Azon túl, hogy Egerben született, mit lehet tudni a fel­menőiről?

– Apai nagyapámról nem sokat tudok, de édesapám sem, hiszen négyéves volt apám, amikor nagyapa meghalt. A nagymama ismét férjhez ment egy miskolci vasutashoz, aki nagyszerű mostohanagyapám lett. Apám felsőipari iskolát végzett Szegeden, ami felsőfokú technikumi végzettségnek felelt meg. Mérnök úrnak szólították a beosztottjai, de mindig éreztem, hogy ő nem tartja magát teljes értékű mérnöknek, hiszen a klasszikus értelemben nem volt ilyen értékű diplomája. Ennek ellenére hidat és stadiont tervezett Egerbe, az ő kezei közül került ki a hatvani vasúti felüljáró terve is. Pályája elején jól keresett, olyan jól, hogy az érseknek és neki volt magánautója a városban. Anyai ágon jászok a felmenőim. Nagyapám csendőr volt, akit idő előtt leszereltek, mert nem volt elég szigorú. Anyám érettségi után dolgozott, felnőttként végzett főiskolát. Könyvtáros volt Egerben, majd a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból ment nyugdíjba. Apám 37 éves volt, anyám húsz, amikor összeházasodtak. Patakpartján laktunk, a bátyámmal és az öcsémmel hatalmas kalandokban volt részünk. Az autópálya-építések megkezdésekor költözött a család Budapestre.

Az egri Dobó István Gimnáziumba járt középiskolába, miközben a két testvére a fővárosban tanult. Erre mi a magyarázat?

– Valóban Egerben érettségiztem, de ez nem volt egyértelmű, hiszen ahogy az imént említettem, a család a fővárosba költözött. A bátyám az ELTE-re járt egyetemre, az öcsém pedig a légiközlekedési technikumot kezdte el a fővárosban. Én úgy döntöttem, hogy ha már belevágtam, Egerben fejezem be a tanulmányaimat. A nagymamánál maradtam, az ő szárnyai alatt nőttem fel. Aranyéletem volt. A bátyám és az öcsém alig múlt hatvanéves, amikor elvesztettem őket.

Mit adtak az egri évek?

– Máig tartó barátságokat. Az általános iskolás osztálytársaimmal évente kétszer-háromszor találkozunk. Ezt az összetartást az osztályfőnökünknek köszönhetjük. Életem első kudarca is ehhez az időszakhoz kötődik. Az általános iskola után Budapesten, a Kandó Kálmán Technikumban szerettem volna tanulni, ami az akkori kor egyik szuperiskolája volt. Akit oda felvettek, aki ott végzett, az előtt megnyíltak az ajtók. Én is oda akartam menni, miközben máig nincs műszaki érzékem. Nem vettek fel, maradt a Dobó István Gimnázium, amit nem bántam meg. Az élet egyik csodájának tartom, hogy így jártam, mert a műszaki területen nem volt keresnivalóm. Hasonlóan meghatározóak a gimnáziumi évek.
A kitűnő érettségi után egy évre elvittek Kalocsára katonának – na­gyon utáltam. Nem azért, mert testileg megerőltető volt, hanem az észszerűtlen és embertelen követelményeket viseltem nehezen. Életre szóló élményt jelentett annak megtapasztalása, hogy mennyi rosszat hoz ki egyes emberekből, ha hatalmat kapnak. Letelt ez a tizenegy hónap, majd elkezdtem a közgazdasági egyetemet.

Miért éppen az ipari szakot választotta?

– Nem azt választottam. Tervmatematikusnak vettek fel, ami szupererős szak volt, válogatott, nagy tudású emberekkel. A szintén egri származású Chikán Attila előttem végzett két évvel. Én nem végeztem, mert beláttam, hogy a matematika olyan szinten engem nem érdekelt, nem vonzott, ahogy azt a tervmatematikusoktól megkövetelték. A többiek lubickoltak, én szenvedtem. Az egyik tanárom éreztette velem, hogy nem illek a képbe. Egy alkalommal azt mondta, vagy néptáncos leszek, vagy matematikus. Az első évet becsülettel elvégeztem, majd váltottam az ipari szakra, ahol szintén igen kiváló emberek közé kerültem. Életemben immáron másodszor fordult elő, hogy egy kudarcot hatalmas szerencse követett, mert nagyon jól éreztem magam az új környezetben. Mindig az én példámat hozom fel a hozzám forduló szülőknek, akik amiatt búslakodnak, hogy a gyereküket nem vették fel erre vagy arra a tagozatra. Lehet, hogy az élet éppen ezzel a döntéssel löki jó irányba őket.

Tudom, hogy a feleségét a néptánccsoportban ismerte meg. Miatta járt oda?

– Már az egri ének-zenei általános iskolában ez volt az egyik szenvedélyem, amit visszafogott tempóban, de folytattam a középiskolában, sőt még a hadseregben is roptam a táncot – ennek köszönhettem, hogy sűrűn hazaengedtek. Az egyetemi néptánc a korábbi korszak logikus folytatása volt. Amatőrök voltunk, de magas nívón műveltük ezt a területet, aminek köszönhetően számos helyre eljutottunk. Felléptünk Nagy-Britanniában, a Német Szövetségi Köztársaságban, ami óriási dolog volt, hiszen az 1970-es évek fordulójáról beszélünk, amikor útlevélhez jutni sem volt egyszerű. A mi útleveleink is a minisztériumban voltak, minden egyes turné előtt el kellett kérni. Emlékszem, Bécsben minden sarkon megszámolták, hogy nem szökött-e meg valaki közülünk. Soha senkivel nem volt baj. Az első fontos döntéseim ezzel a korszakkal kapcsolatosak: a csoport ifjúsági vezetőjeként tőlem is megkérdezték, hogy a negyventagú együttesből ki az a húsz, aki utazhat? Acélosodtam ezekben a helyzetekben. A külföldi utakra egyébként részben magunk kerestük meg a pénzt. A Malév Tours szervezésében Budapestre érkező turisták előtt rendszeresen felléptünk a Fővárosi Művelődési Házban. Előfordult, hogy másfél hónapon keresztül minden este színpadon voltunk. Az akkori rektor, Szabó Kálmán számára fontos volt az együttes, ami azzal járt, hogy ha bármilyen kérésünk volt, könnyen bejutottam hozzá. Sokak szerint betáncoltam magam az egyetemre.

Futballozott, majd atletizált, később pedig kosárlabdázott. Az egyetemen már nem kosarazott, de maradt a sport közelében, hiszen amatőr játékvezető volt.

– Úttörő négytusában Heves megyei bajnok, távolugrásban országos nyolcadik voltam a serdülők között. Kosárlabdázóként jutottam a legmesszebb, NB II.-es játékosként ostromoltam a palánkot. Arról álmodtam, hogy nemzetközi mérkőzéseket vezetek, de amikor kiderült, hogy ez bizony tíz év megfeszített munka után lehetséges, amit megyei bajnokságok meccsein kell megalapozni, úgy döntöttem, mégsem szánok túl sok időt erre. Megelégedtem azzal, hogy az egyik évben az egyetemi bajnokság döntőjén én fújhattam a sípot. A sportból mára annyi maradt, hogy hetente háromszor úszok.

Ipari szakos diplomával nem akart kimenni a gyakorlatba?

– Ma nem kapkodnak a fiatalok azért, hogy egyetemi tanársegédek lehessenek, akkoriban azonban óriási dolog volt az egyetemi karrier. Amikor Varga Sándor professzor megemlítette, hogy bent maradhatok a tanszéken, a világ legboldogabb emberének éreztem magam. Nem sokkal később Szabó Kálmán rektor arra kért, legyek a titkára. Elkezdtem izzadni, hogy a két nagy ember közül melyiknek mondjak nemet. Látva a helyzetemet, a rektor lemondott rólam, így kerültem az Ipari Üzemszervezés Tanszékre Varga Sándor mellé.

Arról a Varga Sándorról beszélünk, akihez a hetvenes évek egyik legnagyobb egyetemi botránya kötődik?

– Róla. Költségvetésen kívüli kutatások folytak a tanszéken, ami azt jelentette, hogy vállalatoknak végeztünk különböző elemzéseket. Pártvizsgálat indult, ami a professzor kizárásával végződött. Hiába kérte többször, nem vették vissza a pártba. Szerintem koncepciós per volt. Én megrovást kaptam, mert nem figyelmeztettem a professzoromat – tanársegédként…

Az egyetemen többféle pozíciót töltött be: volt az Ipari Kar dékánhelyettese, majd dékán, az Ipargazdaságtan, majd az Alkalmazott Gazdaságtan Tanszék vezetője, rektor­helyettes, a Kisvállalkozás-fejlesztési Központ igazgatója. 2000-ben néhány hónapig megbízott rektorként dolgozott. 2005-től a Vállalkozásfejlesztési Intézetet vezette. Mivel érdemelte ki ezeket a feladatokat?

– Az egyetemen elérhető szinte valamennyi címet viseltem az elmúlt közel ötven évben. Fiatalon lettem ismert és elismert, néptáncosként és közgazdászként, oktatóként egyaránt. Elsőként nyertem el a pályakezdő közgazdászok kutatási eredményeit elismerő Rudas László-díjat. Azt mondják rólam, hogy jó kapcsolatépítő vagyok, gondolom, ez is a segítségemre volt.

Óraadóként maradt az egyetemen, de 1981 vége és 1984 eleje között az Akadémiai Kiadó gazdasági igazgatója volt. Ide hogyan került?

– Ezt az időszakot nem sorolom pályám sikertörténetei közé. Rábeszéltek, hogy vállaljam el a feladatot, de nem jól éreztem magam, mert érdemi döntéseket nem hozhattam. A legfontosabb dolgom az volt, hogy bevigyem a vezérigazgatónak a számlákat, a főkönyvi kivonatot. Mégis hasznosnak tartom ezt a két és fél évet, mert kiváló kutatókkal kerültem kapcsolatba, hiszen ez volt az egyetlen olyan hely, ahol a hazai tudósok idegen nyelvű könyvet adhattak ki. 1984 márciusában, a kandidátusi védésem után felmondtam, és visszajöttem az egyetemre. Örömmel fogadtak. Különösen Csáki Csaba, a kar dékánja, aki akkor keresett maga mellé dékánhelyettest. Behívott magához, megegyeztünk. Megint jókor voltam jó helyen. Sokadik szerencsés véletlen volt ez az életemben. Ez is kell a karrierhez. Csáki professzor sokszor volt külföldön, ilyenkor én vezettem a kari tanácsüléseket. Furcsa volt, amikor felszólítottam egykori tanáraimat, hogy mondják el erről vagy arról az ügyről a véleményüket. Később előttem is megnyílt a nagyvilág. Tanulmányúton jártam Chicagóban, Washingtonban egy félévet tölthettem el, később megfordultam a Harvard Egyetemen is. Andorka Rudolf 1994-ben kért fel rektorhelyettesnek. 1997-ben megpályáztam a rektori pozíciót, Palánkai Tibor nyert. Vele is együtt tudtam dolgozni. Ellenfelek voltunk, de felülemelkedtünk a versengésen, és az egyetemért összefogtunk.

Akkoriban sok szó esett az egyetemek integrációjáról. Ez milyen feladatot adott egy rektorhelyettesnek?

– Andorka Rudolf és Palánkai Tibor idején én vezettem a meg­beszéléseket a Műegyetemmel és az ELTE-vel. Egyik intézménnyel sem fuzionáltunk, mert mindkét koncepciót leszavazta az egye­temi tanács. Ellenben megkaptuk az Államigazgatási Főiskolát, majd a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem csatlakozásával hét karra bővültünk.

Nem csak az egyetemi életben volt aktív, jelentős közfeladatokat is ellátott: 1994 és 1996 között a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat elnöke volt, majd 1997 és 1998, illetve 2002 és 2006 között az ÁPV Rt. igazgatósági elnökeként dolgozott.

– Fontos feladatok voltak. Az önkormányzat elnökeként arra jöttem rá, hogy a politika a szavazatmaximálásban érdekelt. A pártok azt ígérik, amit a választók elvárnak, és kevéssé törődnek azzal, hogy például mennyi a szétosztható forrás. Lemondtam erről a posztról.
Az ÁPV Rt. igazgatósági elnökeként egyetlen olyan döntésben sem volt részem, amiért később bárki is felelősségre vonhatott volna. Nyugodt ma is a lelkiismeretem. A privatizáció persze a mai napig is szitokszónak számít, mint ahogy az is igaz, hogy a politikusokat sokszor nem igazán zavarják a tények. Nem vitatható, hogy – különösen a rendszerváltást követően – makrogazdasági szinten leértékelt ország leértékelt vagyona került magánosításra. Voltak hibák, visszaélések is. Ugyanakkor több külföldi tőke jött hozzánk, mint a keleti blokk országaiba összesen. Nagyon sok cég a privatizációnak köszönheti folyamatos működését.

Ezek a pozíciók is fontosak, de mit köszönhet Önnek a hazai közgazdaságtan?

– Nem tartom magam makroközgazdásznak, Bod Péter Ákossal vagy Csaba Lászlóval nem ülnék le ilyen kérdésekről vitázni. Mikroszinten voltak ötleteim, amiket megírtam az egyetemi jegyzeteimben és a könyveimben.

Rektornak először 2003 végén választották meg. 2007 őszén újabb négy évet kapott egyedüli pályázóként. 2010 nyarán azzal állt a sajtó elé, hogy ötmilliárd forintból jelentős eszközbeszerzések és laborfelújítások történnek. Több karon folytatódik a tananyagfejlesztés, fejlesztik a diplomás pályakövetési rendszert és a vezetői információs rendszert. Létrejön egy országos technológiai transzferközpont, továbbá megújul az egyetem budai és szarvasi arborétuma is. Néhány hónappal később azonban már arról folyt a vita, hogy megszűnik, vagy önállóan élhet tovább a Corvinus Egyetem. Mi történt?

– Rektorságom idejére esett a bolognai rendszer bevezetése. Ekkor vettük fel a Corvinus nevet, amit sikeresen vezettünk be a hazai és a nemzetközi szakmai életbe. A harmadik nagy feladatot az egyetemi integráció jelentette. Ahogy korábban mondtam, el­indultunk három karral, majd hét karral folytattuk, amiből mára a három eredeti egyetemi kar maradt meg. Felépítettünk egy nagy és hatékony egyetemet, ahol igen sokféle tudományágat tanítottak. Nekem az volt a feladatom, hogy a lehető legjobb feltételeket teremtsem meg a munkához. Épületeket újítottunk fel, illetve felesleges ingatlanokat adtunk el. Összesen 16 milliárdos fejlesztés valósult meg. Majd a második Orbán-kormány elvitte az Államigazgatási Kart az új Nemzeti Közszolgálati Egyetemhez, a kertészettudományi karok pedig a gödöllői Szent István Egyetemhez kerültek 2015 elején. Sokéves integrációs munkám veszett ezzel kárba, de azért a legfontosabb, a Corvinus Egyetem továbbra is önállóan létezik. Ez sem kevés.

Három éve azzal került a hírekbe, hogy az Ön számára alapított rektor emeritus pozícióval összefüggésben havi félmillió forintot kapott, amit cáfolt az egyetem vezetése. Hogyan dolgozta fel az ehhez hasonló támadásokat?

– Egy közszereplőnek ezzel tisztában kell lennie. A reflektorfényben lévőket akkor is megtalálják, ha minden vele kapcsolatos ügy megfelel a jogszabályoknak. Ez a korszak elmúlt, négy éve vagyok nyugdíjas, azóta ingyen oktatok az egyetemen. Lelkiismeretesen készülök az óráimra, szeretem a hallgatóimat. Ameddig bírom fizikailag és amíg kellően friss vagyok szellemileg, folytatom.

A hallgatók is örömmel járnak az előadásaira?

– Az egyetemisták is értékelik az oktatóikat. Az én osztályzataim átlaga 4,7–4,9 között szokott lenni, ami azt mutatja, hogy nem lehetek túl rossz a katedrán. Egyes csoportokkal szorosabb a kapcsolatom, másokkal távolságtartóbb.

Ahogy az korábban kiderült, feleségét az egyetemi néptánccsoportban ismerte meg. Ő is egyetemi karriert futott be?

– Nem, ő a Számalkba ment dolgozni. Ez az intézmény meghatározó szerepet játszott a hazai informatikai kultúra megteremtésében. Hosszú éveken át tanított, majd magáncégek munkatársaként vezetőképzéssel foglalkozott.

Két gyermekük született. Lányuk jogász-közgazdász, fiuk az Általános Vállalkozási Főiskolán végzett. Egyetlen unokájuk merre tart?

– Nála még nem lehet tudni, hogy mi lesz belőle, mert idén kezdi a középiskolát. Nyüzsgő, rendes és kedves gyerek, akiről kevéssé hiszem, hogy a pénzügyek érdekelnék. Családi hátteréből a jogász végzettség feltételezhető. Nem féltem. Egyébként akár nálunk is kiköthet, hiszen a Közgázra jelentkezők egy részének nincs határozott pályaképe. A felvételi statisztikák szerint a közgazdászok közül sokan valójában nem tudják, hogy merre menjenek, mi legyen belőlük. Míg egy mérnök a Műegyetemet, a Miskolci Egyetemet vagy valamelyik másik műszaki intézményt jelöli meg az egyetemi felvételi papíron második, harmadik helyen, a hozzánk jelentkezők esetében az ELTE éppúgy belefér a választott pályák közé, mint az orvosegyetem valamelyik kara.

Megszabadulva az egyetemi és egyéb pozícióktól, mivel tölti az idejét?

– Amíg bírok, oktatok. Nemcsak itt, hanem a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen is tartok órákat. Szerdán a Közgázon vagyok, csütörtökön a Duna túlsó partján. A műegyetemi hallgatók számára most írom a második jegyzetet stratégiai menedzsment tárgyból. Az álmom egy olyan digitális tankönyv megírása – nem egyedül, kiváló kollégáimmal – ebben a témakörben, amely példákkal, esettanulmányokkal támasztaná alá az elméleti ismereteket. Két-három éven belül el akarok készülni ezzel a munkával. Ha olyan lesz, amilyennek tervezem, akár életem legfontosabb kötete születhet meg. A könyvíráson túl is marad időm. Fiatalkoromban nagyon sokat kirándultam a Bükkben, ma is a tenyeremben van minden szeglete. A tánc mellett a zenét is szerettem, hegedültem, zongoráztam, régiós szolfézsversenyen negyedik lettem. Sok mindenbe belekaptam, aminek köszönhetően rengeteg kapcsolatra tettem szert. Utólag azonban beláttam, igazi hobbim a munkám volt.

Kit ajánl következő interjúalanynak?

– Egy kiváló nemzetközi adójogászt, Békés Balázst, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensét.•