Mielőtt rátérnénk a tervezett új rendszer előnyeire és hátrá­nyaira, célszerű röviden áttekinteni a mostanit, amelyhez viszonyítanunk kell az újat. Aki a nemzetközi szabadalmaztatást csak kissé felszínesen ismeri, feltehetőleg nem igazán érti az „izgalmat”, hiszen eddig is létezett európai szabadalom (továbbiakban EP-szabadalom). Ez igaz is, valóban létezik 1978 óta egy európai szabadalmaztatási rendszer, melynek révén – egy központi eljárás keretében – lehet oltalmat szerezni. Az EP-szabadalmak jogi hátterét az Európai Szabadalmi Egyezmény (European Patent Convention, EPC) adja meg; manapság már 38 tagállamban lehet oltalmat szerezni a segítségével. A számból következik, hogy a 27 EU-tagállamon kívül más európai országokban is lehet így oltalmat szerezni, ideértve még Törökországot is.

Felmerül a kérdés, hogy miért kell egy ilyen kiterjedt és régóta működő rendszert „továbbfejleszteni”. A válasz egyszerű: a jelenlegi rendszer csak a megadásig tekinthető egységesnek, a megadást követően az európai szabadalmat „érvényesíteni” kell azokban a tagországokban, ahol valóban szeretnénk oltalmat kapni. Ez pedig nem olcsó eljárás. Az érvényesítések körüli helyzet meglehetősen zavaros: egyes országokban (ahol az angol, német és francia közül legalább az egyik hivatalos nyelv) automatikusan hatályba lép a megadott európai szabadalom (a legfontosabb ilyen országok: Anglia, Franciaország, Németország, Svájc – nem jelentéktelen kör!), míg a további tagállamokban vagy a teljes szabadalmi leírást le kell fordítani nemzeti nyelvre, vagy legalább az igénypontokat (attól függően, hogy a kérdéses állam aláírta-e a fordítási követelményeket egyszerűsítő/elimináló Londoni Egyezményt).

Vagyis a most érvényes európai szabadalom nem ad automatikusan oltalmat a tagországok által lefedett területre. Első ránézésre érthetetlen, hogy miért bonyolítják így a rendszert, ha egyszer már eljutottak a megadásig. A háttérben két fő ok húzódik meg: az egyik az esetleges egységes szabadalom nyelve, a másik pedig az, hogy egy ilyen egységes szabadalmmal kapcsolatos jogvitát milyen bíróság előtt lehessen rendezni. Mindkét kérdésnél nemzeti érdekek feszülnek egymásnak. Sokáig elképzelhetetlennek tartották a tagországok, hogy olyan nyelven kelljen egy területükre érvényes szabadalmat vizsgálni állampolgáraiknak, amely nem hivatalos nyelve az illető országnak. Valóban furcsa, hogy létezik egy országban egy „jogosultság”, amelyet ha nem tartunk tiszteletben, akkor bizony komoly anyagi károkat szenvedhetünk, ugyanakkor a jogot meghatározó dokumentumot az állampolgárok nagy része nem érti. Hasonló megfontolás rejlik a megadott szabadalmakhoz tartozó jogérvényesítés megítélésében: nyilvánvaló, hogy nehézkes olyan nyelven védekeznünk vagy támadnunk, amely nem az anyanyelvünk; továbbá nem kis gazdasági és presztízselőnyöket élvez az az ország, ahol az egységes oltalomhoz tartozó bíróság működik.

A fent taglalt ellentéteket évtizedeken keresztül próbálták feloldani. Ígéretesnek tűnt az ún. Londoni Egyezmény, amely lehetővé tette, hogy a fordítási kötelezettségnek csak az igénypontok fordításával eleget tehessünk. Ehhez az egyezményhez igen sok tagország csatlakozott, köztük hazánk is, azonban távolról sem az összes. Ráadásul a komoly felhasználók, ipari lobbik részéről fennmaradt az „egynyelvű” megoldás iránti igény, mivel még az igénypontfordítás is jelentős teherrel jár, ha azt sok tagországban kívánjuk végrehajtani.

Több évtizedes vajúdás után az Európai Unió prioritást adott a Londoni Egyezményen túlmutató egységes, az Európai Unió egészére érvényes jogot adó szabadalmi rendszer kiépítésének. A magas politikai szinten hozott végső döntés következtében végül meglehetősen fura rendszer állt elő, amelynek számos előnye és hátránya van.

Az új rendszer legnyilvánvalóbb előnye, hogy az egységes eljárás során szerzett oltalom automatikusan érvényes lesz a rendszert elfogadó tagországok területén. Ez utóbbi megfogalmazásra azért van szükség, mert nem sikerült a tárgyalások során elérni, hogy mind a 27 EU-tagország hozzájárulását adja a szükséges egyezmények megszületéséhez (Olaszország és Spanyolország nem támogatta a javasolt megoldást). A kialakított új rendszer működőképességét és „könnyű” elindulását kívánja biztosítani, hogy az egységes európai szabadalom esetében is a megadásáig a régi rendszert alkalmazzák (azaz ezeket a szabadalmakat szintén az Európai Szabadalmi Hivatal fogja engedélyezni). Ennek megfelelően egy egységes európai szabadalom szövege lehet angol, német vagy francia. A jelenlegi rendszer alkalmazásából következik, hogy az igénypontok mindhárom hivatalos nyelven rendelkezésre állnak majd (a megadás előtt az igénypontoknak a másik két hivatalos nyelvre való fordítását be kell nyújtani a mostani rendszerben is). Ezt a megoldást, ami nyilvánvalóan igen előnyös azoknak az országoknak, ahol a fenti három nyelv közül legalább egy hivatalos, nem fogadta el Olaszország és Spanyolország, emiatt csupán 25 EU-tagországra terjedhet ki a tervezett szabályozás. Itt jegyezzük meg, hogy ritkán említik azt a tényt, hogy a két vonakodó tagország a tárgyalások legvégén felajánlotta azt a kompromisszumot, hogy az egységes szabadalmi eljárás nyelve az angol legyen. Ezt azonban másik két fontos állam (Franciaország és Németország) nem fogadta el. Pedig ha belegondolunk, számunkra is ez a megoldás lett volna a legelőnyösebb, mert nálunk is az angol a legismertebb idegen nyelv, továbbá nem merülne fel a másik két nyelvre történő igénypontfordítás költsége.

Jogos a kérdés, hogy miért volt szükség két rendeletre? A magyarázat az Európai Unió alapszerződéseiben definiált különféle engedélyezési eljárásokban keresendő. A két, egymástól elválaszthatatlan rendelet közül a nyelvi hátteret biztosító esetében 100 százalékos egyetértésű szavazás volt szükséges, míg konkrétan a szabadalomra vonatkozó másik rendeletnél elegendő volt az egyszerű többség.

A fenti rendeleteket támadta a két kimaradó állam. Véleményük szerint ugyan valóban lehetséges az uniós alapszerződések szerint, hogy az EU-tagállamok egy kisebb köre bizonyos kérdések rendezésére csak magukra vonatkozó különszerződést kössön, azonban ilyen horderejű témában, mint a szabadalmaztatás, szerintük ez a kivétel nem alkalmazható. Ezeket a kereseteket az Európai Unió Bírósága elutasította. Habár Spanyolország újabb keresetet indított, lényegében elhanyagolható annak a valószínűsége, hogy ilyen alapon le lehet állítani ezt az integrációs folyamatot (ráadásul egyes vélemények szerint valószínűsíthető Olaszország csatlakozása a rendszerhez).
Röviden összefoglalva az új egyezmények által biztosított lehetőséget: a szokásos európai szabadalmaztatási eljárás végén a megadható változat kialakítása után a bejelentő választhat, hogy kéri-e az új egységes európai szabadalmat, avagy ezzel nem élve kizárólag a régi rendszer szerinti érvényesítések felé indul el.

A két rendszer így egymás mellett fog élni: ha kértünk is egységes európai szabadalmat, az egyéb EPC-tagországokban kérhetünk majd szokásos európai szabadalmat. Amennyiben nem kérünk egységes európai szabadalmat, az eddigi módon kaphatunk oltalmat az egyes EPC-tagországokban. A fenti egységes szabadalmaztatás előnyét már említettük: valóban egységes oltalmat lehet szerezni a részt vevő országok területére, és feltehetően jóval alacsonyabb évdíjat kell majd fizetni, mint ha az összes tagországban külön-külön fizetnénk meg az évdíjat. (A tervek szerint körülbelül öt jelentős ország évdíjának az összegét fogja kitenni az egységes szabadalom évdíja.)

Ám azon érdemes elgondolkodni, hogy milyen helyzetbe kerülnek a magyarországi jogtisztaságot vizsgálni kívánó piaci szereplők, fejlesztők, feltalálók, mivel a Magyarországra érvényes egységes szabadalmakból még az igénypontok sem lesznek meg magyarul. Azt sajnos el kell ismernünk, hogy még a legképzettebb feltalálói körökben sem szokásos a német és különösen a francia nyelv olyan szintű ismerete, amely e bonyolult szabadalmi leírások biztos értelmezéséhez szükséges. Várható továbbá, hogy a relatíve olcsó oltalomszerzés miatt – elsősorban a tengeren túlról – igen nagyszámú szabadalom áramlik majd be Magyarországra, amelyeket az eddigi rendszerben nagy valószínűséggel nem érvényesítettek volna a felmerülő különköltségek miatt. Vagyis a piaci-fejlesztői-feltalálói oldalról különösen nagy figyelmet kell majd fordítani arra, hogy az új megoldás „tisztaságának” vizsgálata során kellő gondossággal tekintsük át a szakterületre vonatkozó szabadalmakat. Egy bitorlási per elvesztése általában a végét jelenti még egy közepes erősségű vállalkozásnak is.

A rendszer harmadik eleme az egységesített bíróságra vonatkozó nemzetközi egyezmény (meglehetősen bonyolult rendszer, igen tanulságos előnyökkel és a hátrányokkal). Terjedelmi okok miatt ez egy következő írás témája lesz.•