Gazdasági modell kontra klímavédelem

„Azt látom, hogy a klímaváltozás ellen küzdők poharában egyre több a víz, ami reményt jelent az élhető jövő számára. Biztos vagyok benne, hogy a párizsi klímakonferencián születik valamilyen megegyezés. Nagyon remélem, hogy ez a döntés felelős, érdemi és hathatós lesz” – nyilatkozta magazinunknak Ürge-Vorsatz Diána. A fizikus végzettségű szakember 2002 óta vesz részt az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) munkájában; az IPCC tevékenységét 2007-ben Nobel-békedíjjal ismerték el. Ürge-Vorsatz Diána 2007-től a budapesti Közép-európai Egyetem éghajlati és fenntartható energiapolitikai kutatóközpontjának vezetője.


Engedjen meg egy személyes jellegű kérdést. Miként jelenik meg a környezetvédelem egy kilenctagú – hiszen hét gyermeket nevelnek a férjével – család életében? Hogyan minimalizálják ökológiai lábnyomukat?

– Józan ésszel, racionális spórolással. Figyelünk arra, hogy ne fűtsünk feleslegesen, ne üljünk autóba, ha nem muszáj. Csomagolóanyagot nem, vegyszereket, háztartási kemikáliákat, kozmetikumokat pedig alig használunk, telente a hűtőszekrényt szinte ki sem nyitjuk. Minek, hiszen az élelmiszerek számára megfelelő hőmérséklet van az erkélyen is. A szerves hulladékot komposztáljuk, a szelektíven gyűjthetőt a megfelelő gyűjtőedényekbe visszük. Kilencen vagyunk, de a környéken a miénk a legkisebb hulladékgyűjtő. Tudatos életmódunknak köszönhetően ez a kis kuka sem telik meg. Ruházatra is a lehető legkevesebbet költünk, használtan szerzünk be vagy kapunk és adunk tovább holmikat. Nem vásárolunk felesleges holmikat, minket nehéz reklámokkal túlfogyasztásra bírni, amit veszünk, azt megpróbáljuk másodkézből beszerezni. Ez a szemlélet már önmagában környezetbarát.

A családi nappali falán egy elismerés 2007-ből. Az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete számára odaítélt Nobel-békedíj másolata. A testület negyedik jelentésének vezető szerkesztőjeként a munkának ön is tevékeny részese volt. Most min dolgozik az IPCC?

– Most ugyan gyesen vagyok, de így is alaposan kivettem a részem az IPCC tavaly novemberben bemutatott, ötödik jelentésének elkészítéséből. Ahogy a negyediknél, a legújabbnál is vezetőszerkesztőként működtem közre. Az IPCC-nél most holt szezon van, ami azt jelenti, hogy a hét év munkája után tavaly bemutatott jelentést a lehető legtöbb fórumon ismertetjük. Minél több embernek szeretnénk elmagyarázni, hogy mit jelentenek az adatok, az eredmények, hogy milyen következménye lehet annak, ha az emberiség a lehető legrövidebb időn belül nem csökkenti drasztikusan az üvegházhatású gázok kibocsátását. A Nobel-békedíjat az IPCC kapta, de vezetőszerkesztőként a szervezet által elismerten magaménak is érezhetem ezt a kitüntetést. Remélem, hogy a most elkészült jelentésnek legalább akkora hatása lesz, mint az előzőknek volt. Nem rám, a döntés­hozókra.

Mi az IPCC?
Az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC, angolul: Intergovernmental Panel on Climate Change) 1988-ban alakult, létrehozását az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) és a Meteorológiai Világszervezet (WMO) kezdeményezte, illetve az ENSZ Közgyűlése az éghajlatváltozással foglalkozó határozatában megerősítette. Célja, hogy értékelje és összefoglalja az emberi tevékenység által kiváltott klímaváltozással kapcsolatos kutatási eredményeket. Saját kutatást nem végez, hanem tudományos publikációkat dolgoz fel, és ezek tartalmát jelentéseiben foglalja össze.
Az IPCC-nek három munkacsoportja van, munkájában száznál több országból több ezer szakértő vett és vesz részt – közöttük számos magyar. 2008-ban az IPCC Budapesten tar­totta ülésszakát.
Az 1990 novemberében megtartott 2. Éghajlati Világkonferenciára állította össze első jelentését az IPCC. A másodikat 1996-ban, a harmadikat 2001-ben hozta nyilvánosságra. 2007-ben tették közzé az IPCC Negyedik Helyzetértékelő Jelentését. 2007. október 12-én a szervezet és Al Gore amerikai politikus megosztott Nobel-békedíjat kapott. Az IPCC ötödik jelentését 2014 novemberében tették közzé.
A világ vezetői 2014. december 1. és 12. között Peru fővárosában, Limában vitatták meg, hogy 2020 után miként lehetne csökkenteni az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását. Az egyezményt a tervek szerint 2015-ben Párizsban írják alá. A limai találkozó célja az volt, hogy minél több országot győzzenek meg az egyezmény támogatásáról. Ám a konferencia sokak szerint eredménytelen volt, így az idei párizsi klímakonferencián már a katasztrófákról kell tárgyalni. Mary Robinson, az ENSZ klímaügyi különmegbízottja szerint „már a világ fejlettebb régióiban is kezd egyértelművé válni az emberek számára, hogy a klímaváltozás valóban hatással van az életükre. Emiatt vannak a szélsőséges időjárási viszonyok, a gyakoribb áradások és szárazságok.” Akkor miért nem lép a világ? Mi kell még ahhoz, hogy a világ államai felismerjék, nem halogathatják tovább az érdemi döntéseket?

– Nagyon sokan fogalmaznak meg ilyen pesszimista véleményt, amivel én nem tudok azonosulni. A világ rengeteget tett azért, hogy változzon az emberek, a cégek, az államok hozzáállása. És változott is. Beszélhetnénk a félig teli pohár esetéről. Én azt látom, hogy a klímaváltozás ellen küzdők poharában egyre több a víz, ami reményt jelent az élhető jövő számára.

Biztos vagyok benne, hogy a párizsi klímakonferencián döntés fog születni. Nagyon remélem, hogy ez a döntés érdemi és hathatós lesz. Európában biztató jeleket látni. Több országban megindultak a kedvező folyamatok. Nagy-Britanniában például már közel egy évtizede csökken az üvegházhatású gázok kibocsátása. Jelentős előrelépésként értékelem, hogy pár év múlva Európában már csak közel zéró kibocsátású házak épülhetnek. Hatalmas tévhitben ringatja magát, aki azt hiszi, hogy az afrikai országok csak a markukat tartják, és semmit sem tesznek a klímaváltozás ellen. A közelmúltban jártam egy konferencián – Európában nem voltam ehhez foghatóan sok embert megmozgató hasonló eseményen –, ahol elképesztően jó ötletekkel, invenciózus megoldásokkal találkoztam. Hihetetlen sok vállalkozás él a legújabb környezetvédelmi technikák alkalmazásából a Szaharától délre, a világ legszegényebb országaiban is. Azt látom, hogy a szegény országok is csökkentik a környezetszennyezést. Való igaz, a gazdag országok több pénzzel is támogathatnák a fejlődőket, ezen a téren bőven van még lehetőség a fejlődésre.
Sokakkal együtt én is áttörésként értékelem, hogy az Egyesült Államok és Kína tavaly novemberben megállapodást írt alá a szén-dioxid-kibocsátás korlátozásáról. Ez azért jelentős fejlemény, mert a világ első és második legnagyobb szennyezőjéről van szó. Világszinten ez a két ország a felelős a kibocsátás 40 százalékáért. Ebben az egyezményben az Egyesült Államok azt vállalta, hogy 2025-ig a 2005-ös szint alá, tehát 26-28 százalékkal csökkenti kibocsátását. Kína pedig azt, hogy legfeljebb 2030-ig fog növekedni a károsanyag-kibocsátása. Ez olyan lépés, olyan bejelentés, ami azt mutatja, hogy a világ vezető államai végre felismerték: olyan fontossá vált a klímakérdés, hogy ki kell lépniük a politikai egymásra mutogatás patthelyzetéből, és nekik kell példát mutatniuk.

Párizsban mit kellene vállalniuk a világ államainak?

– Egy nagyon ambiciózus tervet, amit be is kellene tartaniuk. 2050-re el kell érnünk, hogy az emberiség károsanyag-kibocsátása ne haladja meg a 2010-es kibocsátás felét. Arról megy most a vita, hogy miként osszák el a csökkentést az egyes államok között. Az egyértelműen látszik, hogy a fejlett országok jelentős részének legalább 30 százalékkal kell visszafognia a kibocsátást, míg a fejlődők számára lehetővé kell tenni, hogy átmenetileg kissé növelhetik a kibocsátást, de belátható időn belül nekik is korlátozniuk kell környezetszennyező tevékenységüket.

A tavalyi áradások a Balkánon és a pusztító dél-európai erdőtüzek is nyilvánvalóvá tették, hogy az uniós tagállamok sem immúnisak a klímaváltozás hatásaival szemben. Európa sokat tesz a klíma­védelem terén, de vajon eleget?

– Semmiképpen sem dőlhetünk hátra, további kibocsátáscsökkentésre, további adaptációra van szükség. Például a városok miatt. Évtizedek óta tartó folyamat az urbanizáció. Hatalmas városok alakulnak ki, amelyek nyaranta egyre elviselhetetlenebbek, a betonrengetegek hőkatlanokká változnak. A nyári hőhullámok a szabadban kibírhatatlanok – szabadtéri munkavégzésre egyre kevésbé alkalmas ez az időszak –, a meleget csak légkondicionált helyeken bírjuk ki. Azaz mit teszünk? Energiát fordítunk arra, hogy a lakások forróságát az ezáltal még forróbbá váló utcákra vezessük ki. A forróság következménye, hogy szervezetünk éjjel sem képes a regenerálódásra, hiszen hőségben képtelenség pihenni. Ezért is kell csökkentenünk az üvegházhatású gázok kibocsátását, mert ha nem tesszük meg, a bolygó átlaghőmérséklete tovább emelkedik. Ha nem változtatunk az életvitelünkön, áradásokra és aszályokra, rendkívüli időjárási jelenségek sorozatára kell felkészülnünk. Nagyon sok még a munka.

Hogyan egyeztethető össze a versenyképesség és a környezet­védelem?

– Könnyedén. A világon egyre több az olyan üzletág, amely ebből él. Számos sikeres üzleti modellben játszik szerepet a fenntarthatóság elve. Aki először lép erre az útra, az profitálhat, nagyobb piaci hányadot hasíthat ki magának, mert ez a fejlődés útja. Az energetikai cégek például nemcsak elektromos energia eladásából szerezhetnek bevételt, hanem abból is, ha takarékosságra bírják fogyasztóikat. Jó példa erre az Egyesült Államok néhány tagállama, ahol akkor is pénz áll a házhoz, ha csökken a fogyasztás. Azokban az államokban, ahol létezik ilyen szabályozás, három-négy évtizede érezhetően mérséklődik a fogyasztás. Ilyen tagállam Kalifornia, ahol évtizedek óta stagnál az áramfogyasztás, a sok, azóta megjelent és elterjedt új információs és kommunikációs berendezés ellenére is. Ahol nincs ilyen előírás, ott fokozatosan nő az áramigény.

Egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy Magyarország a jelenleg vállaltnál sokkal nagyobb mértékben is képes lenne csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását. Ha így van, miért nem tesszük?

– Sajnos a nagypolitikának nem ez az érdeke. Ahogy világszerte a legtöbb helyen, a politika szervesen összefonódik az energetikai cégek érdekeivel, amelyek egyelőre a status quót próbálják tartani, tehát, hogy ne kelljen belevágniuk semmilyen komoly üzleti stratégiaváltásba. Ezenkívül a tudatlanság is probléma: az emberek, döntéshozók többsége azt gondolja, hogy a kibocsátáscsökkentés automatikusan áldozatokkal, megszorításokkal vagy „jólétsüllyedéssel” jár.

Ez azonban nem igaz. Ha innovatív módon tervezik meg az energia­stratégiát, akkor kifejezetten vonzó gazdasági-társadalmi lehetőségeket rejt. Harmadsorban viszont valóban kényes dolog merész vállalásokat tenni olyan nemzetközi politikai környezetben, ahol mindenki csak a másikra mutogat, és a saját felelősségét igyekszik minimalizálni. Bár az Európai Unió éppen az ellenkezőjét teszi, követendő példát mutatva az egész világ számára.

„Mindent meg kell tenni, hogy Párizsban jó eredmény szülessen, mert ez nagyon fontos manapság: ha a klímaváltozás problémáját nem tudjuk megoldani, akkor az minden mást tönkretehet, gazdasági, környezetvédelmi, szociális és egyéb szempontból is” – nyilatkozta Pásztor János, az ENSZ idén januárban kinevezett klímaügyi főtitkárhelyettese. Minek tulajdonítható, hogy egy újabb magyar jutott ilyen magas posztra a klímaváltozás terén?

– Ne szégyelljük bevallani, hogy a magyar egy tehetséges nép, és ez a tehetség az élet számos területén megnyilvánul. Miért lenne kivétel ez alól a környezetvédelem? Sok elkötelezett, szorgalmas embert ismerek, akik a maguk haszna helyett a köz hasznát tartják fontosnak. Igaz, kevesen vagyunk, de nagy a hatásunk. Remélem, hogy Pásztor János is hasznos munkát végez ebben a pozícióban.

Derűlátónak tartják önt, de mire alapozza optimizmusát, hiszen a folyamatok – üvegházhatású gázok kibocsátása, környezetszennyezés – nem a kívánt irányba haladnak?

– Örülök, ha így látja, de az élet számos területén éppen ellenkezőleg, pesszimista vagyok. Ugyanakkor a munkámra valóban bizakodva tekintek, hiszen nem tudnám csinálni, ha nem hinnék abban, hogy van értelme. Ha egy beteg nem hisz a gyógyulásban, azon az orvosok sem segíthetnek. Hinnünk kell, mert hit nélkül nem oldjuk meg problémáinkat. A legnagyobb problémát a jelenleg egyeduralkodó gazdasági modellben látom. Ez a modell a folyamatos növekedésre alapozódik, a stagnálás, az esetleges csökkenés katasztrofális eredményekhez vezet.

Ez a modell folyamatos túlfogyasztással jár, márpedig egy adott ember, egy család, egy ország, egy kontinens, az emberiség fogyasztása nem növekedhet állandóan. Meggyőződésem, hogy a klímaváltozás és a pénzügyi válság az uralkodó gazdasági, pénzügyi modell ártalmas következményének két különböző megnyilvánulása. Remélem, sikeresen korlátozzuk, csökkentjük az üvegházhatású gázok kibocsátását, de ha nem változtatunk a gazdasági, pénzügyi modellen, akkor újabb, másféle katasztrófákkal kell szembenézni. Mert ez a modell fenntarthatatlan, szükségszerűen generál válságokat. Azért tekintek optimistán a jövőbe, mert tudom, hogy nagyon sok ember gondolkodik e probléma megoldásán. És az emberiség mégiscsak egy tehetséges faj. Főleg, ha túllép az egyéni érdekein.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka