2013. június 4.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Csanádi Márton

Lubickolás az adattengerben

A galaxisok távolságának meghatározására használt első, úgynevezett fotometrikus vörös­eltolódás-becslő módszert alkotta meg az ELTE fizikusa, Csabai István professzor. Ez a téma azóta önálló témakörré nőtte ki magát, „atyjának” pedig több mint tízezer független hivatkozást hozott. Az egykor előfelvételisként börtönviseltekkel együtt katonáskodó fizikus – akit előző interjúalanyunk, Kondor Imre ajánlott figyelmünkbe – éveket töltött a világ vezető tudományos központjában, a Johns Hopkins Egyetemen.


Tízezer felett jár a cikkeire kapott független hivatkozások száma, ami azért érdekes, mert egyetlen olyan fizikus társa sem tud felmutatni ilyen teljesítményt, aki levelező tagsági jelölést kapott, illetve akit a májusi közgyűlésen az MTA tagjának megválasztottak. Ön miért maradt le a listáról, miért nem jelölték levelező tagságra?
– Az, hogy kiből lesz akadémikus, több tényezőtől függ. Nem elég a tudományos teljesítmény, az embernek a tudományos közéletben is mozognia kell. Azt is tudni kell, hogy a kiemelkedő hivatkozásszám többféleképpen is létrejöhet. Ha valaki egy nagy nemzetközi együttműködésben vesz részt, ilyen például a genfi CERN, akkor szinte bizonyos a nagy idézettség. Az is sokat jelent, ha valaki nem nagy, de nagyon elismert intézetben dolgozik, akár itthon, akár külföldön, vagy szerencséje van az adott téma legelismertebb kutatójával együttműködni. Illetve akkor is könnyen összejön, ha valaki az elsők között publikál egy új tudományterületen.

Az ön esetében tehát teljesültek ezek a feltételek. De mit köszönhet önnek a tudomány?
– Szerencsém is volt, hogy egy akkor még nem létező, később felfutó témába kapcsolódhattam be, illetve hogy ennek kapcsán részese lehettem egy nagyszabású nemzetközi tudományos munkának. Ahol én a legeredményesebben dolgoztam, az az Univerzum nagyskálás megismeréséhez kapcsolódik. A kilencvenes évek közepén vált lehetővé, hogy feltérképezzük az Univerzumot. Addig ugyanis ilyen térkép nem létezett, hasonlóan, mint a Föld térképe sem Kolumbusz előtt. Arról már voltak ismereteink, hogy az Univerzum megannyi galaxisból áll, de ezek egymáshoz viszonyított elhelyezkedéséről alig volt adat. Egyébként arról is csak a múlt század harmincas évei óta tudunk, hogy a mi galaxisunkon, azaz a Tejútrendszeren kívül is léteznek más galaxisok. Ez a felismerés nem is volt olyan régen, hiszen szüleim akkortájt születtek. Magam is megdöbbenek néha azon, hogy ilyen rövid idő alatt milyen nagyot fejlődött a tudomány. Sőt, még inkább megdöbbentő, hogy mennyit fejlődött azóta, hogy 1989-ben megszereztem a fizikusi diplomámat. PhD-dolgozatomat Geszti Tamás vezetésével, a „mesterséges neuronhálózatok modellezése és alkalmazása” témakörében írtam. Ez az idegrendszer statisztikus fizikai modellezéséről szólt, ami azon alapult, hogy az idegrendszerben található idegsejtek – hasonlóan mint például egy mágnesben a spinek – kölcsönhatásban vannak egymással, és e kölcsönhatások eredményeként jön létre a gondolkodás. Felvetődött bennünk, hogy miként a részecskék összetett rendszereit sikerrel leírja a fizika módszertana, hasonló megközelítéssel hátha megsejthetünk valamit az idegrendszer működéséről is. Modellt alkottunk, amely ugyan az idegrendszer működésének csak nagyon-nagyon egyszerű aspektusait írta le, de képes volt a példákból tanulni, így analitikus módszerekkel nem kezelhető adatokat is elemezhettünk. A neuronhá­lózat-modelleket ma már a számos helyen alkalmazott mesterséges intelligencia egyik alapmódszereként tartják számon. Ehhez kapcsolódva kezdtem együttműködni Szalay Sándorral, a baltimore-i Johns Hopkins Egyetemen, ahol galaxisok vöröseltolódásának becslésére alkalmaztam a mesterséges neuronhálózatokat. Itt alkottuk meg Andrew Connolly bevonásával az első, úgynevezett fotometrikus vörös­­eltolódás-becslő módszert, mely azóta önálló témakörré nőtte ki magát, és a modern nagyskálás felméréseknél egyre fontosabb szerepet kap. A témán azóta is dolgozom diákjaimmal, együttműködésben a baltimore-i csoporttal.

Fizikusnak készült, vagy a véletlen sodorta erre a pályára?
– Gyakorta mondják, hogy a fizikusok mindenbe belevágnak. Én is ilyen vagyok. Mindig szerettem az átmeneti témákat, a határterületeket, de azt nem mondanám, hogy már általános iskolásként erre a pályára készültem. A kecskeméti Katona József Gimnáziumban nagyon jó kémiatanárom volt. Fiatal volt és lelkes, szakkört tartott, ahol sokat beszéltünk általában a tudomány nagy kérdéseiről is, és az ő hatására jártam kémiaversenyekre, amelyeken jól is szerepeltem. Beszélt a DNS-ről, elbűvölt az atomok és molekulák összetett, de logikusan megérthető világa. A kémián túl általában is érdekeltek a természettudományok, vonzott például a pszichológia, a mesterséges intelligencia kérdése. Nem sokon múlott, hogy nem pszichológus lett belőlem. Illetve azon, hogy amikor elolvastam a nagyok – Jung, Freud – műveit, az az érzésem támadt, hogy szemben a fizika és kémia egzakt tudományával, itt túl nagy szerepe van a személyes interpretációnak. 1983-ban érettségiztem. Abban az időben, aki jó volt matematikából és fizikából, az általában első helyen villamosmérnöknek jelentkezett. Csakhogy én színtévesztő vagyok, márpedig színtévesztők nem mehettek villamosmérnöknek. Ehhez közeli pályát kerestem, lapozgattam a felvételi tájékoztatót, hova kell még magas pontszám matematikából és fizikából. Így találtam rá a fizikus szakra, noha előtte fel sem merült bennem, hogy létezik olyan „foglalkozás”, hogy tudós. Valahol mélyen persze bennem lehetett ez az irány, hiszen a gimnáziumi évek alatt TIT-előadásokat hallgattam a kecskeméti Technika Házában, például Marx György professzorét, aki az Univerzum rejtelmeiről beszélt. Felvettek az ELTE-re, majd egy évre elvittek katonának. Lentiben nem számított, hogy színtévesztő vagyok. Noha velem együtt egyik úgynevezett „előfelvett” sem kívánta a katonaságot, nagyon tanulságos volt, mert az ember ritkán kerül ki az őt védő burokból. Édesapám a kecskeméti Zöldségtermesztési Kutatóintézetben dolgozott technikusként. Nagyszüleim mindkét ágon földművelő gazdálkodók voltak. Hat testvéremmel nyaranta mi is segítettünk a többholdnyi kukorica művelésében, a paradicsom gondozásában. Ez is egy világ, a több évszázad alatt sok szempontból alig változott paraszti lét, a küzdelem az elemekkel, az állandóan kötelező erővel előttünk álló munka, a „muszáj”. A gimnázium, az egyetem, az iskola egy másik világ. És akkor frissen érettségizettként bekerültem a hadseregben olyan fiatalok közé, akik között sok büntetett előéletű volt. Olyan is akadt, akinek nem csak szavajárása volt, hogy „öltem én már embert is”. Tanulságos volt megtapasztalni a vélemények, a szemléletek, a különböző „világok” találkozását.

Az egyetemen biológiai kurzusokra is járt, és azóta is több területen publikál. Praktikus vagy szükségszerű a több lábon állás?
– Ha egy jól meghatározott területbe mélyen beleássa magát az ember, akkor könnyen lehet az adott szűkebb diszciplína „királya”, de én azt vallom, hogy sokkal izgalmasabb, ha valaki több mindennel foglalkozik. Ma már egyébként sem elég egy témában elmélyedni, szélesebb rálátás kell a világra. Napjainkban az adott tudomány­terület – fizika, biológia, kémia – ismerete mellett alapvető, hogy az ember az informatikában is otthonosan mozogjon, hogy kezelni tudja az adatokat. Az én esetemben a csillagászat folyamatosan jelen levő tématerület, de számos más téma mellett például a hálózatok, ezen belül a kommunikációs hálózatok működése is érdekel. Az internet az ember alkotta egyik legkomplexebb rendszer, ugyanúgy nincs térképe, mint a Világegyetemnek, ugyanúgy csak közvetve, mérések segítségével ismerhető meg, ugyanolyan bonyolult önszerveződések vannak jelen. Az Ericsson és az ELTE együttműködésében az internet működését vizsgáljuk pár éve; nemzetközi együttműködésben az egész Földre kiterjedő monitorhálózatot építettünk. Ehhez kapcsolódóan például Twitter-adatokat is elemzünk, vizsgáljuk a szociális hálózatok dinamikáját, ezt a társadalom egyfajta „mérésének” tekinthetjük. Valamennyi témát összeköti a nagy mennyiségű adat kezelése, azokból a lényeg kihalászása, igyekszem ebben az élenjáró technológiát követni.

Az információrobbanás hol hozhatja a legnagyobb változást?
– Meggyőződésem, hogy a legnagyobb változás előtt a biológia, ezen belül rövid távon a genetika áll. Egy genomszekvenálás eredménye több száz gigabájt információ, ekkora mennyiségű adat rá sem fér az orvosok, genetikusok által tipikusan használt számítógépekre. Mélyebb informatikai ismeretek nélkül lehetetlen ennyi adatot kezelni. A Semmelweis Egyetemen dolgozó Molnár Béla csoportjával közösen vastagbéldaganat marker meghatározásán dolgozunk. Rákos és egészséges emberektől származó mintákat szekvenáltatunk, majd meghatározzuk a különbségeket. Ők végzik a vizsgálatokat és a labormunkát, mi a bioinformatikai elemzést. A génszekvenálás során a négy bázis (adenin, timin, guanin, citozin) sorrendjének meghatározása a feladat. Ez néhány éve még meglehetősen hosszadalmas, drága folyamat volt, mivel a genom magasabb rendű élő­lényeknél nagyon nagy, az ember esetében például nagyjából három és fél milliárd bázispárt tartalmaz. Napjainkban egy ember genetikai készlete már pár millió forintért meghatározható. Ez még így is drága eljárás, de rohamosan csökken az ára. Néhány éven belül ez az összeg százezer forint alá mehet, lassan olcsóbb lesz, mint egy mobiltelefon. Igazi kihívás lesz ennyi adat kezelése, és még nagyobb, hogy az így megszerzett tudással miként birkózik meg a társadalom.

Nem megy az eredményesség rovására, hogy ennyi mindennel foglalkozik?
– Elképzelhető, hogy ha csak egy szűk területre álltam volna rá, ott hatékonyabb lennék, de talán a szerencsének is köszönhetően így is tudom teljesíteni a szakma által elvárt követelményeket. Emellett élvezem, hogy időről időre más összetételű, más szakértelemmel felvértezett csoportokban kell megállnom a helyem. A nagy mennyiségű tudományos adat hatékony feldolgozása, amihez leginkább értek, egyre több helyen szükséges, és a kollaborációval mindenki jól jár. Egyébként is, engem általában a világ működésének megértése motivál, legyen az az élő sejt, az önszerveződő hálózatok, az emberi gondolkodás vagy az Univerzum, függetlenül attól, milyen diszciplínához van besorolva.

Találkozott olyan adatfeldolgozási eredménnyel, amely még önt is meglepte?
– Talán az a legmeglepőbb, hogy az emberi viselkedés is mennyire jól jósolható. Az Egyesült Államokban működő egyik áruházlánc folyamatosan küld szóróanyagokat a törzsvásárlóinak. A személyre szabott szórólap küldése azon alapul, hogy a cég az érintett vásárlási szokásait, melyet a törzsvásárlói kártya alapján személyre szólóan nyilvántart, összeveti mások adataival, és az alapján próbálja „belőni”, hogy vajon mi érdekelheti az adott vevőt. Egyszer egy felháborodott apa megkereste a céget, mert az pelenka- és bébiételes ajánlatokat tartalmazó szórólapot küldött az érettségi előtt álló lányának. A cég elnézést kért, mert bizonnyal tévedett. Néhány héttel később az apa visszament, és ő kért elnézést, mert kiderült, hogy bizonyos dolog megtörténtéről nem tudott. De miért küldött a cég ilyen szórólapot? Mert sok-sok millió vásárlás tapasztalatai szerint a nők terhességük elején illatszert és étrendet váltanak. Az évek óta megszokott márkák helyett újat választanak. Mivel a lány is váltott, a cég azt feltételezte, hogy az ifjú hölgy is anyai örömök elé néz. Tényleg ez volt a helyzet, csak éppen az öröm nem volt felhőtlen…

Úgy tartják, hogy a fizikusok minden más tudomány megalapozójaként tekintenek tudományterületükre. Ön is osztja ezt a véleményt?
– Szeretjük abból a megközelítésből nézni a világot, hogy minden a legalul működő fizikán alapul. Az atomok működésére épül a kémia, arra a biokémia, sejtbiológia és így tovább a gondolkodás vagy a társadalom működéséig. Azonban, hogy melyik tudománynak mikor mekkora hatása, relevanciája van a mindennapi életre, nyilván más kérdés. Pár éve, az azóta sajnálatosan megszűnt Collegium Budapestben – melynek egyik fő célja pont az elválasztott tudományterületek összehozása, a közös gon­dolkodás volt – rendszeresen hallgattam előadásokat, mindenféle témakörben. Az egyiket egy fiatal cseh bölcsész tartotta, aki a hetvenes-nyolcvanas évek televíziós filmjeinek társadalomkritikai elemeit kutatta. „Kórház a város szélén” és hasonló sorozatokból mutatott be részleteket. Visszatartottam ugyan magam a hozzászólásban, de utána megvitattuk a természettudomány területén dolgozó kollégákkal, hogy ez aztán a „kemény tudomány”. Pár hétre rá, egy közeli kollégám a galaxisok közepében található milliárd naptömegnyi fekete lyukak kialakulásáról tartott ugyanott egy érdekes előadást. Kapott is kérdéseket, például a fenti bölcsész kolléganőtől: mi köze van ennek bármihez? Ez veszélyezteti az embereket, befolyásolja bárhogy is a világ (értsd a Föld) működését? Elgondolkoztam azon, hogy akkor valóban melyik kutatás tekinthető fontosabbnak, „értelmesebbnek”? Ha azt nézzük, hogy a galaxisok közepén lévő, többmilliónyi naptömegű fekete lyukaknak valóban nincs hatásuk a mi életünkre, akkor az ilyen problémával foglalkozó fizika valóban haszontalannak, hiábavalónak tűnhet a kívülállók számára. Rádöbbentem, hogy ugyannak a dolognak több olvasata van. Persze, tegyük hozzá, hogy az egykor haszontalan elméleti érdekességnek tekintett atomfizika vagy kvantummechanika nélkül nem lehetett volna televíziós sorozatokat készíteni.

Említette, hogy az egyetemi oktatás mellett a legkiválóbbak számára létrehozott Bolyai Kollégiumban is előadott. Szeret oktatni?
– Szeretek oktatni, különösen a diplomamunkásokkal és a doktoranduszokkal találom meg könnyen a szót. A plenáris, nagy előadások megtartását azonban kissé idejétmúltnak tartom. Régen bizonyos szempontból a tanár, az előadó volt az információ egyetlen forrása. Az internet megjelenése óta azonban alapvetően megváltozott minden. Az „interneten” (de persze ez igazából más egyetemek kutatóinak, oktatóinak a gépét jelenti) az adott előadás számos változatban, több kiváló előadóval megtalálható. Már olyan kurzusokat is meghirdetnek, amelyeket az interneten keresztül követhet az ember, és diplomát is adnak az elvégzése után. Ott sem kell lenni az előadóban, mégis minden információhoz hozzájut az ember. Ezért érzem kicsit avíttnak a frontális tanítást, noha az interakciónak, kérdéseknek, válaszoknak fontos szerepük lenne. Ez, sajnos, úgy érzem, egyre kevésbé jellemző; az egyetemi diákok hivatalos megnevezése is „hallgató”. A fiatalok sem olyan motiváltak, mert ezer más dolog köti le őket, téríti el a figyelmüket. Néha viccesen azt mondom, hogy régen annyira unalmas volt a világ, hogy ahhoz képest még az iskola is nagyon érdekes lehetett. A másik hatalmas változás, hogy megsokszorozódott a hallgatók létszáma. Amikor én jártam erre a szakra, húszan, harmincan voltunk. Bejutni maximális pontszámmal lehetett. A tár­saság döntő többsége motivált volt, eredményt akart elérni ezen a pályán. A felső­oktatás eltöme­gesedésével az arra rátermettek egy része nem a fizikát választotta, hanem pénzesebb pályák felé orientálódott. Most is jönnek jók, de ők szinte elvesznek a 140 fős fizika szakon.
A többség felkészültségével alapvető gondok vannak. Látom az arcokon, hogy nem értik a mondandómat, amit pedig a jó eredménnyel elvégzett középiskola után érteniük kellene. Ezért az első hónapokban ismét átvesszük a középiskolai tananyagot, de a társaság reménytelenül két részre van szakadva. Sokukat nem is érdekli ez a pálya. Olyanokat oktatunk, akik jobb híján választottak bennünket, ám ami még rosszabb, azt sem látom, hogy valami másban motiváltak lennének.

Mi állhat ennek az érdektelenségnek a hátterében?
– Sok minden, elsősorban talán a jólét. A gyerekek többsége mindent megkap, minden megvan magától, csak kérni kell. Gyerekkoromban nem volt kérdéses, hogy mindenkinek tennie kell azért, hogy a hat testvéremmel meg tudjunk élni. Kapáltunk a földeken, szedtük a zöldséget, gyümölcsöt. Azt hiszem, későbbi pályámon sokat segített, hogy közvetlenül láttam az összefüggést: az eredményhez kitartó munka kell. Az én gyerekeimnek, noha kortársaikhoz képest igyekszünk nem elkényeztetni őket, nincsenek ilyen kötelezettségeik. Csak annyi, hogy tanuljanak jól. Szerencsére ezzel a három gyerek közül egyiknél sincs gond.

Mit tart a legfontosabb eredményének?
– A már említett fotometrikus vöröselto­lódás-becslő módszert lehetne talán kiemelni, mint olyan területet, amelynek én vagyok az egyik megalapozója. Amikor ezt kitaláltuk Szalay Sándorral, a szakma nem nagyon hitte, hogy a módszer működni fog. De működik, és tovább „műveltem” ezt a témát. Doktorim írásának idején belekóstoltam más témákba is, melyeket aztán sokáig nem követtem. Egyik ilyen ötletem az akkor épp születőben lévő internethez kapcsolódott, de egy általánosabb jelenségről van szó, ami a közlekedésben is előfordul. Mindenki megtapasztalhatta, hogy az autópályákon akkor is kialakulnak spontán módon nagy dugók, amikor nem történt baleset. Ha eleve nagy a forgalom, és az elöl haladó lefékez, az a mögötte lévőket is fékezésre kényszeríti. Emiatt a forgalom hol összesűrűsödik, hol megritkul. Egy éjjel felvetődött bennem, hogy az interneten is hasonló jelenség játszódhat le: a csomagban áramló információk a rendszer leterheltségétől függően hol összesűrűsödnek, hol megritkulnak. Egy ausztrál és egy finn szerverre küldtem adatokat, majd heteken át elemeztem, hogy a nap adott szakaszában milyen gyorsan ért célba, illetve jött vissza az információ. Csodák csodájára az interneten is fluktuáltak a jelek. A kollégáknak megmutattam az eredményeket, amit csak egy vicces dolognak szántam, de a tapasztaltabb kollégák biztattak, hogy akár publikálhatnám is. Végül leadtam egy fizikai szaklapba, ám később nem foglalkoztam ezzel. Évekkel később, 2000 körül kiderült, hogy Walter Willinger mérnök, nagyjából ugyanabban az időben nagyjából ugyanazt írta le, aminek következtében az internetkutatás egyik sztárja lett. Érdekes módon, az utóbbi időben az én cikkemre is mind több a hivatkozás.

Mi az oka annak, hogy alig van jelen a tudományos közéletben?
– Ez pusztán a habitusomból fakad. A munkában, például az akadémiai bizottságokban részt veszek, de a reflektorfényt kerülöm. Már az elsős általános iskolai értesítőmben is azt írták, hogy okos ez a gyerek, csak nagyon visszahúzódó, nagyon passzív. Már akkor sem szerettem jelentkezni, előretörni, hogy én tudom a legjobban. Azóta sem változtam sokat ezen a téren, idegenek közt is kicsit lassan oldódom fel, mint ideális lenne, de fejlődöm, mert a kutyáktól például már nem félek. Az ellenben változatlanul igaz rám, hogy sohasem vonzott, hogy valahol vezető legyek, hogy forogjon a nevem. Engem az motivál, hogy megértsek problémákat, új szempontokat lássak meg, új területeket tárjak fel. Ez számomra tartósabb érték, mint bármilyen pozíció. Egy új tudományos felismerést „örökkévalóbb” értéknek tartok, mint egy címet. Valószínűleg nem is vagyok jó vezető típus, mert nem tudom kiverni az emberekből a munkát. Mindenkit felnőttnek tekintek, akinek saját érdeke, hogy teljesítsen. Ha én lelkesedem, elvárom, hogy ők is lelkesedjenek. Ám ezt nem lehet kikényszeríteni. Tudom persze, hogy kisebb gyerekektől nem várható el, hogy felmérjék, hosszú távon mi szolgálja az érdeküket, főként, ha az fáradságos. Lehet, hogy a diákjaim is jobban járnának, ha szigorúbb lennék, de nem tudok az lenni. De nem árulok zsákbamacskát: minden hallgatómnak előre megmondom, hogy csak akkor ér el eredményt, ha ő magától dolgozik, magát hajtja.

Nagycsaládból jött, nagycsaládos lett.
– Három gyermekem van, ami manapság nagycsaládnak számít. Ennél több gyerekkel nehéz mind megfelelő odaadással foglalkozni, mind pedig a megfelelő anyagi hátteret biztosítani. A matematika–fizika szakos tanárként dolgozó feleségem így is jóval többet foglalkozik velük. Annak nagyon örülök, hogy mindhárom gyerek fogékony a természettudományok iránt. Persze megvannak a szokásos viták, például a számítógépes játékokra fordított idő optimális mértékéről, de azt hiszem, erről szinte minden gyakorló szülő sokat tudna mesélni.

Hogyan kapcsolódik ki?
– Nagyon sok dolog érdekel, de nehéz időt találni mindenre. Ezenkívül sok olyan hobbi, amit szívesen csinálnék, szinte értelmét vesztette. Középiskolásként erősítőt, elektronikákat építettem, ám ennek ma már nincs értelme, hiszen sokkal jobbat kapok a boltban, mint amilyet én létre tudnék hozni. Gyerekkoromban sokat dolgoztam a földeken, és nagyon szeretem a növényeket, de a kertészkedés, fűnyírás inkább kötelesség. Számomra a kikapcsolódás és a munka (na nem a pályázati beszámolók pénzügyi táblázatainak kitöltésére gondolok) ugyanaz. Ezzel nem azt mondom, hogy szabadidő helyett is inkább dolgozom, hanem, hogy munkaidőben is a hobbimnak, a tudománynak élek. Sokkal jobbat, mint ez a pálya, nem találhattam volna.

A szokásos záró kérdésünk: kit ajánl olvasóink figyelmébe?
Veres Andrást, az Ericsson fiatal mérnök-kutatóját.•

Csabai István Kecskeméten született 1965-ben. A középiskolát szülővárosában, a Katona József Gimnáziumban végezte, majd az ELTE fizikus szakán diplomázott, biofizika kiegészítéssel. Az egyetem után, az MTA TMB ösztöndíjasaként szerezte meg az egyetemi doktori, majd 1992-ben a PhD-fokozatot summa cum laude minősítéssel. A PhD megszerzése után az ELTE Atomfizikai Tanszéken, majd a Komplex Rendszerek Fizikája Tanszéken lett adjunktus. 2003-ban, habilitációja után, docensi kinevezést kapott. 2008 óta az MTA doktora, 2009-ben egyetemi tanárrá nevezték ki. Mintegy három évet dolgozott vendégkutatóként a Johns Hopkins Egyetemen. Számos diplomamunka irányítása mellett hat doktorandusza szerezte meg sikeresen a PhD-t, és további ötnek témavezetője. 1993-tól részt vett a természettudományos tehetséggondozást felkaroló Bolyai Kollégium beindításában, és ott öt éven át vezetőtanárként tevékenykedett. Az egyetemi oktatásban elsősorban a fizika numerikus módszereihez kapcso­lódó előadásokat tart, és közreműködött az új tantervek kidol­gozásában.
Fő kutatási témája az extragalaktikus asztrofizika, emellett több témával foglalkozott, így például a szonolumineszcencia kísérleti vizsgálata, bioinformatika, illetve komplex kommunikációs hálózatok mérése és elemzése. Publikációira több mint tízezer független hivatkozást kapott.

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka