2019. január: jegyzet, ökológia, régészet, portré, okostechnológia, zöldkörnyezet, agykutatás, tudomány, Nemzeti Agykutatási Program, nanotechnológia, elektronika, mesterséges intelligencia, anyagtudomány, fizika, orvostudomány, innováció, egyetem, építés, közlekedés, fenntarthatóság, élelmiszer, it
2019. január 7.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Klímakutató a pollenek nyomában

Tudatosan törekedtem arra, hogy bekerüljek a nemzetközi vérkeringésbe. Ha nem mozdulok, nem formálódik a szemléletem – nyilatkozta magazinunknak Magyari Enikő ökológus, akit Karátson Dávid ajánlott figyelmünkbe. Azt mondja, csak akkor lesz nemzetközi szinten valaki jó kutató, ha nem csinál felesleges dolgokat, de amit csinál, azt elhivatottan teszi.


Gyerekkori álma volt, hogy felfedezze a világot, de nem úgy általában. Határozott célként Amazóniába szeretett volna eljutni. Sikerült?

– Még nem, de szerepel a bakancslistámon. A helyzet annyiban változott, hogy a gyerekkori regények által közvetített kép módosult. Eltűnt az az illúzió, hogy Amazónia érintetlen, hogy itt a világon egyedülálló természeti és társadalmi jelenségek figyelhetők meg. A térségről manapság a természetvédelmi problémák jutnak eszembe.

Hetedikes–nyolcadikos korában a Világjárók sorozat könyveit olvasva megfogta az ősi, természetközeli népek élete. Ebből jött a vonzódás az őserdő növényvilága iránt, és ak­kor határozta el, hogy biológiával szeretne foglalkozni. A fel­menőktől örökölte a természet szeretetét?

– Édesapám vegyészmérnöknek készült, végül műszaki előkészítőként dolgozott. Édesanyám borásznak, ő meg mérlegképes köny­velő lett. Tőlük tehát nem eredeztethető ez a vonzalom. A tágabb családban több állatorvos is volt. Talán ezzel magyarázható, talán azzal, hogy a szülőkkel rengeteget kirándultunk, hogy a családi ház kertjében sokat ténykedtünk az öcsémmel, akit szintén a biológia érdekelt.

Miért a debreceni egyetemet választotta?

– Budapest is szerepelt a célpontok között, ám az ELTE-n olyan magas volt a felvételi ponthatár, hogy úgy éreztem, ha picit hibázok, elbukok. Jó pontokat vittem, de azt gondoltam, előbb vesznek fel az orvosira, mint biológusnak, márpedig én biológus, pontosabban ökológus akartam lenni. A szüleim is azt javasolták, maradjak otthon. Maradtam.

Elsőévesként barátaival Mongóliába szervezett expedíciót – a félsivatagi flóra megismerésére koncentráltak –, egy évre rá a Szahalin-szigetre mentek némi szponzori segítséggel. Mit ígértek a szponzornak a támogatásért cserébe?

Varga Zoltán professzor hívta fel arra a figyelmünket, hogy Ma­gyarország utolsó jégkorszaki növényzete nagyban hasonlít az Altaj hegység mai növényzetére. Valami felcsillant bennem. Másod­évesként Félegyházi Enikő pollenanalízist bemutató spe­ciál­kollégiumát ültem végig. Csoporttársammal évekig jártam hozzá. Negyedéves lehettem, amikor egy angol kutatócsoport pollenhez értő szakembert keresett – ez lettem én. Érdekelt a munka, és tudtam – elsősorban Félegyházi Enikő angol nyelvű könyveiből –, hogy a pollenkutatás a világ nyugati részén előrébb tart, mint nálunk. Az angoloknak köszönhettem, hogy később Cam­bridge-ben tanulhattam.
A kérdésben említett szponzorációra szükségünk volt, mert saját zsebből nem juthattunk volna el ezekre a helyekre. Hihetetlen lelkesen önkormányzatokat, bankokat, cégeket kerestünk meg, akiknek elmondtuk, hogy mire vállalkozunk. Sokan támogattak kisebb-nagyobb összegekkel. Cserébe azt vállaltuk, hogy tudománynépszerűsítő előadásokat tartunk, ahol feltüntetjük a támogatókat. A Debreceni Konzervgyár élelmiszerrel, a helyi ruhagyár a hideg elviselésére alkalmas speciális overallal segített. Hatalmas élményt jelentett, hogy számunkra idegen környezetben – mégse mindennapi élmény, hogy egyetemista bankvezetővel tárgyal – sikert értünk el. Mongóliából hazatérve körbejártuk az országot.
A megmaradt pénzből a következő évben Kirgíziába akartunk menni, ami meghiúsult. Helyette jött a képbe a Kuril-szigetek, ahol a vulkáni felszín növénytakarója érdekelt bennünket. A vlagyi­vosztoki rendőrkapitánnyal tárgyaltunk, aki – bár Debrecenben is volt katona – nem adott engedélyt a beutazásra. Az egykori börtön­szigetre, Szahalinra mehettünk.

Nagy volt a csalódás?

– Dehogy! Tudományos szempontból hatalmas élményt jelentett egy ottani magas hegy – az 1609 méter magas Lopatyin csúcs – megmászása. Ahogy haladtunk egyre feljebb, fokozatosan változott a növénytakaró. A tetején a tundraöv növényei fogadtak. Az őslakosok életének megismerése hasonlóan fontos volt. A még a közelmúltban is halászó-vadászó életmódot folytató nyivhek egyebek mellett megmutatták, hogyan füstölik a lazacot. Meg­lepő találkozásban is volt részünk – Munkácsról származó erdésszel találkoztunk. Gondolom, nem önszántából került az egykori Szovjetunió szinte legnyugatibb pontjáról a keleti végekre.

Kis létszámú évfolyamuk szinte mindegyik tagja kutatónak készült. Teljesültek az álmok?

– Harmincfős évfolyamunk fele ökológusként, a másik fele molekuláris biológusként végzett. Talán egyetlen csoporttársunk nem maradt a biológia közelében. A többiek valóban kutatnak, illetve például gyógyszercégeknél, fehérjeszintézissel foglalkozó vállalkozásnál dolgoznak. Szoros maradt a kapcsolat, minden évben találkozunk.

Végzés után dolgozott a Mátra Múzeumban, a Magyar Természettudományi Múzeumban (MTM), a Cambridge-i, a New­castle-i és a Durhami Egyetemen. Néhány év, számos munkahely. Nem találta a helyét?

– Aki kutatói pályára készül, nem állhat meg az országhatároknál. Látnia kell a világ trendjeit. A pollenanalízis területén jelentős volt a módszertani lemaradásunk, amit úgy küzdhetett le az ember, ha nemzetközi munkacsoportok munkájában vesz részt. Tudatosan tö­rekedtem arra, hogy bekerüljek a nemzetközi vérkeringésbe. Ha nem mozdulok, nem formálódik a szemléletem. Azt is világosan láttam, hogy nem múzeumban, hanem egyetemen szeretnék dolgozni.

Ez az egyetem azonban nem a debreceni lett, hanem a budapesti ELTE. Nem hívták haza?

– Nem illettem a képbe. Túl sokat voltam külföldön, talán túl ambiciózusnak tűnhettem egykori tanáraimnak. Volt, aki egyértelműen megmondta, nem számít rám. Később megkerestek, és Lendület-pályázattal szerettek volna visszacsábítani, amit én nem vállaltam.

2007 óta kutat az MTA–MTM–ELTE Paleontológiai Kutatócsoportban, amelynek 2017-től tudományos tanácsadója, illetve 2018 augusztusától az ELTE Környezet- és Tájföldrajzi Tanszékének vezetője. Hogyan fér meg egymás mellett a tanszékvezetés és a kutatócsoport?

– Gyerekkoromtól jellemző rám, ha valamit meg akartam csinálni, amiért lelkesedtem, addig hajtottam, amíg célba értem. Nem szeretem, ha valaki úgy áll a feladathoz, hogy csináljuk, de ha vége a munkaidőnek, akkor majd holnap folytatjuk. Ha valamit elkezdtem, végigvittem a lehető legjobb tudásom szerint. Egyébként bele se fogjunk. Azt látom, hogy a sikeres kutatók attitűdje hasonló. Ahhoz, hogy az ember a tudományban eredményt érjen el, teljes mellszélességgel bele kell állni. Csak akkor lesz nemzetközi szinten valaki jó kutató, ha nem csinál felesleges dolgokat, de amit csinál, azt elhivatottan teszi. Tudományterületem „nagyágyúi” – zömmel férfiak – ilyenek. Amihez hozzátartozik, hogy a férfiak többségének nincs családja.

Önnek ellenben három gyereke van. Ilyenkor jön a szokásos kérdés: hogyan egyezteti össze a munkát és a családot?

– Ha őszinte akarok lenni, bevallom, hogy a most hároméves kis­fiam olyan sok törődést igényel, hogy emiatt a tudományos produktivitásom visszaesett. Számítógépes grafikusként dolgozó férjemmel három gyereket akartunk. Az első kettő a PhD-fokozat megszerzése után született, jelenleg középiskolások, ők másféle törődést igényelnek. A legkisebb az MTA doktora cím megvédése után jött a világra. Tudat alatt arra vágytam, hogy ne csak a tudomány legyen az életem, de nem gondoltam végig, hogy mit vár el egy hároméves az anyjától – miközben korábban kétszer átéltem ezt az élményt. A férjem hatalmas segítség, nélküle nem tartanánk itt.

Beáldozta a karrierjét, hogy a felesége szárnyalhasson?

– Ez az ő szájából sohasem hangzott el. Neki eleve kisebbek voltak az ambíciói. Családcentrikus, kemény apa, aki ha kell, leül a gyerekekkel tanulni.

Visszatérve a korábbi kérdésre, miért lett tanszékvezető?

– Örömmel vállaltam a feladatot, amit más nem akart megtenni. Abban a reményben dolgozom, hogy jó irányba tudom terelni az eseményeket, ami nem lesz egyszerű, mert az ELTE Természet­tudományi Kara komoly finanszírozási nehézséggel küzd. Védem az értékeinket, amivel párhuzamosan próbáljuk kialakítani az angol nyelvű képzést, úgy, hogy közben státuszokat veszít a tanszék. Nem a pozíció miatt vállaltam a feladatot, mert meggyőződésem, hogy a tanszékvezetés nem hitbizomány, rotációs alapon kell, hogy betöltődjön a poszt. Négy évig viszem, majd remélem, valaki a helyemre lép. Ez a munka is időt von el a kutatástól, márpedig nekem az a legfontosabb.

2017-ben a Földgömb az Expedíciós Kutatásért Alapítvány Magyar Felfedező Nagydíját első nőként nyerte el a paleobotanikában és paleoökológiában tett nemzetközi jelentőségű felfedezéseiért. Mondana néhány példát, hogy mit ismertek el?

– Másfél évtizede vezetek terepi kutatásokat, köztük hegyi feltáró munkát a földtörténeti közelmúlt környezeti eseményeinek felderítésére. Paleobotanikai és paleoökológiai elemzéseim során a pleisztocén végi és a holocén, azaz az utolsó 30 ezer év klímaváltozások alakította életközösségek átalakulásait tárom fel. A mun­ka során a kárpáti térség „szélsőséges” helyeire vezettem kutatóutakat: mélyfekvésű alföldi lápokba, egykori és mai folyóárterekre, a befagyott Balatonra, illetve vulkáni kráterekbe és a hegyvidéki tengerszemek világába. Minden olyan helyszín érdekel, ahol hosszú időre megőrződhettek a múlt beszédes nyomai: virágporszemek, fosszilizálódott növény- vagy állatmaradványok. Évek óta kutatom a Retyezát hegyi tavainak mélyét, részletes környezettörténeti ese­ménysort állítva össze a tavi üledékek fúrásából nyert információkból. A hargitai Szent Anna-tó életmaradványainak elemzésével a legfiatalabb kárpáti vulkánkitörések megismeréséhez is hozzá­járultam. A Kárpát-medence egykori és mai vizes élőhelyeinek őskörnyezeti elemzésével vagy épp a Balaton üledékeinek vizsgálatával a természetes és az emberi hatás által érintett átalakulásokat, klíma­­ingadozásokat és környezeti válaszokat is jobban megértem. Mindezt jól szervezett csapat vezetőjeként teszem – számos alkalommal expedíciós körülmények között, a legmodernebb módszerek alkalmazásával.
Az utóbbi időben új terület felé nyitottam. Az egyik a nagy­emlős fauna kihalási idejének megállapítása a Kárpát-medencében. Nagyon sok egykori folyómederből származó, múzeumokban őrzött mamutcsontleletünk van, amelyeknek a korát eddig nem határozták meg. A debreceni Atommagkutató Intézettel közösen erre vállalkoztunk. Az előzetes eredmények szerint nagyjából 15 ezer évvel ezelőtt tűntek el ezek a hatalmas állatok. Túlélik az utolsó leghidegebb időszakot, majd amikor elindul a felmelegedés, kihalnak. Miért? Egy gombaspóra koncentrációjának változásából arra következtettünk, hogy előbb csökkent e legelő állatfaj populációjának mérete, mint ahogy változott a növénytakaró. Valaminek történnie kellett. Elképzelhető, hogy valamilyen fertőzés, új élősködő, esetleg az ember okozta az állatok vesztét. Vitatott kérdés, érdekes kutatási terület.

Magyari Enikő 1973-ban született Debrecenben. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen 1997-ben biológus–ökológus szakon végzett, egy évvel később ugyanott földtudományi angol szakfordító diplomát szerzett. A Debreceni Egyetemen 2001-ben kapott PhD-fokozatot, az MTA doktora címet 2016-ban érdemelte ki. Dolgozott a Debreceni Egyetemen, a gyöngyösi Mátra Múzeumban, a Magyar Természettudományi Múzeumban, majd az MTA–MTM–ELTE Paleontológiai Kutatócsoportban. 2018-tól az ELTE Környezet és Tájföldrajzi Tanszékének vezetője. Az INQUA Magyar Nemzeti Bizottság elnökeként is dolgozó kutatónő 2009-ben az MTA Zólyomi Bálint-díját, egy évvel később az intézmény Ifjúsági Díját vehette át, míg 2011-ben a tudóstestület Bólyai-plakettel díjazta.
Miért ragaszkodik a Kárpát-medencéhez?

– Ez a terület európai szinten alulkutatottnak számít. Én erről a területről tudok hiánypótló kutatási eredményeket produkálni. A másik ok, hogy ennek a területnek ismerem legjobban a növényzetét. Nem zárom ki, hogy egyszer kilépek a Kárpát-medencéből, de ehhez forrás kell. Szívem szerint a Balkánon dolgoznék, mert kapcsolódik a mi területünkhöz, és szintén hiánypótló kutatásokra ad lehetőséget.

Minden olyan helyszínt célba vesz, ahol hosszú időre megőrződhettek a múlt beszédes nyomai: virágporszemek, fosszilizálódott növény- vagy állatmaradványok. Mi ad több információt: a pollen vagy a fosszilis maradvány?

– Mindkettő egyformán fontos. Egy adott gyűjtőhelyről származó pollen a regionális növényzetről ad információt, átlagképet, míg a növényi makrofosszíliák és a faszenek arról tájékoztatnak, hogy helyben milyen növények fejlődtek egykoron.

Egyik kedvenc képződménye a vulkáni krátertó, mert ezek üledéke nagyon sok információval szolgál. A Szent Anna-tavat maguk fejlesztette fúróberendezéssel fúrták, 2013-ban érték el az üledék alját. Mitől izgalmas egy több méter vastag iszap, ami a kívülállónak csupán egy massza?

– Azért, mert a Szent Anna-tó a Kárpátok legfiatalabb krátertava. Az utolsó kitörés óta – ami 32 ezer éve lehetett – a tó üledéket gyűjt, növénytani archívumnak tekinthető. Különleges érték, mert pontos adatokkal szolgál az utolsó jégkorszak maximumáról, ami 26-21 ezer évvel ezelőtt volt. Kiderült, hogy a lehűlés maximuma a növénytakaróban nem mutatkozik meg olyan markánsan, mint Nyugat-Európában.

Láttam felvételeket, amelyeken az látszik, hogy Ön is kivette a részét a nehéz eszközök cipeléséből. Semmi gesztus a férfiak részéről, hogy ugyan, ezt már nem kellene…

– Ez a valóság, ami furcsa lehet egy nőtől. A Szent Anna-tó partjáig eljutunk autóval, de onnan télen több száz métert kell cipelni a jégen az eszközöket. A Déli-Kárpátokban, a Retyezát hegységben kilométereken át vittük a berendezéseket. Hegygerincen mentünk le és fel. Az idei nyáron tudtuk le a legnehezebb túránkat. A térképen nem tűnik nagy távolságnak, mindössze nyolc kilométer, de többször mozogtunk 1800 és 2100 méter között. Harminc­­kilós hátizsákot cipelve megszenvedtünk a meredek emelkedőkkel és lejtőkkel. Az egyik fiatal PhD-hallgató először volt magashegyi környezetben, meg se tudott mozdulni a tízórás túra után.

2017 kemény telén megfúrták a Balatont. A holocén üledékek vastagsága 3–4 méter között van, a fúrások mindenhol 4–5 méter közötti mélységig mentek le. Miért fúrtak, és mire jutottak?

– Ennek a kutatásnak az a célja, hogy az utolsó kétezer év klímáját rekonstruáljuk. A Balaton azért fontos, mert hatalmas üledékgyűjtő területtel rendelkezik – nagyjából 200 kilométeres távolságból gyűjti be a légkörben szállítódó polleneket. A kapott információkat történeti adatokkal vetjük össze, amelyek szép egyezéseket mutatnak. Fontos megállapítás, hogy a legdrasztikusabb erdőirtás a 19. század második felében következett be, azt megelőzően a 15–16. században volt nagyobb mértékű fakitermelés. Az is kiderült, hogy egykor kevesebb fenyő és több bükkerdő volt, ami a középkorban változott, egyre több lett a tölgyes.

„Felfedező kutatónak tartom magam. Amire vágytam, megkaptam a szakmától. Mindig azt érzem, hogy megéri az erőfeszítést, mert olyan eredmények születnek, amelyek a Kárpát-medence éghajlatváltozásának szempontjából egyediek” – nyilatkozta egy alkalommal. Melyik eredményére a legbüszkébb?

– A térség utolsó eljegesedésével kapcsolatos eredményeimet a szakma is fontosnak tartja. Napjainkban elsősorban az érdekel, hogy milyen volt az Alföld erdőborítottsága az ember tájátalakító tevékenysége előtt? Hogyan nézett ki a Kiskunság, a Nagyalföld? Ezzel kapcsolatban születtek fontos megállapítások, de folytatni akarom ezt a munkát. A polleneken alapuló klímarekonstrukció sem hagy nyugodni, a jövőben ezen a téren is sok újat szeretnék alkotni.

A szakmája egyúttal a hobbija, vagy más is belefér az életébe?

– Túrázni nagyon szeretek, és ilyenkor úgy járom a természetet, hogy nem gyűjtök pollent, de mindig olyan szemmel nézem a tájat, hogy hol lehet egy üledékgyűjtő. A gyereknevelés mellett most ennyi elég, másra nem jut idő.

A két nagy gyereket sikerült beoltani a természet szere­tetével?

– A fiamban érzem a biológia iránti érdeklődést, az orvosi pályára készülő lányomat a kémia vonzza, a biológiára úgy tekint, mint a céljaihoz szükséges eszközre. Évfolyamtársaimmal sokszor beszélünk a gyerekeinkről, és szomorúan megállapítjuk, hogy a túrázás élményét nem sikerült átadni. Mindig érezzük az ellenállást. Valamit rosszul csináltunk, vagy csupán lustábbak a mai fiatalok.

Lát olyan elhivatottságot a tanítványain, mint amilyen elkötelezettek önök voltak?

– Minden más. A mi erősen szelektált csoportunk összetartott, most tömegképzés van. Nem alakulnak ki olyan szoros személyes kapcsolatok, mint amilyen kötelékek a mi időnkben kialakultak. Gondot jelent, hogy a hallgatók jelentős része azért dolgozik, hogy tanulhasson. Örül, hogy teljesíti a vizsgáit. Amikor mi kezdtük el az egyetemet, a kutatói pálya kiváltságnak számított, a mai világban nem ez a helyzet. Nagyon kemény munkával sem keres annyit egy kutató, mintha sokkal kevésbé elhivatottan piacorientált szakmát választ. A tömegképzés miatt nehezebb megtalálni a tehetségeket.

Kit és miért ajánl következő interjúalanyunknak?

Standovár Tibor biológust, az ELTE Növényrendszertani, Ökológiai és Elméleti Biológiai Tanszékének vezetőjét, a hazai erdőfauna kiváló ismerőjét.•

 
Innotéka