A víz mennyiségére és minőségére is vigyázni kell

„Az igazi vízügyes a dombtetőn lakik” – idézte fel a régi mondást Balatonyi László, a Nemzeti Köz­szolgá­lati Egyetem Víz­tudományi Kar Víz- és Kör­nyezet­­­biztonsági Tan­székének adjunktusa, aki amellett, hogy az egyetemen oktat és kutat, az Országos Vízügyi Főigazgatóság Települési Víz­gazdálko­dási Osztálya vezetője­ként vízügyi köz­igazgatással is foglalkozik.


Magyarország felszíni vizekben gazdag, alapvetően a Duna és a Tisza vízgyűjtő területén található. Mennyire speciális az a helyzet, hogy a felszíni vizeink 95 százaléka külföldről érkezik?

– Elsősorban nagy kitettséget jelent a szomszédos országok felé, de több szempontból is érdemes ezzel foglalkozni, mert hiába vannak a folyóink és a nagytavaink, meg is kellene őriznünk azokat úgy, hogy vigyázunk a víz mennyiségére és minőségére. Különös tekintettel arra, hogy a felszíni vízbőség elsődlegesen a Duna vízgyűjtőjére értendő, a Tisza esetében ez egyáltalán nem mondható el, az Alföld jelentős területei vízhiányosak. Külön kihívást jelent a szakma számára, hogy a közigazgatási határ és a vízgyűjtő területe nem egyezik meg egymással. Mi vízgyűjtőre szervezzük a tevékenységünket, és szükség esetén nemzetközi szinten, a vízdiplomáciában is megpróbáljuk érvényesíteni az érdekeinket.

A vízzel alapvetően két „probléma” van: az is baj, ha sok, és az is, baj, ha kevés van belőle.

– Alapvető feladatunk a kiszámítható mennyiségű és minőségű víz biztosítása az ország egész területén. Így foglalhatjuk össze az állampolgári igények felől megközelítve a sok víz, kevés víz problematikáját. Szerencsére jó helyzetben vagyunk a felszíni vizek tekintetében, nagyobb folyóink: a Duna, a Rába, a Tisza és a Zagyva, valamint a Körösök vízrendszere mellett kisvízfolyásokban, patakokban is bővelkedik az ország.

Milyen ma nálunk az árvíz- és belvízbiztonság, hogyan épül fel a védekezés hármas rendszere?

– A védekezés hármas rendszerét az állam, a helyi önkormányzatok és az egyének alkotják. Téves tehát az a megközelítés, hogy ez önmagában csak és kizárólag állami feladat lenne. A védekezés három szinten valósul meg, hiszen egy-egy árvízi védekezésben mindenki a maga módján – jogszabályokban meghatározottan – vesz részt. Azonban azt is ki kell emelni, hogy teljes biztonság nem létezik, a méretezéshez, a tervezéshez használjuk a statisztikában a visszatérési valószínűséget. Az árvízvédelemben ilyen például a százéves visszatérési valószínűségi idő, ami egy rendkívüli esemény előfordulási gyakoriságát jelzi. Nyilvánvalóan minél távolabbi és nagyobb nem várt eseményre tervezünk, annál jobban növekszik a biztonság, ugyanakkor annál költségesebb is lesz egy-egy beruházás, és lehetséges, hogy akár jelentősen túlméretezzük a műtárgyakat, a vízügyi létesítményeket. Egyik sem cél, ezért kell megtalálni azt a szintet, azt a biztonságot, ami még elfogadható a lakosság, illetve az infrastruktúrák számára.

Jó helyzetben vagyunk a felszíni vizek tekintetében, nagyobb folyóink: a Duna, a Rába, a Tisza és a Zagyva, valamint a Körösök vízrendszere mellett kisvízfolyásokban, patakokban is bővelkedik az ország. Hiába vannak a folyóink és a nagytavaink, meg is kellene őriznünk azokat úgy, hogy vigyázunk a víz mennyiségére és minőségére. (A képen a Duna holtága a Mura–Dráva–Duna Bioszféra-rezervátum területén. Forrás: AM)

A védekezésben elsődleges az állami szerepvállalás, de ez önmagában kevés a víz­biztonság meg­teremtéséhez. Nagyon fontos az is, hogy az egyes állampolgárok szintjén megjelenjen a felelős vízgazdálkodás. Az 1995. évi LVII., vízgazdálkodásról szóló törvény a többi között kitér arra, hogy a lehulló csapadék a terület tulajdonosának a birtokában van, ezzel tehát neki kellene gazdálkodnia. Egyébként a hármas rendszert egy egységben nézve jól látszik, hogy mindenkinek van teendője a vízzel. Az állami, köz­igazga­tási szinten jog­szabályok határozzák meg, hogy a vízügyi szolgálatnak milyen feladatai vannak a víz­gazdálko­dással, illetve a vízkárelhárítással összefüggésben. A víz­kár­elhárí­tási stratégiánk az elvárásoknak megfelelően változik, csakhogy nagyon eltérőek a társadalmi igények. A 2000-es években rendkívüli árhullámok voltak a Tisza-völgyben, 2013-ban a Dunán, majd a 2014-es drávai árhullámnál is az volt a társadalmi igény, hogy bizton­sággal vezessük le a vizet az árvízvédelmi töltések között vagy a kijelölt ártereken. Az elmúlt időszakban mindannyian megtapasztaltuk, hogy a csapadék idő­szakos eloszlása igencsak változik, még ha az éves mennyisége nem is. Felmerült tehát az igény, hogy a csapadékot ne levezessük, hanem tározzuk vissza, hogy nyáron is meg­felelő mennyiségű víz legyen. A vízügyi szolgálat kötelessége kielégíteni a társadalmi igényeket, mert ön­magá­ban vízügyi érdek nincs. Ugyanakkor ki kell emelni, hogy a meg­lévő infra­struktúrák­kal gyakran nehéz kiszolgálni a meg­változott elvárásokat. Fordulatot az hozott, hogy 2017. március 7-én a kormány elfogadta a Nemzeti Víz­stratégiát, azaz a Kvassay Jenő Tervet, ami szakmailag és technikailag azért fontos, mert tartalmazza a hazai víz­gazdálkodás rövid, közép- és hosszú távú céljait.

A Kvassay Jenő Terv a hazai vízgazdálkodás 2030-ig terjedő fő célkitűzéseiként előírja:
  • a vízvisszatartás fokozását és vizeink jobb hasznosítását;
  • a veszélyhelyzetelhárítás-orientált vízkárelhárításról a megelőzésközpontú vízgazdálkodásra történő áttérést;
  • a vizek állapotának fokozatos javítását és a jó állapot elérését;
  • a vízfolyások természetes állapotának megtartását;
  • az elviselhető fogyasztói teherviselés mellett működő minőségi víziközmű-szolgáltatás fenntartását és a csapadékvíz-gazdálkodás rendszerének kialakítását;
  • a társadalom és a víz viszonyának javítását;
  • a vízügyi tervezés és irányítás megújítását;
  • a vízgazdálkodás gazdaságszabályozási rendszerének megújítását.
Árvíz, belvíz, aszály esetén hazánkban a települések mintegy kétharmada érintett, mondta egyik előadásában. Hogyan épülnek fel a védműveink, miként történik a megelőzés, a védekezés és a helyreállítás?

– Magyarországon elsődlegesen a vízügyi igazgatási szervek felelősek a vízgazdálkodásért és benne a vízkárelhárítással összefüggő szakmai tevékenységek ellátásáért. Kiemelném az önkormányzatok koordináló szerepének megerősítésére szolgáló LIFE-MICACC projektet, amelyben az önkormányzatok mellett a másik szereplő a vízügy. Azt gondolom, hogy ez kettős feladat, mert a vízügyi szakembereknek meg kell tanulniuk gondolkodni a településvezetők fejével is, és fordítva. Ha sikerül egymáshoz közelebb kerülniük, akkor nemcsak a települési vízgazdálkodás magasabb szintre emelésére látok esélyt, hanem arra is, hogy megvalósulhat a vízgyűjtő szintű vízgazdálkodás.

Magyarországon az elmúlt évszázadok során magas szintű ár­víz­védelmi rendszer épült ki, és működik napjainkban is. A társa­dalmi-gazdasági viszonyok azonban az utóbbi húsz évben alap­ve­tően meg­változtak, és a levonuló rendkívüli árvizek tapasztalatai is arra utalnak, hogy az árvízi elöntéshez kapcsolódó kockázat­viselést, valamint ennek meg­osztá­sát újra kell gondolni az érintettek között. A védelmi rendszer fejlesztésénél indokolt áttérni a kockázat értékelése alapján történő tervezésre, amely a kevésbé értékes területek elöntésével kíméli meg az érzékenyebb területeket, jóval hatékonyabb erőforrás-fel­haszná­lás mellett. Visszatérve az eredeti kérdésre, az árvízi kockázatkezelés, térképezés, értékelés az EU-hoz való csatlakozásból következő tevékenység, amit az árvízi irányelvben előírtak szerint hatévente kell elvégezni.

Az Európai Parlament és a Tanács 2007/60/EK Irányelve az ár­vízkockázatok értékelésének és kezelésének témakörét az or­szá­gok számára egységesen és kötelező jelleggel szabá­lyozza. A szabályozás előírja, hogy a tagállamoknak előzetes kockázat­becslést, árvízi veszély- és kockázati térképeket, továbbá az ár­vízkockázat kezelésére, csökkentésére hozandó intézkedéseket kell kidolgozniuk.

A többlépcsős térképezési tevékenység 2008-ban indult, és a legutóbbi hatéves ciklus 2017-ben fejeződött be. 2019-ben újraindult, és megkezdődött a kockázati tervek első felülvizsgálata, aktualizálása. Az árvízi kockázatokba három terület sorolható: a folyók árvizei, a kisvízfolyások, valamint a belvizes veszélyezte­tett­ség. Meghatározott metodika alapján történik a felülvizsgálat és a térképezés. Ennek a programnak a keretében nézzük meg, hogy mely területek veszélyeztetettek Magyarországon. Ez azért hasznos, mert ha a legrosszabbra felkészültünk, annál már csak jobb lehet a tényleges helyzet. Nyilvánvalóan teljesen más az árhullám kialakulásának és az árvízi védekezésnek az időbelisége. Például, ha a Felső-Tiszán jön egy árhullám, akár nyolc-tíz métert is emelkedhet a folyó egy-két nap alatt. Nagyon fontos, hogy folyamatosan tisztában legyünk azzal, hogy mi a kockázat, és ennek csökkentése érdekében minden lehetséges intézkedést végre kell hajtanunk. Az árvízi kockázatot úgynevezett szerkezeti és nem szerkezeti intézkedésekkel tudjuk csökkenteni. A szerkezeti intézkedések körébe tartoznak az olyan kivitelezési munkálatok, mint az árvíz­védelmi töltések, tározók építése, megerősítése, új műtárgyak építése, illetve a régiek felújítása. Nem szerkezeti intézkedés például az előre jelző rendszerek frissítése, javítása, a hidrometeorológiai rendszerek folyamatos fejlesztése, valamint az éves fel­készülési gyakorlatok. Az árhullám kialakulása függ a csapadék mennyiségétől, illetve attól, hogy milyen területre hullik. A kisvízfolyások esetében kritikus lehet a villámárvíz kérdése. A klasszikus tudományos definíció alapján ez esetben hat óránál kevesebb az össze­gyüleke­zési idő (az az időtartam, amely alatt a vízgyűjtő terület legtávolabbi pontjáról is a vizsgált szelvénybe jut a lefolyó víz – a szerk.). Ennyi idő áll rendelkezésre ahhoz, hogy felvonuljon a területi vagy a települési védelmi szervezet, illetve a katasztrófa- vagy a polgári védelem.

A védekezésben elsődleges az állami szerepvállalás, de nagyon fontos, hogy az egyes állampolgárok szintjén is megjelenjen a felelős vízgazdálkodás. A lehulló csapadék törvény szerint a terület tulajdonosának a birtokában van, ezzel tehát neki kellene gazdálkodnia. Az elmúlt időszakokban tapasztalható csapadék időszakos eloszlása igen változó, bár az éves mennyisége nem. Ezért felmerül az igény, hogy a csapadékot ne levezessük, hanem tározzuk vissza, hogy nyáron is meg­felelő mennyiségű víz legyen.
A hivatásos szervezetek mellett, ha szükséges, az önkéntesek is startra készen állnak?

– Azt gondolom, hogy a hivatásosok, kiegészítve az önkéntesekkel, jelentős erőt képviselnek a védekezésben az állami és az önkormányzati védműveken egyaránt. 2020 július–augusztusában volt egy viszonylag jelentős esemény Somogy és Zala megyében. Százötven millimétert meg­haladó csapadék esett egy nap alatt, ami elég komoly problémát okozott Zalaegerszeg településen a Principális-csatorna mentén; Galambok térségé­ben pedig egy tározónak a töltése is átszakadt, és a víz átfolyt a településen. Itt a hivatásosok mellett önkénteseket is bevontak a védeke­zésbe. A Duna-régióban is kiemelt tevékeny­ség­nek számít, hogy erősítsük a kommunikációt a hivatásos és az önkéntes szervezetek között. Kiemelt szervezet például a Duna Régió Stratégia, melynek 14 prioritása van, ebből az egyik a környezeti kockázatok kezelése, amelynek magyar részről én vagyok a koordiná­tora. Ezt a prioritást Magyarország és Románia koordinálja a Duna menti ország között, ami a gyakorlatban 14 ország tevékenysé­gé­nek az össze­hangolását jelenti a környezeti kockázatok kezelése tekintetében.

Több szemszögből is rálát erre a területre, hiszen aktívan részt vesz a kutatási tevékenységben, illetve ezek eredményeinek gyakorlati alkalmazásában is. Ön szerint a tudomány és az innováció miként jelenik meg a vízügyi ágazatban?

– Az új kutatási eredményeknek kell egy kis időt adnunk ahhoz, hogy kiforrják magukat. Ezért azt gondolom, a helyes döntés az, ha a gyakorlatban először egyet visszalépünk. Ezen azt értem, hogy a legújabb technológia kipróbálása kezdetben egy tesztüzem, s mivel a vízügyes szakembereknek még nincs tapasztalatuk, csak éles helyzetben bizonyosodik be, hogy megfelelően alkalmazható-e. Azt gondolom, nem tehetjük meg, hogy a teszt­üzem előre nem ismert hatásainak kitegyük akár a lakosságot, akár a kritikus infrastruktúrát. Maximálisan nyitottnak kell lennünk azonban, és folya­ma­to­san figyelnünk kell arra, hogy a legújabb technológiákat hol és mikor tudjuk alkalmazni, ehhez pedig tudnunk kell, merre halad a tudomány, mik a trendek.

Az árvízi kockázatok három területe a folyók árvizei, a kisvízfolyások, valamint a belvizes veszélyeztetettség, melyeket szerkezeti – idetartozik az árvízvédelmi töltések, tározók építése, megerősítése, új műtárgyak építése illetve a régiek felújítása – és nem szerkezeti intézkedésekkel csökkentenek, mint például az előre jelző rendszerek frissítése, javítása, a hidrometeorológiai rendszerek folyamatos fejlesztése, az éves felkészülési gyakorlatok.
Milyen trendekre gondol?

– Nem túl távoliakra. Például a digitalizációra, ami már jelen van a hétköznapjainkban. Ezen túlmenően a mesterséges intelligenciára, melynek, azt gondolom, hogy az egyik alkalma­zási területe lehetne a települési víz­gazdálkodás, egy másik pedig az öntözéses mező­gazda­ság. A települési vízgazdálkodást illetően el tudok képzelni egy önműködő, öntanuló rendszert, amely figyeli a várható időjárási, illetve csapadékhelyzetet, az előre­jelzés függ­vényé­ben vízállást mér, és annak megfelelőan automatikusan nyitja vagy zárja például a zsilipet, leengedi a tározót, és az aktuális helyzethez igazodva módosítja az üzemel­te­tési szabályzatát.

Milyen a kommunikáció a tudományos szféra képviselői és a gyakorlati tapasztalattal rendelkező vízügyes szakemberek között?

– Azt tapasztalom, hogy kiváló. Több helyen is folyik vízügyi üzemeltetési-, illetve víz­építő­mérnök-képzés az országban, például Győrben, Miskolcon és Budapesten. Kiemelt intézmény a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Kara, ahol számos vízügyes szakember oktat, és a személyes kapcsolatok révén meg tudja osztani a vízügy napi tapasztalatait is a hallgatókkal, ezáltal sokkal irányítottabb, a szakmai igényeknek jobban meg­felelő kutatás valósulhat meg az egyetemen.

A vízválság megelőzésének talán legfontosabb területe a települési vízgazdálkodás. Ön szerint viszont a víz, mint hatótényező, kevéssé jelenik meg a települési fejlesztésekben. Mi a helyzet ma, és merre kellene haladni?

– Ki kell emelnünk ez esetben is az állami szerepvállalást. 2015-ben az Országos Vízügyi Főigazgatóság a Magyar Mérnöki Kamarával közösen kiadott egy Módszertani segédletet a települési vízkárelhárítási tervek készítéséhez. Ez a dokumentum tartalmazza például a szükséges teendőket egy operatív árvízi védekezésnél, hogy az adott településen hány utca veszélyeztetett, hány homokzsákra van szükség, hol található a legközelebbi bánya és így tovább. A településvezetőnek megvan a lehetősége arra, hogy műszaki segítséget kérjen a területileg illetékes vízügyi hatóságtól, valamint a katasztrófavédelem helyi szervezete is támogatja a települési vízkárelhárítási tevékenységeket, így ez a dokumentum a területre kivonuló szakembereknek is segítséget jelent. Jó lenne, ha a rendszer nem korlátozódna csak a beavatkozásra, hanem arra is kiterjedne, hogy csökkentsük az árvízi kockázatot területi, illetve települési szinten, valamint hogy megtegyük az ehhez szükséges intézkedéseket. Az integrált települési víz­gazdálkodási terv célja éppen az lenne, hogy nézzük meg, milyen problémák vannak a vízzel az adott településen, és azonosítsuk be azokat, vagyis nagyobb hangsúlyt helyezzünk a kockázatcsökkentésre. Azt szeretnénk, hogy a víz ne potenciális veszélyforrásként jelenjen meg a településeken, hanem fejlesztési lehetőségként. Ha baj van, akkor rosszként tekintünk rá, de aki víz mellett él, mindenekelőtt élvezni akarja a víz adta előnyöket.

Hogy is van a mondás: az igazi vízügyes a dombtetőn lakik? Milyen problémát okoz az árvízvédelemben például, hogy bár nem szabad, mégis vannak, akik a hullámtérbe építkeznek?

– Az egyéni felelősség megkerülhetetlen. Mégis azt tapasztalom, hogy leginkább az előnyöket szeretnénk élvezni az élet minden területén, és ez alól a víz sem kivétel. Használjuk rekreációs célból vagy öntözésre, de csöppet sem vagyunk hajlandók a negatívumokkal foglalkozni. Ha viszont baj van, az állami szereplőktől várjuk, hogy jöjjenek és mentsenek meg. Az árvízi kockázatkezelés társadalmasítása azt jelenti, hogy megpróbáljuk a szüksé­ges információkat eljuttatni a helyi lakosok számára arról a területről, ahol élnek. Bár tapasztalható némi javuló tendencia, de sok esetben még mindig tudatosí­tani kell az emberekben: mindenkinek felelőssége van abban, hogy hol lakik, és hogy a kockázatok ismeretében élje a mindennapjait. Erre utal a régi tankönyvi példa, mely szerint az igazi vízügyes a dombtetőn lakik. Bármennyire is folyamatosan fejlődik az árvízvédelmi rendszer, romlanak a lefolyási viszonyok. Beépítjük a hullámtereinket, ami az egyik oka annak, hogy növekvő árvízszintekkel kell számolnunk a folyóinkon, a kis­víz­folyásain­kon. Mindez emeli a vizek mellett élők kockázatát, de mi továbbra is csak az előnyöket akarjuk élvezni.

Mindenkinek felelőssége van abban, hogy hol lakik, és hogy a kockázatok ismeretében élje a mindennapjait. Beépítjük a hullámtereinket, ami az egyik oka annak, hogy növekvő árvízszintekkel kell számolnunk a folyóinkon, a kisvízfolyá­sainkon. Mindez emeli a vizek mellett élők kockázatát, akik persze inkább az előnyöket szeretnék élvezni. Az árvízi kockázat­kezelés társadalmasítása révén a szakemberek eljuttatják a szükséges információkat a helyi lakosok számára arról a területről, ahol élnek.
Nemzetközi összehasonlításban mennyire számít jónak az árvízvédelem hazánkban?

– Azt gondolom, hogy jó és egyedülálló a magyar árvízvédelem. Ehhez természetesen számos intézkedésre van szükség, az kell, hogy folyamatosan építsük, illetve karbantartsuk az árvízvédelmi infrastruktúrákat, a riasztórendszereket, valamint frissítsük az előre jelző rendszereinket. Sokat elmond a magyar árvízvédelemről – és a Duna menti országok között egyedülállónak számít –, hogy a történeti árvizek óta Magyarországon nem követelt halálos áldozatot folyami árvíz, egy kivétellel, amikor az 1965-ös rendkívüli dunai jeges árvízben sajnos meghalt egy katona. A dombvidéki kisvíz­folyások a hektikus jellegükből adódóan sokkal veszélyesebbek. Jó hír viszont, hogy a vízügyi szolgálat erre is keresi a megoldást, ilyen például a domb­vidéki tározóprogram, mely meghatározott ütemben folyik, ezáltal csökkenteni tudjuk az árhullám nagyságát, még mielőtt elérné a települést, és ennek köszönhetően kiegyenlítettebb vízgazdálkodás érhető el. A dombvidéki víz­rendezés­nél nagy jelentősége van a tározási, tóépítési lehetősé­gek kihasználásának, mivel sok esetben a beépítettség miatt más megoldás nincs a települések biztonságának meg­teremtésére. Kiemelném még a szervezeti stabilitás fontosságát. 2012 óta működik a víz­ügyi szolgálat a Belügy­minisztérium irányítása alatt, és azt gondolom, hogy elenged­he­tet­len a stabil háttér megteremtése egy védekezéssel összefüggő szervezetben.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka