Kép: Depositphotos/serezniy

Az eddigi tapasztalatok alapján hogyan látja, mekkora szerepe lehet a szelektív hulladékgyűjtésnek az ipari termelés és fogyasztás környezeti terhelésének csökkentésében?

– Kétségtelen, hogy a szelektív hulladékgyűjtés óriási kihívásokkal néz szembe. Ezzel itt, Magyarországon is szembesülünk nap mint nap, de egész Európában, sőt globálisan is érzékelhetők ezek a problémák. Az azonban teljesen egyértelmű, hogy a lineáris gazdaságról át kell állnunk a körforgásos gazdaságra. Ezen már nincs mit vitatkozni: ez egy eldöntött szakmai tény. Ezt diktálja a környezeti és a gazdasági racionalitás egyaránt. Jelen pillanatban azonban a hulladékokból és a melléktermékekből kinyert másodnyersanyagok aránya még mindig csak 7-8 százalék a primer nyersanyagokhoz képest. Pedig pontosan tudjuk, hogy a primer nyersanyagok már csak nagyon rövid ideig fognak a rendelkezésünkre állni. 

A hulladékhasznosítás életbe vágó feladat, nélküle a teljes ipari termelés ellehetetlenülhet.

Ki­jelenthetjük, hogy néhány évtizeden belül nemcsak a kő­­olaj és a földgáz, tehát a klasszikus fosszilis nyersanya­gok fogynak el, de szinte minden más, az ipari termeléshez nélkülözhetetlen anyag is. Ez hatalmas problémákat fog okozni: ha például a ma használt napelemeket vagy szélturbinákat nem hasznosítjuk újra, akkor hamarosan már nem lesz elérhető nyersanyag ahhoz, hogy a megújuló energiát hasznosító új berendezéseket építsünk. Vagyis a hulladékhasznosítás életbe vágó feladat, nélküle a teljes ipari termelés ellehetetlenülhet.

Napi több mint egy kiló szemét

A szelektív gyűjtés mennyire elengedhetetlen az újrahasznosítás szempontjából?

– Az is teljesen egyértelműen beigazolódott mára, hogy szelektív hulladékgyűjtés nélkül elképzelhetetlen az anyagában történő újrahasznosítás. Ettől kezdve nem kérdés, hogy szelektíven kell gyűjteni a hulladékot. Ebben az Európai Unió élen jár, hiszen már nagyon régóta jog­szabályok írják elő, hogy át kell állni a szelektív hulladék­gyűjtésre, illetve a körforgásos gazdaságra. Ezek a jog­szabá­lyok konkrét célokat fogalmaznak meg az áttérés ütemére vonatkozóan: szerepel bennük például az, hogy a lerakókba elhelyezett települési szilárd hulladék mennyiségét tíz százalék alá kell csökkenteni 2030-ig. Csakhogy a tervek megvalósításában az egyes uniós tagállamok nagyon eltérő helyen állnak. Itthon sajnos még mindig a hulladék ötven százaléka kerül lerakókba. Azokban az országokban, ahol a jogszabály elfogadása idején a lerakás részaránya hatvan százalék felett volt, így nálunk is, 2035-re kell elérni a maximum tízszázalé­kos lerakási arányt, de már ez is csupán tíz év. Ráadásul a hulladékok 65 százalékát hamarosan már anyagában kell újrahasznosítanunk, sőt a lakossági szelektíven gyűjtött csomagolási hulladék esetében 75 százalékos anya­gá­ban történő hasznosítás lesz az előírás. De itt sincs vége a változásoknak, hiszen előírás született a biohul­ladé­kok, a textilek és a háztartási veszélyes hulladékok kötelező szelektív gyűjtéséről és újrahasznosításáról is.

A hulladékokból és a melléktermékekből kinyert másodnyersanyagok aránya csak 7-8 százalék a primer nyersanyagokhoz képest. Pedig néhány évtizeden belül nemcsak a kőolaj és a földgáz, tehát a klasszikus fosszilis nyersanyagok fogynak el, de szinte minden más, az ipari termeléshez nélkülözhetetlen anyag is. (Kép: Depositphotos/badahos)

Ezek szerint tehát rosszul állunk az újrahasznosításban?

– Nagyjából az európai középmezőnybe tartozunk, vagyis lehetne sokkal jobb is a helyzet. Nagyon magas a lerakás aránya, az anyagában történő hasznosítás aránya pedig alig éri el az egyharmadot. A környezeti hátrányait tekintve a kettő közé tehető az energetikai hasznosítás, azaz az égetés. Ennek a kapacitását az korlátozza, hogy egyetlen hulladékégető mű működik az országban, Rákospalotán, évi 420 ezer tonna kapacitással. A tervek szerint a jövőben épül még egy energetikai hasznosító mű, amivel az energetikai hasznosítási igények le lesznek fedve. Vagyis attól kezdve a továbblépés útja egyértelműen a lerakás arányának csökkentése és a szelektív gyűjtés hatékonyságának növelése lesz. Egyébként a magyar emberek hulladéktermelése Európában kifejezetten alacsonynak tekinthető. Míg az európai uniós átlag évente 500 kilogramm/fő, addig ez itthon nagyjából száz kilogrammal kevesebb. Persze még ez is rengeteg, hiszen ez azt je­lenti, hogy minden magyar ember naponta átlagosan több mint egy kilogramm hulladékot termel – csecsemők, gyerekek, öregek egyaránt. Így jön ki az ország évi 4 millió tonnás hulladéktermelése, amiből 1,5 millió ton­nát gyűjtünk szelektíven, 2,5 millió tonnát azonban továbbra is vegyesen, ami gyakorlatilag megakadályozza az anyagában történő újrahasznosítást.

A szelektív hulladékgyűjtés alapvetően a végfelhasználók, tehát a lakosság feladata, vagy az ipar, a termelők, a feldolgozók felelőssége?

– A hulladékgazdálkodás elképesztő bonyolultságát és összetettségét az okozza, hogy a keletkező hulladék rendkívül heterogén. E heterogenitás igaz az összetételére és a keletkezés helyére egyaránt. Ezért nem lehet azt várni, hogy a szelekció és az újrahasznosítás is egyik pillanatról a másikra tökéletesen fog működni. Az iparban keletkező hulladék szétválogatása nyilván az ipari szereplők feladata, de a lakossági hulladék szelekciója elképzelhetetlen a lakosok közreműködése nélkül. Az ő viselkedésükön múlik alapvetően, hogy mű­ködik, vagy nem működik a rendszer. 

A visszaváltott palackok száma már elérte a hárommilliárdot, az arányuk pedig a 80 százalékot.

A hulladék­keze­­lés­ben legsikeresebb nyugati és északi országok­ban egy­értelművé vált, hogy e siker alapfeltétele a lakosságot célzó hatékony és rendkívül intenzív PR-kampány. Ezt egészíti ki a kötelező betétdíjra és így a visszaváltásra alapuló DRS-rendszer (Deposit and Return System). Ennek hatékonysága mára nálunk is egyértelmű, hiszen a visszaváltott palackok száma már elérte a hárommil­liárdot, az arányuk pedig a 80 százalékot (és ez meg fogja haladni majd a 90 százalékot is). Ehhez természetesen kellett az anyagi motiváció is, hiszen a vásárlók már több mint 120 milliárd forint értékben igényeltek levásárol­ható utalványt a Repontokon. Visszatérve a felelősség kérdésére, ez az EU-ban egyértelmű: a „szennyező fizet” elve működik. Vagyis a felhasználók termelik a hulladékot, az ő felelősségük a hulladékok megfelelő gyűjtése, és nekik kell megfizetniük a kezelés árát is.

Abszorpciós spektrum

A lakossági felhasználóknak azonban csak a szelek­tív gyűjtésig van ráhatásuk a folyamatra. Utána az ipari szereplők felelőssége lesz elsődleges?

– Természetesen az anyagában történő újrahasznosí­tás tényleges megvalósulásáról az ipari szereplők tud­nak gondoskodni. Emiatt nőtt a hulladékipar nagyon je­lentős iparággá Európában, évi 280 milliárd eurós forgalommal, és több mint hárommillió dolgozóval. Ám ez a rend­szer csak akkor lehet működőképes, ha a végfel­hasz­nálók – vagyis a lakosok – hatékonyan szelektálnak.

Arra nincs semmi esély, hogy az ömlesztve gyűjtött hulladékot a lerakóban szelektálják, és utána újrahasznosítsák?

– Ez jogos felvetés, de a válasz sajnos egyértelműen az, hogy erre semmi esély. Manapság a hulladékgazdálkodásban az összes elképzelhető fejlett technológiát alkalmazzák, a mesterséges intelligenciától a gépi tanuláson keresztül az optikai válogatórendszerekig. Alig van olyan szektora a gazdaságnak, ahol az Ipar 4.0 alapelvei és a digitalizáció nagyobb teret nyert volna, mint a hulladékiparban. Ennek ellenére egyértelműen kijelenthető, hogy a nem szelektíven gyűjtött hulladé­kok anyagában történő hasznosítása nem valósítható meg. Ha a háztartások külön gyűjtenék az úgynevezett száraz szelektív hulladékot, vagyis alapvetően a papír, az alumínium és a műanyag csomagolóanyagokat, ak­kor ezeket külön lehetne választani a hasznosítóműben. De attól kezdve, hogy ezek közé a hulladékok közé kerül­nek a nedves háztartási hulladékok, például az ételmaradékok, a macskaalom, a pelenka és így tovább, a hulladék olyan szennyezetté válik, hogy technikai és gazdasági okok miatt ellehetetlenül a szelekciója, emiatt pedig az anyagában történő újrahasznosítása. A lakossági szelekció tehát előfeltétele az újrahasznosításnak, és ebben a jövőben sem várható változás.

Magyarországon nagyon magas a lerakás aránya, az anyagában történő hasznosítás aránya pedig alig éri el az egyharmadot. A továbblépés útja egyértelműen a lerakás arányának csökkentése és a szelektív gyűjtés hatékonyságának növelése, bár a magyar emberek hulladéktermelése Európában kifejezetten alacsonynak tekinthető. (Kép: Depositphotos/MI96)

Ha a lakosságra bízzuk a szétválogatást, azzal nem azt kockáztatjuk, hogy a szelekció soha nem lesz megfelelő? A laikusoktól például nem lehet elvárni, hogy megkülönböztessék az eltérő műanyagokat, és így mindenképpen kevert anyag fog az elvileg szétválasztott frakciókba kerülni.

– A közhiedelemmel ellentétben a tiszta műanyagok szétválasztása nem okoz problémát. A hulladékkezelő­ben megy a vegyes műanyag hulladék a szalagon, és egy optikai válogató közeli infravörös sugárzással megvilá­gítja. Az abszorpciós spektrum alapján azonosítja az anyagát, majd a meghatározott műanyagtípus azono­­sítá­sa­kor egy fúvóka bekapcsol, és az adott tárgyat lefújja oldalra a gyűjtőtartályba. Ám ha ez a hulladékáram bármilyen nedves háztartási hulladékkal szennyezett, az optikai válogatás már ellehetetlenül.

A lakossági szelekció tehát előfeltétele az újrahasznosításnak, és ebben a jövőben sem várható változás.

Az utóbbi évtizedekben jelentősen átalakult a lakos­sági szelektív hulladékgyűjtés rendszere. Régebben gyűjtőszigetek voltak, ezekkel azonban sok probléma volt: hangosak voltak és beszennyezték a környezetet, ezért mára nagyrészt eltűntek. Utólag kijelenthető, hogy ez zsákutca volt?

– A szelektív hulladékgyűjtés rendszere valóban átalakuláson ment át, és a három lehetséges megoldás közül a gyűjtőszigetek valóban nem váltak be; ahogy azt már a kezdetektől előre látta nagyon sok szakember. A második megoldást a hulladékudvarok jelentenék. Ezekben nagyon sok potenciál van, csakhogy jelenleg mindössze 289 hulladékudvar működik az országban, vagyis a kapacitásuk eltörpül a valós igényekhez képest. Ha a jövőben sokkal több lenne belőlük, fontos elemei lehetnének a szelektív gyűjtés rendszerének. Most azonban a harmadik, házhoz menő megoldás tűnik működőképesnek, abból is a gyűjtőedényes, kukás típus, nem pedig a zsákos változat. Szakmai berkekben ma már konszenzus van arról, hogy a jelenlegi körülmények között a házhoz menő szelektív gyűjtés lehet az egyetlen megoldás. Függetlenül azonban az elszállítás módjától, a lakosság felelőssége óriási abban, hogy a hulladékokat a megfelelő edényekbe helyezzék ki.

Szennyező csurgaléklé

Amikor „anyagában történő hasznosításról” beszélünk, azt feltételezzük, hogy minden egyes kidobott PET-palackból egy új PET-palackot gyártanak, és a szelektált hulladék nem jut az égetőműbe vagy a lerakóba. De milyen arányban valósul meg ez az elvárás a gyakorlatban?

– Az anyagában történő hasznosítás valóban azt jelenti, hogy például a PET-palackból úgynevezett regranulá­tumot gyártanak, amely ugyanolyan alapanyag a műanyagipar számára, mint a fosszilis anyagokból gyártott elsődleges granulátumok. Ezekből ugyanolyan mű­anyag tárgyakat lehet gyártani, mint amilyen a kidobott eredeti tárgy volt. Ha viszont szennyezett az anyag, akkor nem lehet anyagában hasznosítani. Ilyenkor kerül ki­sebb részben az égetőbe, és nagyobb részben a lerakóba. A nagyon magas – 50 százalék feletti – magyar lerakási arány részben azért alakul ki, mert a szennyezett, szelek­tíven gyűjtött hulladékok nagy része is a lerakókba kerül. A lerakókkal kapcsolatban általában a környezeti problémákat szokás felhozni. Ott beindul a biogén bomlás, ami miatt metán és egyéb üvegházhatású gázok kerülnek a légkörbe. Emellett a csurgaléklé szennyezheti a talajt és a talajvizet. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a lerakás gazdaságilag is nonszensz. Ezzel rengeteg energiát és nyersanyagot pazarolunk el, amelyek egyébként sem Magyarországon, sem egész Európában nem állnak elegendő mennyiségben rendelkezésre. Vagyis a lerakás, aminek EU-s átlagos részaránya 23-24 százalék, környezetvédelmi és gazdasági szempontból is elfogadhatatlan. Nem mi vagyunk ebből a szempont­ból a legrosszabb helyzetben, hiszen vannak országok, ahol szinte semennyi hulladékot nem hasznosítanak. Ám vannak olyanok is, ahol már most meghaladták a 2030-ra előirányzott maximum tízszázalékos lerakási arányt. De ne gondoljuk, hogy ez csak a legfejlettebb skandináv országokban valósítható meg. Ott van például Szlovénia, amely sok szempontból hasonló hozzánk, azonban náluk a hulladék alig tíz százaléka kerül a lerakókba, a kétharmadát pedig anyagában hasznosítják újra.

A közhiedelemmel ellentétben a tiszta műanyagok szétválasztása nem okoz problémát. A hulladékkezelőben a vegyes műanyag hulladékok anyagát a szalagon egy optikai rendszer azonosítja, majd automatikusan szétválogatja. Ha azonban ez a hulladékáram nedves háztartási hulladékkal szennyezett, az optikai válogatás már ellehetetlenül. (Kép: Depositphotos/hiv360)

A szelektív hulladékgyűjtésnek vannak kritikusai is. Szerintük ennek a gyakorlatnak az erőltetése csak eltereli a figyelmet az alapvető problémáról: a mérhetetlenül sok hulladék keletkezéséről. Az érvelésük szerint azzal, hogy a lakosok szelektíven gyűjtik a szemetet, mintegy lerázzák magukról a rengeteg hulladék előállítása miatti felelősséget. Mi a véleménye erről?

– Azzal teljes mértékben egyetértek, hogy a hulladékgazdálkodási beavatkozások hierarchiába rendezhetők, és a lehető legjobb opció az, ha nem keletkezik hul­la­dék. Az ezután következő legjobb megoldás az újra­hasz­ná­lat, amikor az elkészült tárgyat a rendeltetésének megfelelően újra használjuk, így nem kell energia és újabb környezeti terhelés árán iparilag újrahasznosítani. Az anyagában történő újrahasznosítás a következő, majd az energetikai hasznosítás (égetés) jön, és a piramis leg­alján helyezkedik el a lerakás. A hulladékok keletkezé­-sének csökken­té­­sét szerintem nem elsősorban a lakosságtól kell el­vár­nunk, hanem szabályozókkal, mint pél­dául az EPR (Extended Producer Responsibility; kiterjesztett gyártói felelősség) rendszerével kell ösztönözni. Sajnos úgy lá­tom, hogy amíg nem válik gazdaságilag előnyte­len­né, drágává a hulladék termelése, akár a termelők, akár a lakosság szintjén, addig mindenféle (egyébként igen fontos) környezeti tudatformálás ellenére sem lehet csökkente­ni a mennyiséget. Az emberek általában akkor változ­tatnak a viselkedésükön, amikor már a pénztárcájukon érzik a hátrányokat. Meg kell hát értetni velük, hogy amikor csomagolt terméket vásárolnak, az ár jelentős részét azért kell kifizetniük, mert a kidobott csomagolást, mint hulladékot, kezelni kell, és ez vagyonokba kerül. Ennek a tudatosítása alapvetően fontos.

A lerakás gazdaságilag is nonszensz. A lehető legjobb opció az, ha nem keletkezik hulladék.

Az embereket csak anyagilag lehet büntetni, illetve motiválni?

– A kifizetendő magasabb ár kétségtelenül hatékony eltérítőeszköz. De ezt a megközelítést az egész hulladékgazdálkodási rendszerre ki lehetne terjeszteni. Szá­mos európai országban működik már az úgynevezett PAYT-rendszer (Pay As You Throw; fizess annyit, amennyit kidobsz), ami azt jelenti, hogy a szemétszállítási díj nem egységes, hanem a kukásautó minden kukát lemér, és a „termelt” hulladék mennyisége után számláz­zák ki a díjat a háztartásoknak. Manapság nálunk az a helyzet, hogy ugyanannyit fizet az, aki minden hulladékot újrahasznál, újrahasznosít, szelektíven gyűjt, vagy nem is termel hulladékot, és az is, aki minden héten dugig tölti a kukát. Ez nyilvánvalóan igazságtalan.

Amíg nem válik gazdaságilag előnytelenné, vagyis drágává a hulladék termelése, akár a termelők, akár a lakosság szintjén, addig nem lehet csökkenteni a mennyiségét. Amikor az emberek csomagolt terméket vásárolnak, az ár jelentős részét azért kell kifizetniük, mert a kidobott csomagolást, mint hulladékot, kezelni kell. (Kép: Depositphotos/vova130555@gmail.com)

Attól tartok, ha hasonlót próbálnának bevezetni nálunk, minden szemét a szelektív kukákban végezné, hogy ne kelljen miatta többet fizetni, és még szennyezettebbé válna a hulladékáram.

– Ebben nyilván van igazság, egyetlen rendszer sem tökéletes, mindig lesznek kiskapuk. A hatékony hulladékgazdálkodási rendszer kialakításához egyaránt szükség van a jogalkotó, a hulladékos cégek és a lakos­ság hozzájárulására. Ahogy Szlovénia példája is mutatja, a hulladékgazdálkodásban nincs megoldhatatlan ki­hívás, csupán a különböző szereplők együttműködé­sére van szükség.•

Címlapkép: Depositphotos/vova130555@gmail.com