2017. augusztus 9.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Olajipar: évszázados távlat

A megújuló energiatermelés (főleg a nap és a szél) áresésének és térfoglalásának fenyegető árnyékában sokan már a hagyományos olaj- és gázipar agóniájától tartanak, más szakemberek viszont még minimum ötven évet adnak a fosszilis energia uralmának. A XXXI. Nemzetközi Olaj- és Gázipari Konferencia kapcsán e kérdések hazai és nemzetközi vonatkozá­sairól beszélgettünk Molnár Zsolttal, a konferencia elnökével, a Mol szenior olajmérnökével, illetve Szabó Györggyel, a szervezőbizottság tagjával, a TDE Services Kft. tanácsadójával.


Molnár Zsolt kifejezetten bizakodó a kőolaj- és gáz­ipar globális helyzetét illetően. Bár a megújuló ener­giák kiaknázása világátlagban kétségkívül emel­kedő pályán van, ez azonban nem jelenti azt, hogy a hagyományos energiaforrások energiakosárban elfoglalt aránya a következő évtizedekben drasztikusan megváltozna.

Az elmúlt három évben a tendencia egy szignifikánsan csökkenő olajár volt, ami 2015 és 2016 között érte el a mélypontját, közel 30 dolláros értékkel. Ezután stabilizációs periódus vette kezdetét, amely jelenleg is tart, 45-50 dolláros árakkal. Hozzá kell tenni, hogy az általunk jól ismert szárazföldi környezetben hordónként mintegy 50-60 dollár között lehet számítani a befektetések gazdaságos, stabil megtérülésével. Az úgynevezett offshore (tengeri) körülmények között a gazdasági megtérülés világátlagban ennél magasabb ártartományban mozog.

Ami bizakodásra ad okot, az az olajipari innováció előretörése a világon: a növelt hatékonyságú eljárások továbbfejlesztése a nem hagyományos szénhidrogének kiaknázása mellett a szakma minden területén megfigyelhető.

A hazai helyzetet tekintve túlzott optimizmusra nincs okunk: az itthoni mezők már kimerülőfélben vannak, az ország szénhidrogén-ellátása döntő többségben nem hazai mezőkből történik majd a következő évtizedekben sem. Természeti adottságaink miatt pedig ezen a helyzeten jelentősen még csak változtatni sem tudunk.
Biztató viszont, hogy az új kutatási koncessziók további lehetőséget nyújtanak arra, hogy a csökkenő trendet középtávon enyhítsük. A hazai szakemberek komoly szakmai felkészültségének köszönhetően pedig ez a leszálló ágban lévő termelés még mindig gazdaságos és fenntartható, számos megoldásra váró feladattal és kihívással.
Természetesen a változó iparági környezethez muszáj alkalmazkodnunk, az új kihívásokra válaszokat kell adnunk, teret és lehetőséget biztosítva az innovatív technológiáknak, fejlesztéseknek. A folyamatos optimalizáció mellett a költséghatékonyság, a környezettudatosság, a technológiai kockázatok csökkentése, és végül, de nem utolsósorban a szakemberek megbecsülése biztosíthatja a hazai olajipar jövőjét.

Fél évszázados tapasztalat

Szabó György már több mint ötven (!) évet töltött el a szakmában, hol magas irányító pozíciókban (OKGT, Mol), hol a Makói-árokban kutató külföldi cég (Falcon-TXM) ügyvezetőjeként, külföldi és belföldi egyetemi oktatóként – és még ma is aktív. Folyamatosan követi a szakma hazai és nemzetközi történéseit, tehát mindenképpen érdemes odafigyelni a szavaira.

Ami a hagyományos kőolaj- és földgázkitermelést illeti, a szakember nem gondolja úgy, hogy már végleg „behódoltak” volna a megújulóknak, sőt!
„A hagyományos olajipar köszöni szépen, globálisan nagyon jól van. Ahhoz képest főleg, hogy a hatvanas évek prognózisa szerint az ezredfordulóra világszinten teljesen elfogy a kőolaj, ezt követően pedig a földgáz is. Vezető geológusok szerint olajból minimum száz, gázból pedig kétszáz évnyi tartalékunk van – igaz, ebbe beleértik a nem hagyományos lelőhelyeket is. Jelenleg a legkomolyabb energetikai »jövőbecslő« cégek szerint még minimum ötven év, amíg a fosszilis energiát le tudják taszítani a trónjáról. Azzal én is egyetértek, hogy a megújulók hosszú távon domináns szerepbe fognak kerülni a Földön, de ez az időtáv szerintem közelebb lesz a száz, mint az ötven évhez” – mondja a szakember.
És még azt is hozzáteszi, hogy akkor sem azért, mert elfogy az olaj és a gáz, hanem mert addigra valóban megoldják a leg­nagyobb „zöld” problémákat: a szélerőművek és a napelemek által előállított olcsó elektromos energia gazdaságos tárolását, illetve a teljes életciklusra vetített környezetilábnyom-csökkentést. Mert mostanság csak arról hallhatunk, milyen olcsó és tiszta a szél- meg a napenergia, de arról nem, hogy a szélturbinák ezer-ezer tonna betonját és acélját, illetve a fotovoltaikus panelek összetevőit mekkora környezetszennyezéssel és energiaráfordítással állítot­ták-állítják elő – és főleg, mi lesz velük tíz, húsz vagy ötven év múlva. A szénerőművek sem azért szorultak vissza néhány évtizeddel ezelőtt, mert elfogyott a gazdaságosan kitermelhető kőszén, hanem mert találtak egy jóval tisztább és kényelmesebb megoldást, a földgázt.

Szabó György mindenfajta hátsó gondolat és irónia nélkül szurkol az emberiségnek, hogy minél előbb rátaláljon egy még tisztább, még olcsóbb, jól tárolható, kis ökológiai lábnyomú megújuló energiaforrásra – de szerinte az olaj- és gáziparnak még hosszú évtizedei vannak hátra, amit jó esetben hasznos innovációra fordíthat.

Ami a hagyományos hazai kitermelést illeti, nem ringathatjuk illúziókba magunkat. A jelenlegi évi 500 ezer tonna körüli kőolaj- és 1,7 milliárd köbméteres földgázkitermelés folyamatosan csökkenni fog, ez azonban nem jelenti azt, hogy a szakma tehetetlenül asszisztálna a visszafejlődéshez. Az iparág igenis erőteljes életjeleket mutat, a Mol mellett tucatnyi kisebb cég szerint, érdemes új kutakat fúrni, akár évente tizenötöt-húszat is.
Az elmúlt négy évben négy koncessziós kiírás volt Magyarországon, valamennyi sikeres, esetenként négy-öt cég jutott el az aláírásig. Nem óriási mezőket, hanem kisebb, de gazdaságosan kitermelhető olaj- és gázlencséket keresnek, és igen gyakran találnak is. Az ehhez szükséges új, 3D-s kutatási eszközök mindenki számára rendelkezésre állnak, ma két hét alatt és jóval olcsóbban tudnak olyan vízszintes vagy ferde, kétezer méteres kutakat fúrni, amihez valamikor két hónap is kevés volt. Ami jó hír: mindehhez persze elengedhetetlenül szükséges a hozzáértő hazai mérnöki és egyéb szaktudás.

A makói „palagáz”

Mivel Szabó György közel két évtizeden keresztül volt a makói palagázkutatás és -kitermelés egyik vezetője, első kézből tudhatjuk meg, mi is történt valójában a háttérben és a mélyben, és hogyan áll jelenleg a projekt.

1996-97 táján óriási lehetőség kínálkozott a már korábban felfedezett makói, illetve délkelet-magyarországi nem hagyományos gázfelhalmozódások kitermelésére: jó időben találtak egymásra a geológusok, a kivitelezők és a pénzemberek. A befektetők annyira bíztak a projekt sikerében, hogy mintegy 400 millió dolláros finanszírozást sikerült összerakniuk, ami még ma is jelentős összegnek számítana. El is indultak a munkálatok, amelyek az első években a komoly szakmai kihívások ellenére szépen haladtak előre. Elérték az ötezer, majd a 6085 méteres rekordmélységet, ahol 260–270 Celsius-fokos hőmérsékletet és 1100–1200 bar nyomást mértek, ezek így együtt szinte kezelhetetlen értékek.
Jóllehet a szakemberek szilárd meggyőződése volt, hogy ezeket a technológiai problémákat előbb-utóbb meg tudják oldani, a befektetők türelme kétségkívül kezdett fogyatni. A projekt be­fejezése vagy pontosabban felfüggesztése jellemző módon mégsem technológiai vagy pénzügyi okokra vezethető vissza:
„2010-ben lépett a hivatalába az a cseh EU-biztos, aki szinte életcéljának tekintette, hogy – a rossz amerikai környezetvédelmi tapasztalatokra hivatkozva – az egész Európai Unióban megakadályozza a palagázipar kialakulását, illetve a hidraulikus rétegrepesztést. Sikerrel járt, bár végül is az EU tanácsi határozat nem a tiltást javasolta a tagállamoknak, hanem a szabályozást. Ez Magyarországon olyan »jól« sikerült, hogy a továbbiakban gyakorlatilag lehetetlenné tették a hidraulikus rétegrepesztést. A bizonytalan helyzetben a finanszírozás összeomlott, a projekt elhalt. Az érdekelt világcég elnöke (aki ma igen magas pozíciót tölt be az amerikai kormányban) a kivonulás előtt diplomatikusan és önkritikusan úgy fogalmazott, hogy Magyarországon nem igazán értették meg a palagáz-rezervoár geológiáját, a kitermelés lényegét és fontosságát” – idézi fel a történteket Szabó György.
Azóta eltelt hat év, de a szakember személyes meggyőződése, hogy Magyarországon még korántsem ért véget a „palagáztörténet”. Egyrészt a technika folyamatosan fejlődik, megfelelő világ­piaci gázárak és finanszírozás mellett az eddigieknél nagyobb eséllyel indítható újra akár a „makói” projekt is. Másrészt pedig ma is vannak olyan magánbefektetők, akik a délkelet-magyaror­szági környéken továbbra is nagy lehetőséget látnak a nem hagyományos gázkitermelésben. És egy érdekes mellékszál: az egész világon és hazánkban is kibontakozóban van egy új iparág: földhő alapú, igazán „zöld” villamosenergia-termelésre „konvertálni” a nagy mélységű, nagy hőmérsékletű gáz- és olajkutakat. Egy izlandi magmafúrás során már elérték a 450 fokos hőmérsékletet, itt a víz már szuperkritikus állapotban van, a potenciális áramtermelés pedig minimum ötszöröse a hasonló, hagyományos kutakénak.

Ami a nagy amerikai „palagáz-forradalmat” illeti, Szabó György szerint ez egyáltalán nem forradalom, hanem inkább szakmai evo­lúció: egy régi, jól ismert, egyszerű módszert lépésről lépésre eredményesebbé tettek, továbbfejlesztettek. Az amerikai olaj­mérnökök szövetségének néhány hetes közleménye például azt a „forradalmi” megoldást javasolja, hogy az eddigi öt vízszintes szakasz helyett fúrjanak tízet vagy tizenötöt, legyen bennük több homok, és főleg sűrűbben telepítsék egymás mellé a kutakat.
Persze nem lehet elbagatellizálni az amerikai palagáz-, „shale gas” termelés felfutását és a mögötte lévő technológiai fejlődést, hiszen mégiscsak átalakította az egész világpiacot. A szakmának önkritikusan el kell ismernie: hat-nyolc évvel ezelőtt senki nem gondolta volna, hogy ilyen ütemben nő majd a kitermelés Amerikában. Később viszont azt nem, hogy ezzel gyakorlatilag egyedül maradnak a világon. Sok helyen található jelentős mennyiségű „unkonvencionális” gáz a mélyben, de Kanadán kívül csak Argentínában és Kínában mozdult meg valami a kitermelés terén. Úgy tűnik, még nagyon sok innovációra és mindenekelőtt tőkére lesz szükség, hogy a nem hagyományos szénhidrogének nagy mennyiségben és gazdaságosan kitermelhetők legyenek szerte a világon.

Lesz miről eszmét cserélni

A fenti gondolatok jegyében, illetve a szervezőbizottság által meg­adott tucatnyi más témakör ismeretében egyértelműen kijelenthető: bőven lesz miről eszmét cserélni az októberi konferencián, amely időben egybeesik a fő szervező, az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület megalakulásának 125., illetve a hazai, ipari méretű szénhidrogén-termelés megkezdésének 80. évfordulójával.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka