2018. december: jegyzet, mesterséges intelligencia, it, geológia, portré, fizika, tudomány, csillagászat, innováció, egyetem, fenntarthatóság, környezetvédelem, zöldkörnyezet
2018. december 7.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Vulkánok szerelmese

A Föld geomorfológiai titkainak feltárására vállalkoztam, ami fontos, hiszen ilyen szempontból is illik ismerni tágabb környezetünket, ahol élünk. Minél mélyebben ismerjük, annál jobban kötődünk hozzá – nyilatkozta magazinunknak Karátson Dávid vulkanológus, az ELTE Természetföldrajzi Tanszékének vezetője, akit Frei Zsolt fizikus ajánlott figyelmünkbe. Az egyetem Földrajz- és Földtudományi Intézetét is igazgató egyetemi tanár jó csapatjátékosként a problémafelvetésben tartja a legjobbnak magát.


Budapesten született, de erdélyi felmenői is vannak. Hova nyúlnak a gyökerek?

– A Kárpát-medencében születettek esetében gyakorta előfordul, hogy az ősök a szélrózsa minden irányából jöttek, és a 20. században találkoztak Budapesten vagy valamelyik másik nagyvárosban. Az apai ág valóban Erdélyből, illetve a Felvidékről ered, az anyai ág még összetettebb, nagyanyám vonalán az orosz Goncsarovokig nyúlik. Édesapám, Karátson Gábor Kossuth-díjas író, festőművész apai ágon Székelykeresztúr mellől, Telekfalváról származik. Kolozsvár, Debrecen és végül Budapest az apai ősök vándorlásának főbb stációi. Nagyapám 1907-ben már Budapesten született, döntő­bíróként dolgozott a fővárosban.
A református Telekfalva a Hargita nyugati oldalán, a vulkáni vonulat tövében fekszik. Apám 1956 nyarán járta be a vidéket, majd édesanyámmal együtt szintén megfordultak ott. Harminc évvel később nagyszerű egyetemi tanáraim ide is elvittek kirándulni, terepgyakorlatra. Nemcsak az ősök földjére tértem ilyenkor vissza, hanem első kedvenc vulkánom, a Kakukk-hegy néven ismert régi, lekopott tűzhányó is a közelben volt. Ennek tanulmányozásával értem el első, szakmailag komolynak tekintett eredményemet – még egyetemistaként, amikor az Országos Tudományos Diák­köri Konferencián, az OTDK-n első helyet szereztem.

A vulkanológusi pálya hogyan került képbe?

– Édesapám foglalkozásáról az előbb már szó esett. Édesanyám, Granasztói Szilvia bábművészként kezdte, majd művészetpedagógusként dolgozott. A szüleim foglalkozását ismerve tehát sehogy sem jön ki az én vulkanológusi pályám, és a másfél évvel fiatalabb öcsém matematikusi hivatása. Édesapám gyakran változó érdeklődése a családi reggelik, ebédek, hétvégék állandó témáját szolgáltatta. Hihetetlenül sokat tanultunk ezekből a beszélgetésekből.
A művészi hajlamot is örököltük. Mindketten jól és sokat rajzoltunk, illetve egészen jól zongoráztunk. Kiskoromban zeneszerző akartam lenni, hat-hét évesen fantasztikus szimfóniákat írtam. Később – amikor már ismertem a hangjegyek jelentését – komolyabb darabokat komponáltam, sőt öcsémmel a könnyűzene irányába is elmozdultunk, némelyik ma is vállalható. Pár éve édesanyám kerek évfordulós születésnapján az egyik zongoraszámot a kisebbik fiam segítségével – aki gitározik – meghangszerelve egész szép sikert arattunk… Ugyanakkor a biztatások ellenére sem éreztem magaménak a művészi pályát, de az is lehet, hogy túlontúl nagy volt az ez irányú nyomás, nagyon magasan volt a léc. Mert művészek, bölcsészek nemcsak a családban voltak, hanem olyan nagyságok is gyakran megfordultak nálunk, mint például Fischer Iván. Keresztapám a kiváló szentendrei festőművész, Bálint Endre volt. Zeneszerzői ambícióim elhagyása után a Föld került a középpontba, amit az magyaráz, hogy a családdal nemcsak Erdélyt jártuk be, hanem nagyon sokat kirándultunk a Magas-Tátrában és itthon is. A hegymászás, a túrázás révén már kiskamaszként megismerkedtem a hegyekkel, a különböző kőzetekkel. Ezt aztán erősítette nagyszerű általános iskolai földrajztanárnőm, egyben osztályfőnököm, aki megérezte, hogy engem mennyire érdekel ez a világ. Bújtam a térképeket, olvastam a felfedező könyveket.

A fővárosi Fazekas Mihály Gimnáziumban érettségizett. Ez a középiskola a matematikaoktatásról ismert elsősorban. Mit keresett ott a földrajz szerelmese?

– A nyolcadik kerületben laktunk, területi alapon odatartoztunk. Az őstehetségnek számító öcsém a matematikát emelt szinten tanuló osztályba járt, én a humánnak tekintett évfolyamba kerültem. Bár bölcsész vénámat is kamatoztattam (színjátszókör egy nagyszerű magyartanárnő irányításával, zongorázás iskolai alkalmakkor vagy énekórák szünetében, osztálytársaknak), a sors úgy hozta, hogy itt is szárnya alá vett egy elhivatott földrajztanárnő. Nyugdíj előtt állt, talán az egyik utolsó komoly reményekkel kecsegtető tanítványa lehettem. Az országos középiskolai tanulmányi verseny döntőjében második lettem, felvételi nélkül be­kerültem az ELTE földrajz–biológia szakára. Azért ide, mert különösen a geomorfológia, azaz a földfelszín alaktana, a domborzat tudománya vonzott. Nagyszerű egyetemi oktatóim közül ketten vulkánokkal foglalkoztak – velük beszélgetve döbbentem rá, hogy a geomorfológián belül engem mindig is a tűzhányók érdekeltek.

Mi vitte a hegyek közé?

– Nem a magasság vagy a mélység, hanem az, hogy az adott forma, kőzet, ásvány miért van ott? Felgyűrődött vagy lepusztult? Vulkánokra fókuszálva azok domborzatával, pontosabban felépülésével és lepusztulásával foglalkoztam. A két dolog nem elválasztható, hiszen amikor épül, egyúttal akkor pusztul a leggyorsabban a tűzhányó. Behatóan foglalkoztam kárpáti vulkánjaink működésével – mikor, miért került sor lávaöntő vagy épp robbanásos kitörésekre? A kitörés után a tűzhányó lassan megnyugszik, megjelenik rajta a növénytakaró, elkezdődik a lassú, de folyamatos erózió. Izgalmas kérdés, hogy az általunk látott vulkánmaradvány miként nézhetett ki az utolsó kitörésekor? A régi, öreg, lekopott tűzhányók rekonstrukciójának lehetőségét egyetemi oktatóim ültették el bennem. Aztán ez vált a szakterületemmé nemcsak idehaza, de a világ számos más vulkánját vizsgálva is. Csapatjátékosként a problémafelvetésben vagyok a legjobb, illetve abban, hogy megtaláljam azt a szakembert (például fizikust, matematikust, geokémikust), akivel együttműködve várhatóan a legjobb választ adjuk a felvetésre.

Mikor lett egyértelmű, hogy a kutatói pálya lesz a hivatása?

– Amikor tizenéves koromban megkérdezték, mi akarok lenni, azt mondtam: földrajzkutató. Ilyen kifejezés csak az én szótáramban létezett, de mutatta, merre akarok menni. Sokan kérdezik, miért hasznos ez. Én az ország, sőt a miénktől teljesen eltérő földrajzi területek geomorfológiai titkainak feltárására vállalkoztam, kamatoztatva a világ legkülönbözőbb tájain szerzett ismereteimet. Domborzatunk kialakulásának megértése nagyon fontos, hiszen ilyen szempontból is illik ismerni hazánkat. Minél mélyebben ismerjük, annál jobban kötődünk hozzá. Ugyanakkor sohasem gondolom, hogy annál alaposabb ismereteket ne lehetne begyűjteni, mint amennyit én összeszedtem – például arról, hogy milyen vulkáni terület volt egykoron a Börzsöny, amely ma már eredeti kiterjedésének felét elvesztette. Az akadémiai doktori címet 2008-ban részint e hegységgel kapcsolatos kutatási eredményeimért kaptam. Viszont máig érdekel – jelenleg egy OTKA-pályázat segítségével tovább finomítom az akkori megállapításokat. S ami a honismeretet illeti, ha valaki a Dunakanyarban járva arra keresi a választ, hogyan alakult ki ez a lenyűgöző táj, örömmel tölt el, hogy az én könyvemből kapja meg rá a feleletet. Ezt a művet, A Börzsönytől a Hargitáig című monográfiát tekintem a talán legfontosabb szakkönyvemnek. Egy másik épp most formálódik – a székelyföldi Csomád vulkánról kollégáimmal nemrégiben fogtunk bele egy magyar–román–angol kötet összeállításába.

A székelyföldi Csomád utolsó kitöréseiről többször is beszélt az elmúlt években. Lehet még vulkánkitörés a Székelyföldön?

– Az október végi székelyföldi geológustalálkozón épp erről is beszéltem. Nagyon sokat tudunk róla, ezért megnyugtathatok mindenkit, semmi sem utal újabb kitörésre. A mi kutatásaink szerint utoljára 28 ezer éve tört ki a vulkán, azt megelőzően – hatvanezer évet mentünk vissza – többször is komolyakat „lőtt”. A 28 ezer éve tartó szunnyadás számomra azt üzeni, hogy nem csak ott, az egész Hargitán elapadt a magmautánpótlás. Földtörténeti értelemben bizonyosan véget ért a vulkanizmus, ami azonban nem zárja ki, hogy még egy utolsó kitörésre valamikor sor kerülhet, viszont a kutatások ilyenre egyelőre nem utalnak.

Venne telket Nápoly közelében, a Vezúv lábánál?

– Szeptemberben éppen Nápolyban tartották a Városok vulkánokon (Cities on volcanoes) című konferenciát, ahol én is előadtam. A történelemkönyvekből mindenki tudja, hogy a Vezúv Kr. u. 79-es kitörése pusztította el Pompejit és két másik települést. Azóta ez a tűzhányó ehhez fogható robbanásokat nem produkált, 1944 óta nyugalomban van. Sokkal veszélyesebb a Vezúvtól északnyugatra elterülő Flegrei-mezőknek nevezett vulkanikus terület, ahol kénes kigőzölgések festik sárgára, vörösre a környező kőzeteket, de találhatók itt mofetták, azaz száraz szénsavas források, a leglátványosabbak pedig a fortyogó iszapvulkánok. Ez az egész terület egy hatalmas, sekély mélyedésben, úgynevezett kalderában helyezkedik el, melyet egy irdatlan nagy robbanásos kitörés hozott létre 15 ezer évvel ezelőtt. Nápoly épp erre a mezőre épült… Ha tehát ott valami történik, kezelhetetlen probléma elé állítaná a várost. Az olasz vulkanológusok közzétették azokat a vörös zónákat, ahol nem szabad építkezni – és ahol természetesen építkeznek. Telket nem itt vennék, hanem a Szicília előtt húzódó Lipari-szigeteken néznék körül.

Idén májusban jelentették be, hogy nemzetközi kutatócsapat, benne magyar tudósok, rekonstruálták Szantorini 3600 évvel ezelőtt vulkánkitörésben megsemmisült belső szigetének méretét és korát. Feltételezések szerint ez a katasztrófa jelenhetett meg Atlantisz legendás történetében. Az egyik szerzőként mit tett a közösbe?

– Az égei-tengeri Szantorini Földünk egyik legismertebb vulkánszigete, egyben a történelem egyik legpusztítóbb vulkánkitörésének helyszíne. A Szantorinit építő vulkán bő 300 ezer éve mutat robbanásos aktivitást sok száz kitöréssel. A szakemberek sokáig azt gondolták, hogy a 3600 évvel ezelőtti kitörés előtt egységes sziget feküdt a mai Szantorini helyén. Ezt azonban az újabb kutatások megcáfolták. Az általam koordinált nemzetközi kutatócsoport – melynek tagjai magyar, francia, német, görög és angol szakemberek – meghatározta a 3600 éve, az úgynevezett minószi kitörés során megsemmisült belső sziget méretét és korát. Kiderítettük, hogy a minószi előtti utolsó, 22 ezer éves kitörést követően – az új korméréseink szerint 20 ezer éve – egy, a maihoz hasonló kis belső öbölben alakulhatott ki „Pre-Kameni” szigete. Ez a mai Kameni-szigetekhez hasonló volt, azonban kisebb méretű. Aztán a tűzhányó megnyugodott, a szigeten és környékén megtelepedtek az emberek, a késő bronzkorra Szantorini lett a minószi civilizáció egyik előretolt bástyája. Majd jött a 3600 évvel ezelőtti robbanás. Ehhez a kitöréshez sokan hatalmas cunamit, ennek következtében Kréta szigetén a minószi civilizáció pusztulását kapcsolják, magához Szantorinihez pedig – Platón nyomán – a legendás Atlantisz „el­süllyedését”. A mostani Kameni-sziget térfogata a robbanás óta eltelt idő óta 3,2 köbkilométeresre duzzadt, és jelenleg is aktív. A hatéves közös munka eredménye idén májusban, a Scientific Reportsban jelent meg.

Dolgozott Olaszországban, Görögországban, Franciaországban, a Kanári-szigeteken, a Középső-Andokban, Japánban, Jáván és az Egyesült Államok délnyugati részén. Szponzorokkal jut el a távoli helyekre, vagy összespórolja a professzori fizetéséből?

– Az Egyesült Államokban egy évet töltöttem Fulbright-ösztöndíj­jal, ekkor egy kialudt arizonai vulkánt kutattam. A 3500 méter magas tűzhányó félmillió éve működött utoljára – itt is rekonst­ruáltuk a vulkán eredeti képét. A Középső-Andokban folyó kutatást a német Humboldt-ösztöndíj tette lehetővé. Németország élen jár az Andok kutatásában, örömmel támogatták a munkámat. Ez a két ösztöndíj kiváló kutatási feltételeket teremtett. A többi utamra kisebb pályázati pénzekből vagy éppen saját költségvetésből jutottam el. Az olaszországi utakat elsősorban évtizedes Erasmus oktatói együttműködéseim, valamint hallgatói terepgyakorlatok tették lehetővé.

A Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont szakmai koncep­ciójának kidolgozására is volt ideje. Miért volt erre szükség?

– Mert ezzel is a tudományt népszerűsíthettem. A vulkanológiát bemutató látogatóközpont kicsiktől a szakemberekig, egyetemi professzorig mindenkinek nyújt újdonságot. Nívós tárlatként a nemzetközi mezőnyben is megállja a helyét. A Vulkánparknak az a hátránya, ami az előnye: közelebb van Bécshez és Pozsonyhoz, mint Budapesthez. A két nagyvároshoz való közelségből sokat profitálhatnánk. A tudománynépszerűsítés terén a legkomolyabb eredményem a Pannon Enciklopédia sorozatban megjelent Magyarország Földje. Kitekintéssel a Kárpát-medence egészére címet viselő kötet. Három kiadást ért meg ez a munka; még az 1990-es években – mint fiatal adjunktust – kértek fel a főszerkesztésére. Megtisztelő volt a feladat, sok akadémikust, egyetemi professzort vontam be szerzőnek, ami megalapozta ma is élő, széles körű kapcsolataimat.

„Jó előadásokat tart, amit számonkér, az valóban elhangzik vagy a könyvben szerepel, de a vizsgakérdéseket kicsit túltolja” – olvasható a neten egy hallgatói vélemény. Milyen a kapcsolata a diákokkal?

– A diákok egy része lelkesedik értem, másik része talán azért elégedetlenkedik, mert nem a remélt jegyet kapja. Az elmúlt húsz évben a karon oktató kollégák azt tapasztalják, hogy a beérkező hallgatók tudása, motivációja csökken, érdeklődése a tudományegyetemi szint helyett eltolódik egy más, mondjuk úgy, gyakorlatiasabb irányba. A legjobbakkal nagyszerű a viszonyom, ők azok, akiket igazán öröm tanítani, mert az általam elvárt nívón képezhetem őket. Azonban azokkal, akik csak három évre, a munkaerőpiacon jól hasznosítható diplomáért jönnek hozzánk, még keressük a hangot. Másfajta képzési struktúra kell, ami a szélesebb diáktömegeknek is élményt ad, ugyanakkor a legjobbakat is az általuk elvárt tempóban fejleszti. Hiszen utóbbiak szerepelnek a tanulmányi versenyeken, az OTDK-kon, közülük kerülnek ki a PhD-hallgatók és a maj­dani egyetemi oktatók. Egyértelmű, hogy a hazai képzést differenciálni kell. A földrajzi szakterületen kitörési pont lehet például a geoinformatika vagy a turizmusföldrajz szélesebb körű oktatása. Ezek iránt már most is nagy az érdeklődés. Nem nyugtat meg a tudat, de le kell szögezni, hogy másutt is hasonló gondok akadnak az egyetemi oktatással. Az Egyesült Államokban még a 2004/2005-ös tanév során éltem meg, hogy az ottani földrajzos hallgatók néme­lyike nem tudta, melyik a Csendes- és melyik az Atlanti-óceán.

Két fia van. Egyik sem akar tudós lenni. Bántja?

– Az egyik most szerzett közgazdaságtudományi alapszakos diplomát, a másik angolul tanul marketingismereteket. Mindketten több nyelven beszélnek. Nem baj, hogy más irányba mennek, hiszen én sem lettem művész… Annak viszont örülök, hogy egyetemre járnak és helytállnak. Nem kényszerből, nem azért, mert a közvélemény, a szülők, a tanárok erre kötelezték őket. Ők akarták így.

A feleségéről mit tudhatunk meg?

– A fiaim az előző házasságomból valók, mostani feleségem nyelveket beszélő, nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező asszisztens, akit épp tavaly csábítottam át az ELTE-re. A fiaim már külön élnek, de a „kötelező” ünnepeket leszámítva gyakran együtt is ebédelek velük, sőt nyaranta mindmáig belefér egy-egy rövid külföldi kiruccanás.

Az egyetemi oktatói pálya mellett a civil életben is aktív. A Duna Charta tagjaként időről időre megszólal. Miért küzdenek, és milyen reménnyel teszik ezt?

– A Duna-elterelés okozta több évtizedes problémára szerintem az lenne a megoldás, ha a szlovákokhoz fűződő, a korábbinál kicsivel jobb viszonyt arra használná a kormányzat, hogy végre lekerüljön a napirendről a szigetközi vízduzzasztás, ezzel párhuzamosan pedig a jelenleginél jóval több víz áramolna a folyó főágában. Hiába bűvészkednek a vízmérnökök, víz nélkül nincs érdemi, értékelhető haszonnal járó megoldás. Szlovákia megalakulásakor a függetlenség jelképe volt a bősi erőmű, azóta viszont sok víz lefolyt a Dunán… Ma már sokkal nagyobb érték a víz, mint az általa termelt elektromos energia. A Sziget- és Csallóköz kiszáradása mellett a felszín alatti vízkészlet – duzzasztás okozta – elszennyeződése felmérhetetlen károkat okoz. Tíz éven belül az ivóvízellátás mind Magyarországon, mind Szlovákiában akut probléma lesz.

Karátson Dávid 1964-ben, Budapesten született. Középiskolai tanulmányait a fővárosi Fazekas Mihály Általános Iskola és Gimnáziumban végezte 1979 és 1983 között. Az ELTE biológia–földrajz szakán 1989-ben kiváló minősítésű biológia–földrajz tanári diplomát szerzett, geomorfológia ágazati képesítéssel. 1995-ben szerezte meg a PhD-fokozatot. 1992 és 1997 között a Természetföldrajzi Tanszéken tanársegéd, majd 1997 és 2002 között adjunktus, 2002-től docens, 2012-től professzor. 2007 óta a tanszék vezetője. 2016-tól a Földrajz- és Földtudományi Intézet igazgatója. 2008-ban szerezte meg az MTA doktora címet. Elismerések: Szádeczky-Kardoss Elemér-díj, 1991, 1997, 1998, 1999, 2000; Magyary Zoltán Posztdoktori Ösztöndíj, 1998–2001; Bolyai János Kutatói Ösztöndíj, 2002–2004; Öveges József Ösztöndíj, 2006–2007; ELTE Rektori Kiválósági Különdíj, 2016.
Nagyot tévedek, ha azt mondom, hogy életében a szakma egyúttal a hobbija is?

– Igaza van, de azért más is érdekel. Kritikusaimtól sokszor hallom, hogy a természettudósok közé csöppent bölcsész vagyok. Elismerem, sok természettudományt népszerűsítő cikket írok, előadásokat tartok. Az írás számomra természetes. Kevesen tudják, de – egyelőre csak az asztalfióknak – irodalmi igényű műveket is írok, természetesen vulkánokról… Az utóbbi években ismét egyre gyakrabban odaülök a zongorához, és ha nem is a Virtuózok szintjén, de komoly darabokkal kapcsolódok ki, elsősorban Chopint és Lisztet játszom. Ha időm engedi, futok, úszok, kirándulok, és rendszeresen jógázom. Bevallom, erre szükségem is van, hiszen igazgatóként a rengeteg irodai munka és az értekezletek messze esnek a vulkanológus által elképzelt mindennapoktól…

Kit ajánl következő interjúalanyunknak?

Magyari Enikőt, az ELTE Környezet- és Tájföldrajzi Tanszékének vezetőjét, aki az őskörnyezet kutatása terén nemzetközi szintű szakember, és egyúttal kiemelkedő nívón oktat.•

 
2018. november – Közlekedésfejlesztési különszám

2018. november – Közlekedésfejlesztési különszám

Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018

Innotéka