2018. július–augusztus: jegyzet, portré, anyagtudomány, tudomány, zöldkörnyezet, Nemzeti Agykutatási Program, agykutatás, robotika, nanotechnológia, innováció, ipari automatizálás, közlekedés, lézer, ipar 4.0, neutronkutatás, energiagazdálkodás, megújuló energia, építés, vízgazdálkodás, it
2018. augusztus 1.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Rektorság után világbanki karrier

Ha a mezőgazdasági termelést maximális felelősséggel, odafigyeléssel és alapossággal végeznék világszerte, akkor legalább 20 milliárd ember lakhatna jól – nyilatkozta magazinunknak Csáki Csaba akadémikus, agrárközgazdász, akit előző megszólalónk, Fehér István ajánlott figyelmünkbe. A szakember a közgazdasági egyetem megreformálása után több mint egy évtizedig a Világbanknál dolgozott.


Meglepődött a felkérésen? Azért kérdezem, mert meglehetősen régen szerepelt a sajtóban, mintha egy kicsit meg­feledkeztek volna Önről.

– Jellemző, hogy aki a politikában, a bulvárban elöl van, az van jelen a sajtóban is. Én hosszú évek óta nem politizálok, nem vagyok egyetlen pártnak sem a tagja, politikai akciókban pedig nem veszek részt. Az egyetemen és az MTA-n teszem a dolgom. De nem is baj, hogy elfeledkeztek rólam. Szakterületemről, a magyar mezőgazdaságról nem szívesen nyilatkozom, mert ha az ember sok jót nem tud mondani, akkor inkább ne mondjon semmit.

Az egyik alföldi mezővárosban, Túrkevén született. Beköltözők vagy tősgyökeres kunok az ősei?

– Az utóbbiak. Háromszáz évre tudom visszavezetni az őseimet. Hallott a redemptióról, vagyis a megváltásról? Ezzel a szóval jelölik a magyar történelemben a Nagykun terület önmegváltását, amelynek során a kunok 1745-ben pénzért visszaszerezték a török háborúk után, 1702-ben elvesztett korábbi kiváltságaikat. Az egyik apai ősöm is részese volt a folyamatnak, őrzöm a Mária Terézia császárnő által jóváhagyott egyezséget igazoló oklevelet.

Egy mezővárosban sem mindenkinek kell mezőgazdasággal foglalkoznia. A felmenők milyen munkát végeztek?

– Apai nagyapám közepes méretű földbirtokon gazdálkodott. Nem volt se gazdag, se szegény. Túrkevére egyébként is jellemző volt, hogy igazi nagybirtokosok nem voltak. Nagyszüleim úgy döntöttek, hogy a nagyobbik fiú örökli a földeket, a kisebbet pedig kitaníttatják. A nagyobbik fiú a nagybátyám volt. Apám mezei jogász lett, ami azt jelentette, amit napjainkban a levelező képzéssel szerzett diploma jelent. Munka mellett végezte el az egyetemet.

Hogyan lett a jogász fiából egyetemi hallgató a közgazdaságtudományi egyetemen?

– Szó sincs arról, hogy gyerekkoromtól kezdve tudatosan erre a pályára készültem. A debreceni orvostudományi egyetemre jelentkeztem, ahova azonban nem vettek fel. Nem dőltem a kardomba, mert valójában a humán és a társadalomtudományok érdekeltek. Úgy döntöttem, pótfelvételizek a közgazdasági egyetemre, mert egy évet sem akartam kihagyni a középiskola és a felsőfokú oktatási intézmény között. Felvettek. Ahogy teltek a hónapok, az évek, egyre jobban beleszerettem ebbe a területbe. Velünk indították az első agrárközgazdasági szakot, közülünk többen később államtitkárok, egyetemi professzorok lettek.

Annyira beleszeretett, hogy az egyetemen maradt, ahol üstökösszerűen ívelt felfelé a pályája. Önnek az egyetemi karrier volt megírva, ezért nem kamatoztatta a tudását a gyakorlatban?

– Az, hogy az egyetemen maradtam, nem tudatos döntés volt, hanem így alakult. Az Agrárközgazdaságtani Tanszéken akkor születtek meg az első tananyagok, akkor formálódott a később igen sikeres szellemi műhely. Végzés után örömmel fogadtam el a fel­kínált gyakornoki állást. Valóban nem dolgoztam például termelőszövetkezetben, de folyamatosan figyeltem az ott folyó munkát. Az egyik kettős könyvelést folytató téeszt segítettem szakmai tanácsokkal. Kéthetente kijártam, alaposan megismertem a mező­gazdaság mindennapjait. Később is intenzíven foglalkoztunk vállalati tanácsadással, cégeknek fejlesztési terveket készítettünk, azaz nem voltam szobatudós, akinek fogalma sincs a környezetében zajló folyamatokról.

Mi volt akkoriban a kedvenc témája?

– Meglepődik: a matematikai módszerek és a számítástechnika lehetséges alkalmazása a mezőgazdaságban. Sikernek tartom, hogy ezek a szempontok bekerültek a köztudatba, sőt, voltak helyek, ahol alkalmazták az elgondolásaimat.

1971 és 1972 között Ford-ösztöndíjjal a Kaliforniai Egyetem davisi tagozatán kutatott. 1976-tól 1979-ig Laxenburgban,a Nemzetközi Alkalmazott Rendszerelemzési Intézet mezőgazdasági programjának vezető munkatársa volt. Könnyen kiengedték?

– A mezőgazdaság nem számított politikailag érzékeny területnek, ezért nem jelentett különösebb nehézséget az ösztöndíj elnyerése. Én mehettem, ugyanakkor a gyerekeimet nem engedték ki – a kétéves fiam és az ötéves lányom nem jöhetett Amerikába. A feleségem fél évet töltött velem, a gyerekeket addig a nagyszülők nevelték. Ezt az áldozatot bevállaltuk, mert az út kihagyhatatlan lehetőség volt. A program célja az egyetemi oktatás modernizálása volt, olyan oktatókat akartak képezni, akik tudják, hogyan mennek a dolgok a világ más részein, és ezt a tudást át tudják adni a kollégáknak és a hallgatóknak. Az ausztriai munkám során a mezőgazdaságra készített számítógépes világmodell szocialista országokra vonatkozó részét készítettem el. Ausztriába már kiengedték a gyerekeket, nélkülük nem is mentem volna. Azért az sem volt egyszerű, mert bár nekem olyan útlevelem volt, amivel bármikor átléphettem a határt, nekik évente egyszer adatott meg ez a lehetőség. Ha bepecsételték az egy évre szóló ablakot, akkor újra engedélyt kellett kérni.

Bár tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspártnak, fontosabb politikai szerepe csak 1988-ban lett, amikor a Minisztertanács mellett működő tanácsadó testület tagja lett. Ugyanabban az évben bekerült a párt Központi Bizottságába, a KB-ba, melynek a párt feloszlásáig tagja volt. Ment­hetőnek hitte a rendszert?

– Bizarr történetről van szó, hiszen külföldön voltam a budapesti pártértekezlet idején. Az egyetemen korábban úgy döntöttünk, az a legjobb, ha a párttitkár képviseli az intézményt a pártkongresszuson. Ehhez képest hazaérkezésemkor a fiam azzal állt elém, hogy küldött lettem, amit a kollégák utólag azzal magyaráztak, hogy rektorként a reformokat képviselhetem. Az egyetemről köztudott volt, hogy a reformirányzat mellett álltunk, változást akartunk. Az 1988-as pártkongresszuson kiderült, hogy a KB-ba jelölnek, amit nem akartam elfogadni. Az egyetem korábbi rektora, az MTA akkori elnöke, Berend T. Iván azzal győzött meg, hogy olyan emberek kellenek, akik reformokat, változást akarnak. Nem szégyellem ezt az időszakot, mert néhányan sokat tettünk azért, hogy a magyar társadalom békés átmenetben váltott rendszert.

Igen fiatalon, mindössze 39 évesen lett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Ipari Karának dékánja, majd 1985-ben az egyetem rektora. Igen fényes évtizednek tűnik a nyolcvanas évek. Mivel magyarázható ez?

– Az egyetem fiatalítani akart. Dékánná választásom idején a Karon a legfiatalabb tanszékvezető 11 évvel volt idősebb nálam. Generációváltást kellett lemenedzselnem. Amikor rektor lettem, azt vállaltam, hogy modern közgazdasági egyetemet hozunk létre. Ez végül sikerült, amihez modern szemléletű tanárok kellettek. Fiatal kollégák fél, de inkább egy évre szóló külföldi tanulmányútra pályázhattak – az Egyesült Államok és a nyugat-európai országok egyetemei egyaránt szerepeltek a programban. Arra kértük őket, hogy nyitott szemmel járjanak, s tegyenek javaslatot arra, hogy a modern közgazdaságtani ismereteket milyen új tárgyakkal oktathatjuk itthon. Mi dönthettük el – Chikán Attila vezetésével egy egyetemi bizottság határozott –, hogy ki mehetett nyugatra. Ebben a programban közel negyven oktató vett részt. Ez a gárda alakította át az egyetemet. 1991-ben nyugodt szívvel adtam át a rektorságot, mert elértük, hogy modern szemléletű közgazdaságtudományi egyetemmé vált az intézmény, és közben a neve is megváltozott.

Azóta nem is került sor nagyobb átszervezésre?

– Az akkor kialakított struktúra most is él. Működőképesnek bizonyult. Mi már akkor elindítottuk a kétszintű képzést, ami a később bevezetett bolognai rendszer előfutárának tekinthető. Az akkor elvetett magokból ma is élő növények kelnek ki.

Mi vitte a Világbankhoz?

– Mozgalmas volt az 1991-es év, azaz rektorságom utolsó éve. Úgy gondoltam, 51 évesen még kellően fiatal vagyok ahhoz, hogy kipróbáljam magam egy másik területen, más feltételrendszerben. A Világbank munkatársai sűrűn megfordultak az egyetemen, jó kapcsolatban voltunk, féléves ösztöndíjat ajánlottak. Tetszett a le­hetőség, hiszen azt mondták, lényegében azt csinálok, amit akarok. Gyorsan leeresztettem a gőzt, kipihentem magam. Hamar azon kaptam magam, hogy az alelnöknél ülök, aki arról beszél, hogy a Szovjetunió vezetője, Mihail Gorbacsov egy világbankos delegációt hívott Moszkvába azzal a céllal, hogy mérje fel, mit lehetne kezdeni az ottani mezőgazdasággal. Nagyon kevés olyan szakember volt akkor a Világbanknál, aki ismerte volna a szocialista országok mezőgazdaságát. Felkértek, hogy legyek csoportvezető, és állítsak össze egy szakértői csapatot. Izgalmasnak találtam a felkérést, örömmel elfogadtam a lehetőséget. Két hónapig voltam Moszkvában, elegáns irodában dolgoztunk – Lenin-képek és páncélszekrények társaságában. Munkánk eredménye egy széles körben elismert tanulmány volt. Ezután azt kérdezték a Világbanknál, hogy volna-e kedvem még egy kicsit maradni?

Mennyi idő lett abból a kicsiből?

– Több mint tizenegy éven át dolgoztam a washingtoni központú nemzetközi pénzügyi intézménynél, de úgy, hogy az egyetemet sohasem hagytam el. Visszajártam, ha időmből tellett, órákat is tartottam. Világbankos karrierem két részből állt. A kilencvenes évek második feléig az egykori szocialista országok és a volt szovjet köztársaságok mezőgazdasági szempontú átvilágítása volt a feladat. Erről tanulmányok és könyvek születtek. Amikor ezt a problémakört lezártuk, úgy gondoltam, éppen ideje a haza­térésnek. Nem így történt, mert a Világbank akkor indította el az új vidékfejlesztési stratégia kidolgozását. Felkértek, hogy legyek a munkacsoport vezetője. Komoly előrelépés volt ez a feladat, hiszen nem az egykori szocialista országokra szorítkozott a munka, hanem globális portfólió volt. A Világbank regionális irodáin keresztül én irányítottam a regionális stratégiák kidolgozását, majd azok koordinálását. Ez a második korszakom 2004-ben lezárult. Ekkor összepakoltam és hazajöttem.

Nem marasztalták?

– Sohasem akartam a szervezet állandó tagja, a bürokrácia része lenni. Engem konkrét ügyek érdekeltek.

Hasznosnak tekinti ezeket az éveket?

– Úgy gondolom, igen. A vidékfejlesztési stratégia célja az volt, hogy a pénzvilág visszaforduljon a mezőgazdaság felé. A kilencve­nes évek végén a Világbanknál is jelentősen visszaszorult a mező­gazdasági hitelezés, az agrárprogramok finanszírozása. Ezt a folyamatot azóta sikeresen megfordították, komoly erőforrások indultak meg az agrárágazat felé. Ennek a munkának másik (személyes) hozománya, hogy nevem valószínűleg ma jobban ismert külföldön, mint itthon. Ezt egyértelműen a világbankos éveknek köszönhetem. Ebben az időszakban lettem az Agrárközgazdasági Világszövetség elnöke is.

Magyarország, egyes számítások szerint, akár 17 millió embert is el tudna látni élelmiszerrel. A Föld mennyi embert tarthatna el?

– Ha a mezőgazdasági termelést maximális odafigyeléssel és alapossággal végeznék világszerte, akkor legalább 20 milliárd ember lakhatna jól.

A Pénzügyi Szemlének 2012-ben adott interjújában arról beszélt, hogy a magyar mezőgazdaság mai problémáinak nagy részét a rendszerváltás óta eltelt időszak eseményei magyarázzák. Az egyik komoly probléma az, hogy a magyar mezőgazdaság duális jellegű, azaz nagy- és kisüzemek működnek egymás mellett, amelyek között általában nincs sem érdemi kommunikáció, sem együttműködés. Ha lenne, az mindent megoldana?

– Szerencsére előnyére változott a helyzet. A kilencvenes években élesen elkülönültek egymástól a kicsik és a nagyok. Napjainkra a határok elmosódtak, többcentrumúvá vált a magyar mezőgazdaság. A kicsik igyekeznek felnőni a kihívásokhoz, a nagyok pedig egyre inkább partnert látnak bennük.

Másik problémának azt nevezte, hogy nincs egyértelmű agrárstratégia. Mindig volt, és ma is van többféle elképzelés, de hiányzik egy olyan átfogó terv, amely a realitások talaján nézne szembe a magyar mezőgazdaság problémáival. Miről kellene, hogy szóljon ez a stratégia?

– Arról, amiről a Magyar Tudományos Akadémia Köztestületi Stratégiai Programjainak sorozatában 2011-ben megjelent Élelmezésbiztonság című munka szólt. Akkor egyebek mellett arra figyelmeztettük a nemzeti agrárpolitika irányítóit, hogy az ország az Európai Unió által kínált lehetőségekre nem készült fel megfelelően, így sok országtól elmarad a teljesítménye. Magyarország élelmiszer-exportjának 75 százalékát a feldolgozatlan nyers termékek teszik ki, szemben a 30 évvel ezelőtti 50 százalékkal. A feldolgozóipar leépülésével több 10 ezer munkahelyet veszítettünk el. Ma is tartom az akkori megállapításomat, hogy az ország számára szükséges élelmiszereket alapvetően itthon kell előállítani. Ehhez a vidéki környezet megfelelő fejlesztésére van szükség, azaz az élelmiszer-biztonság megteremtése mellett egy agrár- és vidékstratégia is szükséges. Az oktatás, a szaktanácsadás és a kereskedelem újragondolását is fontosnak tartottuk, és felhívtuk a figyelmet arra, hogy a termelőknek össze kell fogniuk, mert az élelmiszerkereskedelmi láncokkal csak így működhetnek együtt. Meg kell állítani a város és a vidék jövedelemkülönbségének növekedését, és előtérbe kell helyezni a vidéki munkahelyteremtést.

Volt-e bármilyen hatása a hazai agrárpolitikára ennek az akadémiai összefoglalónak?

– Meglehetősen önjárónak látom a hazai agrárpolitikát, annak irányítói kevéssé figyelnek oda mások véleményére. Kutatóként azt látom, hogy rövid távú politikai érdekek, illetve érdekcsoportok határozzák meg, hogy mi történjen ezen a területen. A tanulmányt megírtuk, néha hivatkoznak rá, de mindössze ennyi a hatása. Sajnálatunkra, nem vált a szakma bibliájává.

Az euró bevezetése segítené vagy gátolná a hazai mezőgazdaság fejlődését?

– Elkötelezett Európa-párti vagyok. Minden, ami erősíti kötődésünket, nagyon hasznos. Természetesen én sem mondom azt, hogy minden brüsszeli döntést feltétlenül el kell fogadni. Az euró bevezetése azért lenne hasznos, mert nagyobb kontrollt teremtene a jelenleginél. A mi jövőnk Európa, el kell fogadni a játékszabályokat.

Csáki Csaba 1940. november 13-án született Túrkevén. 1963-ban szerzett diplomát a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Az egyetem Agrárközgazdaságtani Tanszékén lett gyakornok. 1982-ben vehette át egyetemi tanári, 1991-ben tanszékvezetői kinevezését. 1979 és 1985 között a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Ipari Karának dékánja, majd 1991-ig az egyetem rektora. 1971-ben védte meg a közgazdaság-tudományok kandidátusi, 1981-ben akadémiai doktori értekezését. 1987-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1993-ban rendes tagja lett. 2005 és 2011 között a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának tagja volt. Publikációit magyar, angol és orosz nyelven adja közre. Elismerések: Akadémiai Díj, 1970; A Magyar Köztársaság Csillagrendje, 1991; A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, 2005; Széchenyi-díj, 2010; Túrkeve város díszpolgára, 2011; a DePaul Egyetem (Chicago), a Genti Egyetem (Belgium), a Nyugat-magyarországi Egyetem, a Szent István és a Széchenyi István Egyetem, valamint a Károly Róbert Főiskola díszdoktora.
Szakmai téren mit tart a legfontosabb eredményének?

– Ahogy az korábban kiderült, az egyetem átszervezésére nagyon büszke vagyok. Életem egyik legnagyobb teljesítményéről beszélünk. A Világbank kötelékében végzett munkám, a regionális stratégiák kidolgozása a másik nagy „dobásom”.

A Corvinuson beszélgetünk, az asztalán egy idén készült szakdolgozat. Ezek szerint nem tudott elszakadni az intézménytől?

– Időnként órákat tartok, szakdolgozatokat ellenőrzök, olykor külföldi szakmai konferenciákra megyek, de valóban kevesebb a munkám. Ami természetes, hiszen két év múlva a nyolcvanadik életévemet töltöm be. Nem tűntem el, de a teljesítőképességem már nem olyan, mint évtizedekkel korábban. Évente egy-két szakmai cikket írok, de már nem hajszolom az idézettséget. Békésen élem meg az elkerülhetetlen változásokat. Nincs bennem hiányérzet, és arra sincs okom, hogy a sérelmeimet soroljam, mert amit elérhettem ezen a területen, azt elértem. Ha az ember dolgozik, ha a munka a célja, akkor nehezen szalad bele kezelhetetlen konfliktusokba.

A családról eddig a külföldi utazások kapcsán esett szó. Mit lehet tudni róluk?

– A nejem is az egyetemen dolgozott, az intézmény angol nyelvű folyóiratának főszerkesztőjeként ment nyugdíjba. Pályámon mindig segített, támogatott. A lányom gyerekorvos, és az utóbbi években egyre intenzívebben foglalkozik immunológiával és allergológiával. A fiam sem követett a pályámon. Ő a matematika és a fizika világában mozog otthonosan. Az ELTE fizika szakán diplomázott, az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology – a szerk.) szerzett PhD-fokozatot, évek óta a Cornell Egyetem fizikaprofesszora. A fiam nagyob­bik fia a Cornell Egyetemen végzett, öccse hamarosan érettségizik. A lányom egyik lánya Angliában, a Durham Egyetemen tanul, a kisebbik a Városmajori Gimnáziumba jár.

Túrkeve díszpolgárának választotta. Ez azt jelenti, hogy vissza-visszamegy a szülővárosába? Nem felejtette el, honnan indult?

– Fontosak a gyökereim. Anyám a város egyik első óvónője volt. Az emlékére létrehozott alapítvány, amelynek egyik támogatója vagyok, minden évben kitüntet egy óvónőt a Pala Rozália-díjjal. Időnként előadásokat tartok a városban, ápolom a meglévő kapcsolatokat.

Kit ajánl következő interjúalanyunknak?

Mészáros Tamás professzort, egyetemünk volt rektorát.•

 
2018. november – Közlekedésfejlesztési különszám

2018. november – Közlekedésfejlesztési különszám

Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018

Innotéka