2011. augusztus 5.

Szerzők:
Dr. Svingor Ádám
Lengyel Zsolt

Találmányok és szabadalmak a tudomány határterületein

Még mielőtt elkezdődne a tanítás, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) lágymányosi campusa két rangos európai konferenciának is otthont ad: a negyedszer megrendezésre kerülő Kémia az élettudományokért elnevezésű európai konferenciának és a 8. Európai Biofizikai Kongresszusnak. Ráadásul a rendezvényeket szép számmal kísérik rokon témájú, szűkebb szakmai közönséget célzó szatellit­konferenciák is.


Mindkét konferencia témája hagyományos értelemben határterület, bár talán ma már önálló tudományágnak is tekinthetők, és mint a szatellit­konferenciák nagy száma is bizonyítja, számos elkülönülő tudományterületet foglalnak magukban.
Cikkünkben a tudomány ilyen határterületein született találmányok szabadalmazhatóságával foglalkozunk.

A természettudományos kutatás bevallott célja, hogy gyakorlatban hasznosítható megoldások létrejöttét segítse elő. Ha a kutatói munka során megszületik egy olyan felismerés, amelyről látszik: gyakorlatban hasznosítható műszaki megoldáshoz vezethet (iparjogvédelmi szakzsargonnal: hozzájárul a technika fejlődéséhez), azonnal több izgalmas kérdés merül fel.
Tegyük az eredményeinket azonnal közkinccsé? Természetesen ez a kutatói szabadsághoz szokott és önös üzleti érdekektől ösztönösen irtózó elme számára szimpatikus gondolat. Előnye és hátránya ugyanabból fakad: az eredmény termékenyítőleg hathat másokra (is), akik a felismert új megoldást termékké fejleszthetik. A haszon így az övék lesz; kérdés persze, kinek fáj ez.
Megfontolandó az is, hogy valóban segíti-e egy ilyen közzé­tétel a találmány (nevezzük immár nevén) hasznosulását. Egészen bizonyos, hogy a legtöbb modern gyógyszer soha nem született volna meg, ha a molekula felismert biológiai hatását idejekorán, a megfelelő jogi oltalom biztosítása nélkül világgá kürtölik. Hiszen melyik gyógyszergyár kockáztatta volna a gyógyszerfejlesztéshez szükséges hatalmas összeget annak reménye nélkül, hogy egy ideig monopoljogot élvezhet és így magas árakat alkalmazva a befektetése megtérülését remélheti. Érthető, hogy aki vet, aratni is akar, és megpróbálja – jogi eszközökkel – megakadályozni, hogy más szüretelje le munkájának és befektetésének termését.
Egyebek mellett az egyik ilyen jogi eszköz a szabadalom, amelyet alapvetően és általában új, nem nyilvánvaló és iparilag alkalmazható műszaki megoldásokra adnak, de jó pár egyéb feltételt is teljesíteni kell. A találmány alapját képező tudományos felismerés korai közzététele sok szabadalom újdonságát tette lehetetlenné vagy éppen tönkre. Előfordul, hogy ez utólag vezetett a szabadalom megvonásához, amikor kiderült, hogy például egy konferencián, poszteren vagy doktori dolgozatban túl korán árultak el fontos információt a találmányról.
A szabadalom tehát segítheti a találmány hasznosítását, de nem több mint egy segédeszköz az ahhoz vezető hosszú és gyakran rögös – és korántsem mindig sikeres – úton.
Pedig sokszor maga a szabadalmaztatás sem egyszerű feladat.

A szabadalmi joggyakorlat, művelői minden igyekezete ellenére, csak lassan követi a kutatás-fejlesztés ütemét. Ez némileg szükségszerű is. Miközben elvileg „minden találmány egyenlő”, vagyis azonos elvek alapján kell megmérni, hogy szabadalmazható-e, minden új műszaki-tudományos területre újra ki kell alakulnia, hogyan és mi módon érvényesüljenek ezek az alapelvek. A szabadalmi rendszert több mint százötven éve, elsősorban gépészeti-villamosmérnöki tárgyú találmányokra „találták ki”. Akkoriban Edison több híres találmánya, mint a fonográf (1877) vagy az elektromos világítást gyakorlatban is lehetővé tevő rendszer elemei, amelyek felhasználásával Edison 1880-ban lámpagyárat alapított, határterületnek számítottak. Ezután a kémia látványos fejlődése következett be, így ez a műszaki terület is kikövetelte magának a helyet a szabadalmi rendszerben. Majd a biológia ideje jött el. Egy mérföldkövet jelentő döntésben, A. M. Chakrabarty olajfaló Pseudomonas baktériumainak szabadalmazhatósága kapcsán az USA Legfelsőbb Bírósága kimondta, hogy a módosított mikroorganizmusra vonatkozó oltalmi igény „a természetben elő nem forduló gyártmányra vagy anyagösszetételre vonatkozik – ez az emberi találékonyság terméke”, tehát szabadalmaztatásának nincs elvi akadálya.
(Érdekes, hogy Chakrabarty éppen an­nak a Generel Electricnek [GE] dolgozott, amelynek egyik elődjét, az Edison General Electric céget maga Edison alapította.)
Ezzel megnyílt az út a biológiai, biokémiai tárgyú találmányok szabadalmazhatósága előtt, ami napjainkig jócskán okozott fej­fájást a joggyakorlat alakítóinak. Dr. Pethő Árpádnak az Innotéka júniusi számában megjelent, A biotechnológiai találmányok jogi védelmének stratégiája és erkölcstana című írása e problémák egy részére világít rá. Az útkeresés napjainkra Európában a Biotechnológiai Irányelvek megalkotásához vezetett, így – bár mindig érhetnek és érnek is minket meglepetések – lassan-lassan a biotechnológia jelentős területei a szabadalmi jog szempontjából kiforrottnak tekinthetők.

A biofizikában, miként dr. Závodszky Péter az Innotéka júliusi számában megfogalmazta a Budapestet választották az európai biofizikusok című cikkben: „…biológiai kérdésekre lehet a fizika eszközeivel is választ adni, de lehet maga a kérdés fizikai természetű, a biológiai objektumokkal kapcsolatban”. Ez a kettősség figyelhető meg akkor is, amikor a tudományos megismerésen túl, ugyanezen területen született találmányunkra próbálunk szabadalmat szerezni. A kettősséget az új műszaki területek szabadalmi joggyakorlatának kiforratlansága mellett tovább fokozza, hogy a szabadalmaztatási eljárás során is sokszor nehéz eldönteni, mely területről kell kiindulni.
Ha van egy műszaki eszközünk, legyen az optikai szűrő, interferométer vagy fényérzékeny kapcsoló, amelyben fényérzékeny fehérjét alkalmazunk, vajon miben rejlik a találmány? Ha a szabadalmi elbíráló mérnök optikai szűrőkhöz, interferométerekhez és kapcsolókhoz szokott szeme semmi meglepő tulajdonságot nem lát az új megoldásban; míg a problémához a fehérje tulajdonságai és új célú felhasználása irányából közelítő biofizikus váratlan felismerésként értékeli az új alkalmazási lehetőséget. Hiszen abból, hogy mindeddig mások csak hagyományos kémiai anyagokkal próbálkoztak, esetleg nem vezethető le egy fényérzékeny fehérje új célra alkalmas mivolta.
Ha a felismerés a biológia területét érinti, mint például az, hogy az extrém hidrosztatikus nyomás olyan stresszreakciókat vált ki élő anyagokban, például sejtekben, embriókban, szövetekben, amelyek ezáltal életképesebbé válnak későbbi káros behatásokkal szemben, akkor azzal a problémával szembesülünk, hogy a találmány lényege egy biológiai folyamat.
A szabadalmaztatás gyakorlata azonban viszonylag egyértelműen és szűk körre korlátozza az oltalmazható műszaki megoldásokat: eljárás, termék, annak alkalmazása. Tehát a szabadalmi igény megfogalmazásakor azt kell értékelnünk, hogy a szokásos találmányi kategóriákkal hogyan lehet a legjobban elmondani azt, amit feltaláltunk. Ezek mellett természetesen azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a szabadalmaztatás célja a piaci monopólium megteremtése, találmányunk hasznosítása.

A bejelentő azért költ el tetemes összegeket a szabadalmaztatásra, mert azt reméli, hogy ez egy jó befektetés, és segít a piacra hozott terméke eladásában, valamint a konkurencia visszaszorításában. Példánkban nyilvánvaló, hogy magát a biológiai folyamatot nehéz értékesíteni, és nem valószínű, hogy túl sok vevő fog tolongani a megvásárlásáért. Viszont egy olyan eszköz, amellyel egy biológiai mintát a találmány szerint kezelünk, könnyen gyártható, reklámozható, és feltehetőleg komoly érdeklődésre tarthat számot olyan kutatók és szolgáltató cégek részéről, akik, illetve amelyek érdekeltek a mintáik, áruik stabilitásának növelésében. Egy ilyen termék azonban valószínűleg nem lesz szabadalmaztatható, hiszen olyan eszközök, amelyekkel nagy nyomást lehet létrehozni, hosszú idő óta léteznek, és lehetséges, hogy egy megfelelően adaptált nyomáskamrában meg lehet valósítani a találmányt, sőt az is valószínű, hogy ez a módosítás nem lesz annyira váratlan, meglepő, hogy az önmagában elegendő legyen a szabadalmazhatósághoz.
Az adott szakterületek szabadalmi története jelentős hatással van tehát a találmány szabadalmaztatási stratégiájának kidolgozására.
Amikor a bejelentést készítjük, végig kell gondolnunk: hogyan tudjuk úgy megfogalmazni az oltalmazandó találmányt, hogy a szabadalmi joggyakorlat számára emészthető legyen, ugyanakkor azt fedje, védje, ami a piac számára értékes. Ennek során meg kell próbálnunk minél világosabban meglátni, hogy az eddigi ismeretek és a találmányunk között hol van az az „ugrás”, ami nem triviális: a feltalálói lépés.

Fehérjék tiszta formában történő előállítását általában ma már rutinműveletnek tekintik; bonyolult fehérjekomplexek vagy érzékeny fragmensek esetében azonban nem biztos, hogy ez így van. Egy, az eddigieknél hatékonyabb vagy nagyobb tisztaságot eredményező eljárás szabadalmazható lehet. Ha azonban nem ismerjük eléggé a fehérje funkcióját, és így a leírásban sem tudjuk azt olyan módon ismertetni, hogy annak gyakorlati (ipari) alkalmazhatóságát vagy hasznosságát igazolni tudjuk, könnyen kaphatunk ezzel kapcsolatos kifogást. Az az érv, hogy a fehérje a tisztítás, esetleg kristályosítás által további vizsgálatokra alkalmassá válik, kevés lehet.
Ugyanakkor, ha a fehérje további vizsgálata a biológiai szerepének tisztázásához vezet, fény derülhet sajátos gyakorlati alkalmazhatóságára is. Ekkor sokkal jobb esélyeink vannak. Az ilyen alkalmazás lehet diagnosztikai vagy reménybeli gyógyászati alkalmazás is. Utóbbi esetében fontos kérdés, hogy mikor tekinthető a gyógyászati alkalmazás többnek halvány reménynél: mikor tekinthető legalább a koncepciónk bizonyítottnak. Új és meglepő hatás esetén akár sejttenyészeteken végzett kísérletek is elfogadhatóvá tehetik a felismerést, máskor állatkísérletek is szükségesek lehetnek.

A biológiai molekulák szerkezete és funkciója összefüggéseinek vizsgálata gyakran vezet ígéretes gyakorlati alkalmazással kecsegtető új eredményekhez, például kulcsfontosságú epitópok megtalálásához, mesterséges ligandumok, inhibitorok tervezését segítő információkhoz. Mindig fontos kérdés ilyenkor, hogy a tudományos ismeretből ki­indulva mennyire járunk közel a megvalósításhoz; a gyakorlati alkalmazás szempontjából, lényegét tekintve, megoldottuk-e a problémát, vagy csak utat mutattunk a megoldás irányába, de még mindig kétséges, el lehet-e oda jutni.
Ha tovább nem jutottunk, szabadalmaztathatjuk a szkrínelő eljárást, amivel egy fehérjéhez, például egy receptorhoz kötődő ligandumokat azonosítunk. Sajnos az ilyen szabadalmak értéke kisebb, mint a magára a hatóanyagra vonatkozóké. Ennek főként az az oka, hogy a szabadalmi jog territoriális jellegű, azaz minden országban külön meg kell szerezni az oltalmat, aminek költségei igen jelentősek. Tehát minden esetben, még a leggazdagabb gyógyszergyárak esetében is lesznek olyan országok, amelyekben nem érvényesítik a szabadalmat. Ha a mi szkrínelő eljárásunkat valaki hasznosítja, és talál egy értékes hatóanyag-molekulát, a mi monopoljogunk alapján nehéz lesz másokat – akik inkább megkerülni szeretnék azt, mint engedélyt kérni tőlünk – erőnek erejével eltiltani a hasznosítástól. Ugyanis igen bajos azt bizonyítani, hogy egy adott molekulát hogyan azonosítottak, és ha sikerül is bebizonyítani, hogy a mi módszerünk segítségével történt ez az azonosítás, akkor is mondhatja azt a molekulát azonosító fél, hogy egy olyan országban végezte a kutatást, amelyben nekünk nem volt szabadalmunk.

Az értékes, széles körű oltalmat csak akkor kapjuk meg, ha a találmányt „megvalósítható módon” ismertettük. Ebből a szempontból is fontos kérdés, hogy milyen közel járunk a gyakorlati alkalmazáshoz. Alapkutatáshoz közeli felismerések vagy alapelvek alapján, konkrét gyakorlati példák nélkül nehéz lehet szabadalmat szerezni, de nem feltétlenül lehetetlen. Hogy említsünk egy példát: a baktériumok flagellin alegységeiből felépíthető filamentáris receptorstruktúrák lehetőségének felismerése vitathatatlanul újszerű volt. Az engedélyező hatóság azonban különösen, ha széles körben kívánunk oltalmat szerezni, elvárja, hogy az elvet akár több, különböző példán is igazoljuk. Ilyenkor, ha pusztán úgy érvelünk, hogy az elvből világosan következik a gyakorlati megvalósítás, könnyen a trivialitás vádjával illethetnek: a találmány nyilvánvaló. Azt kell tehát igazolnunk, hogy maga a gondolat meglepő, ami sokkal nehezebb lehet, de sikerülhet, ha meg tudjuk győzni a szabadalmi elbírálót, hogy bár az ötlet szinte ott volt mindenki orra előtt, mégsem ismerte fel a lehetőséget senki.

Amint a fentiekből is kitűnik, az interdiszciplináris tudományágak felismeréseinek szabadalmi oltalmazása komoly intellektuális kihívást jelent. A szabadalmi ügyvivői szakma megpróbál felnőni a feladathoz, és kivenni a részét e területek joggyakorlatának kialakításában a szabadalmi joggyakorlat évszázados hagyományához illeszkedve. Azonban a szabadalmi hivatalokban megfigyelhető trendek nem kedveznek az interdiszciplináris találmányoknak: a vizsgálók számának folyamatos növelésével az egyes vizsgálók a szakterületek egyre szűkebb szeleteivel foglalkoznak, és egyáltalán nem jellemző a határterületeken való átjárás és több rokon terület ismerete.
Reméljük, hogy a tudományos megismerés határainak feszegetése a szabadalmi gyakorlatban is egyre gyorsabban tükröződik, és korunk Edisonjainak lesz lehetőségük találmányaik megfelelő oltalmának elnyerésére.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka