2019. március: jegyzet, ökológia, portré, anyagtudomány, mikroszkópia, egyetem, nanotechnológia, kémia, biokémia, tudomány, neutronkutatás, biotechnológia, genomika, orvostudomány, közlekedés, energiagazdálkodás, elektronika, gépipar, okostechnológia, fenntarthatóság, innováció, egészségipar, élelmiszer, zöldkörnyezet, megújuló energia, atomenergia, ipar 4.0, ipari automatizálás, it
2019. február 6.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Az érdekli, ami csúszik, mászik, repül

„Tisztában vagyok vele, hogy a magyar erdők túlnyomó részében lehet és kell is gazdálkodni. Nem mindegy persze, hogy hogyan. Ugyanakkor azt is töredelmesen bevallom, hogy engem ebből az összetett szóból maga az erdő sokkal jobban érdekel, mint a gazdálkodás. Meggyőződésem, hogy kevesebbet tudunk az erdőről, mint amennyit tudnunk kellene” – nyilatkozta magazinunknak Csóka György, a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ Erdészeti Tudományos Intézetének tudományos osztályvezetője, akit előző megszólalónk, Standovár Tibor ajánlott. A több egyetemen is oktató professzor a doktori iskolák hallgatóit különösen kedveli, mert oda a csillogó szeműek jönnek, akiket valóban érdekel a tudománya.


Anyai és apai ágon is többgenerációs erdészcsaládba született. A Szegedhez közeli Ásotthalmon volt gyerek, ami alföldi viszonylatban erdősültnek mondható vidéken található. Csupa akác, vagy ennél változatosabb volt a gyerekkori táj?

– Kifejezetten vadregényesnek láttam Ásotthalom környékét. Az első világháború után a hazai erdőállomány jelentős része a határokon túlra került – a fenyvesek esetében az állomány 98 százalékáról volt szó. A múlt század ötvenes–hatvanas éveiben fenyveseket ültettek a mi környékünkön, de foltokban őshonos nyárasok, csodálatos kocsányos tölgyesek, a mélyebb fekvésű helyeken akár égerek nőttek. És persze akác. Gyerekkoromban leginkább az foglalkoztatott, hogy hol fészkel a szalakóta, melyik vízbe petéznek a vöröshasú unkák, hol lehet legjobb eséllyel compót fogni, és melyik fában fejlődnek a szarvasbogár lárvái. Mivel az iskolai bizonyítványaimmal a szüleim is elégedettek voltak, alig korlátozták fél­-nomád életmódomat. Legfeljebb édesanyám aggódta egy kicsit túl a kalandjaim során összeszedett horzsolásaimat, zúzódásaimat, amikhez édesapám csak annyi megjegyzést fűzött, hogy „erősödik tőle a bőre”. Ebbe az életvitelbe persze időnként olyan elemek is vegyültek, amikre ma már nem vagyok túlzottan büszke… A csúzlizásnak, később légpuskázásnak ugyanis időnként azért nyilvánvaló vadhajtásai is voltak.

Pontosan mire gondol?

– Nem én vagyok az egyetlen, aki Fekete István, Széchenyi Zsigmond és Kittenberger Kálmán könyvein nőtt fel. Felfedezőként és Afrika-vadászként láttam a jövőmet. Egy rövid ideig az volt a mániám, hogy minden madárfajból lőnöm kell egyet. Apámnak, hál’ istennek, meg az volt a mániája, hogy ez nem jó ötlet. Erőteljesen lebeszélt erről. Egyetemista koromban még vadásztam, de bő harminc éve beszüntettem a puskás vadászatot. Egy hernyó fotózása nagyobb örömet okoz, mint egy vad elejtése. Akkor minek erőltessem az utóbbit?

Milyen emlékeket őriz a szüleiről?

– Egyedüli élő gyermekükként (egy bátyám és egy nővérem is csecsemőként meghalt) édesanyámra és édesapámra is a lehető legnagyobb szeretettel és hálával gondolok. Azon túl, hogy gondtalan gyermekéveket, a tanulás lehetőségét biztosították számomra, mindketten olyan utat mutattak nekem, amit érdemes követni. Egyedül azt róhatom fel „megbocsáthatatlan bűnüknek”, hogy mindketten (különösen édesanyám) nagyon hamar eltávoztak. Igazából csak felnőttként értettem meg, hogy édesapám mit vállalt azzal (soha el nem múló lelki sebein túl), hogy egyedül neveljen és taníttasson. A legnagyobb gyógyír az lehetett, hogy még ismerhette mindkét unokáját.

1979-ben Szegeden, a Kiss Ferenc Erdészeti Szakközép­iskolában érettségizett. 1979 tavaszán első helyezést ért el az Országos Szakmai Tanulmányi Versenyen, ezért felvételi vizsga nélkül került be a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem Erdőmérnöki Karára. Mit kapott az egyetemtől?

– Tanulmányaim során kifejezetten „válogatós” voltam. Az általam kedvelt tantárgyakat komolyan vettem, azok némelyikét jóval az elvárásokat meghaladó módon tanultam. A kevésbé kedvelteket mindenképpen visszafogott lelkesedéssel műveltem. Nem titok, hogy ez a meglehetősen határozott választóvonal a biológiai és a műszaki/közgazdasági irányultságú tantárgyak között húzódott. A biológiai irányultságú tantárgyakat sokkal komolyabban vettem, sokkal több időt és energiát fektettem beléjük. Az erdőmérnökképzés a biológiai és a műszaki tudományok egyfajta ötvözete. Én többet tanítottam volna biológiát, ökológiát, és kevesebb egyebet. Nekem az erdő sokkal érdekesebb, mint az erdőgazdálkodás. Meggyőződésem, hogy kevesebbet tudunk az erdőről, mint amennyit tudnunk kellene.

Sopronból számos oktatóra emlékszem nagy tisztelettel és szeretettel. Az idő múlására emlékeztet, hogy az egyetem Botanikus Kertjében ma már öt olyan professzornak van szobra, akinél én az 1980-as évek elején még vizsgáztam. Egykori oktatóim közül nagy tisztelettel gondolok Igmándy Zoltánra, az erdővédelem professzorára, aki hivatalosan ugyan kórtanos volt, de hatalmas tudása az erdővédelem más területein, így a rovartan vonatkozásában is teljesen egyértelmű volt. Sajátosan fanyar humorú, szigorú, de emberséges oktató volt. Egyik nagy szerencsémnek tartom, hogy a diploma megszerzése után három éven keresztül – mint aspiránsa – a munkatársa is lehettem. Emberi nagyságát talán az a tanács érzékelteti leginkább, amit egy négyszemközti beszélgetés során adott nekem, és amit maga is betartott: „Minél magasabbra ível a pályád, annál több embernek köszönj előre!” Megkülönböztetett megtiszteltetésként éltem meg, hogy 2004 júniusában, szülővárosában, Hajdúnánáson, emlékművének avatásakor egykori hallgatói nevében emlékezhettem rá.
A másik Kárpáti László, akinek karizmatikus, lendületes karaktere szinte bevonzotta a békász/lepkész/madarász érdeklődésű hallgatókat. Sokat csavarogtunk vele erdőn-mezőn-tóparton, de azt sem tagadom le, hogy időnként egy-egy kocsmába is betévedtünk együtt. Ilyenkor Laci gyakran spontán politikai szemináriumokat is tartott nekünk. Meg kell jegyezni, hogy az ezeken a „képzéseken” elhangzottak nem feltétlenül illeszkedtek az akkor hivatalos álláspontok fő sodrába (az 1980-as évek első feléről beszélünk).

Egyetemi diplomamunkáját a gyűrűslepke dél-alföldi tömegszaporodásáról írta, később tudományos ösztöndíjas­ként a fenyőkön élő nagylepkékkel foglalkozott. Kezdetektől legjobban a tölgyeken élő rovarok, ezen belül is a gubacsokozók érdekelték. Miért éppen ezek a lények varázsolták el?

– Mindig az érdekelt, ami csúszik, mászik, repül. Hol fészkel az egyik madár, hol lehet megtalálni azt a különleges bogarat? Általános iskola ötödik osztályában fogalmazást kellett írni arról, hogy ki mi lesz, ha nagy lesz? Az erdészet mellett az állatorvosságot említettem. Utóbbit nem túl komolyan. Az erdők világa érdekelt, ez okozott örömet. Ha Csíkszeredán lett volna legközelebb erdőmérnökképzés, akkor odamegyek. Ha Nyizsnyij Novgorodban, akkor oda.

A diploma megszerzése után, 1985-ben a Magyar Tudományos Akadémia tudományos továbbképzési ösztöndíjasa lett, ami nagyjából a mai PhD-képzéssel azonos. Mi vitte a tudomány felé?

– Akkortájt sokkal nagyobb becsülete volt egy ilyen lehetőségnek. Aki erre pályázott, az nagy eséllyel azért tette, mert tényleg kutatással akart foglalkozni, és nem ideiglenes, átmeneti megoldásnak tekintette ezt a lehetőséget. Ez a három év csodálatos volt. Aspiránsi időszakom alatt estem szerelembe a tölgyeken élő rovarokkal, ezen belül is a gubacsdarazsakkal. Ebből a „fertőzésből” a mai napig sem sikerült kigyógyulnom. Nem is nagyon törekszem rá. Az ösztöndíj leteltével, 1988. szeptember 1-jén az Erdészeti Tudományos Intézet Erdővédelmi Osztályán helyezkedtem el, ahol közvetlen munkahelyi vezetőm Tóth József osztályvezető lett. Nem vagyok híve annak, hogy esetleges kudarcaiért mindig mást okoljon az ember, ugyanakkor egyértelműnek tartom, hogy az esetleges sike­rekben óriási szerepe van az embert támogató vezetőknek és kollégáknak. Szakmai pályafutásom másik nagy szerencséje, hogy Tóth Jóska, de az Erdővédelmi Osztályon dolgozó többi kolléga is mindenkor egyengették az utamat, segítették törekvéseimet.

Mi volt a fő feladat az Erdővédelmi Osztályon?

– Az egyik legjelentősebb munka a magyar erdők egészségi állapotának változását nyomon követő monitoringrendszer fenntartása és adatainak értékelése. Ennek révén mára már több évtizedes adatsorok alapján vonhatunk le következtetéseket erdeink egészségi állapotáról. Ugyanakkor mindig nagy figyelmet fordítottunk – és fordítunk ma is – az idegenhonos, inváziós rovarokra és kórokozókra is. Hasonlóan kiemelt feladatunk az 1961-ben alapított Erdészeti Fénycsapda Hálózat működtetése.

Ez a hálózat mire jó, és milyen eredményeket hozott?

– Az eredeti cél az erdészeti kártételek előrejelzésének segítése volt. Egyes csapdák több mint ötven éve működnek adott helyen. Most döbbenünk rá, hogy milyen óriási szakmai jelentősége van a bő fél évszázados idősoroknak! Kitérőnek tűnik, amit mondok, de nem az. Manapság a tudományos pályázatok kiírói az általuk odaítélt pénzből két-három év alatt várnak óriási eredményeket. Hosszú távú ökológiai adatsorokat azonban nem lehet két-három év alatt produkálni. Nagyon sok hírt lehet arról hallani, hogy Európa nagy részéről eltűnnek a repülő rovarok, ami az ezeket fogyasztó madarak pusztulásához vezethet. Most dolgozunk egy cikken, amelyben azt vizsgáljuk, hogy a hazai erdőkben a madarak számára táplálékként szóba jöhető rovarfajok, elsősorban lepkehernyók mennyisége változott-e. Azt tapasztaljuk, hogy a mennyiség nem változott, de a fajok összetétele módosult. Több lett a délről érkező faj hernyója, miközben fogyatkozik a hidegebb klímát kedvelők mennyisége. A több évtizedes korrekt adatokkal számos kérdésre választ adhatunk. A hangsúly a korrektségen van. Tisztességes ember vissza­menőlegesen nem gyárt adatokat. Még egy gondolat. Lehet, hogy az amerikai elnök nem hisz a klímaváltozásban, de az erdők nagyon is ezt a folyamatot mutatják. A súlyosan aszályos időszakban, illetve azokat követően gyakoribbak és nagyobb kiterjedésűek a rovarkárok, de a kórokozók által okozott fapusztulások is.

Könnyen szót ért az erdészekkel, vagy mint tudósemberre, távolságtartóan tekintenek Önre?

– Mivel erdőmérnököt egyetlen helyen, Sopronban képeznek, ennek az az előnye, hogy a korosztályomból – a korombelieken túl a nálam tíz évvel idősebbekre és fiatalabbakra egyaránt gondolok – szinte mindenki ismer mindenkit. Bármilyen szakmai ügyben hihetetlen a többiek segítőkészsége. Meg sem próbálom eljátszani, hogy én a föld felett félméteres magasságban lebegő tudós vagyok. Közvetlen, baráti a viszonyom a szakmával. Értjük egymás nyelvét, ha nem is mindig értünk mindenben egyet. Van olyan terület, ahol ők mozognak otthonosabban, de talán én is értek valamihez. Próbálok nem kasztosodni.

1998-ban a Soproni Egyetem Erdőmérnöki Karán habilitált. Ugyanebben az évben alma matere egyetemi magántanári címmel tisztelte meg. 2013-ban ugyanettől az egyetemtől címzetes egyetemi tanári címet kapott. Három további egyetemen (Szent István Egyetem, Budapesti Corvinus Egyetem, Debreceni Egyetem) is oktatott, illetve oktat erdővédelmet vagy ahhoz kapcsolódó tárgyat. Amolyan Intercity-professzor, aki folyton úton van?

– Annyit azért nem tanítok, hogy állandóan a vonaton kelljen ülnöm. Rengeteget jövök-megyek, de észszerűen. Az óráimat tömbösítem, mert megoldhatatlan, hogy minden kedden Mátrafüredről valamelyik egyetemre utazzak egyetlen óra miatt. Az élet nagy ajándéka, hogy azt és annyit taníthatok, amennyit szeretek. A doktori iskolák hallgatóit különösen kedvelem, mert oda a csillogó szeműek jönnek, akiket valóban érdekel az én tudományom. Ez számomra is inspiráló.

Az 1990-es évek elejétől egyre szélesedő nemzetközi munkakapcsolatainak köszönhetően tanulmány- és gyűjtőutakat tehetett, illetve konferenciákon vehetett részt Európa számos országán kívül az Egyesült Államok több tagállamában, Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandon, Oroszország távol-keleti részében, Japánban, Tajvanon, Kínában. Azt vallja, hogy a tudomány nemzetközi, számottevő nemzetközi kapcsolatok nélkül a kutatás nem lehet az „igazi”. Mit tud nyújtani a lakóhelyére, Mátrafüredre érkező kollégáknak?

– Azt mondják – különösen a szűkebb családom –, hogy a környéken én főzöm a legjobb bajai halászlét, és a vörösboromat (sajnos nem saját termés) is sokan dicsérik. Félretéve a tréfát, ha a mátrai erdőkbe – amelyekkel bőven van tennivaló – eljön egy holland vagy egy brit szakember, tátva marad a szája. Számos erdőnk lenyűgöző gazdagsággal varázsolja el a messziről jött kollégákat.

Miként változott az elmúlt évtizedekben az erdők állat­világa? Fejlődést, vagy a fajok sokszínűségének csökkenését tapasztalja?

– Óriási eredmény az erdőterületek növekedése. Az már kevésbé tetszik, hogy sok helyütt a faanyagtermelés felülír minden más szempontot. Nem azt mondom, hogy az erdőből ne vágjanak ki fákat, mert ott is gazdálkodni kell, hanem arra gondolok, hogy a természeti folyamatok sokszor teljesen háttérbe szorulnak. Vesszőparipám a holt fák szerepe. Európában az erdők „tisztántartása” keretében felesleges, inkább káros, mint hasznos dolognak tekintették az elhalt fákat, pedig ezek ökológiai és erdővédelmi jelentősége óriási. Az odúlakó énekesmadarak pótolhatatlan dolgokkal segítenek bennünket – rengeteg lombpusztító lényt fogyasztanak el. Korhadt fákba vájható odúkhoz korhadt fák kellenek. Ez nemcsak természetvédelmi kérdés, hanem az erdők stabilitása, „immunrendszere” szempontjából is alapvető jelentőségű.

Elégedett azzal, amit elért?

– Hálás vagyok a sorsomnak. Egyrészt már gyerekkoromban egy csodálatos, színes, inspiráló, megunhatatlan hivatás felé terelt, ami akkor is ellátna izgalmas feladatokkal, ha 120 évig élnék, és naponta 36 órát tudnék dolgozni. Másrészt eddigi életem során olyan nagyszerű emberekkel kerülhettem közeli kapcsolatba, akiknek barátsága nagyon fontos erőforrás számomra. A munkámban nap mint nap örömömet lelem, még akkor is, ha egyre nehezebben viselem az elburjánzó bürokrácia okozta napi szintű bosszúságokat. Eredményeimet munkahelyemen és másutt is elismerik. Ezt olyan gazdagságnak tartom, amit pénzben aligha lehet kifejezni.

Csóka György 1961-ben, Baján született. Szegeden, a Kiss Ferenc Erdészeti Szakközép­iskolában érettségizett, majd a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem Erdőmérnöki Karán szerzett diplomát. 1989-ben egyetemi doktori, 1991-ben kandidátusi fokozatot szerzett. 1995-ben az ELTE Természettudományi Karán zoológus diplomát kapott. 1998 óta dolgozik a Növényvédelem című lap szerkesztőbizottságában, főszerkesztője a 2011-ben alapított Erdészettudományi Közlemények című lapnak. Számos szakmai-tudományos szervezet (Országos Erdészeti Egyesület, MTA Erdészeti Bizottság, Magyar Rovartani Társaság, Pro Silva Hungaria, British Plant Gall Society) tagja, illetve tisztségviselője. 1998-ban elnyerte az MTA Bolyai János Kutatói Ösztöndíjat, 2000-ben a Széchenyi Professzori Ösztöndíjat. 2006-ban megkapta a hamburgi székhelyű Alfred Toepfer Alapítvány európai erdészeti szakembereknek adományozható Wilhelm Leopold Pfeil-díját. 2008-ban az Országos Erdészeti Egyesület Bedő Albert-emlékéremmel tüntette ki. 2016-ban a Pro Silva Hungariae emlékplakettjét érdemelte ki.
Szakmai szempontból mit tart a legfontosabb eredmé­nyének?

– Nem hiszem, hogy előálltam látványos, hatalmas szakmai durranással. Sokféle apróságot tudtam meg – egyik-másik nemzetközi visszhangot kapott –, amit korábban nem tudtunk. Ha ezt be lehetne illeszteni az erdőkről alkotott tudásunk tárházába, illetve az erdőgazdálkodás mindennapjaiba, akkor már tettem valamit. Remélem, amikor nyugdíjba megyek, olyan fiatal kollégák kerülnek a helyemre, akik hozzám hasonló lelkesedéssel, hittel, ambíció­val viszik ezt az ügyet. Látok ilyen fiatalokat.

Mit tudhatunk meg a családjáról?

– 1988 augusztusa óta boldog házasságban élek Hirka Anikóval, aki szintén erdőmérnök. Azon túl, hogy a meleg, mindenre gyógyírt adó családi hátteret biztosítja, közvetlen munkatársam is, így szakmai munkámnak nemcsak közvetett, hanem közvetlen részese is. A nekem jutó bármely szakmai elismerésnek ő is teljes jogú részvényese, még akkor is, ha az oklevélre jellemzően csak az én nevemet írják. Nem mellékesen két olyan ragyogó gyermekkel ajándékozott meg (Ágnes 1990-ben, Bence 1996-ban született), akikre a világon mindennél büszkébb vagyok. Bár egyikük sem követi a szülők pályáját, tehetséges, értelmes, gondolkodó fiatalok, reményeim szerint meg fogják találni helyüket a világban.

A tudomány és az oktatás mellett mire jut ideje?

– Harminc évvel ezelőtt, amikor harmincöt kilóval könnyebb voltam, még maratont is futottam. Ma ez már nemigen menne. Nálam a munka és a mánia összekeveredik, ezért akkor érzem magam a legjobban, ha az erdőt járhatom. Rengeteget fotózok, ha olyan pillanatot, vagy éppen egy olyan rovart kapok le, amit korábban soha, az számomra felér egy díjnyertes trófeával. A fotózás egyfajta lelki gyógyír is; ha valami nem megy, előveszem a gépet és kimegyek az erdőbe, próbálok valami érdekeset megörökíteni. Mintha ki­cseréltek volna, úgy térek vissza. Mátrafüreden élünk, éppen olyan távolságra a fővárostól, hogy amikor akarunk, gyorsan elérjünk például egy koncertre, de kellően távol ahhoz, hogy mindenféle mondvacsinált ürüggyel odamenjünk. Ez rám és a feleségemre igaz. A gyerekek is imádják Mátrafüredet, de már nem lakóhelyként, hanem olyan pontként tekintenek rá, ahová jó visszavonulni. Nagyon szeretünk kirándulni, és ugyancsak alapvetőnek tartom a baráti kapcsolatok ápolását. Egyetemi évfolyamunk a végzés óta évente találkozik, az évfolyamon belül az egyik összetartó én vagyok.

Kit ajánl következő interjúalanynak?

Csősz Sándor Debrecenben végzett biológust, aki a hangyák viselkedésének elismert szakértője.•

 
Innotéka