2018. március 1.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

De jó, hogy élek!

Mesterek és példák nélkül nincs szakmai fejlődés. Úgy érzem, a mai fiatalok türelmetlenek, átugranának olyan lépcsőfokokat, amiket nem lehet – nyilatkozta magazinunknak Sótonyi Péter akadémikus, a Semmelweis Egyetem korábbi rektora, akit Kásler Miklós ajánlott figyelmünkbe. A professzor az igazságügyi orvostan területén számos új eljárást vezetett be a gyakorlatba, így az elektronmikroszkópia és az elemanalízis módszerét is. Azonban elsősorban arra büszke, hogy amit az elmúlt évtizedekben leírt, most is igaz.


Családjában a műszaki és a művészeti pályának is voltak hagyományai. Kitől mit kapott?

– Szüleim Ausztriából származnak. Osztrák édesanyám a bécsi iparművészeti főiskolán szerzett diplomát, majd egy ideig az osztrák fővárosban dolgozott. Házasságkötésük után felhagyott a művészettel, minden idejét a családnak szentel­te. Édesapám olasz, osztrák és magyar felmenők­kel is rendelkezik. A Grazi Műszaki Egyetemen kémikusként dolgozott az 1923-ban kémiai No­bel-díjat elnyert Fritz Pregl intézetében. Az alumíniumötvözetek fiziko-kémiájával foglalkozott. A cél olyan alumíniumötvözet volt, amely a dugattyúk kopásállóságát növeli. Egy különleges ötvözetet hozott létre sikerrel, amit szabadalmaztatott. Magyarországon is nagy érdeklődést váltott ki a munkája. A Pregl Intézet ajánlólevelével a szüleim Magyarországra jöttek. A bátyám Ausztriában, én Budapesten születtem. A második világháború elején újra Ausztriába mentünk, majd visszatértünk. Édesanyám nem akart visszajönni, apám akarata győzött. Itthon, megérkezésünk után vizsgálati fogságba tették apámat, mígnem az oroszok onnan kihozták. Amikor kiderült, hogy mihez ért, kirendelték abba az üzembe, ahol korábban a németeknek készültek a csepeli Weiss Manfréd gyárban a különleges dugattyúk. Jóvátételként az oroszok elvitték azokat, megfelelő célú felhasználásra.

Édesanyja tehetségét megörökölve az iparművészeti főiskolára készült. Hogyan lett ebből orvosi pálya?

– Apám azt mondta, legyen előbb egy biztos kenyér a kezemben, mert a művészi pálya biztonsága nagyon labilis. Azt javasolta, szerezzek előbb egy diplomát, s ha később is érdekel a művészet, akár válthatok is. Az orvosi mellett a főiskolára is jelentkeztem, de az egyik rostán kiestem, valószínűleg voltak jobbak is. Annyi azonban a hasznomra volt, hogy néhány később sikeres iparművésszel itt ismerkedhettem meg.

A művészetek felé másvalaki is terelhette volna, hiszen életének egyik meghatározó szereplője a gimnáziumi osztály­főnöke, Nemes Nagy Ágnes volt…

– A legendás költőóriás. Ő azt a példát igazolta, hogy a jó középiskola a jövőt illetően sok mindent meghatároz. Szerintem az sorsdöntő, hogy a tanuló milyen minőségű és példaadó tanárok között nő fel. Később egyetemi oktatóként ezt folyamatosan megtapasztaltam. A budai Petőfi Sándor Gimnázium tanári karának jelentős része, a háború előtt is, a tanári pályát művelte. A Nyugat folyóirat utódának szánt Újhold folyóiratot Nemes Nagy Ágnes és férje, Lengyel Balázs 1946-ban alapította. Sajnos az csak 1948-ig működhetett. Azt követően a Petőfi Gimnázium tanáraként dolgozott. Akkor csak fiúosztályok voltak. Kitűnően értett a kamaszokhoz. Ha valamit kért tőlünk, azt szó nélkül megtettük, mert rendkívüli módon tiszteltük intelligenciáját, és azt, ahogy nekünk, diákoknak a tudását átadja. Az irodalmon túl képző- és színházművészetről, illetve zenéről is szó esett az óráin. Meghatározó szerepet játszott szinte valamennyi osztálytársam személyiségének a fejlődésében. Az általa vezetett irodalmi szakkörnek az osztály nagy része tagja volt. A baráti társaságának egy szeletét nekünk is bemutatta. Így ismerhettük meg Weöres Sándort, Károlyi Amyt, Tersánszky Józsi Jenőt, Ottlik Gézát. Az utóbbi akkor írta az Iskola a határon című regényét, amiből részleteket olvasott fel. Hatalmas, örök­becsű élmények részesei lehettünk. Nemes Nagy Ágnestől megtanultuk az életre szóló összetartás és az iskolai barátság jelentőségét. Az ő kívánságának megfelelően az osztály a mai napig minden évben összejön, és ha kell, támogatja egymást. Egy alkalommal megállapítottuk, hogy döntéseink során akarva-akaratlanul gondoltunk arra, hogy vajon abban a helyzetben, mint osztályfőnök, mit tanácsolna.

Az érettségire viszont nem készíthette fel az osztályt, mert nem sokkal 1956 után eltávolították a gimnáziumból. Mi történt?

– Velünk nem közölték, de sejtettük. Valószínű, hogy a Petőfi Kör munkájában nemcsak a férje, hanem ő is komoly részt vállalt. Az érettségi tablóképre is csak később kerülhetett fel. Az osztályát nem vihette az érettségiig. A sok emlékem közül felelevenítem azt, ami 1957-ben történt. 1956 októberében sok osztálytársam nemzetőrnek jelentkezett. 1957 tavaszán szerveződött a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) mozgalom. Néhány hónappal később az iskola pincéjében állítólag fegyvereket találtak, de már korábban rábukkantak a nemzetőrnek jelentkezett diákok listájára a hatóságok. 1957 tavaszán, március 15-e előtt Nemes Nagy Ágnes bejött az osztályba, mondott három nevet, hogy azok azonnal hagyják el az osztályt. Sejtettük, ez mit jelenthet. A három osztálytársunk kiugrott a földszinti ablakon, és elszelelt. Percekkel később jött a pedellus, és három fiúnevet mondott, hogy várják őket az igazgatói irodában. Senki sem „köpött”, nem derült ki, hogy percekkel korábban távoztak. Ha kiderül, a tanárnőt több évre lecsukják. Nem is szólva arról, hogy férje, Lengyel Balázs már le volt tartóztatva. A három osztálytársam sikerrel külföldre távozott.

A bátyja aktív részese volt az 1956-os eseményeknek, olyannyira, hogy nem is maradt az országban. Volt ennek következménye?

– 1957-ben felvettek a budapesti orvosegyetemre, majd azon nyomban fel is füg­gesztettek. Az oroszt oktató tanárnő ugyan­is feljelentett, hogy akinek olyan a bátyja, mint nekem, az nem járhat erre az egyetemre. Határozottan azt is állította, hogy az eseményekben aktívan részt vettem. Vizsgálat történt, ami ezt a tényt nem igazolta, és hat hét késéssel, októberben elkezdhettem egyetemi tanulmányaimat. Tamás bátyám, aki vasesztergályos szakmát tanult, végül a Műegyetem esti hallgatója lett, valóban harcolt, és ha itthon marad, biztosan a megtorlások áldozata lett volna, ahogy az megtörtént két társával. Nekem annyi „hátrányom” származott, hogy nem lehettem KISZ-tag, amit sohasem bántam.

Az egyetem alatt a kórbonctani intézetben volt diákkörös, majd demonstrátor. Mi vitt egy fiatal egyetemistát a boncterembe?

– Egyetemistaként is érdekelt a kórbonctan, hiszen a medikus ennél a tárgynál találkozik először a betegségek összefüggéseivel és a halállal. Abban az időben még rendszeresen tartottak úgynevezett klinikopatológiai konferenciákat, ahol a klinikusok és a patológusok közösen beszélték meg a bonctermi eseteket. Mindkét fél sokat tanulhatott ezekből. Jellinek Harry kitűnő speciális kollégiumot is szervezett erre a témakörre a hallgatóknak. Megragadott a személye, és diákkörösként bekapcsolódtam a II. Sz. Patológiai Intézet diákköri munkájába.
Az életre szóló elköteleződést azonban egy másik kiváló patológusnak, oktatónak és kutatóprofesszornak, Romhányi Györgynek is köszönhettem. A patológia jelentőségét, a kutatás szépségét, az oktatás felelősségét és a halott emberrel szembeni szent alázatot tőle tanultam meg.

Mégis hogyan, hiszen Romhányi professzor a pécsi patológiai intézet igazgatója volt?

– Akkoriban a pécsi egyetemen fantasztikus „szellemi tőke” oktatta a hallgatókat. Szerintem olyanok, akik valószínűleg politikai okok miatt Budapesten nem juthattak katedrához. Nem véletlenül emlegették a Pécsi Egyetemet kis Heidelbergnek. Jellinek Harry többünket leküldött Romhányi Györgyhöz, hogy ott ismerked­jünk meg a legkorszerűbb szakmai mikroszkópos eljárásokkal. Fantasztikus elő­adásokat tartott, közben a hallgatók véleményét is kikérte egy-egy kérdésben. Az ő mondása volt, hogy azért fontos a boncolás, mert az orvosokat a halottak példája tanítja. Nemes gondolat. A kór­­bonc­nok a tényeket látja, azokat is, amiket a klinikus esetenként nem. A boncteremben fegyelmet és tiszteletet követelt. Ott nem lehetett hangosan beszélni, vagy a boncasztal mellett zsebre tett kézzel állni. Én nem tudtam úgy bekapcsolni a hallgatóságot az egyetemi előadásaimba, mint ahogy azt Romhányi professzor tette. Az előadások végén azonban megkérdeztem őket: mit olvastak, mit láttak a színházban, mit gondolnak erről vagy arról. Tudatosan törekedtem erre, mert a tárgyam, az igazságügyi orvostan, mondhatom, a szomorú ismeretek tudománya. A halálnak olyan formáival – bűncselekmények – találkozik az ember, ami természetellenes. Az emberi élet sajnos esendő.

Csakis az egyetemi karrier jöhetett szóba?

– 1963-ben végeztem. Abban az időben egy frissen diplomázott orvos nem pályázhatott oda, ahova akart, hanem az álláselosztó bizottság küldte. Nekem az esztergomi Köjálnál Veszprémben patológusi, illetve Zala megyében körzeti orvosi állásokat ajánlottak fel. A veszprémit fogadtam el. Az általam tisztelt Patológiai Intézetbe mentem elbúcsúzni, amikor Jellinek Harry docens azzal fogadott, hogy az Igazságügyi Orvostani Intézetbe Somogyi Endre keres egy fiatal végzős orvost, aki patológiával kíván foglalkozni. Elfogadtam a lehetőséget. Ehhez az is hozzájárult, hogy édesapám az avatásom után néhány héttel meghalt, és édesanyámat nem akartam egyedül hagyni Budapesten. Akkor nem gondoltam, hogy abból az intézetből megyek nyugdíjba, ahol annak idején a pályámat elkezdtem. Nem bántam meg, hiszen szép pálya ez, ha tudatosul az emberben a szakma és tudományterülete jelentősége. A szülész-nőgyógyásznak például az egyik sikerélménye, ha világra segít egy új életet. Az igazságügyi orvostant művelőnek pedig az a siker, ha munkájával hozzásegíti a bűnüldöző hatóságot ahhoz, hogy a bűncselekményt elkövető az igazságszolgáltatás kezébe kerüljön.
A tanszékvezető Ökrös Sándor professzor volt. Ő megkövetelte, hogy először a kórbonctani, majd utána az igazságügyi orvostan szakvizsgát tegyem le. Ennek eleget tettem, és Somogyi Endre laboratóriumában folytattam további munkálataimat. Kiváló menedzser volt, és a kutatásokhoz korszerű műszereket szerzett be. Mesterek és példák nélkül nincs szakmai fejlődés. Úgy érzem, a mai fiatalok türelmetlenek, átugranának olyan lépcsőfokokat, amiket nem lehet, mert még nem jött el annak az ideje.

Mi kell ahhoz, hogy valakiből kiváló igazságügyi orvostani szakértő legyen?

– Mindenekelőtt tisztesség és tisztelet a szakmával szemben, mert az megköveteli, hogy a szakértő minden esetben tárgyilagos maradjon, és csak azt fogalmazza meg tényként, amit bizonyítani is tud. Vannak természetesen olyan események, amelyek az ember érzelmeit is megmozgatják, de ezektől, még ha nehéz is, el kell rugaszkodni. Ez ilyen szakma.

Milyen érzésekkel szokott kilépni a boncteremből?

– Eggyel biztosan: de jó, hogy élek! A halál elképzelhetetlen helyzetekben éri az embert. Pályám elején magam sem voltam teljesen tisztában, hogy szinte végtelen azon események száma, ahol az ember az életét elveszítheti.

Nem merült fel Önben, hogy a bátyjához hasonlóan külföldön próbáljon szerencsét?

– Sokat jártam külföldön, de nekem Magyarország a hazám. Somogyi professzor támogatásával több ösztöndíjat elnyertem, így a világ számos pontján járhattam. Kanadában és Svédországban hosszabb időt tölthettem el, és tudásomat bővíthettem. Sajnos akkor a családot nem vihettem magammal, de megvallom, hogy a hiányát nem tudtam leküzdeni. Mikor hazajöttem, a fiam először bácsinak, majd apuka-bácsinak szólított, s csak néhány hónap múltán lettem apu.

Mi annak a magyarázata, hogy az Igazságügyi Orvostani Intézet professzorai közül többükből is dékán, illetve rektor lett?

– Tanszéki elődeim, Ajtai K. Sándor, Kenyeres Balázs, Orsós Ferenc, Somogyi Endre is ennek az intézetnek a professzoraként lett rektor, ahogy 2000 és 2003 között én is betöltöttem ezt a posztot. Talán azért, mert a szakmai függetlenségünkből adódóan ki­alakulhattak olyan helyzetek, ahol az optimális megoldás erről a területről történő tisztségviselő választása volt.

Mit hozott az Ön esetében a dékánság, illetve a rektorság?

– Egy egyetemi tisztség az intézménnyel szembeni nagy felelősséget és teljes körű elkötelezettséget jelent. A dékánság és a rektorság szolgálat, amit tisztességgel, érzelem- és politikamentesen szabad csak végezni, mert így lehet a nagy közösség, az egyetem érdekeit méltó módon képviselni. Egyéni utakat nem lehet járni, csak közösségit. A rektorságom idejére esett a Semmelweis Orvostudományi Egyetem, a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem és a Testnevelési Főiskola 2001-es integrációja, amibe rendkívüli energiákat fektetett az egyetem közössége, de utólag kiderült, hogy hiába, mert a két intézmény néhány évvel később újra önálló lett. Meggyőződésem, hogy a megoldás kulcsa a kialakult helyzetben kizárólag az volt, hogy az egyetem közösségét az összetartozás jellemezte. 65 éves koromban, 2003-ban, minden funkciómról automatikusan leköszöntem.

2001-től tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Melyik eredményére büszke?

– Morfológiai vizsgálataim segítségével sike­rült a megoldás irányába előre vivő kérdéseket tisztázni, mint például az in vivo (azaz élő körülmények között) és in vitro (azaz laboratóriumi körülmények között) a szívizomsejtek különböző károsodásainak folyamatát, az úgynevezett hiperkontrakciós nekrózis kialakulási folyamatát toxikus ár­talomban tisztázni. Az igazságügyi orvostan területén munkatársaimmal számos új eljárást vezettünk be a gyakorlatba, így a pásztázó elektronmikroszkópia és az elemanalízis módszerét. Megjegyzem, elsősorban arra vagyok büszke, hogy amit az elmúlt évtizedekben leírtam, az most is igaz, tehát időtálló.

Egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy bizonyos kor után le kell lassítani az iramot, hiszen lelkiismeretes munkát csak energia befektetésével és önzetlen hittel lehet végezni. Ezért úgy döntött, hogy fokozatosan válik meg pozícióinak egy részétől, ugyanakkor vallja, hogy sosem szabad véglegesen „letenni a lantot”, mert amennyire lehet, az agyunkat használni kell. Lassít már?

– Én azt hiszem, hogy rákényszerít a nyolcvan év, le kell tenni a lantot.

Felesége, Árva Eszter balett-táncos, szakíró. Hol találkozott az orvos a moz­gásművésszel?

– Korán elhatároztam, hogy szakmabeli­vel nem kötök házasságot, mert nem akarok egy életen át „rivalizálni”, és orvosi problémákról beszélni otthon is. Olyan társban gondolkodtam, aki az élet egy másik területéről érkezik. Valamelyik pécsi tartózkodásom idején Romhányi György professzornál ültem, amikor a polarizációs mikroszkópban csodálatos dolgokat mutatott. Egyszer csak rám nézett kérdően: „Látta már maga a Pécsi Balettet? Ha nem, nézze meg, érdekes! Aztán számoljon be, hogy mit látott!” Elmentem, nagyon érdekesnek találtam. Különösen az egyik táncos nyűgözött le. Elmondtam Romhányi Györgynek, aki egyetértett velem, az adott előadással kapcsolatban ő csak a díszletekkel volt elégedetlen, elsősorban azok színhatásával. Rákérdezett arra is, hogy ki tetszett nekem. Őszintén bevallottam, hogy Árva Eszter. Ismét egyetértettünk. Eddig nem említettem, hogy egyik szenvedélyem a bridzs. Egy alkalommal egy ilyen kártyapartin találkoztam Árva Péterrel, Eszter testvérével, akit a gimnáziumból ismertem felületesen, de az esemény során jó barátok lettünk, és ma is azok vagyunk. Két oldalról vitt tehát az utam Eszterhez. Megismerkedtünk, összeházasodtunk, de idővel választanunk kellett, hogy Pécsen vagy Budapesten élünk. A főváros mellett döntöttünk. Neki nem volt könnyű. A pécsi modern balett útját járónak nem volt egyszerű a budapesti, akkor még hagyományos, de nagy hírű iskolát képviselő Operaház. Megoldotta a feladatot, majd elvégezte a rendező-koreográfus szakot, a balettmesterit, és foglalkozott a tánc­szakírással is, de a legnagyobb teljesítmény számomra, hogy két gyermeknek adott életet.

Két fiuk született. Ők merre járnak?

Péter fiam a transzplantációs klinikán kezdte pályafutását, jelenleg a Semmelweis Egyetem Érsebészeti Tanszékének vezetője, nemrégen kapta meg a professzori kinevezését. Gergely fiam jogászként végzett, az egyetem után német ösztöndíjjal Freiburgba került, a Max Planck Intézet Jogtudományi részlegéhez. A hazajövetele után unokatestvérével ügyvédi irodát nyitott. A két gyermekünk hét unokával ajándékozott meg minket. Ez az igazi öröm.

Elégedett a pályájával?

– Igen, nincs panaszkodnivalóm. Az egyetemtől és közösségétől nagyon sokat kaptam. Hiszem és vallom, le vagyok neki kötelezve. Sok törlesztenivalóm van az alma maternek. A visszajelzések alapján, azt hiszem, „szennyezetlen” polgára maradtam a pályámnak.

Sótonyi Péter 1938-ban, Budapesten született. A budai Petőfi Sándor Általános Gimnáziumban érettségizett, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen 1963-ban szerzett orvosi diplomát. Az egyetem Igazságügyi Orvostani Intézetében dolgozott, 1992-ben kinevezték az intézet tanszékvezetőjévé, illetve egyetemi tanárrá. 1993-ban az egyetem Doktori Tanácsa elnöke lett, 1998-ban az Általános Orvostudományi Kar dékánjává választották. 2000 és 2003 között az egyetem rektora. Egyetemi munkája mellett az Országos Igazságügyi Orvostani Intézet igazgatójává is kinevezték. 2001-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2007-ben rendes tagjává. Fontosabb díjai: Jendrassik Loránd-díj, 1986; Batthyány-Strattmann László-díj, 1997; Akadémiai Díj, 2001; A Ma­gyar Köztársasági Érdemrend közép-keresztje, 2004; Széchenyi-díj, 2009; Budapest díszpolgára, 2012; Semmelweis-díj, 2016; Corvin-lánc, 2018.
A bridzs mellett mi jelentette a kikapcsolódást?

– Ahogy kiderült, iparművésznek kevés lettem volna, azonban gyermekkorom óta folyamatosan rajzolok, elsősorban karikatúrákat. Feleségem révén nagyon közel kerültem a műélvezethez, elsősorban a zenéhez. Neki köszönhetem, hogy több kiváló művésszel is közvetlen kapcsolatba kerülhettem.

Kit ajánl következő beszélgetőpartnernek?

Perner Ferenc professzort, a hazai transzplantáció megteremtőjét.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka