2015. október: jegyzet, robotika, portré, tudomány, it, öntészet, egyetem, anyagtudomány, innováció, paragrafus, kiállítás/konferencia, disszemináció, megújuló energia, zöldkörnyezet, vízgazdálkodás, lézer
2015. október 2.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Fotó:
Képek, ábrák forrása: Csonki István, Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság

Balaton: kiszáradás vagy kiáradás?

Közép-Európa legnagyobb tavát az átlagturista afféle bio fürdőmedencének tartja, amelynek mindig tökéletes a vízminősége, nincs benne hínár vagy alga, és a vízszintje soha nem túl magas, s főleg nem túl alacsony. Hogy az „ideális állapot” elérése vagy csak megközelítése mögött milyen szakmai erőfeszítések, beruházások és műszaki fejlesztések húzódnak, arról Csonki Istvánt, a Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság vezetőjét kérdeztük.


Végre egy csendes és sikeres év: nem akart kiszáradni a Balaton, mint 2003-ban, de kiönteni sem, mint 2010-ben vagy 2014-ben. Végig kiváló volt a vízminőség és minimális a halpusztulás, be­fejezték a Kis-Balaton vízvédelmi rendszere kiépítésének második ütemét… Mi kell még?

– Örülök, hogy legalább kívülről úgy tűnik, minden tökéletesen zajlott ebben az évben, mert azért belülről nem egészen így éltük meg… Azt most hagyjuk is, hogy még hátravan 2015-ből egy teljes negyedév, amikor azért érdekes dolgok történhetnek. De az év elején, sőt a nyár folyamán is akadtak komoly feladataink, amelyek igen sok tanulsággal szolgáltak a jövőt illetően. Ön ugyan azt mondta, hogy idén „nem akart kiönteni” a tó, ami tényszerűen igaz is, de e mögött jórészt az állt, hogy a vízleeresztő Sió-zsilip egészen április elejéig teljes – másodpercenként körülbelül 50 köbméteres – kapacitással működött. Ez persze még javarészt a rendkívül csapadékos 2014-es év következménye volt, ám az áthúzódó hatásokkal idén is meg kellett küzdenünk. Például az állandóan magas vízállású Sió-csatorna mellett komoly belvízi védekezésre volt szükség – ez azonban már egy kicsit távolabb van a fő témánktól.

A 2014-es év tényleg annyira katasztrofális volt csapadék és vízügyi szempontból?

– Katasztrofálisnak ugyan nem mondanám, hiszen senki nem halt bele, nem kellett kitelepíteni a lakosságot, és házsorok sem omlottak össze, de szakmai szemszögből azért nem nézett ki valami biztatóan, amikor tavaly márciusban gyakorlatilag Balatonberénytől Zamárdiig kint volt a víz a parti sétányon, és ősszel ugyanez megismétlődött, csak még erősebben. Akkor még csak sejtettük, amit ma már biztosan tudunk: 2014-ben óriási mennyiségű csapadék zúdult le a Balaton vízgyűjtő területére. Augusztus és október között például a jellemző csapadékmennyiség 170–270 százalékát mérték az állomások. Így nem lehetett rajta csodálkozni, hogy a Balaton vízszintje rohamosan emelkedni kezdett, és szeptember közepére elérte a 135 centiméteres, sokéves maximumot, ami 20-25 centivel magasabb a kívánatosnál, illetve a szabályozási sáv maximumánál.

2014-ben óriási mennyiségű csapadék zúdult a Balaton vízgyűjtő területére – Zamárdi
Siófok
Fonyód
Ilyenkor kell gyorsan megnyitni a Sió-zsilipet, és máris megoldódnak a problémák – gondolja a kívülálló…

– Már szeptember 3-án megnyitottuk – ami rendkívül korai időpont, hiszen ez elméletileg még a természetes apadási időszakhoz tartozik –, és nem is zártuk el hét hónapon keresztül. A többi pedig egyszerű matematika. A leeresztő zsilip, illetve a Sió-csatorna maximális kapacitása másodpercenként körülbelül 50 köbméter. Könnyen kiszámolható, hogy 24 óra alatt úgy 4-4,5 millió köbmétert tudunk leereszteni a tóból, ami első látásra nem is tűnik kevésnek. Csakhogy ahhoz, hogy a teljes Balaton vízszintjét egy centiméterrel csökkentsük, hatmillió köbméter vizet kell leereszteni a Sión. A nagy esőzések idején pedig naponta több centimétert is nőtt a vízszint.

Ezek szerint hamarabb kellett volna megnyitni a zsilipet…

– Szoktam is mondani – és csak félig tréfásan –, hogy ide engem nem igazgatónak, hanem időjósnak szerződtettek, akinek kötelessége három-négy hónapra előre kitalálni a csapadékmennyiséget, és ennek megfelelően cselekedni. De még ha lenne is ilyen képességem, képzelje el azt a szituációt, hogy a legnagyobb kánikulában és turista­idényben, amikor csak a közvetlen párolgás naponta több mint egy centiméterrel csökkenti a tó vízszintjét, mi kinyitjuk a Sió zsilipjét…

Zsilipnyitás 2010-ben
Azért az elmúlt két évtizedben inkább az aszály volt jellemző a Balatonra. 2002–2003-ban például óriási problémákat okozott az évtizedek óta nem látott alacsony vízállás.

– Akkor talán nézzük is meg kicsit közelebbről, mik is voltak azok az „óriási problémák”, amelyek a valóban nagyon aszályos 2002-es, 2003-as évben a Balatont jellemezték. Rossz volt a vízminőség? Dehogyis, tökéletes volt, sehol semmi algásodás, nitrifikáció, hínárosodás. Előfordult hal- vagy madárpusztulás? Még csak véletlenül sem. Nem bírta a nád a szárazságot? Szó sincs róla, sőt kiderült, hogy a következő időszakban sokkal jobb volt a nád minősége, mint azelőtt, és többet is lehetett learatni belőle. Szóval, tulajdonképpen milyen katasztrofális természeti problémákról beszélünk?

A Sió-csatorna aszályban
Iszapos volt a bokáig érő víz délen, a part közelében, és szokatlan turzások alakultak ki…

– Hát ez bizony előfordulhat egy ilyen sekély tónál, de még egyszer hangsúlyozom: a víz vagy éppen az iszap minősége mindvégig kiváló volt, semmiféle veszélyt nem jelentett a fürdőzőkre. Ezeket a kis homokpadokat vagy turzásokat pedig személyes tapasztalataim szerint imádták a gyerekek és a kisgyerekes szülők.

Azt viszont nem, hogy sok száz métert kellett begyalogolni, hogy úszni lehessen, a vitorlások egy része meg fennakadt, és nem tudott bemenni a kikötőkbe.

– Na, látja, már közeledünk is az „igazi” problémákhoz. A magyar ember némi túlzással azt várná el, hogy a Balaton összes strandján minden évben és minden nyári hónapban pontosan a fürdőnadrágjáig érjen a víz. Ne legyen sekélyebb, mert akkor elfárad, mire eléri a mély vizet, de magasabb sem, mert igazából nem tud úszni. Ezzel párhuzamosan a helyi önkormányzatok azt szeretnék, ha „valaki” rendszeresen kiszedné a vízből a hínárt, az összegyűlt szemetet, és ráadásul még rendszeresen fel is töltené 20-30 centis puha homok­réteggel a parti fövenyt, mint az évtizedeken keresztül megszokott volt. Ezek a „valakik” persze ne ők legyenek, hanem mondjuk az állam vagy éppenséggel a Vízügy. Hát, ezért vagyunk, nem?

És akkor még a jachttulajdonosok sirámairól nem is szóltunk…

– Vitorlázó ismerőseimnek azt mondtam – persze, nem igazán örültek neki –, hogy nem feltétlenül kell ám óriási, tőkesúlyos hajókat vásárolni, vagy ha mégis, akkor kizárólag csak az északi parton közlekedjenek velük. Ezeknek a merülése ugyanis több mint egy méter, így alacsony vízállásnál tényleg nem minden déli kikötőbe tudnak beállni. Talán nem véletlen, hogy a Balatonon hosszú évtizedeken keresztül a felhúzható svertes vitorlások voltak a legkedveltebbek, ezek ugyanis 20-30 centis vízmélységnél is be tudnak siklani a kikötőkbe. Mindenkinek bele kell nyugodnia, hogy a Balaton vízszintje egyik évről a másikra bizony jelentősen ingadozhat, mert nem egy tökéletesen szabályozható beton fürdőmedencéről, hanem sajátos törvényekkel rendelkező ökoszisztémáról van szó. A Boden-tó szezonális vízszintingadozása egyébként még a három métert is meghaladhatja; a svájciak és a németek ehhez az adottsághoz is tudnak alkalmazkodni: többlépcsős strandokat és kikötőket hoztak létre, az élet nem állhat meg egy kis vízszintemelkedéstől.

Vagyis 2002-2003-ban nem is elsősorban természeti, inkább humán kényelmi gondok voltak a Balatonnál?

– Én úgy szoktam fogalmazni, hogy tulajdonképpen nem a Balatonnal, hanem az emberekkel volt a probléma. A tó és az élővilága köszönte szépen, nagyon jól elvolt azokban az időkben is, csak a saját komfortzónájukból kibillent emberek csinálták a hisztériát – szinte teljesen indokolatlanul.

Látványos vízingás
Az igazi balatoniak nagyon jól tudják, hogy egy-egy kiadósabb vihar az egész tó víztömegét mozgásba hozhatja. Az általában északnyugatról támadó vihar Badacsonyés Szigliget térségéből átnyomja a vizet a déli partra; a fonyódi–máriafürdői szakaszon akár 15-20 centis vízszintemelkedést és komoly problémákat okozva. Még látványosabb a tó úgynevezett „hosszirányú kilengése”: a nyugati medencéből hatalmas víztömegek áramlanak át a keleti medencébe, majd a Tihanyi-szorosnál a mélyben vissza. 2014 márciusában Balatonfűzfőn előfordult például, hogy huszonnégy órán belül 45 centit változott a vízszint, de Keszthelynél is mértek már 25-30 centis kilengést egyetlen napon belül.
Egy ideig az is szóba került, hogy lehegesztik a Sió-csatorna zsilipjét, nehogy valaki titokban leengedje, mondhatni „ellopja” a tó vizét…

– Ezt nemcsak tervezték, de valamikor 2003-ban valóban oda is hegesztettek egy erős pántot, hogy mindenki megbizonyosodhasson róla: a Balatonból még sötét éjszaka sem folyhat ki egyetlen vízmolekula sem. Ennek az akciónak persze szakmai értelme nem volt, mert egyetlen épeszű vizesnek sem jutott volna eszébe megnyitni a zsilipet ilyen alacsony vízállásnál, de kielégítette az emberek szenzációéhségét.

Végül is mennyei ideig volt zárva a Sió-zsilip?

– Több mint öt évig. 2000 áprilisában engedtünk le minimális mennyiséget a tóból, és csak 2005 szeptemberében nyitottuk meg újra a zsilipet, méghozzá miniszteri részvétellel, óriási médiaérdeklődés mellett.

Korábban előfordult már ehhez hasonló hosszúságú „zárt” időszak?

– Az első, kis kapacitású Sió-zsilipet már 1863-ban átadták, amit 1892-ben kisebb mértékben, majd 1947-ben jelentősen kibővítettek. Az első hetven-nyolcvan évről nem állnak rendelkezésünkre megbízható adatok, azonban erősen valószínűsíthető, hogy ilyen hosszú ideig egyszer sem zárták le a Sió-zsilipet. Ezekben az évtizedekben ugyanis erőteljes víztöbblet volt jellemző a Balatonra, vagyis igencsak szükség volt a Sió-csatorna kapacitására. Természetesen egy-két súlyosan aszályos év akkoriban is előfordult, mint például 1890 vagy 1921 körül, de a Balaton akkoriban nagyon gyorsan bepótolta a hiányt, és ismét megtelt a Sió-csatorna.

Viszont – ha jól rémlik – azóta is előfordult már egy ilyen komolyabb „lezárós” időszak…

– Így igaz. 2011 márciusa és 2014 áprilisa között mindössze négyszer volt nyitva a zsilip, de összesen csak 175 milliméternyi vizet engedtünk le.

Ez a vízhiány már egyértelműen a klímaváltozás hatása?

– Nem vagyok meteorológus, ezért nem veszem magamnak a bátorságot, hogy állást foglaljak ebben a kényes kérdésben. Én csak az éves adatokat látom, és azok bizony azt támasztják alá, hogy az elmúlt 15 évben nagyon megváltozott a Balaton vízháztartása, vagy, ahogy a szakmában mondjuk, „az évi természetes vízkészletváltozása”. 1921 óta állnak rendelkezésünkre megbízható adatok ezen a téren, és egészen 2000-ig nem fordult elő olyan év, amikor ne pozitív lett volna ez a mérleg. 2001 volt az első év, amikor kisebb volt a záró vízkészlet, mint az egy évvel korábbi, és az azóta eltelt időszakban újabb hat ilyen év volt. És ezt már semmiképpen sem lehet a véletlen számlájára írni.

A Balaton évi természetes víz­kész­let­változása 1921 és 2011 között
Csakhogy közben volt néhány olyan csapadékos esztendő is, amikor kis túlzással egy másik Sió-csatornára is szükség lett volna, annyi fölösleges víz volt a tóban. Ez hogyan illik bele a klímaváltozós-kiszáradós képbe?

– Sajnos tökéletesen. A klimatológusok ugyanis nekünk is felhívták a figyelmünket arra, hogy a klímaváltozást vagy a felmelegedést ne egy csöndes hőmérséklet-emelkedésnek, vagyis alapvetően ártalmatlan, elviselhető folyamatnak képzeljük el. A klímaváltozás csalhatatlan jele, hogy fokozódik a szélsőséges időjárási események gyakorisága: a nagy hidegek és forróságok, szárazságok, viharok, felhőszakadások, árvizek. Mintha csak a Balaton környékéről vettek volna mintát!

Vagyis valóban szükség van a Sió-zsilip, illetve a Sió-csatorna ki­bővítésére, teljes rekonstrukciójára, ahogyan ezt a szakma már évek, sőt évtizedek óta hangoztatja…

– A hosszan tartó aszályos időszakok, sőt évek csökkentették ugyan az érveink súlyát, de most már kellő megnyugvással jelenthetjük ki, hogy pár éven belül megoldódhatnak ezek a problémák vagy legalábbis azok nagy része. A „Balaton levezető rendszerének korszerűsítése” néven futó 12 milliárd forintos KEHOP projektre (Környezeti és Energiahatékonysági Operatív Program – a szerk.) ugyanis már nemcsak a magyar állam, de Brüsszel is rábólintott.

Előreláthatólag mi fér bele ebbe az összegbe? Hiszen minden bizonnyal ennek a dupláját is el lehetne költeni…

– Vagy a sokszorosát, de ne legyünk telhetetlenek. Ennek jelentős részét a siófoki zsilip nagyműtárgyainak, vagyis a leeresztő- és hajózsilipnek, illetve a Kiliti-duzzasztónak a rekonstrukciójára, illetve magának a csatornának a mederbővítésére kell költenünk. A konkrét munkálatok elkezdését persze megelőzi majd egy részletes alapozó tanulmány, amelyet mi szeretnénk összekötni a tó régóta várt komplex felmérésével. Ebbe beletartozik egyebek között a vízgyűjtő felülvizsgálata, egy teljes geodéziai meder- és iszapfelmérés, áramlástani és nádtérkép elkészítése. Hiszen nemcsak egy műszaki probléma megoldásáról van szó, hanem arról, hogyan tudnánk a Balaton vízellátását, természetvédelmi és turisztikai funkcióit a legmagasabb szinten kihasználni.

A Balatonkiliti duzzasztó
Előre megjósolható, hogy akármilyen magas vagy alacsony lesz a Balaton vízszintje, valakinek úgysem fog tetszeni…

– Ez így van 150 éve. Már egy-két évvel a zsilip átadása után elkezdték szidni, mert vagy nem tudta leereszteni az összes vízfelesleget, vagy pedig „ellopta” a tó vizét. A legfontosabb szakmai kérdés természetesen az: milyen magasan tartsuk a maximum vízszintet? A minimumot úgysem tudjuk befolyásolni. Pár évtizeddel ezelőtt 100 centiméter volt ez a maximális érték, ma 110, de az önkormányzatok és a „turisztikai lobbi” szeretné, ha felemelnénk 120-ra. Igen ám, de ehhez a déli parton igen komoly összegekbe kerülő partvonal-szabályozási és csapadékvíz-elvezetési munkálatokra lenne szükség, hiszen 15 községben akadnak ezen a téren igen komoly hiányosságok. Erre egy meglehetősen friss példa: az augusztus 17-i óriásvihar következményeként Balatonmáriafürdő és Balatonfenyves egy része víz alá került, pedig a tó vízszintje csak 99 centiméter volt. Mi lett volna 120 vagy 130 centiméternél?

Ezzel már meg is közelítettük a Zala folyót, amely az egyetlen jelentős táplálója ennek a kétmilliárd köbméteres „fürdőmedencének”. Rajta egy hatásos bioszűrővel, amelyet Kis-Balatonnak hívnak…

– Közkeletű félreértés, hogy a Balatonra úgy tekintenek, mint a Zala felduzzasztott tárolójára. Kétségkívül ez az egyetlen folyó, amely a tóba ömlik, de ezzel együtt csak a Balaton vízmennyiségének a 45-50 százalékáért felelős. A víztömeg másik fele főleg az északi part tucatnyi jelentősebb patakjából, a tapolcai és a hévízi tó lefolyásából adódik össze, de nem feledkezhetünk meg a somogyi patakokról, a települések csapadékelvezető csatornáiról és a modern szennyvíztisztítók végtermékeiről sem. Mindezt összesítve szép szakszóval úgy hívjuk, hogy „hozzáfolyás”. Ezenkívül még figyelembe kell vennünk a tó felületére hulló közvetlen csapadékot, illetve a talajvizet is.

Nem tud eltántorítani a Zalától és a Kis-Balatontól…

– Nem is áll szándékomban, hiszen a Balaton vízmennyisége és -minősége, az élővilág állapota és a turisták elégedettsége nagyrészt kétségkívül attól függ, hogy mi kerül be a Zalából a tóba.

Gondolom, nem túl sok és főleg nem túl tiszta víz, ezért is van szükség a bioszűrőre…

– Ami a mennyiséget illeti, a teljes egészében hazánkban folyó Zala a maga percenkénti hat köbméteres átlag vízhozamával valóban nem tartozik az ország tíz legnagyobb folyója közé. Ezt befolyásolni nem tudjuk, a Balaton pedig évezredek óta erre van kalibrálva. Ha a vízgyűjtőn kevés csapadék esik, mint például a kétezres évek elején, ezt bizony a tó vízmagassága is megsínyli, arról pedig már ejtettünk szót, hogy nagy csapadékösszeg mellett milyen feladat vár a Sió-csatornára. Ami viszont a Zala folyó minőségét illeti, döbbenetes változás következett be a harminc vagy negyven évvel ezelőtti állapotokhoz képest, amikor gyakorlatilag egy bűzös, mérgező ipari csatorna volt. Ez akkoriban meg is látszott a Keszthelyi-öböl, illetve a fél Balaton katasztrofális vízminőségén, a kékalgák elszaporodásán, az úgynevezett hipertróf állapot kialakulásán.

A Balaton vízminőségének alakulása 1982 és 2014 között
És azután mi történt? Csoda?

– Nem. Rendszerváltás. Szakmai körökben szoktam is emlegetni, hogy tényleg komoly dolgokat csinált a Vízügy a tó vízminőségének javítása érdekében: tározót alakítottunk ki a Kis-Balatonban, foszfortalanítót építettünk, kotortuk a medret, kitiltottuk a motorcsónakokat és így tovább. De ne legyenek illúzióink: ha a kilencvenes évek elején a Zala vízgyűjtőjén nem mennek tönkre a nagy vízszennyező üzemek, illetve a mezőgazdaságban nem zuhan a töredékére a műtrágya- és vegyszerfelhasználás, még évtizedekig komoly gondunk lett volna a Balaton vízminőségével.

Így viszont varázsütésre megjavult a vízminőség?

– Van nekünk egy szemléletes ábránk, amely A Balaton tro­fi­tásának alakulása 1981–2014 között címet viseli. Ezen nagyszerűen követhető, hogyan alakultak évről évre az úgynevezett a-klorofill maximumok, amelyek a vízminőség elsődleges meghatározói. Ezen 1992-ben, de még 1994-ben is minden idők legmagasabb értékei szerepeltek. Azután 1995-ben történt valami, és az addigi 200–260 közötti értékek lezuhantak 30-ra, és azóta egyszer sem haladták meg a 60-as, 70-es szintet.

A Balaton trofitásának alakulása 1981 és 2014 között
Mi volt a tudományos levezetés?

– Nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy „valami” történt, mert abszolút korrekt tudományos magyarázatot még azóta sem találtunk a villámgyorsan lezajló eseményekre. Kissé misztikusan fogalmazva: valószínűleg magához tért a Balaton immunrendszere. Évtizedeken keresztül mérgeztük mindenféle vegyi anyaggal, ipari és kommunális szennyvízzel, amelyekkel meggyengítettük a tó öngyógyító képességét. Az ipar és a mezőgazdaság összeomlása, illetve a Zala mentén lassan beinduló kommunális szennyvíztisztítók jótékony hatása nem azonnal látszott meg a vízminőségen, hanem csak négy-öt évvel később, de akkor rendkívül látványosan.

Ha ilyen drasztikus volt a Zala vízminőségének a javulása, miért volt, illetve van egyáltalán szükség a Kis-Balaton projekt továbbfejlesztésére? Például arra a hatmilliárd forintba kerülő szűrő-tározóra, amelyet 2014 decemberében adtak át?

– A projekt hivatalos neve: Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer II. ütem, amiből két dolog következik. Egyrészt hogy 85 százalékban az EU finanszírozta, másrészt pedig 1980 és 1985 között már megvalósult az első ütem. Mint azt előbb már érintettük, éppen a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején került a legrosszabb állapotba a tó, tehát ezt az első ütemet nem tekinthetjük sikertörténetnek. A kollégák már ekkor feltétlenül szükségesnek tartották a második ütem megvalósítását, de ez meglehetősen vontatottan haladt. Egyrészt soha nem jutott rá elég pénz, másrészt újabb és újabb szakmai szempontok merültek fel.

Befészkelte magát a „zöld gondolat”: mentsük meg a nádast meg a kócsagokat?

– Kissé szakszerűbben ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy „a vízminőségvédelmi célokat a természetvédelmi érdekek maximális figyelembevételével érjük el”. Vagyis a Kis-Balatonban a természetvédelmi célú vízgazdálkodás válik a legfontosabb céllá, de nem el­hanyagolható szempont a Balaton vízminőségének további javítása sem. Ez a második ütem egyébként egy 75 négyzetkilométeren működő rendszer lesz, új víztározó térrel, élőhely-rekonstrukcióval, hallépcsőkkel, áramlásjavító csatornával, biológiai és kémiai monitoringgal és egyebekkel.

Óriástározó
Még szakmai körökben is felmerül időről időre egy óriási balatoni tározó vagy tározórendszer megépítésének a szükségessége, amellyel ki lehetne egyenlíteni a szezonális vízszintingadozásokat – mint a Velencei-tónál. Viszont egy ilyen tározó csak akkor működhet rendeltetésszerűen, ha a tó vizének egyharmadát-egynegyedét képes elraktározni. A Velencei-tóban átlagosan 40 millió köbméter víz van, a zámolyi és a pátkai tározó 12 milliós kapacitása tehát elegendő. Csakhogy a Balaton ennél ötvenszer több vizet tartalmaz, tehát ennyivel nagyobb tározókra lenne szükség. Még ha valahonnan elő is lehetne teremteni a projekt horribilis költségét, a Zala folyó mellett lehetetlen olyan tározóhelyszínt kijelölni, hogy öt-tíz falut ne kelljen végleg elköltöztetni.
Egy ilyen sajátos ökológiai rendszer megbolygatása, gondolom, mindig kockázatos: az elmúlt háromnegyed évben jelzett már vissza valamit a természet?

– Nem szeretném a Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóságon és a Balatoni Limnológiai Intézetben dolgozó kollégák kenyerét elvenni. Lehet, hogy ők másképpen foglalnák össze a lényeget, én úgy látom: egyfajta próbaüzem folyik most a Kis-Balatonban. Akármennyire is jó cél érdekében, de mégiscsak drasztikusan beavatkoztunk a természet rendjébe, és most valóban várjuk a visszajelzéseket. Csak remélhetjük, hogy a helyi növény- és állatvilág pozitívan reagál az intézkedéseinkre, mindenesetre a kollégák úgy alakították ki a rendszert, hogy kedvezőtlen folyamatok beindulása esetén azok módosíthatóak, illetve visszafordíthatóak legyenek.•

 
Innotéka