2019. szeptember: jegyzet, fizika, biofizika, biológia, lézer, tudomány, kémia, egészségipar, portré, bioinformatika, egyetem, ipar 4.0, innováció, öntészet, fenntarthatóság, energiagazdálkodás, disszemináció, zöldkörnyezet, építés, környezetvédelem, ipari automatizálás, it, mesterséges intelligencia
2019. szeptember 4.

Szerző:
Horváth Dániel

A jövő mérnökeit új ki­hívásokra kell felkészíteni

Bár hatalmas a mérnökhiány az országban, az egyetemekről kikerülő új szakembereknek nemcsak a számuk, de sokszor a képzettségük sem megfelelő ahhoz, hogy a legmodernebb ipari kihívásoknak is meg tudjanak felelni – tartják az Együtt a Jövő Mérnökeiért Szövetség (EJMSZ) vezetői. A mérnökképzés reformra szorul – ennek okairól és javasolt mikéntjéről beszélgettünk Ábrahám Lászlóval, az EJMSZ elnökével és Buri Zsolttal, az NI Hungary Kft. műszaki oktatási kapcsolatokért felelős programmenedzserével.


Minden elemzés azt mutatja, hogy a jelenlegi fejlesztési és tudományos fejlődési trendek a közeljövőben még a mainál is jobban felértékelik a mérnöki szakmát a gazdaságban és a társadalomban. Annak az országnak, amely a fokozódó versenyben talpon akar maradni, kiváló mérnökképzésre van szüksége. Önök szerint rendben van-e az oktatásnakez az ága ma Magyarországon?

Ábrahám  László: Szerintem egyáltalán nincs rendben, problémák vannak mind a végzős mérnökök számát illetően, mind a minőségüket (pontosabban az oktatás minőségét) tekintve. Az, hogy az egyetemről kikerülő friss diplomás mérnök tudása jó-e vagy rossz, az nem feltétlenül az ő képességeiről árulkodik, hanem az oktatás színvonaláról és fejlettségéről is. Ezek azonban végső soron ugyanazt okozzák: bedobhatom-e a fiatal mérnököt a mély vízbe vagy sem? Megvan-e az angolnyelv-ismerete, illetve a szakmai tudása azon a szinten áll-e, hogy rögtön hadra fogható? Ami pedig különösen fontos: rendelkezik-e azokkal a képességekkel, amelyek kellenek a munkatársakkal való együttműködéshez. Csak azok az emberek elég hatékonyak manapság, akik jó csapatjátékosok. A magányos farkasokkal nagyon nehéz dolgozni.

Mi a fő oka annak, hogy a mérnökképzés nem tökéletes hazánkban?

Buri  Zsolt: Magyarországon a mérnökoktatásnak már több száz éves hagyománya van. Csakhogy nagy általánosságban elmondható, hogy a képzés ma már nem tekinthető modernnek, inkább megrekedt a korábbi idők szintjén. Ez a fő oka annak, hogy sajnos nagyon ritka az, hogy a mérnök az egyetemet elvégezve – természetesen a cégspecifikus ismeretek elsajátítása után – rögtön teljes értékű és önálló munkát tud végezni.

 

Banális problémák


Azért meglepő, amit mondanak, mert a közvélekedés szerint a mérnöki, illetve egyéb műszaki képzések ápolják a legszorosabb, legélőbb kapcsolatokat az iparral. Az ember jogosan gondolhatná, hogy éppen ezért ezen a területen érkezik a legtöbb és leghasznosabb visszajelzés az ipar részéről, ami segítheti a képzés modernizálását. Ezek szerint nem ez a helyzet?

Á. L.: Visszajelzésekből valóban nincs hiány. Számos olyan fórumról van tudomásunk, ahol ipari vállalatok és az iskolák, egyetemek képviselői összejönnek, és a cégek elmondják, hogy szerintük mire lenne szükség, mit kellene változtatni. Ezek a fórumok azért rendkívül hasznosak, mert sok olyan probléma felszínre kerül a megbeszélések alkalmával, amelyek olyan banálisnak tűnnek, hogy sokszor nem is gondolnánk rájuk. Például gyakran előfordul, hogy az egyetemi oktatók arról számolnak be, hogy a tanszékük számítógép-állománya már több mint tízéves. Ezért hiába adunk nekik korszerű eszközöket, azokat nem tudják használni, mert nem lehetséges őket összekapcsolni a komputereikkel. A legkorszerűbb mérőeszközök már olyan mennyiségű adatot generálnak, aminek feldolgozásához igen erős és modern számítógépes háttér szükséges.

Olyan nagy a magyar műszaki felsőoktatás lemaradása, hogy ma már több mint kétszeresére kellene emelni a költségvetést. Ha egy tan­szék számítógép-állománya több mint tízéves, a fejlett eszközök nem lesznek használhatók, mert nem lehetséges őket összekapcsolni a komputerekkel. Alapvető igény lenne, hogy korszerű gépekkel oktassanak, és rendelkezésre álljanak az ipar által használt szoftverek.
Ez infrastrukturális probléma, és jól tudjuk, hogy az egész magyar felsőoktatás anyagi gondokkal küzd. De a mérnökképzés nehézségei kifejezhetők pusztán pénzben, vagy mélyebb, a szakértelmet és az emberi kvalitásokat érintő bajok is vannak?

Á. L.: Valóban léteznek emberi problémák is: az oktatói gárda az egyetemek, főiskolák mérnökképző karán rendkívül elöregedett. A tanári kar a magamfajta Ratkó-gyerekekből áll, a fiatal oktatók hiányoznak az egyetemekről. Néhány éven belül ez a nemzedék nyugdíjba megy, és akkor még súlyosabbá válik a hiány. A fiatal oktatók hiánya egyszerűen magyarazható: bárki, aki az elmúlt tíz évben vagy akár ma végez az egyetemen, az ipari szektorban sokkal csábítóbb ajánlatokat kaphat, mint a felsőoktatásban. Amikor én végeztem mérnökként 1977-ben, akkor a legjobb hallgatók maradtak benn az egyetemen, és a többiek mentek dolgozni az iparba. Akkoriban az egyetemi oktatás rang volt, és biztos, jó fizetéssel járt. Ma ez a helyzet a visszájára fordul.

De ez nem általános jelenség? A versenyszférában szerte a világon jobban fizetnek, mint az oktatásban.

Á. L.: Ez igaz, de az arány nagyon nem mindegy. Az nagyon nincs rendben, hogy egy egyetemi professzornak annyi a fizetése, mint az iparban dolgozó, kétéves gyakorlattal rendelkező mérnöknek. Nem állítom, hogy az egyetemi oktatók fizetését a versenyszférában elérhető bérszintre kellene emelni (hiszen ez életszerűtlen), de a mostani arány szó szerint tragikus.

B. Zs.:
 Külföldön korántsem ilyen rossz az arány, sokkal többen benn maradnak a felsőoktatásban a diploma után a műszaki területeken, mint Magyarországon. Bizonyos svájci egyetemeken a 10-12 ezer műszaki diplomás közül hét-nyolcezren maradnak az egyetemen PhD-zni (vagyis elkezdik a doktori iskolát). Itthon a műszaki PhD-hallgatók száma elenyésző a diplomásokhoz képest. Ahhoz, hogy valaki bekerülhessen a PhD-képzésekre, igen magas színvonalon kell teljesíteni. Így elég valószínűtlen a műszaki területen, hogy valaki a munkanélküliség elkerülése érdekében jelentkezik a doktori iskolába (ahogy ez más szakokon esetleg előfordul). A mérnöki képzéseknél ugyanis azok, akiket felvesznek doktorandusznak, biztosan könnyen találnának maguknak munkát a versenyszférában.

 

Összeszerelő vagy fejlesztőüzem


A PhD, vagyis a doktori cím valóban szükséges az iparban való érvényesüléshez egy mérnöknek? Vagy a tudományos fokozatnak csak az akadémiai szférában van jelentősége?

B. Zs.: Én e tekintetben nem választanám ketté az egyetemi és az ipari világot. Aki tehetséges, annak mindenféleképpen tovább kell képeznie magát, így a későbbiekben esetleg megnyílhat előtte az akadémiai pálya is.

Á. L.:
 Én ezt a kérdést kissé árnyalnám, mivel szerintem a doktori cím jelentősége attól függ, hogy mit képes nyújtani, és milyen igényei vannak az ipari környezetnek. Ha az adott cég magas hozzáadott értéket rejtő terméket állít elő, illetve ha a termék fejlesztésében is részt vesznek a munkatársai, akkor föltétlenül kell a PhD. Ha viszont csak egy egyszerű összeszerelő üzemről van szó, legyen az elektronikai terület vagy gépkocsigyártás, ott nincs feltétlenül szükség doktorokra.

A felsőoktatás felvételi adatai azt mutatják, hogy a mérnöki szakmák továbbra is a legkeresettebbek közé tartoznak. Ha egy cég magas hozzáadott értéket rejtő terméket állít elő, illetve ha a termék fejlesztésében is részt vesznek a munkatársai, akkor föltétlenül kell a PhD is. El kell érni, hogy a középiskolások krémje akarjon mérnök lenni, de ehhez már a közoktatásban meg kellene kezdeni a mérnöki szakmák népszerűsítését.
A kritikusok szerint nálunk inkább a második típusba sorolható cégek a jellemzők, vagyis egy nagy összeszerelő üzem az ország…

Á. L.: Kétségtelen, hogy nagyon sok ilyen van, de ebből kezdünk már kilépni. Van olyan elektronikai cég, amely által létrehozott termékek tonnájának értéke egymillió dollár. Érezhető, hogy ennek mekkora hozzáadott értéke van, különösen, ha összehasonlítjuk például egy tonnányi gépkocsi árával.

A mérnökképzés a teljes felsőoktatásban tapasztalható viszonyokhoz képest hol áll? Feltételezhető, hogy az ipari együttműködéseknek hála a mérnökképzésben azért jóval több a pénz, ezáltal az anyagi gondok is csekélyebbek. De vajon tényleg így van-e?

B. Zs.: Igen, alapvetően jobban állunk, mint más felsőoktatási területek. Ezt tükrözik a nemrég nyilvánossá lett felvételi adatok a felsőoktatásban, amelyek azt mutatják, hogy a mérnöki szakmák továbbra is a legkeresettebbek között vannak. Ez örvendetes, ugyanakkor nem azt jelenti, hogy kellően népszerű lenne ez a pálya.

Á. L.: Nagyon sokat kellene még a mérnökképzés kapacitásán fejleszteni. Bővíteni kell az infrastruktúrát, és legfőképpen emelni a felsőoktatási fizetéseket. Én annak örülnék, ha cégvezetőként meg kellene küzdenem azért, hogy a legtehetségesebb végzősök ne az egyetemen maradjanak, hanem hozzánk jöjjenek dolgozni. Jelenleg ugyanis nem ez a helyzet. Ha az ember ránéz néhány mérnöki egyetem épületére, rögtön nyilvánvaló lesz, hogy alapvető feltételek hiányoznak az eredményes munkához. Nem high-tech környezetben nem lehetséges high-tech képzést megvalósítani.

 

A mérnök hölgyek hiánya


Mi az oka annak, hogy nem végez elég mérnök? Az egyetemek feltöltik jelentkezőkkel a rendelkezésükre álló hallgatói keretszámokat, többet nem tudnak felvenni. Ezek szerint növelni kellene a felvehető jelentkezők számát?

B. Zs.: Nem feltétlenül. Azt kellene elérnünk, hogy a középiskolások krémje akarjon mérnök lenni. Ehhez már a közoktatásban meg kellene kezdeni a mérnöki szakma népszerűsítését. Ma a mérnöki szakokra jelentkező fiúk száma teljesen megfelelő. A lányok hiányoznak nagyon. Ha ugyanannyi lány jelentkezne mérnöknek, mint fiú, akkor semmi probléma nem lenne. Csakhogy az a helyzet, hogy lányok szinte egyáltalán nem, vagy csak elenyésző számban jönnek mérnöknek, illetve általában a műszaki pályákra. Nem az a megoldás, hogy mindenkit felveszünk, aki él és mozog, hanem feljebb kell vinni a lécet, és a korán megkezdett népszerűsítés révén a jobb tanulókat kellene e pályára csábítani.

Á. L.: A lányok bevonása valóban nagyon fontos lenne. Mi óvodákban is szervezünk mérnöki mentorprogramot. Ezeken a foglal­kozásokon a gyerekek robotépítő készletekkel játszanak, amelyek utasításait tableteken programozzuk le velük együtt. Ilyenkor a gyerekek – fiúk és lányok egyaránt – tolakodnak, hogy játszhassanak a robotokkal. Tehát ebben a korban még nincs különbség a műszaki témák iránti érdeklődésben a nemek között. Ekkor még a természetes emberi kíváncsiság a döntő. Ezt az érdeklődést kell fenntartanunk az általános és a középiskolában is. Persze ehhez arra lenne szükség, hogy a motiválatlan fizikatanárok ne rettentsék el a gyerekeket a műszaki tudományoktól. Ekkor valóban emelkedhetne a hallgatói létszám – minőségromlás nélkül.

Nem is feltétlenül magától a műszaki pályától rettennek meg a diákok a középiskolában, hanem a mindenféle mérnöki szakma alapját képező matematikától.

B. Zs.: Ez valóban nagy probléma, ugyanakkor sokan elfelejtik, hogy matematikára egy sor más tudományterületen is szükség van. Aki képes teljesíteni például a közgazdaságtanhoz szükséges matematikai követelményeket, az ugyanúgy alkalmas a mérnöki szakmákra is.

Az összes mérnöki szakmát tekintve nyolc-tíz százalék körüli a nők aránya. A mérnöki szakokra jelentkező fiúk száma megfelelő, de a lányok nagyon hiányoznak. Ha ugyanannyi lány jelentkezne mérnöknek, mint fiú, az lenne a megfelelő, és megoldaná a szakemberhiányt.
Miért fontos a gyakorlatban bevonni a lányokat a műszaki pályákra? Világos, hogy manapság ezt diktálja a korszellem, de milyen kézzelfogható előnyök származhatnak a cégek számára abból, hogy ha női mérnököket alkalmaznak?

Á. L.: Egyrészt figyelembe kell vennünk, hogy a demográfia nem nekünk dolgozik. Az egész nyugati világban csökken a születésszám, így egyre kevesebb a gyerek, egyre kevesebb diák közül kell kiválogatnunk a legtehetségesebbeket. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az egyik nemet, vagyis a fiatalok felét kihagyjuk a keresésből. Emellett a személyes tapasztalatom azt mondatja velem, hogy a mérnök hölgyek sokkal precízebbek, mint a fiúk. Utóbbiak kissé nagyvonalúbbak, hajlamosak nagy léptékben gondolkodni, és a részletekbe nem biztos, hogy mindig alaposan belemennek. A hölgyek ellenben nagyon pontos munkát végeznek. A cégünknél is dolgozik egy hölgy, akire különösen büszke vagyok, mert operátorként kezdte nálunk, azóta elvégezte a mérnöki egyetemet, és ma már saját munkacsoportot irányít.

B. Zs.: Az összes mérnöki szakmát tekintve nyolc-tíz százalék lehet a nők aránya. De ez nem azért van, mert nem bírják a kiképzést. Azok a hölgyek, akiket mi eddig felvettünk, mindannyian velünk vannak még, senki nem ment el.

 

Pénz, pénz, pénz


Ezek eddig azok a lépések voltak, amelyek a mérnökképzés hallgatói kínálati oldalát voltak hivatottak erősíteni. De mit kellene változtatni magán az oktatáson annak érdekében, hogy a már felvett hallgatók versenyképesebb tudáshoz juthassanak?

Á. L.: A jobb oktatáshoz három dolog kellene: pénz, pénz és pénz. Ha megnézzük, hogy a GDP hány százalékát költi a magyar állam a felsőoktatásra, azt kell látnunk, hogy enyhén szólva sem vagyunk az élmezőnyben Európában. Pedig a jövőbe való befektetésnél kevés fontosabb dolgot lehet elképzelni. Hiába csábítottunk az országba nagy nyugati cégeket, ezek egyre éhesebbek lesznek a jól képzett magyar mérnöki munkaerőre. Ha nem tudjuk rendbe tenni a mérnökképzés személyi és infrastrukturális oldalait, akkor a jövőben csak sokasodni fognak a gondok.

Lehet-e számszerűsíteni azt az összeget, amennyi önök szerint jelenleg hiányzik a mérnökképzésből annak érdekében, hogy nemzetközi szinten is versenyképes képzést tudjon nyújtani a hallgatóknak?

Á. L.: Az előző években olyan nagy lett a magyar műszaki felsőoktatás lemaradása, hogy ma már több mint kétszeresére kellene emelni a költségvetést. Ha hosszabb távon stabilizálódna a képzés finanszírozása, akkor GDP-arányosan a jelenlegi hozzájárulás másfélszeresét kellene beforgatni a mérnökképzésbe. De az első években ennél sokkal nagyobb pénzügyi támogatásra lenne szükség a hatalmas lemaradások miatt.

Biztos, hogy a problémák pusztán pénzügyi alapúak? Biztosak önök benne, hogy ha hirtelen drasztikusan megnőne az állami támogatás mértéke, egy csapásra megoldódnának a gondok? Az egyetemek biztosan arra költenék ezt a pénzt, ami a hatékonyságuk növelését legjobban szolgálja?

Á. L.: Épp ebben rejlene az ipar legfontosabb feladata: hogy elmondja az akadémiai szférának, hogy mire van szüksége, és ezeket az igényeket hogyan lehet a legjobban az oktatás fejlesztésével kielégíteni. Együtt kell működnünk, és a közös bölcsességre kell alapoznunk a fejlődés útjának kijelölését.

B. Zs.: Nagyon fontos lenne, hogy az oktatói közösség motiváltságát erősítsük, részben pénzügyi eszközökkel. Meg kell találnunk azokat a rátermett tanárokat, akik azután az egész évfolyamot képesek lesznek motiválni.

A mérnökképzéshez szükséges feltételrendszer a megfelelő számú és tudású pályakezdő szakember biztosításához
Itt ugyanakkor fennáll a felsőoktatáson belüli bérfeszültség eszkalálódásának veszélye. Ha a mérnök-tanárok fizetését hirtelen elkezdik jelentősen növelni, sorra fognak jelentkezni a más területeken tanító, kutató szakemberek, azt kérdezve, hogy az ő fizetésük miért nem emelkedik.

Á. L.: A bérfeszültséget úgy lehet feloldani, hogy szigorú teljesítményértékelést vezetünk be. Ki mit tesz le az asztalra, az mennyire hasznos. A mérnöki szakokat igen egzakt módszerekkel is össze lehet hasonlítani, hiszen az Oktatási Hivatalnak pontos adatai vannak arról, hogy az egyes egyetemekről kikerülő végzősök hogyan tudtak elhelyezkedni, mennyi pénzt keresnek. Ezek a mérőszámok végső soron a felsőoktatási intézményt minősítik. Ebből kiderülne, hogy melyik egyetem volt jobb, és melyik a rosszabb. Én mérnökfejjel csak azt tudom mondani, hogy jó döntéseket csak pontos számok alapján lehet hozni. Ha az oktatók minősítését elkenjük, és már a bemeneten ködösítünk, akkor a kimenet biztosan értelmezhetetlen lesz.

 

Bérkiegészítési célú pályázatok


Mit kell alapvetően megváltoztatni az oktatáson? Az átadott tananyagot? Az oktatás módszertanát, eszközeit?

Á. L.: Az eszközök kardinális kérdést jelentenek. Ne tízéves, hanem korszerű gépekkel oktassanak. Álljanak rendelkezésre az ipar által használt szoftverek. Nem kell teljes gyártósorokat beszerezni az egyetemekre, de bizonyos, központi jelentőségű elemeket bizony meg kell vásárolni, hogy fel tudjuk a diákokat készíteni azokra a kihívásokra, amelyek az iparban várnak rájuk. A professzorok utaztatása is rendkívül fontos lenne. A magyar szakembereket ki kellene küldeni külföldre vendégprofesszornak, illetve nekünk is sok vendégprofesszort kellene fogadnunk. A tudástranszfert semmi mással nem lehet pótolni.

Mekkora a szórás a magyar műszaki képzést nyújtó felsőoktatási intézmények színvonalában? Magyarul: vannak-e olyan intézmények, amelyeken nagyon gyenge az oktatás minősége, és ennek megfelelően az onnan kikerült végzősök tudása is gyenge?

Á. L.: Szövetségünknek van rálátása a mérnöki felsőoktatás egészére, és valóban jelentős különbségek vannak az egyes intézmények színvonalában. Vannak iskolák, amelyek remekül képzett hallgatókat bocsátanak ki az ipar és a társadalom számára, de olyanok is vannak, amelyek szerényebbek e tekintetben. Ugyanakkor ebben a mérnökínséges időszakban, amikor egyébként is hiány van szakemberekből, én nem záratnék be egyetlen felsőoktatási intézményt sem. Egy kevésbé jó mérnök még mindig el tud helyezkedni az egyszerűbb munkakörnyezetbe. Még mindig sokkal jobb, ha van egy félművelt mérnököm, mint ha senkim se lenne. Ezeken a helyeken az oktatói gárdát kellene frissíteni, mobilizálni, és az oktatókat is érdemes lenne kivinni az iparba. Bedobnám őket a mély vízbe, hadd lássák, mit csinál egy fejlesztési vagy gyártástechnológiai osztály.

B. Zs.: Magyarországon nagyjából kéttucatnyi állami fenntartású egyetem létezik, amelyek 50-60 százalékán működnek mérnöki karok. Ezeket nem zárhatjuk be, mert később az akkreditációs eljárás miatt nehéz lenne őket újra megnyitni. Tehát az lenne a megoldás, hogy a most meglévő egyetemek színvonalát emeljük.

A pénzbeli és a személyi, motivációs problémák elválaszthatók egymástól a műszaki felsőoktatásban?

Á. L.: Bajosan elválaszthatók ezek. Hiszen, ha egy intézmény alul­finanszírozott, akkor az oktatók hajlamosak lesznek olyan pályázatot írni, amelyet nagy eséllyel megnyernek, függetlenül a valós hozzáadott értéktől. Amikor megnyerték a pénzt, valahogy leadminisztrálják a teljesítést, de hogy ebből a projektből valóban lesz-e valami ténylegesen használható termék, már a kutyát sem érdekli. Nagyon gyakori a keresetkiegészítési célú pályázat, amiben senki sem akar új dolgot létrehozni. Ezért kell az egész rendszert alapjaiban megreformálni. Biztosítanunk kell a szükséges forrásokat az arra érdemes oktatóknak, egyetemi vezetőknek, akik cserébe az ország javát szolgáló, magasan kvalifikált és legfőképpen tettre kész mérnökökkel fogják meghálálni a segítséget.•

 
2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

Hírlevél feliratkozás

Innotéka