2012. április: jegyzet, portré, tudomány, egyetem, disszemináció, biotechnológia, innováció, energiagazdálkodás, zöldkörnyezet, vízgazdálkodás, nanotechnológia, megújuló energia, it

Vízgazdálkodás: vágyak, veszélyek és a valóság

A klímaváltozás ellenére is lesz elég ivóvizünk, de mielőbb be kell fejezni a félbemaradt bős–nagymarosi vízlépcső (BNV) beruházást, és meg kell építeni a Fajsznál és Adonynál tervezett, rövid idő alatt megtérülő vízlépcsőket is – véli Mészáros Csaba, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszékének címzetes egyetemi docense.


Sokunknak a víz csak akkor fontos, ha árvíz vagy ép­pen aszály van, mint most, tavasszal, amikor a szárazság miatt tűzgyújtási tilalmat rendeltek el az erdőkben. A szakembernek mit jelent a vízgazdálkodás?
– A vízgazdálkodás a természet vízháztartásának a társadalom szükségleteivel való optimális összehangolására irányuló műszaki, gazdasági és igazgatási tevékenység. Ezt a hetvenes évek elején egykori professzorom, Dégen Imre fogalmazta meg ilyen frappánsan a Vízgazdálkodás közgazdasági alapjai című könyvében, de emellett még számos más megállapítása máig is érvényes. A dégeni vízgazdálkodástól csak a politika miatt tértünk el, mert az dönt az infrastruktúráról, hogy a mindenkori kormány ad-e rá pénzt, vagy nem.

Mészáros Csaba 2006-ban Szegeden, az árvízi védekezésen

Az örök vitatémára, a BNV-beruházásra gondol? Ha jól látom, az asztalán ez a fametszet is a félbemaradt víz­lépcső tervét ábrázolja.
– Ez a metszet az egyik tavalyi diplomatervezőm munkája, a nagymarosi vízlépcső látképe. Bős–Nagymarost nem lehet megkerülni. A befejezetlen vízlépcsőrendszer máig rányomja a bélyegét a vízügyi ágazat problémáira. Annak idején politikai üggyé vált. Mosonyi Emil professzor úgy fogalmazott: „A nagymarosi vízlépcső a rendszerváltás trójai falova.” Befejezetlenségének csak kárát látja az ország. Én az egyik harcosa vagyok annak, hogy ezt a beruházást be kell fejezni.

Miért gondolja így még most is?
– Dégen Imre születésének 100. évfordulóján, 2010-ben Illés Zoltán környezetért felelős államtitkár beszédet mondott a Farkasréti temetőben egykori elődje sírjánál, ahol dicsérte a dégeni vízgazdálkodási politikát. Négy hónappal később az M1 Szempont című műsorában viszont már úgy foglalt állást Bős–Nagymarossal kapcsolatban, hogy sohasem fogják befejezni, mert nem éri meg. Erre reagálva írtam is egy nyílt levelet.

Mi késztette erre?
– A szakmaiatlan csúsztatások. A műsorban Illés azt mondta, hogy a Bősnél megtermelt villamos energia fele minket illet, s ez a „félmennyiségű” energia többet ér, mint amennyi többletköltséget okozott a szlovákok számára a magyar visszakozás. Ebből a pluszpénzből fedezték a dunacsúnyi vízlépcső megépítését és az üzemvízcsatorna meghosszabbítását több kilométerrel. A dunacsúnyi vízlépcső közel akkora, ha nem nagyobb létesítmény, mint a nagymarosi lett volna. Ha az azóta eltelt 18 év alatt megtermelt villamos energiából megtérül egy ilyen hatalmas létesítmény felépítése, akkor ez Magyarországnak is megérte volna. A műsorban viszont Illés azt állította, hogy Nagymaros 600 év alatt sem térülne meg.

De ha egyszer nem volt pénz a megépítésére?
– Ez a harmadik ellentmondás, mert a nagymarosi vízlépcsőt, egy 1986-os szerződés értelmében, osztrákok építették volna meg hitelre, amit mi 1996 és 2015 között évi 1,2 milliárd kilowattóra energiával fizettünk volna ki. A megállapodás ma is érvényben van, most is szállítjuk a vállalt energiát Ausztriának, ami húsz év alatt 24 milliárd kilowattórát jelent! Pedig ha megvalósult volna a nagymarosi beruházás, a vízlépcsőn az erőtelep évi egymilliárd kilowattórát termelne, tehát 24 év alatt „ledolgozta” volna az árát. Egy tavalyi számítás szerint most már 7-8 év alatt megtérülne a nagymarosi beruházás, és nem szorulna támogatásra sem, mint más erőművek.

Úgy emlékszem, az Új Széchenyi Tervben is szerepel Budapest alatti vízlépcsők építésének lehetősége, ám abban igazuk van a zöldeknek, hogy ez sem oldaná meg az energia-önellátást. Nem így látja?
– Sem a nagymarosi, sem a többi hazai vízlépcső nem oldaná meg Magyarország energetikai problémáit, de a nagymarosi, az adonyi és a fajszi 1-1 milliárd együtt már 3 milliárd kilowattórát jelentene csak a Dunán. Ez az ország energiaszükségletének közel 10 százalékát fedezné tiszta, megújuló energiával, ami gazdaságilag is megéri.

Más kárral is jár a befejezetlen beruházás?
– A vízlépcső által szabályozott vízkészletből öntözték volna a Szigetköz és a Kisalföld egyes részeit. A csallóköziek komoly öntözőtelepeket is létesítettek a megépült duzzasztó vízkészletét használva. A holtágak megfelelő vízellátását is segítik megoldani a vízlépcsők, és elhárulnak az akadályok a hajózás elől. A Budapest alatti Duna-szakaszra építendő vízlépcsők terve ezért is került be az Új Széchenyi Tervbe, bár a megvalósítástól a kormány úgy fél, mint ördög a tömjénfüsttől. Pedig minél tovább halogatják a megépítésüket, annál több a kár. Nekünk minden nap veszteség, mert egyrészt nem kapunk belőle áramot, másrészt már nem tudunk jól kijönni az ügyből, csak rosszul vagy még rosszabbul. Ezt kellene végre megértetni a politikusokkal. Az éghajlatváltozás hatására várhatóan 2030-ra a Dunán annyira lecsökkenhet a vízszint a holtágakban, hogy majd éppen a zöldek fogják kérni a duzzasztást. De miért kell mindig megvárni a tragédiát?

A bős-nagymarosi vízlépcső

A Dél-Alföld esetleges elsivatagosodására utal?
– Nem tartok attól, hogy a Duna–Tisza közi homokhátság elsivatagosodik, mert sokszor éppen a belvíz okoz gondot, a vízpótlást azonban meg kell oldani. Alaposabb számításokra lenne szükség, hogy tisztán lássunk, de szerintem koncesszióban meg kellene építeni a szükséges duzzasztóműveket, ahogyan a Duna–Majna-csatornán is megépítették a németek, és a beruházók kapták meg a jogot, hogy a Duna érintett szakaszán ők építhették az erőműveket. Ezek bevételéből fedezték a beruházást, és cserébe több évtizeden keresztül részesednek a haszonból. Az alföldi térség vízellátásához, a víztömeg hasznosításához szükséges duzzasztás mellett más elképzelések is felmerültek. A Jászsági-főcsatorna meghosszabbításával, hajózhatóvá tételével csatlakozás jöhetne létre a tervezett Duna–Tisza-csatornához is. A Duna–Tisza-csatorna megépítésével a Körös-völgy is bekapcsolódhatna a hajózásba. Békésnél korábban is volt hajókikötő, addig hajózható a Kettős-Körös. A Hármas-Körösön Békésszentandrásnál van vízlépcső, amely lehetővé tenné a hajózást, csak karban kellene tartani, és akkor a magyar mezőgazdasági termékek hajón olcsóbban juthatnak el a piacaikra. A Tiszán is nagyon hiányzik a Csongrádi vízlépcső.

Tavaly ősszel rendkívül alacsony volt a Duna vízszintje.
– A Duna kisvízi szintje az ősszel, a Vigadó téri vízmércén 3 centi híján elérte az eddigi 55 centiméteres minimumot. A problémák nagy részét az okozza, hogy az elmúlt száz esztendőben építőanyag céljára és hajózási okokból sokkal több hordalékot kotortak ki a Dunából, mint amit a folyó természetes úton pótolni képes. Mélyült a meder.

Sokak szerint már nem az a kérdés, hogy lehet-e majd hajózni, hanem az, hogy 2030-ban lesz-e elég ivó­vizünk. Passzívvá válik a vízmérleg?
– A vízmérleg akkor passzív, ha a készlet kisebb, mint az igény. Ezt tározással, vízátvezetéssel ki lehet egyenlíteni. Részben ez volt a célja a fél szelvénnyel Dabasig megépült Duna–Tisza-csatornának is, de a tiszalöki vízlépcsőtől a Keleti-főcsatornán és a kiskörei vízlépcsőtől a Nagykunsági-főcsatornán is vezetnek át vizet a Körös-völgybe. Attól azonban nem kell tartanunk, hogy nem lesz ivóvizünk, hiszen sokkal több víz érkezik az országba, mint amennyit felhasználunk. Átlagos esztendőkben a csapadékmennyiségből és a folyókkal beérkező vízmennyiségből együttesen 120 milliárd köbméter áll a rendelkezésünkre, de ennek csak 5 százalékát, azaz hatmilliárd köbmétert használunk fel, ennek is jelentős részét ipari hűtővízként.

A békésszentandrási vízlépcső a Hármas-Körösön

Mennyi vizet lehetne ebből tárolni?
– Magyarország földrajzi adottságai – a sík vidékek túlsúlya miatt – nem kedveznek a víztározásnak. Bár az 1970-es években az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság a hazai lehetőségekről készített egy tanulmányt, amely szerint 30-60 milliárd köbméter víz tartalékolására alkalmas tározótereket alakítottak volna ki 2050-ig, de ez irreális. Hazánk területéről az átlagos években lehulló 58 milliárd köbméternyi csapadékból 52 milliárd köbméter elpárolog, 6 milliárd köbméter (3 balatonnyi) víz pedig elfolyik, ezt lenne jó visszatartani. Nagyjából elegendő lenne néhány milliárd köbméter víz tározása, de erről konkrét felmérések nincsenek.

Akkor miért számoltak 30-60 mil­liárd köbméteres tározótérrel?
– A 30-60 milliárd köbméter tározó­kapacitás ugyan irreális lenne, de a víz érték, és meg lehet vele oldani, hogy a nem csúcsidőben keletkező villamos energiát tároljuk. A szén-, olaj- és atomerőműveket viszont nem lehet úgy szabályozni, mint a vízerőműveket. A Paksi Atomerőművet nem lehet leállítani egyik napról a másikra, ha nem kell annyi áram. A villamos energiát viszont szivattyús erőművekkel remekül lehet tárolni.
A fogyasztási holtidőben a felesleges árammal felszivattyúzzuk a vizet a magaslati tározókba, ezzel, mint valami akkumulátorba, eltároljuk az energiát, majd csúcsterheléskor – a tározókból leeresztett vízzel meghajtott turbinák segítségével – előállítjuk a szükséges többletet. Erre főleg azok a hegy- és dombvidéki tározók alkalmasak, ahol legalább 50 méter szintkülönbség van a felső és az alsó tározó között. A szivattyús erőművekben le- és felvándorol a víz, aszerint, hogy éppen szivattyúznak vagy áramot termelnek. Itthon azonban kevés olyan térség van, amely nincs valamilyen természetvédelmi oltalom alatt, vagy nincs beépítve. Előbbi miatt akadályozták meg például a szivattyús energiatározók építését a Zempléni-hegységben. Pedig évente 60-70 milliárd forintot fizetünk csak azért, mert – elegendő szivattyús tározó híján – a csúcsenergia jelentős részét külföldről vesszük.

Nem azért nem épülnek szivattyús erőművek, mert az ilyen sokmilliárdos beruházásnál olcsóbb egy-egy szélerőmű?
– Természetesen szélerőművel is lehet megújuló energiát termelni, ám a tározáshoz ez esetben is szükség van szivattyús erőműre, hiszen az így előállított energiamennyiséget gyakran éppen a tározókapacitások hiánya miatt nem tudják beilleszteni az országos villamosenergia-rendszerbe. A svájciak jelenleg ugyanezért építenek körülbelül 6000 megawatt teljesítményű szivattyús energiatározót, holott náluk már ma is több ezer megawattnyi teljesítményű kapacitás áll rendelkezésre.

A formálódó új vízgazdálkodá­si stratégiában a legnagyobb víz­tá­rozási lehetőséget mégis a talajban látják, ehhez gát sem kell. Egyetért ezzel?
– Valóban, a talajban történő víztározás lenne a legnagyobb lehetőség. Az 1970-es években kiszámolták, hogy Magyarországon másodpercenként 180 köbméter a kitermelhető, felszín alatti vízkészlet: a talajvíz, a rétegvíz, a karsztvíz, a parti szűrésű víz együtt. Ez az a dinamikus készlet, amely folyamatosan pótlódik, de a talajból nehéz kivenni a szükséges vízmennyiséget. Ezzel szemben a meder duzzasztásával nagy folyóinkon jelentős víztartalékra tehetnénk szert. Ily módon még száraz évben, amúgy csekély természetes vízhozam esetén is szabályozni lehet a vízszintet, legfeljebb lelassul az áramlás. Például a ráckevei–soroksári Duna-ágban, ahol nagyon lassan áramlik, 70 nap alatt cserélődik ki a víz, miközben a Fekete-erdőtől a Duna-deltáig 25 nap alatt. A duzzasztásnál emiatt a vízminőség romlása – amivel az egyes zöldszervezetek ijesztgetik a közvéleményt – sem következik be, mert ha nem szennyezik, nem romlik. A Balatonban 2,2 év a vízkicserélődés ideje, és kiváló a vízminőség. Pedig annak idején a bős–nagymarosi beruházás ellen a természetvédők fő érve az volt, hogy „bűzös állóvízzé” válik a Dunakiliti feletti tó, ahol 1,5-4 napos vízkicserélődési idővel számoltak.

Dunakiliti duzzasztó

Ez azt jelenti, hogy a síkvidéki ártéri és belvízi tározóknak nincs kockázatuk?
– A Tisza-völgyi és a Duna–Tisza közi felszíni belvízi tározóknál csak 50-60 centiméteres átlagos vízmélységgel számoltak, ami, ismerve a magyar éghajlati viszonyokat, kevés. Ha szárazabb időszakok jönnek, elpárolog a víz, és nincs utánpótlás, posvánnyá válnak, „Kalahári sivatag” is lehet belőlük.

Mi lenne akkor a racionális táro­zási mód?
– Meder- és hullámtéri tározás mindenképpen kellene, mert onnan a beszivárgás is folyamatos lenne a talajba. Az adonyi vízlépcső duzzasztásának hatására a Szentendrei- és a Csepel-sziget parti szűrésű kútjai több vizet adnának. A fajszi vízlépcső pedig megoldaná a Paksi Atomerőmű biztonságos hűtővízellátását is.

Ha a medertározás megoldás, szükség van-e egyáltalán tározóművekre?
– Van, mert a medertározás csak az adott sávot érinti. Új tározóművek építése mellett azonban a meglévők bővítésében is nagy tartalékok vannak. A kiskörei tározó, a Tisza-tó például 100 millió köbméteres. Eredetileg 400 milliósra tervezték, ehhez azonban meg kellett volna valósulnia a beruházás harmadik ütemének is. Ehhez meg kellene erősíteni és magasítani a gátakat, de a természetvé­dők tiltakoznának a bővítés ellen, mert már be­állt egy ökológiai állapot. Pedig lehetne még 2,5 métert duzzasztani rajta, ezzel a 120 négy­zetkilométeren meglenne a 400 millió köbméter víztöbblet. Legalább ott, ahol meg lehet egyezni a zöldszervezetekkel, hegy- és dombvidéki „törpe-” és „kis” tározókat kellene létrehozni. Ezek a néhány tízezer köbméterestől az egy-két millió köbméteres térfogatúig terjednének. Az elképzelés nem új, hiszen jelenleg is több száz kis tározó található az országban, amelyek általában horgász- és halastóként működnek, de emellett árvízcsökkentő szerepük is számottevő. Visszatartják és tarthatják azokat az árvizeket, amelyek nagy helyi elöntéseket okoznak. Ezek mellett az olyan síkvidéki halastavak is jelentős szerepet játszhatnak, mint a biharugrai vagy a hortobágyi.•

Mészáros Csaba Vásárhelyi Pál-díjas mérnök, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszékének nyugal­mazott címzetes egyetemi docense. 1969-ben végzett a BME Építőmérnöki Kar vízépítő-mérnöki szakán. 1971-ben került vissza a tanszékre tanársegédnek Dégen Imre mellé. A Duna Stratégia szakmai előkészítésében fontos szerepet játszó Ijjas István professor emeritus munkatársa. Fő szakterülete a vízgazdálkodás, a vízkész­let-gazdálkodás és az öntözés. A Reális Zöldek civil szervezet alapító tagja.
 
Innotéka