanári pálya vonzott, akkor még nem éreztem kutatói elhivatottságot. Ugyanakkor középiskolásként néhányan bejártunk az egyetemre Kedves Miklós professzor kutatólaboratóriumába. Nem a növénytan, ezen belül a pollenek érdekeltek, hanem a lehetőség, hogy belülről láthatom ezt a világot. Egyetemi hallgatóként találkoztam az életemet meghatározó másik pedagógussal, az állatszervezettant oktató Fekete Éva professzorral. Élveztük az előadásait, gyakorlatait. Szakdolgozójának jelentkeztem.

Negyedévesen a Tempus diákcsereprogram kutatási ösztöndíjával a Groningeni Egyetemen tanult. Volt különbség a hazai és a holland egyetemi rendszer között?

– Angliába szerettem volna menni, de arról lemaradtam. Groningenben fél évet töltöttem, és utólag kiderült, így jártam jól. Az ottani oktatás abszolút gyakorlatorientált volt, nem előadásokra és szemináriumi órákra jártunk, hanem hat hónapos kísérletes kutatási projektben vettünk részt. Nem fölülről jöttek az utasítások, hanem meghallgatták az ötleteinket. Az ízérzékelés agyi központjait kerestük – cukros vizet csöpögtettünk a patkány nyelvére, közben néztük, hogy melyik régió aktiválódik az agyban. Magával ragadott ez a világ. A környezet, a gondolkodásmód. Ekkor dőlt el, hogy bár a tanítás is nagyszerű dolog, a kutatás jobban vonz. Ám ehhez az is kellett, hogy a diplomaszerzés idején megkeressen az a holland kutató, akivel ösztöndíjas egyetemistaként dolgoztam. Elmondta, állásajánlatot kapott Amerikából, de babát vár, nem megy, és ha gondolom, engem javasol. Némi töprengés után mentem St. Louisba, ahol a hasi és mellkasi szervek vegetatív beidegzését kutatták. Az akkoriban nyugatra kerülő magyaroknak nagyon jó hírük volt.

Mire lejárt az amerikai szerződés, ismét megkeresték a hollandok, hogy van egy PhD-helyük, amelyet csak külföldi tölthet be, és kérdezték: volna-e kedve hozzá?

– Választás elé kerültem. Az amerikai munkám alapján Szegeden megvédhettem volna a PhD-fokozatomat, de úgy éreztem, nem vagyok készen a hazatérésre. Elfogadtam a hollandok négyéves PhD-ösztöndíját. 1997-ben mentem vissza Hollandiába, és ott kutattam egészen 2001-ig az agyi erek elváltozásait. Majd hazajöttem, mert hiányzott a család, az otthon. Komfortérzetet ad az embernek, ha a saját kultúrkörnyezetében élhet, más országokban vendégként igyekszik alkalmazkodni. Eddig kilenc évet töltöttem Hollandiában, az Egyesült Államokban és Angliában, sok hasznos tapasztalatot gyűjtöttem.

Azt nyilatkozta, hogy a kutatók nagy többsége a véletlenek vagy a kínálkozó lehetőségek sorozatának köszönhetően jut el ahhoz a témához, amelyben elmélyed, és eredményt tud felmutatni. Vizsgálta az agyban az ízérzékelésért felelős területeket, majd a szív működéséért, a belső szervek szabályozásáért felelős agyterületek szerveződését kutatta. Végül eljutott a stroke-ig. Ebben a folyamatban is szerepet játszott a véletlen?

– 2001-ben Fekete Évát arról kérdeztem, ha hazatérnék, milyen lehetőségeim lennének Szegeden. Az ő segítségével kerültem az Orvostudományi Kar Anatómiai Intézetébe, ahol anatómiát és szövettant oktattam, illetve kutattam. 2002 februárjában a Magyar Idegtudományi Társaság debreceni konferenciáján holland munkáimat bemutató poszterrel szerepeltem. Senkit sem ismertem. Elárvultan álldogáltam a poszterem mellett, amikor megállt előttem Bari Ferenc professzor, és azt kérdezte, hogy miért nem nála dolgozok? Nem értettem, hogy miért kellene nála dolgoznom? Hamar kiderült, hogy az agyi keringéssel foglalkozik, közös az érdeklődésünk. Elkezdődött az immár húsz éve tartó közös munkánk. Meggyőződésem, hogy az ember akkor tud élni a felkínált lehetőséggel, ha felkészült. Sok minden mellett azért megyünk el, mert nem vagyunk készen a véletlen által nyújtott feladatra. Azon a debreceni konferencián felkészülten, és egyúttal nyitottan álltam a poszterem előtt. Szerencsém lett.

Angliai professzorával született az a világviszonylatban is egyedülálló képalkotó rendszer, amellyel az agykéregben zajló pillanatnyi változásokat mérik. Mit tett ebbe a rendszerbe?

– Az angliai bradfordi tanulmányutamhoz kötődik ez az eredmény. Tihomir P. Obrenovitch professzor a műszaki vénáját, én a kísérletező énemet vittem a közös munkába. Ő álmodta meg és állította össze az optikai rendszert, én az állatpreparátumokat készítettem el, az eredményeket értékeltem. Intenzív, egymás munkáját hatékonyan kiegészítő együttműködés volt.

Erre a legbüszkébb, vagy van, amit ennél fontosabbnak tart?

– Két eredményemet tartom igazán lényegesnek. A PhD-projektem során az öregedéssel, az Alzheimer-kórral kapcsolatban azt kerestük, hogy az agyi keringésnek melyek azok a krónikus – lassan kialakuló – elváltozásai, amelyek miatt az agy elégtelen vér­ellátása idegsejt-károsodáshoz vezet. Rengeteg idézettséget hoztak az akkor született közlemények, illetve ezért a kutatásért a témavezetőmet a holland királyi rend lovagjává ütötték. Amikor dolgoztunk, még nem tudatosult bennem, hogy később ennyire fontos lesz ez a téma, ami azóta is nagy érdeklődésre tart számot. A másik az előbb említett bradfordi eredmény. Abban az időben kezdték felismerni, hogy milyen kórélettani jelentősége van a terjedő depolarizációnak. Az 1940-es évektől ismert volt a jelenség, de a sérült emberi agyban nem volt erre bizonyíték. A 2000-es évek elején jelentek meg azok a közlemények, amelyek szerint hatalmas jelentősége van az agyi sérülések esetén. Máig tartó lendületet kapott ez a tudományterület, amiben Bradford óta benne vagyok. Hihetetlen érzés, hogy ennek a tudományágnak a fejlő­dését, irányát alakíthatom a társaimmal.

A műszereit látva egyértelmű, hogy csak modern eszközökkel lehet versenyben. Hogyan tartja a tempót?

– 2008 nyarán tértem haza Bradfordból, bár Obrenovitch professzor azt szerette volna, ha maradok. Egy évre rá nyugdíjba ment, a laboratóriumát felszámolta. Az eszközök egyik felét egy volt PhD-hallgatója, a másikat én kaptam meg. Az utóbbit bepakolta a mikro­buszába és elhozta Szegedre. Vendégprofesszorként többször időzött Szegeden, segítette a laboratórium felépítését, amit több pályázati forrás is támogatott. Így indultam el. A kisfiam születése új helyzetet teremtett, de nem jelentett akadályt. Kiváló fiatal szak­emberek jelentkeztek, akik fantáziát láttak az itteni munkában. Az egyik első PhD-hallgatómat Bari professzornak köszönhetem. Tudományos diákköri konferencián találkozott Menyhárt Ákossal, aki a terjedő depolarizációról tartott előadást. Őt is meg­szólította, hogy volna-e kedve velünk dolgozni. Volt. 2013-ban hárman dolgoztunk a munkacsoportban, jelenleg 10-12 szakember – fizikus, biológus – kutat együtt. Jó publikációk születtek, híre ment, hogy érdemes idejönni. Külföldről hazatérő kutató is erősíti a közösséget.
Elismerem, hogy az elektrofiziológiai és optikai képalkotásra alkalmas műszereinknél léteznek jobbak. A nemzetközi színvonalat kooperációkkal tartjuk. Bár nincs kétfoton mikroszkópunk, Szegeden van ilyen eszköz, amit egy együttműködésnek köszönhetően használhatunk. Egy komoly pályázati támogatást nyertem a közelmúltban, ezzel a műszerezettség terén szintet léphetünk.

Mióta tekint agykutatóként magára?

– Nem szeretem a nagy szavakat. Ha mindenképpen definiálnom kell magam, akkor azt mondom, hogy az agyi keringés kutatója vagyok. Az agykutató azt keresi, hogy miként működnek együtt, tanulnak, emlékeznek az idegsejtek, a szinapszisokat miként lehet összehangolni. Az idegsejtek működésével ilyen mélységben nem foglalkoztam. Más a két terület.

Kihívásként élte meg a nagydoktori megírását és megvédését. Ezt tavaly decemberben letudta. Mi a következő cél?

– A professzori cím lehet a következő lépés, de ez egy hosszabb folyamat. Ennél fontosabbnak érzem, hogy az előbb említett komoly pályázati forrásnak köszönhetően erősíthetem a kutatási vonalat, a csapatot. És ki tudja, mit hoz a holnap? Az embert felkészülten vagy felkészületlenül érő lehetőségek, esélyek alakítják. Lehet, hogy valami készülődik.

Milyen új lehetőség fér az életébe?

– Nem vágyok vezetői pozícióra, mert nem szeretném a labormunkát feladni. Logikus ugyanakkor, hogy az ember növelné az autonómiáját, amire az esélyt egy, a profilomba illeszkedő egyetemi tanszék vezetése jelenthetné. Azaz, ambivalens a hozzáállásom.

Ön szerint nem aközött kell különbséget tenni, hogy a kutató nő vagy férfi, hanem hogy a kutatónő egyúttal anya is vagy sem. Gondolom, az anyaság komplikáltabbá teszi az életet…

– Az anyának nagy a felelőssége a gyermekéért. Nem tehetem meg, hogy azért ne mondjam el a szokásos esti meséjét, mert fáradt vagyok, mert sok a munkám. A tízéves gyerek számára is fontos a napi ritmus, a biztonságos környezet. Én ezt a biztonságot nem írhatom felül munkahelyi feladattal. Most még nem. Ha majd kamaszként lázad a körülményei ellen, akkor lazíthatunk.

Mindenkinek szüksége van arra, hogy időnként kikapcsoljon, eltávolodjon a mindennapi munkájától, hogy a dolgokat más megvilágításban, más szemszögből lássa. Ezért él Szegedtől húsz kilométerre egy tanyán? Oda tényleg nem viszi a munkáját?

– Eleinte szigorúan tartottam magam ehhez az elvhez, de a kutatócsoport bővülésével sokasodtak a feladatok. A felelősségem nő, a megtisztelő megkereséseknek egyre kevésbé lehet ellentmondani. A nagydoktori előkészítése, megírása is rengeteg energiát igényelt. A szombat délutánok egyre gyakrabban munkával telnek. Sajnos. Az otthonunk kellő távolságot biztosít a lüktető nagyvárostól, azonban az internetnek köszönhetően – a mai világ szerves része – a nagyvilág a mi nappalinkból is elérhető.

Farkas Eszter 1971-ben született Szekszárdon. A szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban érettségizett 1990-ben. A József Attila Tudományegyetemen 1995-ben biológia tanár szakos diplomát szerzett. Neurobiológiából a Groningeni Egyetemen szerzett PhD-fokozatot 2001-ben. 2010-ben habili­tált, 2020-ban az MTA doktora lett. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Általá­nos Orvos­tudományi Kar Orvosi Fizikai és Orvosi Informatikai Intézet egyetemi docense. Bolyai János Kutatási Ösztöndíjas 2003 és 2006, majd 2014 és 2017 között. 2015-ben elnyerte a L’Oréal–UNESCO Magyar Ösztöndíj a Nőkért és a Tudományért díjat, 2016-ban a L’Oréal–UNESCO For Women in Science program International Rising Talents Awardot kapta meg.
Másfél hektáros birtokukon akácos, konyhakert, gyümölcsös és virágoskert megfér. A kezdetekkor a kis fákat őzek rágták, csirkéit, tyúkjait rókák pusztították, de ennek – a villanypásztornak köszönhetően – vége. Annak idején lepusztult tanyát vettek, ősdzsumbujjal. A két kezükkel varázsolták azzá, ami lett. Irtotta a bozótot, vakarta a falat, festett, laminált padlót rakott le, cserepezett, csak a vakoláshoz és csempézéshez hívtak szakembert. Honnan a készség ezekre? A rackák nyírásáról nem is beszélve…

– Se a laborban, se a mindennapi életben nem ijedek meg a gyakorlati feladatoktól. Az eltökéltség is szerepet játszik ebben, mert amit eltervezek, azt meg akarom csinálni. A rackák úgy kerültek hozzánk, hogy a hatalmas területet valahogy rendben kell tartani. Erre voltak jók a juhok, amiket időnként nyírni kell. De hogyan? Az egyik szomszédunk – messze földön híres birkasajtot készít – megmutatta, hogyan működik a birkanyíró olló. A következő évben úgy döntöttünk, mi is képesek vagyunk erre. Ahogy a szomszédtól láttam, lenyírtam a jószágot. Lassabban ment, de sikerült. Ez is kihívás volt.

Férje eredeti szakmája szerint kertész. A természet szeretete, a túrázás öröme hozta össze önöket. Egyenrangú társként élnek ebben a kapcsolatban?

– Vajon fordított esetben feltenné ezt a kérdést? Szerintem nem. A férjemmel sokat mosolygunk, amikor a kívülállók a kettőnk kapcsolatát firtatják. Otthon én nem az MTA doktora vagyok, hanem anya, aki grimaszol a fiával. Nem a docens asszony csúszik hason a padlón gyerekjátékot keresve az ágy alatt, hanem a feleség, aki gyerekként beomló pincéket fedezett fel a barátaival. Mindenben együtt döntünk. Azt azonban nem mondom, hogy egyformán kell alkalmazkodnunk, mert nekem több a hivatali elfoglaltságom, mint a biogazdálkodás iránt rajongó férjemnek. Mindent megoldunk.

Kétszer megjárta a Himalája Kis-Tibetnek nevezett ormait. Ha lehetősége volt a munka mellett, Amerikában kocogott, Hollandiában biciklire pattant, Angliában pedig a túrázás szerelmese lett, amit Szlovéniában vagy a Francia-Alpokban gyakorol. Régi álma Izland. Eljutottak oda?

– Előkelő helyen szerepel a bakancslistánkon, ám a koronavírus-járvány a mi álmainkat is alaposan átírta. Idén nyáron Skóciába mentünk volna, de ez az út elmarad. Készültünk Svédországba, abból sem lesz semmi. Egyszer elmúlik ez a járvány. Messze még a nyugdíjba vonulásunk, de – félig komolyan – a férjemmel elhatároztuk, hogy időskorunkra majd veszünk egy lakóautót, és neki­indulunk a nagyvilágnak.

Van, amit másként tenne, vagy minden úgy jó, ahogy volt?

– Amiről a legkönnyebben lemondok – és nem helyes, hogy így teszek –, az az énidő. Hajlamos vagyok arra, hogy az érdekeimet háttérbe szorítsam. Az elmúlt pár hónapban tudatosan törekedtem arra, hogy magamra is jusson idő. Mindent elvégzek, de nem baj, ha időnként kicsit a háttérbe vonulok, ha kevesebbet kezdeményezek. Fel kell töltődni, nem halmozódhat a hiány.

Mi a közeljövő legfőbb feladata?

– Egyensúlyba kerülni magammal és a világgal.

Kit és miért ajánl következő interjúalanyunknak?

Varjú Katalint, a szegedi lézerközpont tudományos igazgatóját javaslom. Nagyon nagyra tartom kutatóként és háromgyermekes édesanyaként.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka