2014. október: jegyzet, régészet, portré, anyagtudomány, tudomány, biotechnológia, paragrafus, innováció, ipari automatizálás, elektronika, it, vízgazdálkodás, zöldkörnyezet
2014. október 6.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Sopronyi Gyula

Értékmentés a magasból

Ejtőernyősként kezdte, napjainkban évezredek titkait keresve kisrepülőből kémleli a föld felszínén árulkodó nyomokat. Múltjának köszönhetően már egyetemista korában archeológiai felfedezőútra indulhatott: a levegőbe. Bertók Gábor régészt előző nyilatkozónk, Kovács Ilona ajánlotta figyelmünkbe.


Egyik előadását Kovács Ilona olyan érdekesnek találta, hogy önt ajánlotta sorozatunk következő megszólalójának. Fontosnak tartja a tudományos eredmények népszerűsítését? Ezt azért is kérdezem, mert Pécsett is egy régészeti előadás-sorozat aktív részese volt.

– Esztergomban a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszéke mutatkozott be – én olyan projektjeinket ismertettem, amelyekben jelentős szerep jutott a roncsolásmentes régészeti módszereknek. Így figyelhetett fel rám. A pécsi előadás-sorozatot egyébként a kényszer szülte. A baranyai megyeszékhelyen ugyanis 2009 óta nincs állandó régészeti kiállítás. A korábbi tárlatot – abban a hitben, hogy egy teljesen új kiállítás születik – akkori fenntartónk, a megye szétszedette velünk. Az új kiállítást megalapozó nyertes pályázat megvalósítását azonban utóbb a megye nem tudta felvállalni. A pécsi Janus Pannonius Múzeum régészei ebben a helyzetben azt találták ki tavaly, hogy előadás-sorozat keretében mutatják be, hogy mit csinálnak. Kéthetente beszéltünk a munkánkról – én természetesen a régészeti légi fotózásról, geofizikai mérésekről, azokról a kutatásainkról számoltam be több alkalommal, amelyekben e módszerekkel értünk el eredményeket.

Az interneten önnel kapcsolatban fellelhető forrásokból úgy tűnik, hogy az élete 1990-ben azzal kezdődött, hogy felvették a pécsi egyetemre. Mi volt az azt megelőző 18 évben?

– Inkább húszban. 1970-ben Pécsett születtem. Édesapám épületgépész üzemmérnökként dolgozott, édesanyám munkaügyi és pénzügyi vonalon töltött el évtizedeket. Ebből is látszik, hogy nem tőlük örököltem a régészet iránti érdeklődésemet. Sőt, az egyetem első évében sem tudtam, hogy ezen a pályán kötök ki. A pécsi Leőwey Klára Gimnáziumba jártam, és bevallom, nem lehettek rám büszkék a tanárok. Nem találtam a helyem, nem éreztem ott jól magam, ennek megfelelően meglehetősen közepesen tanultam. Nem a tanárokkal volt baj, sokkal inkább velem. Meglehet, nálam az átlagosnál tovább tartott a kamaszkor. Időnként felvetődik bennem, hogy vajon jó-e, ha valaki már gyerekkorában elkötelezi magát valamilyen szakma mellett, vagy hagyja, hogy sodorják az események, mert egyszer biztosan rátalál arra, amiben kiteljesedhet. Nekem az utóbbi út jutott, de láttam az elsőre is számos sikeres példát.

Egérutat jelentett ebből a helyzetből az ejtőernyőzés?

– Ott valóban jól éreztem magam, 16 éves koromtól néhány évet az ejtőernyősökkel töltöttem. Egy barátom révén, akinek az édesapja jó pár éve ejtőernyőzött, kerültem oda. Nyolcvanöt ugrás után abba­hagytam, azon egyszerű oknál fogva, hogy elkezdtem egyetemre járni, és már sem időm, sem pénzem nem volt az ejtőernyőzésre. Az MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség – a szerk.) megszűnése után ugyanis fizetni kellett az ugrásokért. Vagy zsebből, vagy ledolgozhattam az árát a klubon keresztül. Egyéb elfoglaltságaim miatt kimaradtam ebből a világból.

1988-ban érettségizett, ám csak két év múlva ment egyetemre. Mit csinált ez idő alatt?

– Ahogy mondani szokás, megismerkedtem a nagybetűs élettel. A megyei társadalombiztosítási igazgatóság ellenőrzési osztályára kerültem, ahol vidéki települések cégeinél, intézményeinél dolgozó társadalombiztosítási ügyintézők munkáját ellenőriztem tanulóként egy vezető ellenőrrel. Például azt, hogy helyesen számfejtették-e a táppénzt. Érdekes helyzetekkel találkoztam, de rájöttem, hogy a jogszabályok bebiflázása nem az én világom. Ezt követően a pécsi Apáczai Nevelési Központban dolgoztam egy ideig, ahol egy ismerős jóvoltából az egyetemen ógörög történelemmel, nyelvvel kapcsolatos előadásokra járhattam be „külsősként”. Tudatosult bennem, hogy dolgozni még évtizedeket dolgozhatok, de a továbbtanulásnak akkor és ott van az ideje.

Bertók Gábor 1970-ben született Pécsett. 1995-ben végzett a Janus Pannonius Tudományegyetem történelem szakán, egy évvel később a Glasgow-i Egyetemen vett részt posztgraduális képzésen. 2010-ben szerzett PhD-fokozatot az ELTE Régészettudományi Intézetében. 2003 és 2010 között szabadfoglalkozásúként vett részt különböző munkákban, például a Pécsi Légirégészeti Téka számára térképezett régészeti légi felvételeket. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa, illetve a pécsi Janus Panno­nius Múzeum Régészeti Osztályának munkatársa. Fő kutatási területei a roncsolásmentes régészet, tájrégészet, régészeti topográfiai kutatás, római kori településszerkezet a Dél-Dunántúlon, Baranya megye neolitikuma, illetve a mohácsi csatatér kutatása.
Miért éppen történelem–angol szakra jelentkezett?

– Gimnazistaként a történelem nem érdekelt sokkal jobban, mint a többi tárgy. Ha jól emlékszem, az említett két év során került kezembe Hérodotosz műve, ami igencsak megtetszett. Azt hiszem, ez terelt a már említett egyetemi órákra való bejárás és végső soron a történelem szak felé. Angolból középfokú nyelvvizsgám volt már a gimnáziumból, így erre az alaptudásra kevesebbet kellett készülni a felvételihez. És milyen az élet: az angolt két év után leadtam, és minden energiámat a történelem és régészet tanulmányozására fordítottam. Utóbbi úgy került képbe, hogy az antik kultúra mélyebb megismerésére a történelem szak melletti régészeti képzésen keresztül nyílt lehetőség. A régészetet Pécsett specializációnak nevezték akkoriban, de ahogy Visy Zsolt professzor diktálta a tempót, az kitett egy normál szakot.

1995-ben végzett az egyetemen, a következő évet a Glasgow-i Egyetemen töltötte. Ott mit tanult?

– Mielőtt erre válaszolok, térjünk vissza az ejtőernyőzésre, illetve a repülésre. Az egyetemen hamar hasznosítani tudtam a repülés iránti szeretetemet, hiszen Visy Zsolt professzor az egyik legismertebb hazai légirégész: 2004-ben ő alapította, és azóta is vezeti a Pécsi Légirégészeti Tékát. Az ő egyik projektje kapcsán készítettem az első légi felvételeimet, és az ő kapcsolatain keresztül nyílt lehetőségem a skóciai tanulmányútra. Onnan hazatérve azonban szomorúan tapasztaltam, hogy nincs betölthető régészeti állás sem az egyetemen, sem a városi múzeumban. Az egyetemen végül ügyvivő-szakértőnek vettek fel, és az Ókortörténeti és Régészeti Tanszék légi felvételeivel foglalkoztam, illetve a tanszék egy európai uniós projektjén is dolgoztam. Amikor azonban lejárt a szerződésem, nem tudták meghosszabbítani. Szerencsémre az MTA Régészeti Intézetében fiatal kutatói ösztöndíjasként folytathattam a pályafutásomat. Ezzel párhuzamosan PhD-ösztöndíjasnak jelentkeztem az ELTE-re, ahol három évvel később végeztem, de közben az akadémiai ösztöndíj is befejeződött. Ott álltam fiatal kutatóként állás nélkül. Valamiből nekem is meg kellett élnem, ezért két évre elmentem egy, a Pécsi Tudományegyetem és a helyi műemlékvédelmi hatóság által közösen végzett német­országi ásatásra. Onnan visszatérve már végképp nem kaptam állást, felcsaptam vállalkozónak. Megalapítottam az Ecthelion Szolgáltató Betéti Társaságot, amelynek fő profilja humán kutatás-fejlesztés. Tudom, különösen hangzik ez a tevékenységi kör, de mert amivel én foglalkozom, nincs a választható témák között a TEÁOR-ban, az ahhoz legközelebb álló területet jelöltem meg.

Hogyan és mire vállalkozik egy régész?

– A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal akkor hozta létre a lelő­helyek számítógépes adatbázisát, a bevitt adatok ellenőrzését és új adatok bevitelét végeztem a bt.-men keresztül. Térképeztem régészeti lelőhelyeket légi felvételek alapján, fordítottam magyarra krimit és kutyanevelésről szóló könyvet, légi felvételeket készítettem a Baranya és Tolna megyei autópálya-nyomvonalon folyó régészeti feltárásokról, menedzseltem a Janus Pannonius Múzeum 2004 és 2007 közötti légi régészeti tárgyú EU-s pályázatát, majd 2007-től régészeti geofizikai méréseket is végeztem egy barátom által vásárolt műszerekkel.

Jelenleg a pécsi Janus Pannonius Múzeum régésze, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékének adjunktusa és vállalkozó. Hogy lehet ennyi munkát összeegyeztetni?

– Nehezen, nagyon nehezen, de azt tapasztalom, hogy az egyetemen és a múzeumban is látják az előnyeit annak, hogy egy olyan munkatársuk van, aki tapasztalatokkal és kapcsolatokkal rendelkezik a másik szférában. Én pedig igyekszem a kutatási és oktatási elfoglaltságaimat úgy szervezni, hogy az mindkét intézménynek hasznára váljék.

Miért nem a pécsi egyetemen oktat régészetet?

– Mert onnan nem érkezett ilyen irányú felkérés.

Mi a módszere: először a felszínen keres régészeti szempontból ígéretesnek tűnő helyszínt, vagy a légi felvételek készítése és átnézése után kutat a földön?

– Mindkettőre van példa. A légi fotózás elsődleges haszna a fel­derítés. Az ember csak fentről láthatja, hogy bizonyos helyeken a növényzet másként fejlődik, vagy a talaj más színárnyalatú az érintetlen területeken. Ott sokszor rejt valamit a föld. Noha a felszínen is észre lehet venni, hogy az egyik növény kisebb, a másik nagyobb, az összefüggések nem látszanak, nem áll össze a kép, madártávlatból viszont kirajzolódnak bizonyos alakzatok. Kedvenc hasonlatom a szőnyeg. Az ember felülről rálát a mintákra, a szőnyegen fekvő macska legfeljebb a színkülönbséget veszi észre, a mintákat nem. Ugyanazt a területet érdemes többször, különböző évszakokban, napszakokban, más-más fényviszonyok mellett is fotózni, mert bármikor előbukkanhatnak érdekes dolgok. Különleges perspektívát nyújt a légi fotózás, nagyobb összefüggésekre is rávilágít. Ugyanakkor legalább ennyire fontos az, hogy a légi felvételek alapján a terepen is jól használható lelőhelytérképeket tudunk készíteni.

A légi fotózásban az izgalmat szereti, az adrenalin felszabadulását?

– Mostanában kevesebbet fotóztam, inkább repülök és keresem a lelőhelyeket, míg a fényképezőgépet egy régész kollégám kezeli. A pilótajogosítvány megszerzése óta én irányítom a kisgépet. Ez azzal az előnnyel jár, hogy tudom, mit keressek lent, míg egy (régészeti szempontból) amatőr pilótával csak a repülőgép egyik oldalán hatékony a megfigyelés. Ugyancsak előny, hogy ezzel a módszerrel indokolt esetben ketten is fotózhatunk, amivel repülési időt lehet megspórolni. Az adrenalin egy részét tehát maga a repülés generálja, de legalább ilyen fontos, hogy a légi fotózás segítségével mások által nem észlelt lelőhelyeket fedezhetek fel.

Mondana példát az efféle értékmentésre?

– A Baranya megyei Szemely határában van Európa egyik legnagyobb, több mint ötszáz méter átmérőjű hármas körárokrendszere, amely a csiszoltkő-korszak végéről, az időszámításunk előtti ötödik évezredből származik. Ez az első felvételeken csak elmosódott ovális foltként mutatkozott, a később készült képen egy többszörös gyűrűs alakzat sejlett föl, majd a geofizikai felmérések eredményeként sokkal finomabb részletek is megmutatkoztak: egyes gödrök, kapuk helye, valamint az is, hogy a külső gyűrű négy-öt vékonyabb, koncentrikus árokból áll. Az igazsághoz tartozik, hogy ezt a lelőhelyet nem én, hanem egy német kolléga fotózta le először 2003-ban. Ő a fotókat a Pécsi Légirégészeti Téka több tízezres gyűjteményének adományozta, ahol az én repülésemig nem kerültek régészeti feldolgozásra. Ez utóbbi tehát mindenképpen a mi érdemünk.

Mit tart eddigi legnagyobb eredményének?

– Az egyik a már említett szemelyi körárokrendszer, amelynek nyomán a légi felderítések során fokozottan odafigyeltünk a megye neolitikus emlékanyagára. Hogy érdemes volt, azt az elmúlt négy évben az ArchaeoLandscapes Europe című európai uniós pályázat résztvevőiként folytatott kutatás is megmutatta: mára már kettőről húszra nőtt az ilyen korú ismert földművek száma a megyében, és más korszakokból, például a kora bronzkorból is számos sáncot, erődített telepet találtunk. Tehát több korszak tekintetében is alapvetően sikerült megváltoztatnunk és kiegészítenünk a terület (és talán a Dunántúl) régészeti örökségéről meglévő képet. Azt is fontosnak tartom, hogy ezeket az eredményeket az ArchaeoLandscapes Europe és az NKA támogatásával 2012-ben kiállítottuk, idén pedig egy munkatársammal kötetben sikerült publikálnunk.

Egy másik, hasonlóan izgalmas „nagy dobás” a feltehetően Iovia nevű római kori város azonosítása volt. Az MTA Régészeti Intézet munkatársaként egy OTKA-pályázatnak köszönhetően Tolna megyében végeztem terepbejárásokat és légi felderítést. Korábbi felvételeket is átnéztem, például a Pécsi Tudományegyetem gyűjteményét, és szép lassan összeállt, hogy az egyik, először Fröhlich Róbert református lelkész, régész, akadémikus által 1890-ben ismertetett lelőhely azonos azzal, amelyet néhány 1996-ban készített, és terepen sosem vizsgált diafelvétel mutat. Fröhlich Szakcs és Dalmand határában egy nagy kiterjedésű római lelőhelyről írt, de hogy pontosan mit rejt, azt senki sem tudta. 1999–2000-ben magam is készítettem légi felvételeket a lelőhelyről, és a fenti adatok egyeztetése után terepen is megvizsgáltam. A különböző időszakokban készített felvételeken tapasztalt, mintegy 600 × 600 méteres területen látható maradványok – fórum, oszlop­soros utca, városfal, tornyok – alapján egyértelmű, hogy város volt ott egykoron. Biztosan egyelőre nem azonosítható, hogy miként nevezték ezt a települést, ám egy harmadik századi útjegyzék szerint Sopianaetól (a mai Pécstől) északra, errefelé terült el Iovia. 2000-ben kezdeményeztük a lelőhely védetté nyilvánítását. Azóta a lelőhelyet egészen 2013-ig főleg távérzékelési adatok (légi és műholdfelvételek) felhasználásával kutattam. Újabban lézeres légi szkennelési adatok és infrafelvételek is jelentősen bővítették ismereteinket a lelőhely topográfiájával és szerkezetével kapcsolatban. Tavaly decemberben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem régészhallgatóinak közreműködésével, valamint a megyében illetékes múzeum és a Janus Pannonius Múzeum technikai támogatásával – terepi és roncsolásmentes régészeti oktatási programunk részeként – a fórum, illetve a nyugati kapu körzetében végeztünk szisztematikus terepbejárást és földradaros, valamint magnetométeres felmérést. A diákok nagyon lelkesek, az sem zavarta őket, hogy esténként Szajk egykori mozijának termében kellett aludniuk.

Vajon az ilyen kalandok miatt ragasztották önre a pécsi Indiana Jones nevet?

– Erről ugyan nem kérdezték meg a véleményemet, és mint megtudtam, akkor derültek is rajta néhányan a szakmabeliek közül, velem együtt. Talán amiatt kaptam az ön kollégájától ezt a jelzőt, mert a nagyvilágban sokfelé vettem részt régészeti kutatásokban, igaz, ezek azért nem voltak annyira kalandosak, mint az említett filmszereplőé. A legemlékezetesebbek Szíriához és Egyiptomhoz kötődnek, az előbbi helyen hétszer jártam. Először 2005-ben, térinformatikában jártas régészként dolgoztam a Tartus környéki régió régészeti lelőhelyeinek feltérképezésében. Egyiptomba a Nílus deltájában és a Királyok völgyében jelentős feltárásokat végző Vanek Zsuzsanna egyiptológus meghívására jutottam ki 2009-ben, akit a VII. Kleopátra sírjának felkutatását célzó projekthez kért fel szakértőként Zahi Hawass, Egyiptom főrégésze. A sír ugyan nem lett meg azóta sem, de méréseink nyomán sikerült bizánci épületmaradványokat azonosítanunk. Ugyancsak tavaly a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kutatócsoportjával a romániai Egresen is volt módom földradaros mérést végezni, és újra azonosítani annak a kolostornak a maradványait, ahol egykoron a Johannita lovagrendet támogató II. András királyunkat eltemették.

Mit értsünk geofizikai módszereken a régészetben?

– Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy Skóciában alapoztam meg ez irányú tudásomat, de természetesen nem nevezhetem magam geofizikusnak, inkább csak a geofizikai mérések egy speciális területén jártas szakembernek. Az általam használt műszereket eredetileg nem régészeti célokra találták ki, hanem geológiai, geofizikai kutatásokhoz és ásványkincsek felderítésére, ám mi is hatékonyan használjuk. Magnetométerrel régészek először kemencék maradványait tudták azonosítani jó 50-60 évvel ezelőtt. A földradar, amelynek segítségével néhány méterrel a felszín alatt lévő falmaradványokat és üregeket lehet a leghatékonyabban kimutatni, talán ha 20-25 éve része a régészet eszköztárának. Én ezzel a két műszerrel dolgozom, de vannak más módszerek is, például a talaj elektromos ellenállásának mérése. Hasonlóan a légi és űrfelvételekhez, e módszerek nagy haszna, hogy az ember úgy kap információkat a földben rejtőző értékekről, hogy azokat nem bolygatja meg. Ezért szokás ezeket a módszereket roncsolásmentesnek is nevezni. Az így kapott eredmények munkánk hatékonyságát növelik, hiszen sok esetben nem kell találgatnunk. Ha szükségessé válik az ásatás, mondjuk egy beruházás miatt, vagy egy kutatási projekt során úgy döntünk, hogy ásunk, akkor pontosan tudjuk, hogy azt hol kezdjük el, illetve kisebb felületű ásatással, olcsóbban is megtudhatjuk, amire kíváncsiak vagyunk. Senki se higgye ugyanakkor, hogy mindent megtalálunk, amit keresünk. Van, hogy a kutatás látványos eredményt hoz, és van, hogy a talajviszonyok miatt nem jutunk előbbre. Egy kicsit olyan ez, mint amikor az ember ködben jár, és néha előbukkan valami váratlan.

Nem zavarja, ha mások hasznosítják a felmérési eredményeit?

– Én nemcsak annak örülök, ha a saját magam céljaira készített felmérések során találok valamit, hanem akkor is, amikor kollégák kérnek segítséget. Ilyenkor ők a kutatók, ők teszik fel tudományos értelemben a kérdést, én pedig a megválaszoláshoz igyekszem adatokat szolgáltatni. Ilyenkor általában egy lábjegyzetben megemlítik, hogy én mértem, de volt olyan megbízóm is, aki a publikációba is bevont szerzőtársként. Nemrég például Somogyban egy kolostor feltételezett helyét vizsgáltam át. Gyönyörűen kijött az alaprajz, ami azért is jó érzéssel töltött el, mert azt nyújthattam, amit a „megrendelő” szeretett volna, ugyanakkor régészként is roppant izgalmas volt. Nagy ritkán olyan megbízásokat is kapok, amelyeknek semmi közük a régészethez. Ilyen volt például, amikor egy ipari parki területen azt kellett vizsgálnom, hogy a talaj tele van-e szeméttel, vagy sem. Értelmezés szempontjából ez volt az egyik legkönnyebb munkám, ugyanis a mérési eredményeken csak úgy világítottak a vasbeton alapozások és a rengeteg fémhulladék.

Jelenleg a szigetvári várban folytat ásatásokat. Ott mit keres?

– Itt leletmentésről van szó. A pécsi múzeum „kirendelt” régészeként megelőző feltárást vezetek a várban, ahol egy korszerű látogató­központ épül. Annak a helyét kutatjuk meg a jogszabályi előírások alapján. Mivel védett régészeti lelőhelyről van szó, ez kötelező.

Nem érzi annak a veszélyét, hogy kutatási eredményeivel a kincskeresők munkáját segíti?

– Adatbázisaink egy részét rövidesen „butított formában”, pontos helymeghatározásra nem alkalmas módon közzé fogjuk tenni az interneten, ebből a szempontból tehát jogos a felvetés. Valóban meglehetősen paradox, hogy miközben munkánk lényegeként térképeket szeretnénk készíteni és közölni is a lelőhelyekről, eközben fémkeresővel felszerelkezve jönnek a kincsvadászok, és amit találnak, eladják. Ez pedig nemcsak a régészeti, hanem a nemzeti örökség szempontjából is lényeges kérdéseket vet fel. Ugyanakkor a kutatásaink jelentős része már eddig is ismert lelőhelyekre terjedt ki, ezekről szereztünk új adatokat. A mi ügyünk szempontjából az is egyfajta szerencse, hogy a felfedezett és közölni gondolt lelőhelyek nagyobb része a fémkeresősök számára zömmel érdektelen, a fémek felhasználását megelőző korszakból származik. Kőbalta és csonttű viszonylag kevés van az internetes apróhirdetésekben, nem úgy, mint például pénzérme. A fémkeresővel a határt járó emberek egyébként sem feltétlenül a mi adataink alapján dolgoznak. A korábban közölt régészeti topográfiai adatok, illetve számos szakcikk elérhető a könyvtárakban vagy akár az interneten is, amelyekből sok ismert adathoz hozzájuthatnak és jutnak is. Sőt, az is elmondható, hogy a megélhetési vagy hobbicéllal rendszeresen fémkeresőt ragadó „természetjárók” sokszor jobban ismerik egy-egy terület számukra érdekes lelőhelyeit, mint mi magunk. Véleményem szerint, ha közpénzből végzett kutatásunk eredménnyel jár, azt meg kell ismertetni a közvéleménnyel. Az eredmények közzététele az uniós pályázatok esetében egyébként követelmény is.

Hogyan néz ki a régészeten túli élete?

– Az az igazság, hogy ilyen alig van. Nem egyenes út vezetett ehhez a szakmához, de rátaláltam, és kölcsönösen nem eresztjük egymást. A szakmám a hobbim is, ahogy mondani szokták, ennek minden hátrányával és előnyével együtt. A szigetvári ásatáson például megismerkedtem egy hagyományőrzővel, akitől vehettem néhány vívóleckét késő reneszánsz hosszúkarddal. Már egy ideje érdekelt a dolog, ám eddig valahogy sosem nyílt rá alkalmam, remélem, lesz módom folytatni. Hasonlóan izgalmas kaland a két gyermekem nevelése is. Az egyik tizenöt, a másik kilencéves, és egyikük sem akar régész lenni. Felkészültnek kell lennem tehát a történelmen kívül a többi tárgyból is, ha segíteni akarok nekik tanulmányaik során. Munkám és életvitelem meglehetősen zaklatottnak tűnhet, és ezt magam is így élem meg. Nemhogy évekre, hónapokra, néha hetekre sem látok előre.

Kit ajánl következő beszélgetőpartnerünknek?

– Az ELTE Geofizikai Tanszéke űrkutató csoportjának kutatóját, Molnár Gábor geofizikust, aki olyan dolgokról szokott velem beszélgetni, amik rettentő mód érdekelnek, de nem tudok róluk eleget. Ő azt tudja tehát, amit én szeretnék megtudni.•

 
2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

Hírlevél feliratkozás

Innotéka