2014. február 5.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Függések és választások

„A családi háttér sok mindent eldönt. Meggyőződésem, hogy minden addikciós probléma mögött kimutatható a családi működés valamilyen zavara” – nyilatkozta magazinunknak Demetrovics Zsolt, az ELTE professzora, akit Bárdos György ajánlott figyelmünkbe. A pszichológus szerint hazánkban az alkoholfüggőség nagyobb arányú, mint a világ nagy részén, de a többi függőség esetén nincs különösebb eltérés. Az illegális drogok használatában az európai középmezőnyhöz tartozunk.


Perczel András Bolyai-díjas akadémikussal kapcsolatban általában megjegyzik, hogy a tudós­tes­tületben ő az egyetlen, aki John Lennon-os szem­üveget visel. Az egyetemi professzorok között pedig nagy valószínűséggel ön az egyetlen, aki fülbevalót hord. Van ennek az ékszernek bármilyen jelentősége?
– Személyes jelentősége természetesen van. Más azonban számomra nincs, de a külvilág számára lehet, hogy van. Egyébként rossz megközelítésnek tartom, ha az embert ilyen jegyek, jelek alapján ítélik meg. Számos országban nem foglalkoznak azzal, hogyan néz ki az orvos, a mérnök, az egyetemi tanár, van-e tetoválása, milyen hosszú a haja, öltönyt hord-e vagy farmert, esetleg pulóvert visel. Mi talán kevésbé vagyunk rugalmasak ebben, bár szakmánként is nagyok a különbségek.

Hogyan lett önből pszichológus? Családi hagyományokat követett, vagy új utat választott?
– Ha a hagyományokat követem, akkor matematikus leszek. Édesapám, Demetrovics János, az MTA rendes tagja, Széchenyi-díjas matematikus, informatikus, akinek kutatási területe az adatbázisok, a relációs adatmodellek és a többértékű logikák. Világéletében az MTA SZTAKI-ban dolgozott. Édesanyám, Lantos Katalin, ugyancsak matematikus, megszerezte a kandidátusi fokozatot, de ő nem a kutatásra tette fel az életét, hanem programozóként gyakorlati problémákat oldott meg. Ilyen háttérrel logikus lett volna a matematikusi pálya, de a szüleim nem erőltették ezt az irányt, s bár én mindig szerettem a matematikát, az sosem merült föl bennem, hogy ezt a pályát válasszam. Szüleim amúgy inkább valamilyen, a mindennapi életben jól használható pálya felé tereltek volna, mint a jogi, mérnöki, orvosi hivatás vagy a közgazdász szakma. Csakhogy ezek egyáltalán nem vonzottak. Elég hamar tudtam, hogy mi nem akarok lenni, de hogy mit szeretnék, azt még az érettségi idején sem határoztam el. Abban voltam csak biztos, hogy az érettségi után egy évig semmiképp nem tanulok tovább; ami persze elég nagy csapás volt a szüleim számára. Hogy némileg kíméljem őket, felvételiztem a közgazdaság-tudományi egyetemre. Noha a matematika és a történelem – az akkori felvételi tárgyak – egyébként érdekelt, de a matek szóbelit elrontottam. Így nem vettek fel, egy gazdasági főiskolát ajánlottak, ahova viszont nem iratkoztam be. Korábban eldöntöttem már, hogy azon az őszön nem koptatom az egyetemi padokat, inkább néhány hónapra kimentem az Egyesült Államokba dolgozni. Világot akartam látni, másféle impulzusokra volt szükségem. Dolgoztam, és közben ismét felvételiztem, ezúttal a tanárképző főiskola angol–történelem szakára vettek fel. Kizárásos alapon jelentkeztem ide; a történelmet szerettem, az angol úgy adódott. Ám amikor megvettem az angol fonetika tankönyvet, azonnal világos volt, hogy ez sem az én irányom, s azonnal kiiratkoztam. Nem volt olyan távlati cél előttem, amiért én hajlandó lettem volna az angol fonetikát legyűrni. Három héttel az évkezdés után befejeztem a főiskolás pályámat, de a pszichológia tárgy felkeltette az érdeklődésemet. Ezt erősítette Gondos Anna pszichológus hatása, aki az egyik legjobb barátom édesanyja volt, s akivel akkoriban nagyon sokat beszélgettünk pszichológiáról. Elkezdtem olvasni a témában, s hamar kiderült, hogy ez az, ami érdekel. Innentől egyszerű volt, sikeresen felvételiztem az ELTE pszichológia szakára.

De nem volt elég ez az egy szak, felvette mellé a kulturális antropológiát. Miért?
– Keveset tudtam róla, de éreztem, hogy érdekes lehet. Boglár Lajos egy évvel korábban alapította ezt a szakot az ELTE-n. Karizmája sokunkat magával ragadott, pszichológus évfolyamunkból többen jártunk erre a szakra. Az első pillanatban éreztem, hogy a pszichológia és a kulturális antropológia jó kombináció. A pszichológia az individuum felől közelít, annak belső pszichés folyamatai érdeklik, míg a kulturális antropológia az egyének közötti kapcsolatok kulturális viszonyrendszerével foglalkozik. Az egyetem után az antro­pológiával kevesebbet foglalkoztam, de az ott tanultak máig elkísérnek, s az antropológiai szemlélet jelen van a munkámban.

Demetrovics Zsolt 1971. no­vem­ber 14-én született Budapesten. Pszicholó­gus, ad­dik­tológus, kulturális antro­pológus, egyetemi tanár, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar (PPK) Pszichológiai Intézetének igazgatója és a Klinikai Pszichológia és Addiktológia Tanszék vezetője. Témavezető és törzstag az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolában.
A Journal of Behavioral Addictions című nemzetközi folyóirat alapító főszerkesztője. Általános és középiskolai tanulmányait az ELTE Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumában és Általános Iskolájában végezte (1978–1990). Felső­fokú tanulmányait az ELTE kulturális antropológia és pszichológia szakján folytatta (1992–1998).

1998-ban végzett, 2001-ben már a Nemzeti Drogmegelőzési Intézetben dolgozott. Már az egyetemen a szenvedélybetegségekkel foglalkozott, vagy ez az érdeklődés később alakult ki?
– A pszichológia és a kulturális antropológia aktív szakok abban az értelemben, hogy egyetemi hallgatóként az első pillanattól kutattunk, terepre mentünk. Boglár Lajos professzor elvárta, hogy emberek közé menjünk, kérdezzünk, vizsgálódjunk. Én imádtam a könyvtárban lenni, de Boglár professzor szabályosan kilökött minket a terepre. Az antropológián így a drogfogyasztók nyelvhasználatával, az általuk használt szlenggel kezdtem foglalkozni, míg a pszichológián a droghasználók módosult tudatállapotát elemeztem. Érdekes volt, újabb és újabb kérdések merültek fel, amelyek magukkal ragadtak. Ezek az első munkák harmad-negyedéves koromban már megjelentek szaklapokban. Az egyetemen 1998-ban végeztem, s elkezdtem a PhD-képzést, de fél évvel a hároméves ösztöndíj letelte előtt felszabadult egy egyetemi státusz. Oláh Attila professzor megkérdezte, hogy maradnék-e tanársegédként a tanszéken? Boldogan igent mondtam, így lettem 2001 elejétől egyetemi dolgozó. Ugyanakkor ebben az időben állt fel az említett intézet, ahova Buda Béla és Felvinczi Katalin hívott, s ahol 2010-ig szerződéssel dolgoztam. Elsődlegesen a szakmai kiadványok kezelése és a kutatások koordinálása volt a feladatom.

A droghasználókkal napi kapcsolatban álló szakember feltehet-e úgy adekvát kérdéseket és adhat-e hiteles válaszokat, ha maga nem próbálta ki a drogot?
– Ezt mindenhol megkérdezik. Erre az a standard válaszom, hogy ez egy „illetlen” és – ami fontosabb – irreleváns felvetés. Illetlen, mert a droghasználat bűncselekmény Magyarországon. De irreleváns is. A pszichiátert, klinikai pszichológust nem kérdezzük, hogy volt-e szkizofréniája és a férfi szülészorvostól sem várja el senki, hogy szüljön. Az addiktológusok között persze van, aki kipróbált szereket, és van, aki nem. De ennek semmi köze ahhoz, hogy az illető jó vagy rossz szakember. Az egész mögött az a mítosz áll, hogy a hitelességet a saját tapasztalat adja. Pedig személyes érintettség nélkül is lehet valaki hiteles kutató vagy terapeuta, mint ahogy a személyes érintettség éppen össze is zavarhatja az embert. Nem ezen múlik a dolog. Ahhoz, hogy az ember megértse, hogy a másikban mi történik, ahhoz elsősorban empátia kell.

A kétezres évek elején jelent meg Néhány gondolat a drogproblémáról című tanulmánya, amelyben a hazai drogproblémát a kezdetektől, a hatvanas évek végétől tekinti át. Milyen stációkon keresztül jutottunk el napjainkhoz?
– A hetvenes évek drogfogyasztását elsődlegesen a legális szerekkel való visszaélés és az inhalánsok (szerves oldószerek) használata jellemezte. Az opiát típusú szerek használatának jelentősebb növekedése a nyolcvanas években kezdődött. A kilencvenes évek elejétől aztán – a határok megnyílásával – elérhetővé vált Magyarországon a heroin, a kokain, az LSD, az amfetaminok, és széles körben elterjedt a kannabisz használata. A rendszerváltozás idején a pánik és az értetlenség keveredett ebben a témában.
A fiatalok olyan szerekkel találkoztak, amelyekről ők se nagyon tudták, hogy mik azok, a szüleik meg egyáltalán nem. Alig voltak szakemberek ebben az időben, éppen csak elindultak a képzések. A drog megjelenését követő általános társadalmi pánik az azóta eltelt húsz év alatt sokat csillapodott, de ma is sokkal inkább foglalkozik a média a drogproblémával, mint a lényegesen nagyobb népegészségügyi problémát jelentő alkoholfogyasztással vagy a dohányzással. Mindenesetre kiépült az ellátó hálózat, aki akar, segítséget kaphat. Nagyon sok minden történt, de nyilván hosszasan sorolhatnám, hogy mi minden nem valósult még meg. Egyébként annak a generációnak a gyerekei most kerülnek tinédzser korba, amely először került tömegesen kapcsolatba a droggal.

A drogjelenség mellett 2001-ben kezdett el foglalkozni a pláza­jelenséggel, amivel kapcsolatban azt olvastam öntől, hogy ez a „sajátos, kizárólag a 21. századra jellemző, speciális kulturális közeg” megváltoztatta az épített környezetünket, és különösen a fiatalok életvitelébe szólt bele. Majd hamarosan a munkafüggőségről mint szenvedélybetegségről publikált. Ezek közös tőről fakadnak, vagy kimutatható különbség közöttük?
– Minden függőségnél jellemző, hogy az érin­tett nem akar szembenézni a mindennapi élet konfliktusaival. Az alkoholista „elissza” a problémákat, a szerencsejátékos eljátssza, a munkafüggő a munkába öli az energiáit, hogy ne kelljen mással foglalkoznia. Mindegyik esetben egyfajta kilépésről van szó, a személyiség módosult tudatál­lapotba kerül, amelyben megszűnnek a problémák, kilép abból a világból, ahol a gondjai vannak. A droggal gyakran az a probléma, hogy kitakarja ezeket a problémákat. Könnyen az az illúzió keletkezik, hogy a probléma magában a drogban van, ami marhaság, mert az ember használja ezeket a szereket. Ez a felismerés nagyban hozzájárult, hogy kollégáimmal a viselkedési addikciók felé fordultunk; ezek esetében „látványosabb” az emberi tényező.
Az alkoholt amúgy nem bántjuk ilyen vehemenciával, pedig ezerszer több ember életét oltja ki egy évben, mint ahány haláleset az illegális szerek számlájára írható. Az alkohol, a drog és más anyagok önmagukban nem érdekesek. Ami érdekes, az a szerek és az ember kapcsolata, kölcsönhatása. Milyen hatást vált ki az emberben, miért vált ki az egyikben ilyen, a másikban olyan hatást?
Ez egyébként nemcsak személy-, hanem kultúra­függő is. A dél-amerikai kultúrákban a kokalevél rágása tradicionális szokás, segíti az Andokban a környezethez való alkalmazkodást. Néhány ezer kilométerrel északabbra, Floridában ellenben az egyik legnagyobb népegészségügyi kihívást jelentő drog a kokain. A viselkedési addikciókban – vásárlási kényszer, munkafüggőség, testedzésfüggőség – letisztultabban jelenik meg a függőség. Nincs szer, csak maga az ember. Ezekben a függőségekben valamit újra és újra el kell végezni, mert ha nem teszi meg az ember, sóvárog utána, ám ha végrehajtja, akkor (ha csak átmenetileg is) kielégülést érez.
Erről egyébként hasonlóan nyilatkozik egy szerhasználó és egy szerencsejátékos is, a tünetek szinte azonosak. Általános jellemzőjük az impulzivitás, az azonnali jutalomkeresés. Nehezen viselik a késleltetést, illetve nem törődnek a hosszú távú következményekkel. Ugyanakkor talán az a legfontosabb, hogy minden addiktív magatartás közös jellemzője, hogy az valami helyett történik. Azért, hogy ne foglalkozzon a számára problematikus dologgal. Ezt meg lehet tenni egy kémiai szerrel, egy viselkedéssel, a közös következmény a módosult tudatállapot. Amikor a szerencsejátékos minden pénzét kockára teszi, ugyanazt az élményt éli át, mint amikor a heroinista beadja magának a drogot.

Menekülés a győzelembe? Amit mindig csúfos bukás követ?
– Köznapi értelemben így is mondhatjuk. Mindenképpen egy rossz megküzdési kísérlettel állunk szemben. Ahogy említettem, az addikciókban mindig benne van, hogy nem akarunk, kicsit pontosabban: nem tudunk megküzdeni a valós problémákkal. A hárításra egy bizonyos pontig szükség van, mert nem vállalhatunk magunkra minden konfliktust. De akkor már baj van, ha soha semmivel szemben sem állunk ki. Nagyon változó mértékű a belső készletünk, ami segít megküzdenünk ezekkel a problémákkal, illetve változó mértékű a fogékonyságunk ezekre a menekülési módokra. Van, aki az alkoholtól rosszul lesz, más euforikus állapotba kerül, és azonnal újra használja. Ahogy említettem, valakinél bekattan az addiktív viselkedés, másnál nem. De a függőknél mindenképp jellemző, hogy hiányoznak a belső kapacitások a sikeres, az alkalmazkodást segítő megküzdéshez.

A bekattanás szerzett tulajdonság, vagy a génjeinkben van?
– Minden addikciónak (mint minden viselkedésnek) van kimutatható genetikai háttere, de jelentős szerepet kap a neveltetésen alapuló személyiségfejlődés. A legfontosabb azonban, hogy soha nem véletlenről van szó, és soha nem tehető a drog önmagában felelőssé. De önmagában persze a genetika sem determinál. Olyan nincs, hogy valaki a génjei miatt elkerülhetetlenül heroinista lesz, de léteznek olyan génvariációk, amelyek ennek kockázatát jelentősen növelik. Ellenben van, aki genetikai kockázat nélkül is szerhasználó lesz, míg más ilyen kockázattal sem válik heroinistává. A génjeinkben egyébként nem a heroinra való hajlam szerepel, hanem például az impulzivitásra, az extra izgalmakra való nyitottság. Aki magasabb aktivációs szinten érzi jól magát, az veszélyeztetett. Ám ha ez az ember egy jól szocializált környezetben nő fel, akkor mondjuk vala­milyen kalandokkal teli munkát keres magának, és nem könyvelő lesz, hanem például a trópusi halak kutatója. Rosszul szocializált környezetben felcseperedő ember esetében azonban elképzelhető egy drogos végkifejlet. Ugyanaz az egyéni szükséglet lehet a mélyben, de a kielégítésének számos útja lehet. A családi háttér sok mindent eldönt. Meggyőződésem, hogy minden addikciós probléma mögött kimutatható a családi működés valamilyen zavara.

Kizárólag fiatal korban alakulnak ki függőségek, vagy olykor egy hatvanéves is bekattanhat?
– A serdülőkor a meghatározó. Életkori sajátosság az általános impulzivitás, nyitottság az újdonságokra, az ingerekre, minden új kipróbálására. Érthető, hiszen ez a feladat ebben az életkorban. Ugyanakkor az ő esetükben gyengébben működnek a kontrollfunkciók, nem terveznek hosszú távra. Egy tizenévest azzal nem lehet eltántorítani, hogy hány évvel él kevesebbet a piálás és a dohányzás miatt. A serdülőkort követően minden addikciónak csökken a kockázata, de erre alkalmas környezetben – menekülési útvonalként – idősebb korban is kialakulhat függőség.

Van különbség egy drogfüggő és egy alkoholfüggő között?
– A háttérmechanizmusokban sok a hasonlóság. Az alkoholt és a heroint azok használják, akik stresszoldásra, nyugtatásra várnak, mert egyéb módon, belső erőforrásaik hiányában, nem tudnak megküzdeni a bennük és körülöttük forrongó indulatokkal, érzelmekkel. Ezek csillapítják az embert. A stimulánsok pedig az érzelmek felpiszkálására alkalmasak. Ilyen szert az vesz elő, aki sivárnak, unalmasnak érzi a mindennapjait, aki nem él meg érzelmeket.

Mennyire játszik szerepet a drogfüggők leépülésében a társadalmi kirekesztettség?
– A szerhasználat következményeit jelentős részben nem maga a szer váltja ki, hanem az ahhoz kapcsolódó társadalmi elutasítás, megvetés, stigmatizálás okozza. Ahogy egy heroinista kinéz, azért részben a heroin mint farmakológiai anyag felel, részben a heroinhasználó életmódja. Az érintett kriminalizálódik, elveszti otthonát, családját, utcára kerül, rosszul táplálkozik. Ezért lehet szembeötlő a különbség egy egyszerű utcai heroinista és egy ugyancsak szerfüggő ismert színész között. Társadalmunk könnyen stigmatizálja a szerfüggőket: ők tehetnek arról, hogy ebbe a helyzetbe kerültek, megérdemlik a sorsukat, és nem érdemelnek segítséget. Miközben a társadalom is tehet arról, hogy ezek a problémák léteznek. És arról sem szabad elfeledkezni, hogy beteg emberekről van szó, és e szerint kell cseleked­ni. Nem arról van szó, hogy akaratgyenge emberek visszaélnek a társadalom jóságával, hanem arról, hogy ők betegek. Ez a szempont azonban nem megy át a köztudatba. Magyarországon a depresszióst is inkább lustának tartják, mint betegnek. Ezen a szemléletmódon mielőbb változtatni kell. Ha jó irányba módosul a szerfüggőkkel kapcsolatos közhangulat, a döntéshozók – akik hagyományosan inkább az érintettek kriminalizálására fektetnek hangsúlyt, nem a probléma kezelésére – szempontjai is változhatnak.

A magyar társadalomban nagyobb a szenvedélybetegek aránya, mint a környező államokban, avagy nincs különbség?
– Az alkoholfüggőség nagyobb arányú, mint a világ nagy részén, de a többi függőség esetén nincs különösebb eltérés. Az illegális drogok használatában az európai középmezőnyhöz tartozunk. Jellemző ránk, hogy a drogról sokkal többet beszélünk, miközben az alkohol jóval nagyobb népegészségügyi probléma. Az alkoholizmus nem izgalmas téma. Az nem címlapsztori, ha Józsi bácsi a kocsmából hazafelé részegen az árokba esett, elaludt és megfagyott. Az már igen, ha egy fiatal túladagolta magát, miközben ezrével több Józsi bácsi veszti életét alkohollal összefüggésben, mint ahányan drog miatt halnak meg. Megfontoltabban és kevésbé szenzációhajhász módon kellene foglalkozni ezekkel a jelenségekkel, bár nem akarok igazságtalan sem lenni, mert hatalmas a változás az elmúlt húsz évre visszatekintve.
Komplex népegészségügyi koncepció kidolgozására lenne szükség, ami értelmet adhatna az egyes akcióknak. De nem lehet pusztán szabályozásokkal, jogi eszközökkel megoldani egy problémát. Gyakran mondom: jogszabályokkal nem lehet gyógyítani. Hangsúlyt kell fektetni a prevencióra, az ellátórendszerre. Ha kétszeresére emelem a dohány árát, és az érintettek már nem tudják megfizetni a cigit, attól még nem hagyják abba egyik napról a másikra a dohányzást. Ha nincs a közelükben szakember, akinek a segítségével valóban le tudnának szokni, akkor a feketepiacra mennek, ahol olcsóbban vesznek bizonytalan minőségű portékát, és több problémát termeltem, mint amennyit megoldottam. Komplexen kell végiggondolni mindent, hogy érdemben tudjak cselekedni.

Térjünk vissza az egyetemre. Szeret oktatni, vagy a kutatás közelebb áll önhöz?
– Mindkettőt szeretem. És nálunk nagyon össze is függ a kettő. Szinte nincs olyan kutatásunk, amelyikbe ne kapcsolódnának be a hallgatók, akár már elsőéves koruktól. Izgalmas témákkal foglalkozunk, amelyek vonzzák a hallgatókat. De sokszor ők hozzák a témát is. Az online játékokkal például kifejezetten „hallgatói nyomásra” kezdtem foglalkozni pár éve, s mára ez az egyik legsikeresebb kutatási irányunk, jelentős nemzetközi eredményekkel.

2013 novemberében Akadémiai Nívódíjjal ismerték el az ön által 2011-ben alapított Journal of Behavioral Addictions folyóiratot, amelynek célja, hogy a viselkedési addikciókkal foglalkozó tudományos kutatások első számú nemzetközi fóruma legyen. Hol tartanak?
– A folyóirat széles, interdiszciplináris megközelítésben foglalkozik a viselkedési addikciókkal. Az alapítás óta eltelt két év nem nagy idő, de kedvezőek a visszajelzések. Egyre több és egyre jobb kéziratokat kapunk. Rangos nemzetközi szerkesztőbizottság áll a lap mögött. Bízom benne, hogy valóban komoly fórummá alakul a folyóirat. Ehhez kapcsolódóan 2013-ban Budapesten megrendeztük az első, viselkedési addikciókkal foglalkozó nemzetközi kongresszust is, amely hatalmas siker volt. Jövőre jön a következő.

Elégedett az eddigi eredményeivel? Mire a legbüszkébb?
– Jól érzem magam. Izgalmas dolgokkal foglalkozom, újabb és újabb kérdések merülnek fel, s ezt élvezem. Szívesen belekapok új témákba. E tekintetben kevéssé vagyok fegyelmezett és fókuszált, de amibe belekezdünk a munkatársakkal, azt azért mindig végigvisszük. Lehet, hogy szűkebb fókusszal nagyobb eredményeket lehetne elérni, de engem az általánosabb kérdések jobban érdekelnek. Szóval, a következő évtizedekre bőven látok magam előtt feladatot. Hogy mire vagyok a legbüszkébb? Arra, hogy vizsgálati módszereinket, mérőeszközeinket és a hozzájuk kapcsolódó modelleket egyre több helyen használják világszerte. Emellett tért hódít az a szemlélet, hogy a különböző függőségeket együtt nézzük, elemezzük, s ehhez a kutatásainkkal, a folyóirattal magunk is hozzájárulhatunk.

A pszichológián túl mi érdekli?
– Érdekel az antropológia, a pszichiátria, a genetikai kutatás, az evolúciós szemlélet, s megmaradt a vonzódásom a társadalomtudományokhoz. A pszichológiának – amellett hogy markánsan önálló, saját lábakon álló tudomány – mindenfelé van kapcsolódási pontja, hiszen az emberrel foglalkozik. Az ember pedig egyszerre biológiai, pszichológiai és társas lény. De ha a kérdés a tudományon túli világra irányult, akkor kicsit bajban vagyok, mert ez a szakma szinten minden időmet leköti. Nagyon szeretek olvasni, kirándulni, ám ezekre mostanában kevés idő jut. Ami marad, azt a családomra, feleségemre és a négy gyermekemre fordítom. A legkisebb féléves, a legnagyobb tizenegy éves. Velük kerek az életem.

Kihez menjünk legközelebb?
Katona Istvánt ajánlom, az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének munkatársát. Fiatal kutató, aki a neurobiológiában, elsősorban az endokannabinoid rendszer feltárásában, a világ él­vonalát jelentő kutatásokat folytat.•

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020
Címkék

Innotéka