2014. december 3.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Klímakataklizma a Kárpát-medencében?

Az emberiség úgy van a klímaváltozással, mint a viccbeli ember, aki kiugorva a huszadik emeletről a tizennyolcadiknál, majd a tizenhatodiknál is örömmel konstatálja, hogy még minden tökéletesen rendben van. Magyarországon sem érezhető túlzott izgatottság ezen a téren, pedig hozzáértők szerint a „különlegesen klímaérzékeny” Kárpát-medencében jóval nagyobb és szélsőségesebb éghajlati változások várhatók, mint Európában általában. Meteorológus, gabonanemesítő, botanikus és erdész tudósokat, szakembereket kérdeztünk meg: az ő speciális nézőpontjukból hogyan látszik a klímaváltozás folyamata és a tennivalók sora.


A döntéshozók szerte a világon okosan bólogatnak a klímaváltozás eddigi tényeire, mindenféle egyezményeket is aláírnak, de titokban azért reménykednek: hátha nem is igaz ez az egész, csak kutatói kitaláció. Illetve ha igaz is, hátha valami csoda történik, és mégsem kell leállítani a szénerőműveket meg az erdőirtást, visszafogni az ipari termelést meg a GDP-t, és nem kell átülni a tizenkét hengeres benzinfalóból a henger nélküli elektromos autóba.
Aztán egy reggel majd arra ébrednek – ha nem ők, hát a gyermekeik, unokáik –, hogy a magashegyi gleccserek hiányában több százmillió ember ivóvízbázisa tűnt el, sok millió négyzetkilométernyi erdő, mező alakult át kietlen, forró pusztává, a világtenger megemelkedésével szigetországok és tengerparti városok váltak lakhatatlanná, vagy éppen a Golf-áramlat lassulása, leállása miatt gyökeresen átalakult az időjárás.
Talán Magyarországon sem kellene megvárnunk, hogy egy óriási árvíz tényleg elvigye a fél országot, a Duna–Tisza köze félsivatag legyen, vagy egy ma még elképzelhetetlenül forró nyár után töredékére essen vissza a gabonatermés.
Vagy mégsem ennyire vészjósló a helyzet?

Fantazmagóriák kontra tudományos tények

Dr. habil. Bartholy Judit, az ELTE Meteorológiai Tanszékének vezetője csöndes rezignációval hallgatja provokatív idézeteimet, amelyeket a „klímaszkeptikus” szakemberektől gyűjtöttem össze.
Ezek lényege röviden: nem is emelkedik a Föld átlaghőmérséklete, nem klímaváltozás van, csak klímaváltozékonyság, az üvegházhatás nem káros, a szén-dioxid nem emberi eredetű, és nem is annyira veszélyes, különben is, az egészet csak a tudós- és gazdasági lobbi találta ki, hogy klímavédelem címen százmilliárdokat tudjanak lenyúlni.

Megítélése szerint a média nagyon gyorsan felkapja azokat a „szakembereket”, akik általában mindenfajta tudományos háttér és bizonyíték híján hangzatos kijelentéseket tesznek, mindehhez magukat valamiféle „tudománymaffia” áldozataként mutatják be. Nem is szívesen menne bele a részletekbe, csak annyit jegyez meg: azért jelzésértékű, ha valakinek a tanulmányát a világ összes jó nevű tudományos folyóirata elutasítja, és csak a bulvársajtóban tud megjelenni.
Merthogy vannak a magánvélemények, elméletek és fantazmagóriák, és léteznek a tudományos tények. Nem biztos, sőt, nem valószínű, hogy ugyanazon tényadatokból a világ összes klimatológusa pontosan ugyanolyan következtetéseket von le – különösen harminc, ötven vagy százéves időtávra –, de ettől még a tényeket egyetlen komoly szakember sem hagyhatja figyelmen kívül.

Ilyen tény például – hihetetlen mennyiségű mérés alapján –, hogy a globális földi klíma sokat melegedett az elmúlt másfél évszázadban, ma már meghaladja az i. sz. 1000 környéki, legendásan enyhe „viking” idők átlaghőmérsékletét is. Különösen ijesztő, hogy az utóbbi 20-25 évben a melegedés üteme fokozatosan gyorsul. 1880 óta a legmelegebb tizenöt év közül tizenkettő a 2000 és 2013 közötti időszakra datálható. Azon lehet vitatkozni, hogy ez a melegedés egyelőre „csak” 0,8 fokot tesz ki, vagy már megközelítette az 1 Celsius-fokot, és ezen belül a szárazföldek 1,4 vagy 1,5 fokkal melegebbek, a világóceán meg a troposzféra milyen értéket képviselnek, de magát a globális felmelegedést tagadni értelmetlen.

Szintén sokszorosan bizonyított tény, hogy a levegőben erősen megnőtt az úgynevezett üvegházhatású gázok mennyisége, amelyek számottevő része már emberi eredetű. Ezen belül a legveszélyesebbnek tartott szén-dioxid koncentrációja – a nagy ipari forradalom előtti időszakhoz viszonyítva – mintegy 47 százalékkal nőtt, és elérte a történelmi 383 ppmv (milliomod térfogatrész) szintet, amire a geológusok szerint az elmúlt 750 ezer évben nem volt példa. Ugyanez a növekedés a metánnál 150, a dinitrogén-oxidnál mintegy 30 százalékot tesz ki. A halogénezett szénhidrogének (CFC-k) esetében ilyen összehasonlítás nem tehető, hiszen csak 60-70 évvel ezelőtt kezdték el gyártani, de azóta már be is tiltották őket, mert felmelegedést okozó hatásuk sokszorosa a szén-dioxidénak.
Ezekből a tényekből persze némi eltökéltséggel olyan „tudományos” következtetéseket is le lehet vonni, hogy a globális felmelegedésnek és a gázok felszaporodásának semmi közük sincs egymáshoz. Tehát nem az üvegházhatás erősödése okozza a Föld felmelegedését, hanem mondjuk a napsugárzás műszerekkel nem mérhető felerősödése, esetleg a Föld pályájának a megváltozása, illetve egyéb titokzatos okok. Viszont a világ mértékadó szakembereinek 98 százalékának az a meggyőződése, hogy bolygónk felmelegedésének hátterében bizony az üvegházhatású gázok emberi eredetű kibocsátásának növekedése áll.

Pozitív üvegházhatás
Az üvegházhatás, illetve annak növekedése ma már szinte egyöntetűen negatív szövegkörnyezetben jelenik meg, pedig ez alapvető tévedés. Ugyanis ha a földi légkörben nem létezne semmiféle üvegházhatás, bolygónk átlaghőmérséklete a jelenlegi 15 fok helyett mínusz 18 fok lenne, ami nem igazán tenne jót a magasabb rendű földi életnek. A 33 fokos különbség kétharmada a légkörben lévő vízgőznek köszönhető, és csak egyharmada írható az üvegházhatású gázok számlájára. Igen lényeges eltérés viszont, hogy a vízgőz 8-9 nap alatt kiürül a troposzférából, míg az emberi eredetű üvegházgázok jelentős része 50-80, sőt akár sok száz évig is a légkörben maradhat, és folyamatosan fejtheti ki melegítő hatását.

A világ felelősségteljes politikusai és gazdasági szakemberei ilyenkor kérdően néznek a meteorológusokra: azt már nagyjából értjük, milyen a jelenlegi helyzet, de mi vezethető le mindebből a következő húsz, ötven vagy száz évre vonatkozóan?

A klímakutatók legjobb tudásuk szerint igyekeznek megválaszolni ezeket a kérdéseket, immár harminc éve készítenek úgynevezett globális klímamodelleket. Három év­tizeddel ezelőtt – az akkori számítástechnikai háttérrel – sok ember sokéves munkájába került, mire megszületett egy ilyen átfogó éghajlati modell, de még a mai szuperszámítógépek műveleti sebessége is kevés ahhoz, hogy naprakész szimulációkat készítsenek.
A világ nyolc klímakutató világközpontjában párhuzamosan futtatnak több modellt, ami egyrészt a munkamegosztás, másrészt viszont az (ön)ellenőrzés miatt elengedhetetlen. Ezek ismertetése jócskán meghaladná e cikk kereteit; összefoglalásképpen elmondható: soha, egyetlenegy modell sem jutott arra a következtetésre, hogy a Föld globális felmelegedése megállna vagy netán visszafordulna, és lehűlésbe menne át.

Az eltérések leginkább a hosszú távú kö­vetkezmények terén mutatkoznak meg. A különböző, úgynevezett „klímaszcenáriók” elkészítése ugyanis már csak azért is bonyolult, mert az egyik változó teljesen bizonytalan: ki tudja megjósolni, mi történik a világpolitikában és a világgazdaságban a következő évtizedekben? Milyen mértékű lesz például az emberi eredetű szén-dioxid-kibocsátás tíz vagy ötven év múlva, és – ami legalább ennyire fontos – mi lesz erre az éghajlati rendszer válasza?
Merthogy „Föld anyánk” időnként még a legfelkészültebb klímakutatókat is meg tudja lepni. Az elmúlt évtizedek számításai alapján ugyanis a levegőben lévő szén-dioxid koncentrációjának még a jelenleginél is jóval magasabb szinten kellene lennie, de a fölösleg, „titokzatos módon”, időről időre eltűnik. A klímaszkeptikusok már dörzsölték a tenyerüket, ám kiderült, hogy az emberi eredetű üvegházgáz-kibocsátás miatt a légkörben kumulálódott energia 90 százalékát elnyelik az óceánok (mindössze 10 százalék marad a légkörben), s ezért a hőmérsékletük emelkedik. Továbbá a légköri szén-dioxid-többlet jelentős hányadát is elnyelték az óceánok, így vizük nemcsak melegszik, de savasodik is (pH értékük csökken). Ennek mechanizmusát csak nemrégiben kezdték el vizsgálni. Annyi már eddig is kiderült, hogy a savasodás nem igazán tesz jót a tengeri élővilágnak, arra viszont még tippek sincsenek, meddig és milyen arányban képes az óceán erre a klímavédő segítségre, és mi lesz azután.

Mivel hazánkat közvetlenül nem érinti a tengervíz-savasodás problémája, nézzük meg, milyen „klímaszcenárió” várható a Kárpát-medencében a következő évtizedekben.
Bartholy Judit ezzel kapcsolatban többkötetnyi releváns ismeretanyagot tudna a rendelkezésünkre bocsátani, hiszen éppen az ELTE Meteorológiai Tanszékén folynak jelentős modellszimulációs kutatások. Nagyon leegyszerűsítve: a globális modellek eredményeivel regionális modelleket futtatnak. Ez már csak azért is célszerű, mert az eredeti modellek területi felbontása 150-250 kilométer, vagyis az egész Kárpát-medence térségére csak néhány rácspont esik, ráadásul nem is tartalmazza a domborzat kellően részletes adatait. A regionális modellek felbontása 10-25 kilométer, ami lehetővé teszi kisebb régiók pontosabb éghajlati leírását is a jelenben és a jövőben egyaránt.
Az ezekből levont következtetések viszont egyáltalán nem szívderítőek. Magyarország és az egész Kárpát-medence egyértelműen a „fokozottan klímaérzékeny” területek közé tartozik, ahol nagyobb és szélsőségesebb éghajlati változások várhatók, mint Európában általában. Nem vigasztalhat bennünket az sem, hogy a Földközi-tenger térségében még nagyobb változások várhatók. Hazánkban már a 20. században is érzékelhető volt az éves csapadékösszeg kismértékű csökkenése, és ez a tendencia a 21. században is folytatódik. Ráadásul az egy éven belüli eloszlás is kedvezőtlenül fog változni: télen több csapadék esik majd, a vegetációs időszakban viszont jóval kevesebb. A nulla fok alatti fagyos napok száma jelentősen csökkenni fog, viszont a 30 fokosnál melegebb, úgynevezett hőségnapok száma a jelenleginek akár négy-ötszöröse is lehet.
És ha ez még nem lenne elég: igen valószínű, hogy a jelenlegi légköri rendszer „kibillen” az egyensúlyi állapotából, ami a szélsőséges időjárási események (felhőszakadás, orkán, hóvihar, szárazság, extrém hideg és forróság) gyakoriságának növekedését hozza magával.

Mindebből számos fontos következtetést lehetne levonni, de egyet mindenképpen: hazánknak (sok európai országgal együtt) valóban alapvető érdeke, hogy mielőbb megszülessenek az újabb nemzetközi egyezmények az üvegházhatású gázok csökkentéséről, illetve, hogy valóban be is tartsák azokat.

Télálló, szárazságtűrő gabonák

A hazai szántóterület mintegy 55-60 százalékán búzát és kukoricát termesztenek, így hát egyáltalán nem mindegy, hogyan tudnak ezek a növények alkalmazkodni a klímaváltozás okozta kihívásokhoz.
Martonvásáron, az MTA Agrártudományi Kutatóközpont Mezőgazdasági Intézetében már hosszú évtizedek óta folynak természetes (szántóföldi) és mesterséges (fitotroni) körülmények között kalászos gabona- és kukoricanemesítési kutatások. Hogy milyen sikerrel, azt nemcsak az általuk nemesített mintegy 80 kiváló új búzafajta, illetve közel 150 kukorica hibrid bizonyítja, hanem az a tény is, hogy legutóbb egy európai uniós pályázat alapján 12 közép- és kelet-európai országból 150 ifjú kutató és nemesítő kolléga tanulmányozhatta az ottani példaértékű munkát, amelynek során természetesen már a klímaváltozás hatásait is figyelembe veszik.

Az intézetben folyó kutatások egy igen fontos területéről a Kalászos Gabona Rezisztencia Nemesítési Osztály vezetőjét, Veisz Ottó tudományos tanácsadót, az MTA doktorát kérdeztük.
A több évtizedes tapasztalattal bíró szakember rövid, lényegre törő összefoglalójából egyebek között az derült ki, hogy egy adott gabonafajta termésmennyisége és minősége alapvetően három tényezőtől függ. A genetikai adottságtól, a környezeti feltételrendszer változásaitól a termesztési időszak alatt. Ez utóbbinak egy részét (hőmérséklet, csapadék, talajtípus) nem tudjuk befolyásolni. A másik részét, ami az emberi tényezőtől függ (mikor vetik el, mennyi tápanyagot adnak neki, mikor takarítják be, és így tovább), viszont igen. A harmadik tényező e kettő kölcsönhatásából adódik.
A növénynemesítők e tényezők közül a genetikai hátteret tudják alakítani, ám azt is csak bizonyos határokon belül. Némileg sarkítva: ha valaki csak november közepén kezdi el az őszi búza vetését, vagy tavasszal egyetlen csepp eső nem esik, hiába a szuper genetika, biztos, hogy abban az évben a termés a nullához közelít majd.

A Kárpát-medencei gabonatermesztés még klímaváltozás nélkül is tartalmaz egy jó adag szerencsefaktort, ami a szélsőségekre hajló kontinentális klíma és a medencejelleg számlájára írható. Hiába vetik el a gazdák a jól előkészített talajba a kiváló minőségű őszi búzát október közepén, azt már senki nem tudja megmondani, hogy milyen időjárás lesz a következő 8-9 hónapban. Őszi szárazság vagy bőséges csapadék, korai tél, hótakaróval vagy anélkül, „aranyat érő” májusi esők vagy teljes szárazság, és a termés­eredmény akár 20-30 százalékkal is el­maradhat az átlagtól.
A termesztők a hazai nemesítésű őszi kalászosokat már évtizedek óta felkészítik ezekre a „stressztényezőkre”. A klímaváltozás azonban az eddiginél is nagyobb kihívások elé állítja a szakembereket, akik természetesen ismerik az elmúlt száz év adatsorait, illetve figyelemmel kísérik, milyen változásokat valószínűsítenek a klímakutatók a következő évtizedekre. Mindebből leginkább azt a következtetést lehet levonni, hogy hosszú távon, az egész évre vetítve kevesebb csapadék, de enyhébb, csapadékosabb telek és szárazabb, forróbb nyarak várhatóak. Ami viszont legalább ennyire lényeges: mindenképpen számítanunk kell a szélsőséges időjárási események gyakoriságának növekedésére.
Ez a nemesítési szakma nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy az enyhébb telek miatt nagy figyelmet kell fordítanunk a növényi kórokozókra és az állati kártevőkre, de nem lehet engedni a télállóság követelményeiből sem. Lehetséges ugyan, hogy mostantól nem 8-10, hanem csak 12-15 évente lesz a 2003. évihez hasonló nagyon kemény, hómentes tél, ám azt is ki kell bírniuk a hazai búzáknak.
A szakma nem felejtette el az 1962/63-as telet sem, amikor a termőterület egyharmadát kifagyás miatt tavasszal újra kellett vetni, mert a korábbi években jól teljesítő, nagyon elterjedt olasz búzafajták akkoriban nem voltak „felkészítve” a szélsőséges téli időjárásra.
Ma már nem a fagyállóság, hanem a hő- és szárazságtűrés fokozása a nemesítés egyik legfőbb feladata. Hiába hullik ugyanis télen esetleg sok hó vagy eső, ha egy igen forró nyáron, csapadék-utánpótlás nélkül, a kalászolás idejére, májusra mindez elfogy a talajból. A világon már léteznek extrém szárazságtűrő fajták, azokat azonban itthon nem érdemes előzetes vizsgálatok nélkül termeszteni, mivel a búza felettébb érzékeny, mondhatni „rögre adaptálódott” növény, ott terem a legjobban, ahol igazán otthon érzi magát. A kutatók ezeknek a szárazságtűrő fajtáknak a genetikai anyagát használják fel, hogy új, jó minőségű magyar fajtákat nemesítsenek, amelyek megfelelnek például a nagy szakmai összefogással létrehozott Pannon Búza Minőség védjegy előírásainak.

Parlag helyett legelők és gyepek

A hazai mezőgazdasági terület hozzávetőlegesen 15 százaléka legelő, kaszáló, gyep, ami meglepő módon mintegy háromszorosa a kert, gyümölcsös, szőlő triónak. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a „művelés alól kivont terület” a mezőgazdasági termelésre alkalmas földek mintegy 40 százalékát (!) öleli fel, akkor láthatjuk, hogy a Kárpát-medencei ökoszisztémák korántsem szűkíthetők le a jól megművelt szántók, kertek, erdők csoportjára.
Ez nemcsak azért fontos, mert a parlagterületeken olyan gyomnövények telepednek meg, amelyek veszélyeztetik a mezőgazdasági termelést vagy az emberek egészségét (parlagfű), hanem mert ezek a gyepes vegetációtípusok jó esetben több szén-dioxidot kötnek meg a levegőből, mint amennyit maguk termelnek.

A Magyar Biológiai Társaság (MBT) idén decemberben immár másodszor rendezi meg a Fenntartható fejlődés a Kárpát-medencében című nemzetközi konferenciát a Szent István Egyetemmel (SZIE), a Debreceni Egyetemmel, az MTA Ökológiai Kutatóközponttal és a Magyar Természettudományi Társulattal közösen.
A tavalyi konferencia előadásai és poszterei meglehetősen széles spektrumot öleltek fel a növénygenetikától az ökofiziológiáig, a zoológiától az antropológiáig, de a legerősebb szekció talán a biodiverzitás–természetvédelem–gyepgazdálkodás volt. Ebben komoly szerepe volt annak, hogy a fenti két egyetem igen komoly tudományos hátteret tud felmutatni ezen a téren.
Dr. Penksza Károly, az MBT főtitkára, aki egyben a SZIE tanszékvezetője, mindkét konferencián főszervezőként tevékenykedett, így kellő rálátása van arra, hogyan látják a szakemberek a klímaváltozást és a biodiverzitást. Megítélése szerint, ha nem is szerepelt minden előadásban a globális felmelegedés vagy a klímaváltozás szó, valamennyi kolléga tisztában van azzal, hogy ez mennyire komoly fenyegetés, és erre minden szakterületnek reagálnia kell.
A biodiverzitás–természetvédelem–gyepgazdálkodás szekcióban például több előadás is foglalkozott azzal, hogy nemcsak az erdőknek, de a jól gondozott (legeltetett, kaszált) gyepeknek is milyen fontos szerepük van a légköri szén-dioxid megkötésében. A gyepek a megkötött széntartalom jelentős részét a talajban tárolják, ez a folyamat pedig egészen addig kiválóan működik, amíg a gyep ki nem szárad. Aszályos időben ugyanis ezek a füves „ökorendszerek” több szén-dioxidot is kibocsáthatnak, mint amennyit felvesznek. Ha a jövőben még gyakoribbak lesznek a forró, aszályos nyarak, ezek a területek nemhogy mérsékelnék, de éppenséggel erősíthetik a klímaváltozás negatív hatásait.
Ezért is van szükség olyan kutatásokra, amelyek kiderítik például, hogy milyen fajta-összetételű gyeptípus képes a legjobban alkalmazkodni a megváltozott időjárási körülményekhez, és ezeket kell előnyben részesíteni a különböző gyeprekonstrukcióknál. Ilyen „gyepesítésekre” nemcsak a mintegy félmillió hektárnyi természetvédelmi oltalom alá eső területen van (lenne) szükség, de legalább ennyire a közel kétmillió hektár parlagterület átalakításához is. Hiszen így nemcsak a káros gyomnövényeket tudnánk visszaszorítani, hanem a Kárpát-medencei biodiverzitást veszélyeztető őshonos, ám inváziós fajjá válható (például fenyérfű, siska nádtippan) és idegenhonos (selyemkóró, aranyvessző, japán keserűfű stb.) növényeket is, nem is szólva az intenzív szén-dioxid-megkötés áldásos hatásáról.

Erdőből fátlan sztyeppe?

Hazánk területének mintegy 21 százalékát borítja erdő. Szakemberek ezt az arányt kevésnek tartják, 27-30 százalék lenne az ideális. Az erdő ekkor tudná nyújtani mindazt, amit elvárunk tőle: megköti a levegő szén-dioxid-tartalmát, hűsíti a környezetét, alapanyagot és biomasszát szolgáltat, támogatja a turizmust és a rekreációt, és így tovább.
A Mátrában, a Bükkben, a Dunántúli-középhegységben vagy a Zalai-dombságban járva sajnos rengeteg pusztuló erdőt látni. A Keszthelyi-hegységről nem is szólva, ahonnan gyakorlatilag eltűnt a teljes, 150 éves feketefenyő-állomány. Csodálkoznánk, ha a globális klímaváltozásnak mindehhez nem lenne komoly köze…
Az utazónak csak benyomásai, míg az erdészeti szakembereknek adataik és magyarázataik is vannak az erdőpusztulás nagyságáról és annak okairól.

Dr. Borovics Attila, a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ Erdészeti Tudományos Intézetének igazgatója bevallottan nem szeretné túldramatizálni a hazai erdők állapotát, ám nagyon úgy tűnik, hogy szakmai lelkiismerete csak kevés kérdésre enged igazán megnyugtató választ adni.
A pozitívumok között szerinte mindenképpen meg kell említeni, hogy a hazai erdősültség aránya az elmúlt évtizedekben folyamatosan nőtt, és szerencsére elkerültek bennünket az olyan óriási katasztrófák, mint mondjuk a szlovákiai viharpusztítás vagy a görög, amerikai típusú hatalmas erdőtüzek. Szakembereink kiváló felkészültsége és az általuk kidolgozott – európai összehasonlításban is kiemelkedő – állapotfelvételi rendszere vagy éppen a jövőbe mutató térinformatikai GeoPortal rendszer megfelelő alap lehet arra, hogy a lehetőségeken belül meg tudjanak birkózni a hazai erdőket fenyegető veszélyekkel. Merthogy abból van bőven.
Már a kiindulási pont sem igazán szerencsés: a hazai erdők jelentős része ma is az erdőtenyészet határán, az úgynevezett erdős-sztyepp klímatípusban él. Elég némi hőmérséklet-emelkedéssel kombinált csapadékcsökkenés, és az erdőből szép lassan fátlan sztyeppe lesz. Sajnos, úgy tűnik, ennek a folyamatnak a kezdetén vagyunk most a Kárpát-medencében.
Jelenleg a kiegyenlített, párás klímát kedvelő bükk és lucfenyő van a legrosszabb állapotban. Nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak megbirkózni az emelkedő hőmérséklet és a csökkenő csapadék együttes hatásával. Különösen az őshonos fafajtánk, a bükk szenved ettől, hiszen neki 700 milliméter körüli az évi csapadékigénye, ám ebből is jelentős résznek a vegetációs időszakban kellene lehullania. Az egyre szárazabb nyarakon erre szinte már esély sincs, ami egyrészt drámaian visszaveti a fák anyagcseréjét, másrészt megakadályozza a növényi és állati kártevők elleni védekezést. A szomorú végeredményt, a kiszáradt barna foltokat már láthatjuk a Mátrában és a Bükkben, sőt Zalaegerszeg környékén is, ahol mintegy kétezer hektár őshonos bükkös ment tönkre az elmúlt években. Az Északi-középhegységben viszont ennek sokszorosát fenyegeti igen komoly veszély.
Az őshonos erdei fenyő és az „idegenhonos”, ám hazánkban már több mint száz éve igen elterjedt luc- és feketefenyő hasonló okok miatt szorul vissza, a kevés gyantatermelés miatt elszaporodó rovarok még fel is gyorsítják pusztulásukat.
Borovics Attila szerint az erdészeknek elég kevés eszközük van arra, hogy a klíma­változás okozta pusztulást megakadályozzák. Jobbára két dolgot tehetnek: vagy a déli országokból hozzák be őshonos fa­fajaink szaporítóanyagát, amelyek jobban bírják a forróságot és a csapadékhiányt, vagy szintén őshonos, de szárazságtűrőbb fajokkal (gyertyán, tölgy, cser, juhar) váltják föl a bük­köt és a fenyőt, elegyítéssel, helyesen megválasztott felújítással.
Az már egy keserves szakmai dilemma, hogy ha a fölmelegedés és csapadékcsökkenés ilyen ütemben folytatódik, hamarosan már a tölgyesek és gyertyánosok is pusztulni fognak. A mindenkori erdészek fatelepítési döntései viszont minimum 50-100 évre szólnak…•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka