2015. február 5.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Akinek kikapcsolódás az élet

„Egy külföldi építőnek egy magyar megrendelés elsősorban üzlet, nekünk küldetés, elkötelezettség” – vallja Varga Mihály, a KÉSZ-csoport alapítója, akit előző nyilatkozónk, Tóth Attila ajánlott figyelmünkbe. A hazai szörfszövetség elnökének is megválasztott örökmozgó mérnök szerint jó minőségű anyagból vétek rossz minőségű terméket előállítani.


Honnan indult?

– Kiskunhalason születettem 1959-ben, amiből az következik, hogy még voltam úttörő. Ez azért fontos, mert kézilabdázóként úttörő-olimpiát nyertünk a csapattal. A szegedi Vedres István Építőipari Szakközépiskolában tanultam tovább, a sportot a Tisza Volán, akkor még másodosztályban szereplő kézilabdacsapatában folytattam. Érettségi után sikerrel felvételiztem a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskolára, ahol a tanulás mellett ugyancsak sportoltam, a PMFC-ben. Az egyik tanárom hívta fel arra a figyelmemet, hogy a sport mellett tanulni is kell, mert a kézilabdából idővel kiöregszik az ember, s még jó, ha idő előtt meg nem sérül. Mit hoz a sors: eltörtem a lábam, és mivel nem játszhattam, nem kaptam kalóriapénzt. A Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szereztem diplomát 1982-ben. A diploma után 18 hónapra bevonultam katonának, előbb Szolnokon, majd Szabad­szálláson védtem a hazát. Itt is kézilabdáztam, de már csak levezettem, mert rájöttem, hogy jobban teszem, ha a mérnöki tudományok mellett kötelezem el magam.

Varga Mihály 1959-ben született Kiskunhalason. 1982-ben szerzett mérnöki diplomát, majd kőműves, ács és lakatos mestervizsgát. A KÉSZ (Közép-európai Építő és Szerelő) vállalatcsoport első vállalkozását 33 éve alapította, amely családi vállalkozásból nőtt igazi holdinggá. A cégcsoport, a környező országokat is beleértve, 3000 főnél több munkavállalót foglalkoztat, tavalyi éves árbevétele pedig meghaladta a 70 milliárd forintot. A KÉSZ-csoport építette fel a többi között a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér SkyCourt épületét, valamint a Daimler kecskeméti gyárának jelentős épületeit.
Nem akarok a termetével viccelődni, de ma már a kétméteres játékos sem számít túl magasnak.

– Édesapám jóval magasabb volt nálam, közel kétméteresre nőtt, én is azt reméltem, hogy legalább akkora leszek. De az általános iskolában hiába számítottam a nagyok közé, nem nőttem tovább. Úttörőként a 176 centis magasságommal kiváló átlövő voltam, ám a felnőttek között ezen a poszton már nem érvényesülhettem, így lettem kapus.

Mikor „ébredt fel” önben a vállalkozó?

– Nyitott szemmel jártam a világban. Már a katonaság alatt ol­vastam a HVG-ben és a Magyarország folyóiratban a változó gazdasági viszonyokról. Liska Tibor közgazdász forradalminak tűnő gondolatai nagy hatással voltak rám. Az akkoriban újdonságnak számító társas vállalkozások különösen érdekeltek. Éreztem, hogy ezen a területen van keresnivalóm.

Az építőiparba a családi hagyományok vitték?

– Építőipari technikumot végzett édesapám építésvezetőként a Bácsépszernél dolgozott. Ennél a cégnél én is lehúztam öt évet. Egyébként nem itt akartam kezdeni, hanem egy fővárosi építőipari vállalatnál, ám oda nem vettek fel. Olyan ember utasított el, aki évekkel később tőlem ment nyugdíjba. Apámat felhívtam, hogy mi a helyzet, mire ő azt mondta, még szerencse, hogy kidobtak, mert évek óta a Bácsépszer ösztöndíjasa vagyok. Na, erről én semmit sem tudtam. Kérdeztem is, miféle ösztöndíj ez? Azt mondta, hogy a támogatást ő vette fel. Nevettem a dolgon, mert a szüleimtől mindig mindent megkaptam. A lényeg, hogy a Bácsépszernél helyezkedtem el.

1982-től öt éven át építésvezetőként dolgozott, de a szocialista nagyvállalat nem kötötte le az energiáit, hiszen már akkor önálló vállalkozást szervezett kollégáival, Komplex Gmk néven. Hogy volt erre idejük?

– A szívem mélyén tervező akartam lenni, de a Bács megyei vállalatnál ilyen részleg nem volt, ott a kivitelezésen volt a hangsúly. Művezetőként egyik első munkám egy zalakarosi üdülő megépítése volt. Kísérleti bérgazdaságban dolgoztunk, ami azt jelentette, hogy egy adott összegből kellett kihozni az épületet. Szabad kezet kaptam. Ha úgy hozta a helyzet, Zala megyei szakemberekkel dolgoztam. Itt olyan anyagokkal találkoztam, amilyenekkel korábban nem, ezért éjszakánként a prospektusokat bújtam, hogy tisztában legyek például a műanyaghegesztés mikéntjével. Amire nem kaptam választ a dokumentumokból, arra az esti sörözéseken kerestem megoldást. Minden érdekelt, mert engem úgy neveltek, hogy mindenért, ami a kezem között átmegy, felelősséggel tartozom. A cégtől gyakorta lejött az egyik vezető, hogy ellenőrizze a munkát. Mindig minden rendben volt, úgyhogy a munkamegbeszélések keretei között igen jókat sakkoztunk a szaunában. Zalakaros után ki akartak nevezni termelési osztályvezetőnek, kérdeztem apámat, hogy mit tegyek? Ő azt mondta: „ha az én főnököm is akarsz lenni, és szeretsz széllel szemben vizelni, akkor vállald el”. Beadtam a felmondásomat. Nem maradtam munka nélkül, hiszen a Bácsépszernél eltöltött évek során beindítottuk az elsősorban tervezést vállaló gmk-t, hétvégenként és szabadnapokon pedig csarnokszerkezeteket szereltünk és állítottunk össze. A gmk-ban mindenki egyformán kapott a javakból. Előfordult, hogy ezer forint feletti órabér jött ki. Igaz, ezért olyan munkákat vállaltunk el, amit csak kevesen. Ha kellett, nagy magasságban, mászóvasakkal dolgoztunk. Olyan megoldásokat kerestünk, hogy minél kevesebb daruzással, állványzattal oldjuk meg a feladatot, mert így költséget tudtunk megtakarítani. Ám ahhoz, hogy csarnokokat szereljek, szakmákat kellett tudnom. Ezért mestervizsgát szereztem kőműves, ács és lakatos szakmákból. Hiába volt ugyanis diplomám, hat méternél nagyobb fesztávolságú épületet csak ilyen papírok birtokában építhettem.

Mit kezdett mondjuk az ács mestervizsgával?

– Kapaszkodjon meg: alvállalkozóként részt vettem a sevillai világkiállításra épült, Makovecz Imre tervezte magyar pavilon kivitelezésében. Egy Zuk kisteherautóval mentünk a spanyol nagyvárosba, hogy elvégezzük az ácsmunkák egy részét. Ennek a munkának köszönhetően építhettük meg később a csengeri tornacsarnokot. Mindig is szerettem az ács feladatokat, mert tiszta munkának tartom, legfeljebb szálka megy a kezembe.

1987-ben kisszövetkezetet alakítottak, majd 1991-ben létrehozták a KÉSZ Kft. építőipari társaságot. Milyen változással jártak ezek a lépések?

– A kisszövetkezetnél már félretettünk, mert gondoltunk a jövőre, továbbá szerszámokat, gépeket vásároltunk. Ez egyébként nem tetszett a korábbi jóléthez szokott kollégák egy részének. Az elégedetlenkedők majdnem meg is buktatták a kisszövetkezetet. Szerencsére döntött a józan ész, ha csak egyetlen szavazaton is múlott dolog. Utólag mindenki egyetértett azzal, hogy ezt az utat választottuk, mert a rendszerváltás után mindig találtunk olyan célokat, amelyek szakmai és piaci oldalról is különleges kihívást jelentettek.

Mire gondol?

– Például a benzinkútépítésekre. Mi építettük az ország első BP kútját, igaz, azt majdnem kétszer. Nem tudtuk ugyanis, hogy miként kell az elvárásoknak megfelelő álmennyezetet és dupla falú tartályt szerelni. Egy-egy Total- vagy OMV-kutat nyolc hét alatt kellett létrehozni, ráadásul nem „hazai”, hanem nyugati minőségben. És érdekes módon, azok a szakemberek, akiknek a kezei közül évtizedeken át csálén felrakott csempesorok kerültek ki, csodálatos munkát tudtak végezni. Miért? Mert egyértelműek voltak a feltételek, világosak az elvárások. Hogy korábban miért nem ilyen minőségben készültek az épületek? Mert a minőség nem volt elvárás. Az erre való képesség a magyarokban is megvolt, de nem volt számonkérés. Teljesítsd a minimumot, és minden rendben. Hát, semmi sem volt rendben. Egyébként azt vallom, hogy jó minőségű anyagból vétek rossz minőségű terméket előállítani.
A kilencvenes évek másik nagy feladatát az áruházépítés jelentette. Metro-Praktiker és Tesco-áruházakat építettünk. Rájöttünk, hogy a tervezésen túl – a minőségi munka érdekében – saját termékeket is kell gyártani. Előbb a 300, majd az 500 milliós külső beszerzéseknél néztem meg, hogy melyik a célravezetőbb út: megrendeljük a szükséges anyagokat, vagy magunk gyártjuk le azokat? Egy egész áruház működését teheti ugyanis tönkre, ha egy kapcsolószekrény rossz minőségű. Ahhoz azonban, hogy gyártani tudjunk, saját fejlesztőrészlegre is szükségünk volt. A fővárosi Madách Színháznak már mi gyártottuk a kapcsolószekrényeket. A kecskeméti repülőtér hangárjait mi készítettük el, mint ahogy a Tíma Zoltán Ybl-díjas építész által a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre tervezett SkyCourt elemeit is a mi munkatársaink gyártották, ami Magyar Termék Nagydíjat nyert.

Voltak kritikus megrendelések?

– Volt rá példa. A félresikerült budapesti világkiállításba beragadtunk. Perre kellett mennünk a magyar állammal. A szakértők által kicsikart összegből a beszállítóinkat még kifizettük, de a saját befektetett pénzünket nem kaptuk vissza. Csúnya bukásnak nézett ki egy budapesti székház megépítése is. Ezt egy német megrendelőnek építettük. Elkészült az épület szerkezete, de a német úriember nem tudott fizetni. Pénzt nem kaptunk, sőt, a telek árát is nekünk kellett lerónunk. Tudásunknak és szerencsénknek köszönhetjük, hogy rövid időn belül találtunk bérlőt, s ha már megépítettük, itt kapott helyet budapesti központunk is. Rengeteg hasonló történet esett meg velünk, mindegyiken edződtünk. Visszagondolva azt a bölcsességet szűrtem le, hogy mindenki annyit kap, amennyit ad. Nem biztos, hogy attól kapsz, akinek adtál, de a két oldal kiegyensúlyozza egymást.
A cégcsoport szerves fejlődés eredménye, kereteit a családi alkotmány határozza meg: fenntarthatóság és gondoskodás. Minden ezen alapul, minden erre fókuszál. Bevételeink nagy része a szabadpiacról származik, de a közbeszerzési eljárásokban sem vagyunk rosszak. Mutasson még egy magyar vállalkozást, amelyik a nemzetközi piacon is épít! Oroszországban, Szerbiában, Romániában, Ukrajnában, Fehéroroszországban, Ausztriában és Németországban, valamint exportunkon keresztül a világ több mint 22 országában is jelen vagyunk. És milyen eredményeink lennének, ha a mindenkori döntéshozók a kiírási feltételeknek legjobban megfelelő ajánlatot hozták volna ki győztesnek?! Halkan jegyzem meg, hogy az elmúlt négy évben 92 adóvizsgálatot folytattak le ellenünk, és mindent rendben találtak.

Rábólint minden megrendelésre?

– Olyan feladatot nem vállalok, amihez nem értek. Ám ha valamit elvállalok, akkor bebizonyítom, hogy alkalmas vagyok rá. Ezt a mentalitást a kollégáim is átveszik, kölcsönös kohézió köt össze bennünket, amit nagyon nehéz megbontani. Elvenni, megszerezni valamit könnyű, fenntartani, fejleszteni – na, az sokkal nehezebb.

Szegediként bizonyára érzékenyen érintette, hogy nem az ön cége nyerte el a szegedi szuperlézer, azaz az ELI megépítésére kiírt pályázatot. Hol hibáztak?

– Nagyon komoly munkát fektettünk az ELI megépítésére kiírt pályázatba. Kollégáim kiválóan teljesítettek, minden tudásunkat és tapasztalatunkat sikerült a feladat alá rendelni, arra koncentrálni, hogy minőségi pályázati anyagot adjunk ki a kezünkből. Az elnyert munkát is ilyen odaadással végeztük volna: maximális odaadással és tisztelettel, hiszen az egyik legfontosabb nemzeti projektünkről lett volna szó, amely nem utolsósorban Szegeden, családom otthonában valósult volna meg. Az, hogy nem a cégem nyerte el a projekt megvalósítását nem hibázás eredménye, a veszteség okozta tapasztalatok pedig erősítik a munkatársaim közötti kohéziót.

Referenciaként szép épületek sokaságával büszkélkedhetnek. Melyik munkáját tartja a legnagyobb becsben?

– Ha mi valahol ebben az országban megépítünk valamit, azt mindig olyan színvonalon tesszük, hogy unokáink se csalódjanak bennünk. Egy külföldi kivitelezőnek egy magyar megrendelés első­sorban üzlet, nekünk küldetés, elkötelezettség. Azért éltem meg nagy lehetőségként a korábban említett ferihegyi repülőtér-fejlesztést, a budapesti Kossuth tér rekonstrukcióját, mert – a Várbazárral ellen­tétben – a mi munkánkat csak egyszer kellett átadni… De mi építettük, és a mai napig mi üzemeltetjük a tiszalöki börtönt. Ez az egyetlen olyan büntetés-végrehajtási intézet, amelyik minden szempontból megfelel az európai szabványoknak.

Cégei másfél ezer hazai munkavállalót foglalkoztatnak, azaz másfél ezer család megélhetése függ öntől. Hogyan éli meg az ezzel járó felelősséget?

– Álmatlan éjszakáim vannak, mert ahhoz, hogy a cégcsoport jól működjön, feladatok, megbízások, eredmények kellenek, és ezek nem jönnek maguktól. Egyedül nem mennék semmire, ezen a szinten csapatmunkára van szükség. A minőségi munkát elvárom és megbecsülöm. Nagyon sok közös rendezvényt szervezünk a cégnél, alapítványunk az átmenetileg nehéz helyzetbe került kollégáinkon is segít. Ingyenes egészségügyi szűréseket tartunk, ha valakinél problémát találnak, a gyógyulását is segítjük. Egyik kollégám svájci kezelését több millió forinttal támogattuk, s így életét legalább két évvel sikerült meghosszabbítani.
Az egészségesebb táplálkozás népszerűsítésére hoztuk létre a Magyar Ízek Kereskedelmi Szövetség Zrt.-t, hogy a minőségi magyar élelmiszerek támogatásával nemzetközileg is ismertté tegyük hazánk gasztronómiáját. A MIKSZ jelenleg közel 200 magyar termelőt fog össze, védjegye pedig mintegy 5000 magyar termék kiváló minőségét garantálja a fogyasztók számára. A hazai ízek népszerűsítése érdekében saját gasztrofesztiválokat szervezünk, és nemzetközi élelmiszer-kiállításokon, rendezvényeken is megjelenünk. Egyik fő célunk, hogy nagyszerű termékeinket a határokon túl is elismertté tegyük, és az egészséges táplálkozást népszerűsítve a magyar élelmiszerek a világ minden táján elérhetővé váljanak. Mindezt úgy támogatom, hogy nincsenek földjeim. Csak akkor lesznek, ha meg is tudom művelni. Csak uniós támogatásért, haszonszerzés céljából én nem veszek földet.

„A legfontosabb vezérelv mindig is az volt a számomra, hogy jó csapatot építsek magam köré, és mindig a tudásra koncentráljak. Ezért lett a személyes filozófiám a cégcsoport szlogenje is: a tudásra építünk” – ezt egy másik nyilatkozatában olvastam. Mi a „vezér” szerepe ebben a folyamatban?

– Csak annyit várok el a munkatársaimtól, mint magamtól. Kezeljük egymást bizalommal, az információkat időben adjuk át, és a sértődésig legyünk őszinték egymással! Ha a helyükön vannak az értékeink, akkor megtaláljuk a közös hangot, akkor az érdekeink is egyeztethetőek. Számomra egy motivált közösség felépítése volt a cél, mert ez a fejlődés záloga. Hiszek abban, hogy csak a tudás és a teljesítmény számít. A kapcsolati tőke számomra harmadrangú, miközben igen jó cimborája vagyok a barátaimnak, borozok, síelek, meccsekre járok velük.

2014-ben meghirdették a Tudás Évét. Létrehozták a Mérnöki és Technológiai Tudáscentrumot, az Eszközmenedzsment Tudás­centrumot, az Üzletviteli Megoldások Tudáscentrumát és az Életviteli Szolgáltatások Tudáscentrumot. Miért volt erre szükség?

– Az utóbbi hét évet alapvetően a 2008-as válságra adott válaszok határozták meg. Én azonban nem a válság kifejezést használom, hanem a valóságot. Akkor az volt a valóság, azzal kellett megküzdenünk. Mi tudtuk, hogy a problémákat nekünk kell megoldanunk. Tudatosan fejlesztettük a céget, nem centralizáltunk, hanem diverzifikáltunk. Azt is vállaltuk, hogy ha egy külföldi beruházó azt kívánja, mi gépeket és szakembereket adunk a fejlesztéséhez. Jászárokszálláson így készült el egy nagyobb üzem. De olyan sokféle dologgal foglalkozunk, hogy úgy láttam, ezek a centrumok a hatékonyabb munkát segítik. Az elmúlt negyedszázad azt bizonyítja, hogy konyítok valamicskét a vállalatépítéshez. Remélem, hogy ez a kezdeményezés is sikeres lesz.

2013-ban a 44. helyen állt a magyar milliárdosok rangsorában 13,1 milliárd forinttal, 2014-ben 12 milliárddal a 47. volt. Mit jelent önnek a pénz? Eszköz vagy cél?

– Számomra a pénz önmagában sohasem jelentett sokat. Talán azért, mert a szüleimnek és a sportnak köszönhetően mindig volt annyim, amennyire szükségem volt. A pénz nekem csak eszköz, ami nem boldogít. De boldogabb lennék, ha a készpénz megszűnne, és csak elektronikus úton lehetne fizetni.
Való igaz, hogy a dél-alföldi régióban messze a legtöbb adót fizető magánszemély vagyok. Az első gazdasági vezetőm mondta egy alkalommal: „Misi, fizessünk nagyon sok adót, mert az azt jelenti, hogy mi is sokat keresünk!”. Első pillanatban arra gondoltam, hogy elment az esze, majd hamarosan rájöttem, hogy igaza van. Hiszen akin fogást találnak, azt könnyen hozhatják számára kényelmetlen helyzetbe. Ha az ember betartja az előírásokat, ha tisztességesen dolgozik, akkor nem lehet baja. Könnyen meg lehet vádolni bárkit, de az embert a tettei minősítik. A susogások meg nem érdekelnek. Azt vallom, hogy akkor is köszönni kell mindenkinek, amikor felfelé megyünk a létrán, mert amikor lefelé jövünk, mindenkivel találkozunk. Nálunk is nehezen értik meg egyesek, hogy a vezetői állások nem élethosszig tartó megbízatások. Ha elfárad az ember, ha kifogy az ötletekből, akkor át kell adnia a helyét másnak, és meg kell elégedni a kisebb poszttal járó kisebb fizetéssel. Nálunk felelősséget kell vállalni a beosztottakért.

Honnan az erő a folyamatos megújuláshoz?

– Minden bizonnyal születési rendellenességről van szó. Szeretem a kihívásokat, keresem a feladatokat. A tisztességes versenyhelyzetben keményen nekiveselkedem a munkának, és hozzuk is az eredményeket. Most sem pihenek, napi 10-12 órákat dolgozom. Mostanság különösen az Y és Z generáció problémái érdekelnek. Arra keresem a választ, hogy közöttük miként találhatjuk meg időben a jövő vezetőit.

Van-e olyan tulajdonság, amiből többet szeretett volna?

– Nem vagyok diplomata. Gyorsan reagálok helyzetekre, ilyenkor a túlzott őszinteségem kellemetlen pillanatokat hozhat. De amit megígérek, azt mindig betartom. Nyílt és nyitott vagyok.

A sikeres emberekkel szemben elvárás, hogy jótékonykodjanak. Ön milyen területen segít?

– A fiatal tehetségek felfedezésére, pályára állítására összpontosítunk. Mi támogattuk először Lékó Péter sakkozót, Szávay Ágnes teniszezőt és Gyurta Dániel úszót. Segítettük Nagy László hazatérését Barcelonából, bár jobban örültem volna, ha Szegeden játszik Veszprém helyett. A hazai tehetségeket segítem, de olyan csapatokra nem költök, ahol elvétve van magyar játékos. Ezért segítem Mocsai Lajos kézilabda-akadémiáját, mert újabb magyar tehetségek ki­nevelését látom az ötletben. Ugyanakkor fontos számomra a tapasztalt, sokat megélt generáció is. Nyugdíjas szakembereinkre és tudásukra saját Senior Mentor Klub keretében vigyázunk, de a nemrég elhunyt Buzánszky Jenő bácsit is segítettük nyugdíjas éveiben.

Előző nyilatkozónk, Tóth Attila fontos szerepet szán a fiának a cégutódlásban, de a vezetést a menedzsment kezébe adná. Önben már felmerült ez a kérdés? Ha igen, milyen koncepciót követ?

– Ötvenöt éves múltam, még jó tíz évem van a vállalat élén, de már most azon gondolkodom, hogy mi legyen utánam. Én is egy megfelelő menedzsmentnek szeretném átadni a csoportot, amiben szerepük lehet a gyermekeimnek, ám csak akkor, ha végigjárták a ranglétrát, mert nekik is mintaként kell szolgálniuk. Ha nem itt, akkor a társcégeinknél is dolgozhatnak, de akkor sem esem kétségbe, ha valamelyikük nem vállalatvezetőként, hanem például ácsként keresi majd a kenyerét. Semmit sem akarok rájuk erőltetni, azt azonban elvárom, hogy bármit is válasszanak, azt tisztességesen csinálják. Az ismerősök visszajelzéséből azt látom, hogy gyermekeim nem „szálltak el”, nem urizálnak, amiben a feleségemnek fontos szerepe van. Olyan fenntarthatóan működő vállalatcsoportot szeretnék hátrahagyni, amelyik továbbra is magyar tulajdonban, ám a nemzetközi életben elismert résztvevőként dolgozik. Olyat, ahol a munkatársak motiváltak, elégedettek. Nyitottak vagyunk az újra, a cég életében az innováció, a kutatás-fejlesztés alapvető jelentőségű, enélkül nem maradhatnánk talpon. Ha az űrkutatásban látunk lehetőséget, akkor abba az irányba fogunk elmenni. Ha eddig nem hibáztam, a következő ötven évben sem szeretnék.

2013-ban önt választotta elnökének a Magyar Szörfszövetség rendkívüli tisztújító közgyűlése. Korábban is szörfözött, vagy a szövetségnek kellett egy tőkeerős vezető?

– Célom, hogy megtanuljak szörfözni, mert ebben a gazdasági környezetben nem árt, ha az ember tudja, hogy merről fúj a szél.

A szörfözésen túl mi jelent önnek kikapcsolódást?

– Néhány éve 27 kilométert is lefutottam, most azért ennél rövidebb távokra vagyok képes, de szeretnék újra rendszeresen futni. Egyébként nekem az élet maga a kikapcsolódás. Minden percét élvezem, hiszen nagyon jól érzem magam a munkámban.

Mit jelent önnek a család?

– Erőt, hogy szárnyalni tudjak. Biztonságot ahhoz, hogy tudjam, ide mindig visszatérhetek megpihenni. Amit otthonról hoztam, az édesanyám kitartása, előrelátása, édesapám szakmai igényessége, életvidámsága. Édesapám csak a pályám kezdetét láthatta, a kiteljesedést sajnos nem, hiszen 1990-ben elhunyt. Két házasságomból öt gyermekem született. A legnagyobb 23 éves, a legkisebb, az egyetlen lány, hétéves. A hajtásból a feleségem – aki lelki békét nyújtva egy­úttal inspirál is – rángat ki utazásokkal, sportprogramokkal. Néhány héttel ezelőtt síelni mentünk a gyerekekkel. Ha nem ilyen hátterem lenne, biztosan nem tartanék itt. Halkan jegyzem meg, hogy az utazások alatt is tartom a kapcsolatot a kollégákkal.

Mire a legbüszkébb?

– Hogy ember tudtam maradni.

Kit ajánl következő interjúalanyunknak?

Bárány Lászlót, a MasterGood Kft. ügyvezető igazgatóját, a Felelős Családi Vállalatokért Egyesület vezetőjét. Bár teljesen más területen dolgozunk, azonos értékek mentén gondolkodunk. Bárány László tevékenységében a fenntarthatóság és a gondoskodás kiemelt szerepet kap.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka