2017. október 6.

Szerző:
Szegedi Imre

Mesetudomány

A népmese napját első ízben 2005. szeptember 30-án rendezték meg. A kezdeményezés célja, hogy a könyvtárosok, óvónők, pedagógusok és a mesével foglalkozó szakemberek, valamint a meseszerető gyerekek és felnőttek ezen a napon megkülönböztetett figyelemmel forduljanak a mesék felé. Azért ezen a napon, mert a legnagyobb magyar mesemondónak tartott Benedek Elek szeptember 30-án született (1859-ben). De mit tekintünk mesének? – a kérdést Gulyás Juditnak, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézet tudományos főmunkatársának tettük fel.


„A hagyományos mese vagy népmese technikailag jól definiálható: a nemzetközi Aarne-Thompson–Uther-mesekatalógus mintegy 2400 típust tart számon. A mesekutatás számára, leegyszerűsítve, az az elbeszélés tekinthető mesének, amely e 2400 típus valamelyikéhez, vagy a típusok kombinációjához illeszkedik. A típus tulajdonképpen egy sematikus cselekményváz, amelynek egy-egy konkrét mesemondótól egy bizonyos alkalommal elmondott és fel­jegyzett szövege a változat, variáns. Ehhez a 2400 mesetípushoz több százezer lejegyzett variáns rendelhető, hiszen csak a magyar népmesekorpusz több mint húszezer szöveget tartalmaz” – magyarázza Gulyás Judit, aki szerint fontos tisztázni, hogy a mese gyűjtő­fogalom. Bár a mesét a közbeszédben általában a tündérmesével-varázsmesével azonosítják, valójában az csak egy a mesei műfajok közül, hiszen az állatmese, a legendamese, a novellamese, a tréfás mese, a formulamese és a hazugságmese is idetartozik. A népmese formája szerint alapvetően prózai műfaj, cselekményét tekintve általában (de nem mindig) csodás szereplők csodás cselekedeteket hajtanak végre, előadásmódja (általában) szóbeli, a mesemondó és közönsége közötti hallgatólagos egyezmény értelmében pedig hangsúlyosan fikciós műfaj, vagyis az elbeszélt történet nem igaz, de a mesemondás résztvevői nem is hazugságnak tekintik, hanem fikciónak, amely a képzelet és fantázia műve, és nem is próbál meg úgy tenni, mintha más volna.

A történetmesélés iránti igény bizonyosan nagyon régi, ugyanakkor az egyes mesei műfajok eredete, kialakulásának kérdése tisztázatlan. Hasonlóan tisztázatlan a mese térbeli elterjedésének kérdése; az Indiától Írországig tartó régió mesehagyománya elkülöníthető (és ehhez tartozik az egykori gyar­matok mesekincse is), de Afrikában vagy Óceániában sokszor inkább mitikus elbeszélésekről van szó, és a mi mesefogalmunkat és kategóriáinkat nem igazán lehet alkalmazni.

Az egyik legrégebbi mesét, ami nem is biztos, hogy mese, A két fivér történetét Egyiptomban írták le időszámításunk előtt 1185 kö­rül. (Elképzelhető, hogy a történet valódi történelmi eseményekre utal; konkrétan a Merenptah fáraó halála utáni trónutódlási viszályra.) De tudjuk-e, hogy melyik a legrégebbi magyar mese?
Gulyás Judit szerint nálunk eddig sajnos nem vizsgálták olyan alaposan a kora újkori forrásokat, mint például a német mese­kutatók, így teljes bizonyossággal nem jelenthető ki valamely szövegről, hogy az lenne a legrégebbi magyar mese. Az írásbeliségben a 18. század közepe táján jelennek meg meseszövegek: az egyik első ismert tündérmese, amely a gyöngyöt síró és rózsát nevető lányról szól, 1763-ban jelent meg francia eredeti nyomán egy kalendá­riumban. A 18. század utolsó évtizedeiben kezdenek sűrűsödni az említések, feltehetően ekkor gyűrűzött be hozzánk is a tündérmesék divatja, amely a 17. század végén a francia udvari arisztokrácia körében kezdődött, majd társult hozzá az Ezeregyéjszaka francia fordítása után a keleti mesék iránti érdeklődés. A rengeteg német fordítás nyomán magyar változatok-átdolgozások is készülhettek. Ezek javarészt ponyvára kerültek, vagyis népszerű, széles körben terjesztett, gyenge minőségű papírra nyomott, pár lapos olcsó nyomtatványok voltak, éppen ezért szinte alig maradt fenn példány belőlük, szó szerint ronggyá olvasták (vagy gyújtósnak használták) őket. A legelső ismert kéziratos mesegyűjtemény 1789-ből származik, ezt feltehetően Szilcz István vasmegyeri földbirtokos jegyeztette le, de szerepel egy tündérmesekezdet Csokonai Vitéz Mihály A méla Tempefői című színdarabjában is. A legelső kiadott mesegyűjtemény Esterházy Miklós herceg könyvtárosának, Gaal Györgynek Mährchen der Magyaren című munkája volt, amelyet Bécsben állomásozó magyar közkatonák jegyeztek le. Ez tizenhét mesét tartalmazott, és 1822-ben jelent meg. Maga a kéziratos gyűj­temény több mint száz meséből áll.

Kimutatható valamilyen különbség a magyar és a környező népek meséi – alakok, történetfűzés stb. – között? A tudományos főmunkatárs szerint ez a kérdés igen gyakran elhangzik, ám nagyon nehéz rá felelni. Először is azért, mert ahhoz, hogy erre valaki megalapozott és egzakt (tehát nem impressziókon alapuló) összehasonlító választ tudjon adni, behatóan kellene tanulmányoznia a teljes, kéziratos és kiadott magyar népmesekorpuszt, valamint ugyanígy a szomszéd népek mesekincsét is. Ez százezernyi szöveg ismeretét előfeltételezi, ami képtelenség. Másrészt az a korpusz, amely rendelkezésre áll, a gyűjtők ízlését tükrözi. Ez azt jelenti, hogy nagyon sokáig például bizonyos meséket nem gyűjtöttek (vagy ha igen, nyomtatásba már nem kerülhettek), volt, hogy teljes műfajok maradtak kívül a gyűjtők érdeklődésének körén.

Nálunk kevesen gyűjtöttek például állatmesét, holott ennek a műfajnak körülbelül annyi típusa van, mint a tündérmeséknek, ám a gyűjtők nagy része számára a 20. század derekáig érdektelen volt, talán azért, mert ezeket gyerekeknek mesélték leginkább, a gyűjtőket viszont a tündérmesék érdekelték. A tündérmese volt az igazi trófea, az állatmesék, formula- vagy hazugságmesék pedig pótlékok. Ezért a tündérmesék felülreprezentáltak a rendelkezésre álló anyagban. Emellett működött egyfajta cenzúra is, az erotikus részleteket tartalmazó vagy alantasnak, trágárnak minősített mesék sem biztos, hogy bekerültek a gyűjtőfüzetekbe, és különösen nem a nyomtatásba. Ezenkívül az 1920-as évekig bevett gyakorlat volt a mesék átírása, tehát a gyűjtők-szerkesztők megváltoztathatták a cselekmény menetét, és főként átstilizálták a szöveget, vagyis javították a mesemondó tévesztéseit, igyekeztek a hármas ismétlődést-tagolást kialakítani, idiómákat, népies kifejezéseket, szóláshasonlatokat, formulákat írtak vissza a mesékbe, éppen úgy, ahogyan egykor a Grimm testvérek tették. És nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy „a” mese valójában egyes mesemondók egy bizonyos alkalommal elmondott szövegváltozataiból áll, és a magyar mesemondók stílusa között is óriási különbségek voltak. Nyilván ahhoz, hogy hatásos kijelentéseket tegyünk „a” meséről, érdemes homogenizálni az anyagot, de közelebbről szemügyre véve, ez ellenáll ennek. Éppen ezért a mesék stílusára vonatkozó összehasonlító kutatások nagyon megritkultak az utóbbi évtizedekben. Mivel talán a szereplőket a legnehezebb utólag megváltoztatni a mesében, ezért ezek mutatnak bizonyos stabilitást, ennek alapján mondható az, hogy a magyar népmesékben például alig van törpe vagy óriás, a tündérmesékben kevesebb a tündér, több a sárkány, és fontos szerep jut a táltos lónak is.

Egy 2013-ban megjelent tanulmányában Gulyás Judit azt írta, hogy a 19. század közepén indult meg a hazai intézményes nép­meseszöveg-gyűjtés. Gyűjtők és gyűjtőhálózatok tucatjai kutatták, írták, másolták, küldték, szerkesztették, „termelték” a népmeseként értett meseszövegek százait. Azóta egyforma intenzitással folyt a mesekutatás, vagy voltak kiemelkedő periódusai és kiemelkedő alakjai ennek a másfél száz évnek? – merül fel a kérdés. A tudományos főmunkatárs szerint a 19. század közepéig inkább magán­kezdeményezésként gyűjtöttek népmeséket. Az első magyar nép­mesegyűjtemények az 1820-as években németül jelentek meg Bécsben és Brünnben, külföldi olvasóközönség számára készültek, itthon pedig évtizedekig nem akadt kiadó a megjelentetésükre. Néhány nagyon művelt, a korszak nyugat-európai irodalmi-kulturális folyamataiban tájékozott irodalmár kivételével az általános hozzáállás a meséhez az volt, hogy az egy komolyan nem vehető műfaj, a szolgálók, cselédek, gyerekek, nők műfaja, amit lehet hallgatni, lehet ponyván olvasni, de egy művelt férfiú számára körülbelül olyan, mintha ma a Blikket olvasná. (Amit egyébként lehet, hogy megtesz, de nem reklámozza, pláne nem ír róla tanulmányt). Ez az irodalmi mesékre is vonatkozott, a János vitézt például korántsem ünnepelte az 1840-es évek sajtója, Arany János pedig amiatt szorongott a Toldi sikere után, hogy otthon, a nagyszalontai kaszinóban felolvassák a művét, és majd éppen olyan lesújtó fogadtatásban lesz része, mint Petőfi meséjének. E tekintetben a fordulat a neves kritikus-művészettörténész, Henszlmann Imre dolgozatához köthető, amely 1847-ben jelent meg, és abból indult ki a Grimm fivérek nyomán, hogy a meséknek önmagukon túlmutató jelentésük és jelentőségük van, gyűjtésük és tanulmányozásuk fontos tudományos feladat lehet. (A mesék iránti korabeli érdektelenséget jelzi, hogy Henszlmann ekkor még csupán mintegy harminc kiadott magyar népmeseszöveg alapján tudott dolgozni.)

Eleinte a népmesegyűjteményeket a szolgálók, cselédek, gyerekek, nők műfajának tartották, de egy művelt férfiú nem vehette komolyan. Ez az irodalmi mesékre is vonatkozott, a János vitézt például korántsem ünnepelte az 1840-es évek sajtója, Arany János pedig amiatt szorongott a Toldi sikere után, hogy otthon, a nagyszalontai kaszinóban felolvassák a művét, és majd éppen olyan lesújtó fogadtatásban lesz része, mint Petőfi meséjének. (A képen a János vitéz első, 1845-ös kiadása, Grimm Vince illusztrációival.)

Az 1860-as évek elején Arany János a népmesék esztétikai minőségére, kompozíciójára hívta fel a figyelmet, és arra, hogy a népi gondolkodásmód és kifejezési formák tárháza, emellett az anyanyelvi gyerekirodalom számára is fontos forrás lehet (a gyerek­irodalom ekkor ugyanis még elsősorban német fordításokból és didaktikus elbeszélésekből állt). Az első kiemelkedő periódus tehát az 1850–1860-as években volt, amikor lassan-lassan kezdett elfogadottá válni a gondolat, hogy a népmesék valamilyen szempontból értékes szövegek, a népmesékkel való foglalatoskodásnak van értelme, és megjelentek az első magyar népmesegyűjtemények. 1872-től a Kisfaludy Társaság koordinálta intézményesen a népköltési gyűjtéseket a Magyar népköltési gyűjtemény című reprezentatív sorozatában, amelynek első szerkesztői még Arany László és Gyulai Pál voltak. A századfordulón Katona Lajos el­készítette az első magyar népmese-tipológiát, vagyis megpróbálta a 19. század végéig ismert pár száz magyar népmeseszöveget a nemzetközi párhuzamok figyelembevételével típusokba sorolni.

A két világháború közötti időszakban megtorpanás volt tapasztalható; kutatás ugyan ekkor is folyt, csak a gyűjtés intenzitása csökkent. Solymossy Sándor és Berze Nagy János egy-egy mesei motívum, szüzsé vagy típus történetével, nemzetközi változataival, esetleges eredetével foglalkoztak, Honti János pedig a népmese esztétikájával és létszemléletével. 1940-től indította el Ortutay Gyula az Új magyar népköltési gyűjtemény című, ma is létező sorozatot, amely már szinte kizárólag csak népmesegyűjtéseket közölt, méghozzá az úgynevezett egyéniségkutató módszerhez igazodva. Ez a mesemondást szociokulturális kontextusában próbálta megragadni, vagyis lehetőség szerint egy-egy mesemondó teljes repertoárját rögzítette, és a mesemondó személyiségét, tudását, valamint mesemondó és közössége viszonyát megrajzolva igyekezett a hagyományozódás és az alkotó kreativitás összefüggését feltárni. Ez a nemzetközi viszonylatban is jegyzett mesekutatási irányzat ugyanakkor Ortutay kultúrpolitikai státusza miatt monopolhelyzetbe is került. Egyéb módszerekkel sajnos nem igazán vizsgálták a meséket 1945 és 1990 között. A kiterjedt mesegyűjtések mellett a közelmúltban elkészült az MTA Néprajzi Kutatócsoportjában a Népmesekatalógus, a Néprajzi lexikonban pedig Kovács Ágnes mintegy 300 mesei tárgyú címszava egy mesemonográfiát rejt. (A Néprajztudományi Intézetben most készülő Magyar népköltészeti lexikonban hasonló nagyságrendben lesznek majd mesei tárgyú címszavak.) Az ELTE Folklore Tanszékén Ortutay Gyula, majd Voigt Vilmos vezetésével 2005-ig a mesekutatásnak kiemelt szerepe volt.

A hagyományos mesemondás egykoron komplex élményt nyújtott a befogadóknak. Általában a napi munka végén, estefelé, félhomályban-szürkületben, csöndben, tehát a zavaró külső ingerek elcsitultával, a jó mesemondó a gesztusaival, mimikájával, hanghordozásával, megelevenítő képességével szinte monodrámaként tudta a befogadóknak megjeleníteni a mesét. Ráadásul a mesemondásnak része volt a hallgatóság reakciója is; közbe­vetések, kérdések, felkiáltások, kommentárok révén született meg a közös élmény. Ma a mesék felolvasása vagy ritkábban a „fejből mesélés” jelentőségét Gulyás Judit szerint az biztosítja, hogy itt sem egyszerűen egy-egy mesei cselekmény gépies ledarálásáról van szó, hanem két vagy több ember, gyerek és felnőtt bensőséges együttlétéről, egymásra hangolódásáról, kapcsolódásáról, egymás és a narratíva iránti figyelméről. A gyerekeknek éppen úgy szükségük van mesére és játékra, mint ételre és italra, ebben nincs túlzás. Egyébként pedig elsősorban városi, értelmiségi-középosztálybeli közegben egyre gyakoribb jelenség, hogy felnőttek is élénken érdeklődnek a mesemondás és -hallgatás iránt, nem beszélve a mesének arról a kultikus felmagasztalásáról, amely a népmesét hajlamos egyfajta életvezetési kalauznak tekinteni.

A hagyományos mesemondás általában a napi munka végén, estefelé, félhomályban-szürkületben, csöndben történt, és a mesemondásnak része volt a hallgatóság reakciója is, melynek révén született meg a közös élmény. (Albert Anker Nagyapa mesét mond című, 1884-ben készült festménye.)

Az, hogy a kortárs mesékben megjelennek a gyerekeknek ismerős elemek – mint a mobiltelefon, internet stb. –, Gulyás Judit szerint nem új jelenség. A technikai és egyéb újdonságok a hagyományos népmesékbe is beépültek a mesemondók és hallgatóságuk tudásának, ízlésének, preferenciáinak megfelelően. Az 1789-ben keletkezett Szilcz István-féle kéziratos mesegyűjteményben jágerek szerepelnek, a medve contractust ír tintával, pennával, papirosra a királlyal, a paripa szájában levél van, a király a Komerdinerjét vagy komornáját hívatja, a szereplők kávéznak. A 20. században gyűjtött népmesékben a hősök és hősnők hasonlóan kávéznak, leveleznek, a sárkányok köré ásott árokba benzint öntenek, a sárkányzsírból szappanfőző gyárat létesítenek, és így tovább. Ez teljesen természetes jelenség volt és lesz, még akkor is, ha némelyek idegenkednek ettől, esetleg a „tiszta” népmese romlását látják ebben.

Mivel napjainkban a vidéki közösségekben a hagyományos mesemondás rendkívül visszaszorult, sőt, mára tulajdonképpen elvesztette funkcióját (a magyar nyelvterületen szinte már csak a romák körében él), ezért az utóbbi két évtizedben a történeti meseanyag feldolgozása és értelmezése lett egyre fontosabb kutatási feladat. Csak a 19. századi (tehát legkorábbi) mesefeljegyzések több ezer oldalnyi anyagot tesznek ki, de bőven van kiadatlan 20. századi gyűjtés is. Két éve például egy aukción került elő Ortutay Gyula bukovinai székely mesegyűjtése az 1940-es évek első feléből, amelyről addig csak hallomásból tudtunk. A kiadatlan kéziratok között van a legkorábbi magyar mesegyűjtés, Gaal György katona mesemondóinak anyaga is az 1810–1820-as évekből. Ennek feltárása most zajlik, és ha majd kiadják, hallatlanul izgalmas szöveg kerülhet az olvasók elé, ugyanis ezek a mesék teljesen más jellegű mesemondási stílust és cselekményvezetést tükröznek, mint amit Arany László, Benedek Elek és Illyés Gyula (egyébként íróasztal mellett megalkotott) stílusa alapján megszoktunk. Kiadásra vár Kriza János székelyföldi népmesegyűjtése is, Kriza ugyanis a Vadrózsák 1863-as megjelenése után egy teljes kötetnyi népmesét szándékozott kiadni, amit azonban már nem sikerült megvalósítania, a kézirat pedig a legutóbbi időkig lappangott. Az Arany-emlékévhez kapcsolódóan a Néprajztudományi Intézetben most rendezik sajtó alá Arany Jánosné Ercsey Julianna és Arany Juliska mesekéziratait, amelyek a második világháború után kerültek elő az Akadémia főépületének pincéjéből. Ezekből derült ki, hogy Arany László neves mesegyűjteménye létrehozásához valójában az édesanyja és nővére – akik igen jó mesemondók voltak – meselejegyzéseit használta. Több kutatás foglalkozik a szóbeli és írásos mesehagyomány kapcsolatának történetével, vagyis azzal, hogy például a ponyván, kalendáriumokban vagy éppen olvasókönyvekben megjelent mesék miként jelentkeztek azután a szóbeliségben, másfelől érdekes lehet az is, hogyan próbálták meg a népi kultúra felértékelődésével a népköltészet műfajait, s így a népmesét átemelni a nemzeti irodalom rendszerébe a 19. század folyamán.

Az 1990-es évekig a mesekutatás leginkább a néprajzkutatók, folkloristák szakmai kompetenciájába tartozott, az utóbbi 10-15 év­ben viszont számottevően bővült a mesével foglalkozók köre, elsősorban az alkalmazott kutatások terén, így közvetlenebb módon válhat világossá e kutatások társadalmi hasznossága. A Debreceni Egyetem hajdúböszörményi Gyermeknevelési és Gyógypedagógiai Kar Alkalmazott Narratológiai Műhelyében a mese hermeneutikáját vizsgálják, illetve a Kárpát-medencei roma mesehagyományt kutatják. A Károli Gáspár Református Egyetem Gyermek- és ifjúsági irodalmi szakemberképzésében a népmesék mellett a kortárs mesék több szempontú vizsgálatával azt térképezik fel, hogyan jöhet létre a mese a szerző, szerkesztő, kiadó, illusztrátor, dramaturg szemszögéből. A paloznaki Meseközpontban pedagógiai főiskolai hallgatók bevonásával alkalmazott meseterápia a művészeti jellegű fejlesztő nevelés eszköze gyermekotthonokban élő gyerekek, fiatalok számára. A fővárosban a Hagyományok Háza az élőszavas mesemondás technikáit oktatja mesemondó tanfolyamain, a Pe­tőfi Irodalmi Múzeum Mesemúzeumának szakemberei pedig a gyerekek beavatását a mese világába, a mesei élmények feldol­gozását segítik elő.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka