Elkötelezett híve a zöldenergiának, számos olyan projekten dolgozik, amelyekről rendszeresen beszámol a hazai sajtó. Sokat utazik, konferenciákon vesz részt, illetve szervez, és ezeken igyekszik meggyőzni a hallgatóit arról, hogy a progresszív klímavédelem hozhat csak valódi és fenntartható eredményt. Egy ideje a fejébe vette, kizöldíti a Szahara közel egyharmadát.

A migráció erősödése ébresztheti rá Európa lakosságát a klímaváltozás, az élelmiszerhiány és az egészségügyi problémák összefüggéseire?

‒ A politikusok úgy tartották jónak, hogy ezeket külön kezeljék, a migrációt valójában elhanyagolható problémának tekintették, ami mindig is volt és mindig is lesz, de hogy ilyen méreteket öltsön, azzal nem számolt senki sem. A fenntarthatóságról pedig nagy nemzetközi konferenciákat lehet tartani, és közben a megújuló energiára rásütni, hogy tulajdonképpen csak drága játékszer, amibe sok pénzt kell pumpálni. Viszont a fenntarthatósággal kapcsolatban legalább azt érdemes lenne belátni, hogy hiába tartunk hatalmas konferenciákat, amíg nincsenek konkrét, a tudományra és a legújabb technológiákra alapozott világméretű projektjeink, addig nem fogunk tudni eredményeket elérni, különösen akkor nem, ha kizárólag korlátozásokkal képzeljük el azt. Már a megközelítés sem fenntartható, ha a világ döntéshozói minden változást az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésétől várnak, mert az a termelés korlátozásával és a munkalehetőségek beszűkülésével jár, a migráció pedig katasztrofális méreteket ölthet, mindez összességében az egész világgazdaságra ró majd egyre elviselhetetlenebb terheket.

Van olyan biomasszát feldolgozó vagy más zöldtechnológia, amely felvenné a versenyt az olcsó olajjal?

‒ A zöldenergia és ezen belül a biomassza-alapú megoldások egy teljesen új korszakot nyitnak az elkövetkező években. Németország már most ontja az olcsó széláramot, és tartós szerződéseket is hajlandó kötni a vevőivel. Még a politikusokat és a piaci szereplőket is meglepte a szélenergia nyolcforintos kilowattonkénti ára, mert ez azt jelenti, hogy a zöldáram olcsóbb lett, mint az atomenergia. Összehasonlításképpen a Paksi Atomerőmű 12 forint körüli áron termel, az új blokkok tervezésénél pedig húsz forint fölötti árral számolunk. Új helyzet van, a szélenergia gazdasági szempontból versenytárs lett. Itt az ideje észrevenni, hogy energiaforradalom zajlik a világban, amiről nem kellene lemaradnunk. A magyar átviteli rendszer része az európai egyesített energiarendszernek, és az áram mindig a felvevő piac irányába megy a vezetékeken, azaz importálni és exportálni tudunk.

Napjainkban Európán belül árambőség van, de ezt az árambőséget egészen új összefüggések jellemzik: a széláram nagy részét most már tengeren állítják elő az úgynevezett offshore szélfarmokon, óriási szélkerekekkel a nap 24 órájában, base-load (alapterhelés, az a teljesítmény, amelyre állandóan szükség van – a szerk.) jellegű áramtermelést valósítanak meg, ami korábban az atomenergia jellemzője volt. Ez a nagyságrend és a 24 órás üzem tartósan olyan olcsóvá teszi a széláramot, hogy már nem kell támogatni. Németország most építi a második tenger alatti áramfolyosót Norvégia felé, így a túltermelési időszakokban a német szélenergiát Norvégiába lehet szállítani, és a norvég víztározókban raktározni a későbbi felhasználásig. Vízi erőművekhez való hozzáférés nélkül nehéz lenne kihasználni a szélenergia-termelés növekedését a német villamosenergia-ellátó rendszerben. A kábeles kapcsolat Norvégiának is fontos, mert így több szélenergiához jut. Németország a zöldenergia támogatási rendszerét felülvizsgálja, és mostantól új összefüggésekben lehet gondolkodni például az áramtárolásról is.

NordLink – Az északnyugat-európai energiapiac fejlesztése megújuló energia integrációjával

2015-ben született meg a döntés a NordLink projekt megvalósításáról, tesztelését 2019 végére, üzembe helyezését 2020-ra tervezik. Célja a német szélenergia Norvégiába és a norvég vízenergia Németországba szállítása, ezzel segítve a megújuló energiaforrásokból származó villamosenergia-termelés ingadozásának kiegyenlítését, valamint bővíté­sét a két országban. Az összesen 623 kilométer hosszú nagy­feszültségű egyenáramú (HVDC) kábel 516 kilométeres szakasza van a tenger alatt, kapacitása 1400 megawatt, tervezett költsége 1,5-2 milliárd euró. A norvég Tonstad és a német Wilster Schleswig-Holstein között építik ki, és egy átalakító állomáson keresztül csatlakozik mindkét ország nagyfeszültségű hálózatához. (2008 óta már működik egy hasonló, de feleekkora kapacitású kábel Norvégia és Hollandia között.)

A NordLinken exportálhatja Németország felesleges szélenergiáját Norvégiába, ahol a víztározók természetes energia­raktározókként működnek majd, és importálhatja a norvég vízenergiát, amikor a megnövekedett kereslet miatt szüksége van rá. A norvég és a német energiapiac összekapcsolása lehetővé teszi Németország számára, hogy fokozatosan egyre több megújuló energiát használjon, ki­egyenlítheti a szél- és napenergia-termelésének ingadozását a norvég vízenergiával, ennek köszönhetően válik olcsóbbá a megújuló áram előállítása, mint akár a szén, a gáz vagy a nukleáris energiáé. Ez derül ki a Norvég Vízügyi és Energia Igazgatóság (NVE) jelentéséből, amelynek az elemzései azt mutatják, hogy az elkövetkezendő években a tengeri és szárazföldi szélenergiánál, valamint napenergiánál várható a legnagyobb költségmegtakarítás a technológiák fejlődése miatt.
A NordLink egyike az európai energetikai szektor nagy­beruházásainak, amely hozzájárul a hatékonyabb és környezetbarát energetikai rendszer továbbfejlesztéséhez, és egy újabb lépést jelent az európai energiapiaci integráció felé.

Magyarország hogyan kapcsolódhat az energetikában zajló nemzetközi folyamatokhoz?

‒ Ezzel foglalkoztunk idén februárban, a XXIII. Nemzetközi Energia és Innovációs Fórumon, Visegrádon. Mert amire nem számítottunk, mégis bekövetkezett, a zöldenergia versenyképes alternatívája lett az atomenergiának. Hasonló eredmények várhatók a biomassza jellegű zöldenergia-termelésben is, ha majd megvalósulnak az olyan látványos újdonságok, mint a CO₂-öntözés, amin néhány éve már dolgozunk. A szén-dioxidot műtrágyaként használjuk fel azokhoz a különleges hibrid növényekhez, amelyekkel a biomasszatömeget jelentősen meg tudjuk növelni, hogy aztán átalakítsuk bioetanollá, biogázzá vagy egyéb olyan szénféleséggé, amivel például a földminőséget, az elsivatagosodást lehet kezelni. A termőföld eltűnéséről kevesebb szó esik, mint az éghajlatváltozásról, pedig egyre súlyosabb probléma, melynek okai a klímaváltozás, az általános felmelegedés, valamint az emberi túlfogyasztás miatti erdőirtások mellett az úgynevezett túllegeltetés, amikor a termőföldnek már azt a minimális reprodukcióját sem engedjük meg, ami korábban a fűféléknek a megjelenésével adott volt. Marokkóból nemrég tértem vissza, és ott is azt láttam, hogy az egyébként már teljesen kopárnak tűnő területeken kecske- és juhnyájak legelik le a még elenyésző mértékben megmaradt zöldet is a köves földből.

Ezeket a folyamatokat látva, azt gondolom, hogy az elkövetkező húsz év nagyon komoly változásokat fog hozni. Olyan helyzetben vagyunk, amikor felelős gondolkodásra lenne szükség a világpolitika vezetőinek a részéről. Egyelőre ott tartunk, hogy mindenki elismeri a problémákat, s valamennyit áldoznak is a megoldásukra, de nincs egy nagy ívű vízió, és a működő programokra sem olyan nagyságrendben költenek, mint mondjuk a fegyverekre, gondoljunk csak az Egyesült Államok közel ezermilliárd dolláros hadi költségvetésére.

A párizsi klímacsúcs 16 ezer résztvevőjével a világ egyik legnagyobb konferenciája volt tavaly decemberben, ahol szinte az összes meghatározó politikus megjelent. Azt tudjuk, hogy továbbra is az üvegházhatású gázok kibocsátásának a csökkentése az elsődleges cél, de kapott valamennyi figyelmet a progresszív klímavédelem is?

‒ Nem. Sajnos. A COP21 igazi eredménye az volt, hogy a világ százötven nemzetének a vezetőit sikerült egy asztalhoz ültetni. Legalább ott voltak és tettek bizonyos felajánlásokat, sőt az évek során különböző programok is születtek, de továbbra is hiányzik a kohézió, a valódi együttműködés az országok között, és nem dolgoztak ki nemzetközi megaprojekteket az olyan óriási problémákra sem, mint például a Szahara terjeszkedése, a Csád-tó kiszáradása, vagy olyat, ami az Amazonas vagy a vietnami Mekong-delta pusztulását lassítaná.

Átfogó, nagy nemzetközi programokat sürget. Mire gondol?

‒ A klímaváltozás elleni küzdelem egyik hatásos eszköze a geo­engineering. Az a geotudomány, amely képes nagyszabású beavatkozásokra a Föld természeti rendszereibe az éghajlatváltozáshoz alkalmazkodás vagy éppen annak ellensúlyozása érdekében. Lehetne, mondjuk a szibériai folyók folyásirányát megfordítani, vagy a Kongó, Afrika második leghosszabb folyójának a vizét a Csád-tóhoz elvezetni. Itt van példaként a mi projektünk, amely a Szahara zöldítését tűzte ki célul. Ék alakban elindulva az Atlanti-óceántól a Csád-tó irányába 5 × 5 kilométeres zöld négyzeteket, quadratokat telepítenénk, és úgy gondoljuk, hogy az őserdőt modellezve képesek lehetünk lépésről lépésre becsalogatni a sivatagba azt a „fölösleges” tengeri csapadékot, ami jelenleg Angliában árvizeket, Norvégiában, Svédországban pedig hatalmas havazásokat okoz. Ennek a párás levegőnek egy részét a természet erejét használva húznánk be a Szaharába, így végezve el azt a zöldítést, amire nagy szükségünk van a progresszivitás és a fenntarthatóság érdekében. Ez például egy valós megoldás lehetne a problémánkra, és úgy gondolom, hogy nem érdemes olyan kisebb léptékű tervekkel foglalkozni, amelyek talán látványosak, de nincsenek arányban a Föld éves szén-dioxid-kibocsátásával. Konferenciákon el szoktam mondani, micsoda képtelenség az, amikor mi magyarázzuk el a nálunk fejletlenebb országoknak, hogy ne bocsássanak ki több szén-dioxidot, mert azzal növelik az üvegházhatást. Két probléma van ezzel, egyrészt a kibocsátás egyelőre nem náluk számottevő, hanem nálunk, másrészt minden növekedés szén-dioxid-kibocsátással jár együtt.

2015 májusában, Budapesten tartották az I. Szahara Tudósok Csúcstalálkozóját. Miről volt szó?

‒ Ez volt az első olyan kezdeményezés, amely a különböző tudományterületeket a tudósokon keresztül próbálja meg összefogni. Az I. Szahara fórumunkon olyan nagyszerű tudósok is részt vettek, mint Nguyen Huu Ninh Nobel-békedíjas professzor, a rendezvény társelnöke és Kroó Norbert akadémikus, akik tudásukkal sokat hozzátettek a progresszív klímaszabályozás gondolatához. Jelenleg három nagyon izgalmas területtel foglalkozunk párhuzamosan.

Az egyik a paulownia hibridek fejlesztése, amivel olyan jól haladunk, hogy Afrika több országában is elkezdődött már ennek a gyorsan növő smaragdfának a helyi ökoszisztémába illesztése. Ez egy különleges fa, amely a hagyományos növények szén-dioxid-felvételének az öt-tízszeresét képes elérni. Így nagy tömegben cellulózzá és oxigénné alakítjuk a szén-dioxidot, miközben takarmányt, élelmiszert és épületfát is termelünk. Ez az a progresszió, amiről mindig beszélek. Az én javaslatom az, hogy ne ellenségként tekintsünk a szén-dioxidra, hanem dolgozzuk fel a növényi kultúrákban, amit ‒ a levegőben el­illanó gázról lévén szó ‒ csak úgy tudunk felhasználni a projektünkben, hogy közvetlenül és programozottan a növények gyökeréhez juttatjuk, ez az a bizonyos CO₂-öntözés.

Egy 2200 kilométer hosszú, 5 × 5 kilométeres zöld négyzetekből álló ék alakú folyosót tervez az Atlanti-óceántól a Csád-tóig. Önfenntartó rendszert képzel el, és ebben a projektben felhasználná az eddigi fejlesztéseit, a smaragdfát, az algatermesztést, a CO₂-öntözést? Hogyan fog működni a Zöld Szahara program?

‒ Először, naivan, tisztán mérnöki megoldásokra gondoltam, amivel legyőzhetem a természet romboló erejét, de ma már éppen ellenkezőleg, a természet erejét felhasználva képzelem el a projekt megvalósítását. Aki járt már trópusi esőerdőben, tudja, hogy ott mindennap többször esik az eső, mert a nedves zöld felület helyi légnyomáscsökkenést hoz létre, ahova a pára „belátogat”. A tervek szerint tehát egymástól megfelelő távolságra 5 × 5 kilométeres négyzeteket alakítanánk ki a fák ültetéséhez. Azért választottuk ezt a méretet, mert a számításaink azt bizonyították, hogy legalább ekkora területre van szükség ahhoz, hogy a rendszer önfenntartó legyen. A zöld négyzetek kialakításába feltétlenül fontosnak tartjuk a helyi lakosság bevonását, de szükség lesz magasan képzett szakemberekre, továbbá irányítókra is, mindez jelentős munkaerőt fog a helyszínre vonzani. Így a projekt nem csak a helybeli lakosságnak teremt munkalehetőséget, vonzó lehet olyanok számára is, akik szeretnének új életet kezdeni, vagy részt venni egy nagyszerű kihívásban.

A Föld egyik legkegyetlenebb éghajlatú területén nem lesz könnyű dolguk…

‒ Ahogy nőnek az óriás levelű fák, olyan mikroklímát hoznak létre, amelynek a hatására a zöld négyzetekben légnyomáscsökkenés keletkezik, és ebbe a vákuumfolyosóba húzzuk be a nedves óceáni levegőt. A program sikerét két technikai újítás is segíti majd: a levegő páratartalmát a tengeren szélkerekekkel, a légáramlást a folyosóban Wortex típusú tornádótornyokkal fogjuk fokozni. A feláramló meleg levegő beindítja a turbinákat, s miközben éjjel-nappal termeli a megújuló energiát, a torony falára kicsapódó kondenzvíz felhasználható lesz az öntözéshez. Az így termelt energia egy részét a helyi lakosság szükségleteinek kielégítésére fordítanánk, a növénytermesztéssel pedig javítani lehetne a környék élelmiszer-ellátottságán. Ha az emberek értelmes munkát végezhetnek, aminek látják az eredményét és a családjukat biztonságban tudják, nem kerekednek fel és hagyják el a szülőföldjüket. Az Európára nehezedő migrációs nyomást is enyhíthetnénk. Győztes helyzetet teremthetnénk mindenki számára.

Mi lenne az első lépés?

‒ Először csak egy zöld négyzet kialakításával kezdenénk, amit az első három évben öntözni kell majd, de ehhez nem a sivatag fosszilis vízkészletét kívánjuk felhasználni, hanem tengervízcsatornát építünk, ami az áru- és termékszállítás útja is lesz egyben. A smaragdfa jó sótűrő, ezért hígított tengervizet használnánk az öntözéséhez, a már említett csepegtetéses módszerrel. A kialakult mikroklíma lehűti a levegőt a négyzetekben, így a fasorok közé haszonnövényeket, zöldségeket ültethetünk, mivel a fa függőleges karógyökere nem veszi el a szomszédos növényektől a tápanyagot. Úgy gondoljuk, hogy néhány év alatt a parti sávban állandó esőt érhetünk el.

Gigantikus terv, gigantikus költségekkel. Milyen támogatást vár? Hogyan képzeli el a finanszírozást?

‒ Afrikában a fejlesztéseket az érintett országok saját erőforrásainak felhasználásával, a döntéshozókkal együttműködve és a lakosság részvételével valósítanánk meg. Olyan segítséget nyújtva, ami hosszú távon fenntartható változáshoz vezet. Partnerünk, az Université d’Abomey-Calavi (UAC) tagja a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) kormányközi együttműködésnek. Ezen a kormányközi szinten tudnánk részt venni a kutatás-fejlesztésben vagy egyéb ipari programokban. A finanszírozásnak van egy másik, talán szokatlannak tűnő módszere: kezdő projektekhez online platformon lehet pénzt gyűjteni, és ha megnyerte a tetszésüket, a világ minden részéréről küldhetnek pénzt az ismeretlen adományozók, ez a Crowdfunding.

Ha teljes hosszában megvalósul, várhatóan mennyi szén-dioxidot lesz képes évente megkötni a zöldfolyosó, és milyen lesz az afrikai ökoszisztémára gyakorolt hatása?

‒ Elképzeléseink szerint a Szahara nagyjából egyharmada lenne így zöldíthető, s ezzel az évente globálisan keletkező negyvenmilliárd tonnás szén-dioxid-mennyiségnek legalább az egynegyedét lehetne a növényekben megkötni. Egyébként ugyanúgy, mint az energetikában, ebben a projektben is egy optimumot kell megtalálnunk. El kell dönteni, hogy fel akarjuk-e venni a harcot a klímaváltozással.

Mikor és hol fog megvalósulni a mintaprojekt? Minek kell teljesülnie ahhoz, hogy elkezdhessék?

‒ Marokkóban. A tervek szerint egy ezerhektáros területen nyílna lehetőségünk bizonyítani, hogy életképes ez a modell. Az ott szerzett tapasztalatok nagyon fontosak lesznek a későbbiekben. Több országban tárgyaltam már, és van is érdeklődés a projekt iránt, de tudni kell, hogy ez egy más világ, s mivel mi megyünk hozzájuk, nekünk kell alkalmazkodnunk. Mert, ahogy nekem mondták egyszer, az afrikaiaknak idejük van, az európaiaknak meg órájuk. Nézze meg, én már nem viselek órát.

Magyarországról nehezebb bekerülni a nagy tudományos programokba?

‒ Ez egy érdekes ellentmondás, mert amíg az országnak nehéz bekerülnie közvetlenül a nagy projektekbe, addig a magyar kutatóknak nagyon könnyű, mert képzettek, és birtokában vannak annak a tudásnak, amire külföldön szükség van. Tiltakozom az ellen, hogy Magyarország szegény ország lenne, sőt állítom, hogy rendkívüli mértékben gazdag, mert csak egy nagyon gazdag ország engedheti meg magának, hogy hagyja elmenni a legkiválóbb kutatóit. Elég, ha a bűvös kockára gondolunk, amit a feltaláló Rubik Ernőnek külföldre kellett vinnie, így a világsiker és a nyereség is Szingapúrba került. Úgy gondolom, bőven van mit tenni ezen a területen, például a tudósokat hazacsábító programokkal, de ez csak a jéghegy csúcsa, meggyőződésem, hogy Magyarország sokkal többre lenne képes.

A politikusok és a tudósok között is több párbeszédre lenne szükség, amire most csak rendkívül ritkán kerül sor a konferenciákon. Párizsban, a COP21-en sem volt ez másként, a megnyitón ott voltak az államelnökök, de nem maradtak sokáig, pedig jó lett volna mélyebben megismerni az álláspontjukat, a tudósok pedig elmondhatták volna nekik, hogy milyen irányba halad a tudomány.•