2014. október: jegyzet, portré, anyagtudomány, tudomány, biotechnológia, paragrafus, innováció, ipari automatizálás, vízgazdálkodás, zöldgazdaság, it
2014. október 6.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Ásványvíz helyett ihatnánk csapvizet is

Miközben a szakemberek és elemzések százai bizonyítják, hogy a magyarországi csapvíz kiváló – néhol ásványvíz-minőségű –, feltartóztathatatlanul növekszik hazánkban a palac­kos víz fogyasztása. A közelmúltban minőségi okok miatt a forgalomból nagy médiaérdeklődés mellett kivont tucatnyi fajta ásványvíz adta az egyik apropóját, hogy körbejárjuk a hazai vezetékes ivóvízellátást. Milyen vízkezelési, víztisztítási módszerek rejtőznek a jó minőség mögött? Előzetesen csak annyit: a magyar háztartások közel egyharmadában tulajdonképpen buborékmentes „ásványvíz” jön a csapból. Csak éppen nem 60 forintért literenként, hanem 60 fillérért.


Magyarország két „vizes” statisztikai mutatóval is Euró­pa élmezőnyébe tartozik: a felszín alatti vizek bőségével, illetve az egy főre jutó ásványvízfogyasztás mennyiségével.

Az előbbit nagyban elősegíti hazánk medence­jellege és a Duna párját ritkító kavics-homok hordalékkúpja, az utóbbi viszont már a külföldi szakemberek érdeklődését is felkeltette.

Ásványvíz, forrásvíz, gyógyvíz
Az EU-szabályozás ötféle, emberi fogyasztásra alkalmas vizet ismer: ivóvíz, ásványi anyaggal dúsított ivóvíz, természetes ásványvíz, forrásvíz, ízesített víz. Természetesen mindegyiknek szigorú feltételrendszernek kell megfelelnie. PET-palackokba leginkább ásványvizet és ízesített vizet töltenek. (A gyógyvizek olyan ásványvizek, amelyeknek klini­kailag bizonyított gyógyhatásuk van, rájuk más szabályok vonatkoznak.) Hazai jellegzetesség, hogy manapság túl­nyomó többségben olyan „természetes ásványvizeket” iszunk, amelyek egy évtizeddel ezelőtt még nem kerül­hettek volna ebbe a kategóriába.

A korábbi szigorú magyar szabvány szerint ugyanis ásványvíznek csak azt a vizet lehetett nevezni, amely legalább 1000 milligramm oldott ásványi anyagot tartalmazott. Az EU ilyen korlátozást nem ismer. Ezért azután a boltok polcain ma­napság hemzsegnek a 400-500 milli­grammos termékek, szinte csodaszámba megy a 700-800-1200-as feltüntetett érték.
Az abszolút csúcstartó egy erdélyi borvíz a 2300-as oldottanyag-tartalmával és háromszoros árával.

Vajon azért fogyaszt annyi palackozott vizet a magyar lakosság, mert ihatatlan a csapvíz, vagy netán nem tud mit kezdeni a fölösleges pénzével? Az elmúlt évtizedben ugyanis folyamatosan az európai ásványvíz-fogyasztási lista 5–7. helyén álltunk, előttünk-mögöttünk olyan jómódú országok találhatók, mint Németország, Franciaország, Belgium, Ausztria, illetve négy mediterrán ország: Olaszország, Spanyolország, Portugália és Görögország. A miénkhez hasonló GDP-vel rendelkező nemzetek (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia) megelégednek a magyar ásványvízfogyasztás 40-60 százalékával is.

A külföldi szakemberek a vízminőségi és vízbiztonsági adatok megismerése után kétségkívül „hedonista” magyar pénzszórásról győződhetnek meg, hiszen a hazai csapvizek túlnyomó részének minősége nemzetközi összehasonlításban is kiváló.

Sőt, összetételüket tekintve néha tökéletesen megegyeznek bizonyos ásványvizekkel, ami már csak azért is érthető, mert ugyanabból a védett mélységi vízadó rétegből vagy karsztforrásból származnak. Ráadásul honfitársaink nem ott isszák a legtöbb ásványvizet, ahol (a Dél-Alföldön) esetleg magyarázható lenne, hanem ahol (Budapes­ten) a legtehetősebbek a lakosok. Igaz, a szi­gorú előírások miatt az ásványvízben kétségkívül nem fordulhat elő még minimális mennyiségű „ízmódosító” fertőtlenítőszer sem, mint a csapvízben időközönként. Hogy mindez megéri-e a százszoros árkülönbözetet (60 forint 60 fillér helyett), az bizony már egyéni döntés és pénztárcavastagság kérdése.

Ahogy a szakember látja

A közműves ivóvízellátás minőségi helyzetéről és technikai hátteréről egy igen tapasztalt szakembert kérdeztünk meg.
Várszegi Csaba, a Magyar Hidrológiai Társaság Vízellátási Szakosztályának elnöke ötvenéves – vezető vízügyi pozíciókban eltöltött – szakmai gyakorlattal a háta mögött vállalta a beszélgetést.

Azt már az elején tisztázzuk, hogy ő vízellátási szakmérnök, a hazai lakosság ásványvíz-fogyasztási szokásairól vagy motivációiról inkább nem nyilatkozna, viszont szívesen beszél az ivóvízellátásról. Előzetesen is feltételezte, hogy az ivóvíznyerés különböző formáira és azok minőségére mindenképpen kíváncsiak leszünk, ezért kikészített néhány szakkönyvet és nyomtatott anyagot.

Tehát maradtunk a vízellátásnál, mert azt még a legkisebb faluban lakó átlagember is látja-tapasztalja, hogy a magyarországi ivóvízellátás már évtizedek óta nem a gémes- meg kerekes, hanem a mélyfúrású („artézi”) kutakra épül. Az viszont még a műszaki érdeklődésű emberek számára is újdonság lehet, hogy a Duna melletti, parti szűrésű, hatalmas termelőtelepek egész Európában, sőt az egész világon unikumnak számítanak, és még mindig akadnak olyan magyar városok, amelyek közvetlenül a Tiszából vagy a Balatonból nyerik az ivóvizüket.

Hazánk a vízmennyiség és vízbiztonság tekintetében előkelő helyen áll a nemzetközi rangsorban: vannak irigylésre méltó felszín alatti vízbázisaink, viszonylag tiszta folyóinkban egész évben van elegendő víz, nincsen olyan térsége vagy települése az országnak, ahol valamilyen módon ne lehetne megoldani a vezetékes vízellátást.

Magyarországon évente mintegy 600 mil­lió köbméter (600 milliárd liter) ivóvizet termelnek. Ennek körülbelül 45 százaléka úgynevezett talajvíz (a nemzetközi statisztikákban ground water), amelyet mi inkább rétegvíznek ismerünk, hiszen átlagosan 60–100 méter mélyen fekvő vízrétegekből származnak. (Nem keverendő össze az úgynevezett „ásott kutak” talajvizével, amelyek manapság emberi fogyasztásra általában már alkalmatlanok.)

A másik legnagyobb víztermelési módszer hazánkban a Duna melletti parti szűrés, ez adja az ivóvíz mintegy 40 százalékát. A Mosonmagyaróvártól Mohácsig húzódó, szinte egybefüggő kavicsrétegből többnyire csekély (15–25 méter) mélységű kutak révén nyerik ki a kiváló minőségű vizet. A Budapest környéki parti szűrésű telepek az egész kontinensen a legnagyobbnak számítanak.

A fennmaradó 15 százalék közel kétharmada jó minőségű karszt- vagy forrásvíz (spring water), amelyek mészkőhegységeink (Bükk, Bakony, Mecsek, Vértes, Gerecse) karsztvízbázisaiból származnak. A hiányzó 5 százalék talán a legmeglepőbb a 21. században: a felszíni vízkivétel nem kevesebbet jelent, mint hogy – egyéb lehetőség híján – közvetlenül a Tiszából (Szolnok), a Keleti-főcsatornából (Balmazújváros), a Balatonból (Füred, Almádi, Kenese) vagy erre a célra létesített víztározókból (például Lázbérc) nyerik ki az ivóvizet.

Itt be is fejeződhetne ez a cikk: van elég vizünk, amit betáplálhatunk a vezetékekbe, vannak óriási tárolóink és megfelelő infrastruktúránk, sőt elég fogyasztónk is, akik kifizetik az árát – mi kell még?
Tulajdonképpen nem sok, már csak az első osztályú vízminőség hiányzik ahhoz, hogy valódi, európai színvonalú szolgáltatásról beszélhessünk. Ezeket a fentebb részletezett vizeket – szakszóval nyersvizeket – ugyanis csekély kivételtől eltekintve nem lehet megfelelő tisztítás, illetve kezelés nélkül betáplálni a vezetékhálózatba.

Ellátás, kezelés, tisztítás

A szakosztályelnök szakmai levezetéseiből és írásos anyagaiból, valamint néhány internetes egyetemi jegyzetből egyértelműen kiderül, mennyire bonyolult és szerteágazó tudományág a vízellátás, vízkezelés és víztisztítás. Az alábbiakban csak arra vállalkozhatunk, hogy vázlatosan összefoglaljuk, milyen vízkezelési technikákra van szükség a különböző ivóvíznyerési módszereknél.

Parti szűrésű kutak

A parti szűrés egy egészen különleges víz­nye­rési mód. A víz ugyanis nem a talajban található, mint a mélyfúrású kutaknál, ha­nem magában a folyóban. Amint a szivattyúk elkezdenek dolgozni, a folyó vizét mintegy „beszívják” a talajba, és áthúzzák a fantasztikus adottságú biológiai szűrőrétegen. Egyébként a felszíni víz és a megfelelő szűrőréteg együttese olyannyira ritka adottság, hogy nemcsak Európában, de az egész világon alig található komoly parti szűrésű rendszer. Egyrészt a kitermelt vízmennyiség, másrészt pedig az ehhez kapcsolódó tudományos, szakmai tevékenység és kivitelezési technika (csápos kút) miatt ez a módszer „vizes hungarikumnak” tekinthető.

Bár elméletileg más folyók (például a Rába) mellett is van lehetőség parti szűrésű kutak üzemeltetésére, az ilyen jellegű ivóvíz-termelési technikák szinte százszázalékosan a Dunához kötődnek. Ez persze korántsem a véletlen műve: a Szigetköztől a Mohácsi-szigetig tartó kavics-homok rétegek rendkívül sok és rendkívül jó minőségű ivóvíz nyerésére adnak lehetőséget.

Fővárosi vízhelyzet
A Fővárosi Vízművek Zrt. tájékoztatása szerint Budapest vízellátása jelenleg 100 százalékban parti szűrésű vízbázisokból történik. A napi vízigény körülbelül 80-85 szá­zaléka érkezik a tökéletes vízminőségű északi vízbázisokból (a Szent­end­rei-szigetről), 10-15 százalék délről (a Csepel-szigetről) és 5 százalék a belterületről (a Margitszigetről és Újlakról). A cég jelenleg 739 parti szűrésű víztermelő kutat üzemeltet, ezek között vannak csak nyári időszakban működő, és tartalék­ként funkcionáló vízbázisok is.

Mindez bőségesen elegendő a fogyasztói igények kielégítésére, hiszen a fővárosi vízfogyasztás 25 év alatt kevesebb mint a felére csökkent: az 1980-as évek végén még 329 millió köbméter volt évente (napi átlagban 901 ezer köbméter), 2013-ban mindössze 160 millió köbméter (438 ezer köbméter naponta). A napi csúcsfogyasztás akkoriban elérte az 1,3 millió köbmétert, míg jelenleg ennek körülbelül a fele.

A Fővárosi Vízművek egyébként Budapesten kívül még kilenc agglomerációs településen (Biatorbágy, Budakeszi, Bu­daörs, Halásztelek, Kisoroszi, Pócsmegyer-Surány, Szi­get­monostor-Horány, Szigetszentmiklós, Tököl) végzi az ivóvíz- és csatornaszol­gáltatást, mintegy 110 ezer ember számára. Ezenkívül még 11 másik településnek (Csömör, Dunaharaszti, Dunakeszi, Ecser, Érd, Kerepes, Kistarcsa, Nagy­kovácsi, Szigethalom, Üröm, Vác) juttat a „vízfölöslegből”, amit az adott településen általában kevernek a saját kitermelésű ivóvízzel.

A parti szűrés szempontjából fontos kavics-homok réteg vastagsága a Kisalföld térségében még 100–200 méter, ez fokozatosan vékonyodik, a Duna magyarországi alsó szakaszán már csak 10–20 méteres, de kémiai vagy egészségügyi szempontból szinte mindenütt kifogástalan minőségű ivóvíz nyerhető ki belőle. Ez olyasfajta adottság, amely a jövőre nézve is biztonságot ad, hiszen jelenleg a parti szűrésű ivóvízkészletnek csupán mintegy 15-20 százalékát használjuk ki.

Jogos a kérdés: ha ennyire kiváló és kifogástalan a víz minősége, miért nem lehet közvetlenül bevezetni a fogyasztói hálózatokba? A válasz kettős: egyrészt vannak olyan partszakaszok a Duna mellett is, ahol a vízminőség mégsem tökéletes, másrészt pedig a kifogástalan minőségű vizet is kezelni kell, érdekes módon éppen a hálózatok miatt.

A magyar Duna-szakasz mentén mintegy kéttucatnyi víztermelő telep található, ezek háromnegyedében kezelést nem kívánó vizet nyernek ki, egynegyedükben viszont a vas- és/vagy a mangántartalom meghaladja az előírt határértékeket. A vas nem káros az emberi egészségre (mi több, nagy szüksége van rá a szervezetnek), viszont az emberi ruhákra jelentős mértékben: a mosógépben „tisztított” ruhákon csúnya barna-fekete foltokat hagy, amit a háziasszonyok nem díjaznak. Ezenkívül a csőhálózat belső falán a vas lassan lerakódik, ami hirtelen nyomásváltozás (például csőtörés) esetén leválik, és igen kellemetlenül változtatja meg az ivóvíz fizikai minőségét.

A feladat egyértelmű: az oldott állapotban lévő vasat el kell távolítani. Ha egymagában van, ezt egyszerű levegőztetéssel meg lehet oldani, a kicsapódás után ülepítéssel és szűréssel. Ám ha a vas mellett még a mangánt is el kell távolítani, akkor drasztikusabb oxidálószerre van szükség, ilyen lehet például a klór, az ózon vagy a kálium-permanganát. Szűrésre-ülepítésre természetesen itt is szükség van.

A vezetékes vizet használók régi kedves ismerőse, a „jó illatú” klór évtizedek óta tartja előkelő pozícióját az ivóvíz-fertőtlenítők között: annyira hatásos és olcsó, hogy szinte lehetetlen mással helyettesíteni. A budapesti vízivók is rendszeresen találkozhatnak jellegzetes bukéjával, noha a jobbára a Szentendrei-szigeten kitermelt „nyersvíz” kifogástalan minőségű. A rejtvény megoldása: azért kell belekeverni bizonyos mennyiségű klórgázt az ivóvízbe, hogy a nem steril vezetékekben esetlegesen (és elég gyakran) elszaporodó mikroorganizmusokat is megsemmisítse, vagy legalábbis megritkítsa.

Ez különösen az utóbbi egy-két évben vált fontossá, ugyanis a mintegy felére visszaesett vízfogyasztás miatt a vezetékes „tartózkodási idő” jócskán megnőtt, és az ilyen pangó szakaszokon sokkal nagyobb esélye van a mikroorganizmusok elszaporodásának. (Néhány helyen kísérleteznek a klór-dioxiddal is, amelynek nincs ilyen jellegzetes szaga, viszont egyharmaddal gyengébb a hatása.)

Forrásvíz – karsztvíz

Vízkezelési szempontból talán ez a kategória okozza a legkevesebb problémát: a mészkőrétegeken átszivárgó vizet elméletileg nem kell kezelni. A gyakorlatban viszont ugyanaz a helyzet, mint a parti szűrésnél: ha a vezetékrendszer olyan állapotban van, hogy számítani lehet a mikroorganizmusok időközönkénti elszaporodására, itt is sor kerülhet a „csodaszer”, a klór alkalmazására. (A 2006-os hírhedt miskolci ivóvízjárvány is a karsztforrások elszennyeződéséből indult ki, de ezt írjuk az extrém időjárási körülmények számlájára.)

A karsztvíz egyébként az ivóvízfogyasztók nagy kedvence: a benne oldott ásványi anyagok (különösen a kalcium és a magnézium) nagy mennyisége okán igen jó az íze. Ennek a „vízcsomagolók” is örülnek: csak PET-palackba kell tölteni, és forrásvízként kerülhet az üzletekbe, a szokásos árakon.

Az úgynevezett kemény vizekért csak a melegvíz-szolgáltatók nem rajonganak: a hőmérséklet-emelkedés hatására kalcium-karbonát válhat ki a kazánok falán, ami nagymértékben csökkenti a kazán hőátadó képességét. (Hasonló problémák jelentkeznek a mosógépeknél is.) Ezért az ilyen kemény vizet a felhasználónak előzetesen lágyítania kell: hagyományos szódával vagy trisóval, esetleg a legmodernebb ioncserélős eljárással.

Alföldi arzéncsata

Felszíni víz

Szakmai szempontból a felszíni víz a karsztvizek ellentettje: itt bizony szinte minden mechanikai, kémiai és biológiai vízkezelő, víztisztító eljárást hadrendbe kell állítanunk, ha a szigorú szabványoknak megfelelő ivóvizet szeretnénk előállítani.

Maga a módszer évezredes: egyéb meg­oldás híján az emberiség kénytelen volt folyók, tavak vizével oltani a szomját. Százötven esztendővel ezelőtt még lajtos kocsival hordták szét a tisztítatlan Duna-vizet Budán és Pesten, de akkoriban minden bizonnyal jobb volt a folyó vízminősége.

A 20. század közepéig jobbára a felszín alatti vizeken alapult a hazai (és fővárosi) vízellátás, ám a szocializmusban ugrásszerűen megnövekvő vízigény miatt sorra épültek a Dunán (Budapesten) és a Tiszán (Szolnokon) a nagy felszíni vízkezelő művek, folyóinkat és tavainkat pedig országszerte hasonló, de kisebb vízművek szegélyezték. A drasztikus fertőtlenítéssel (főleg klórral) általában el tudták érni az akkori szabványokban előírt vízminőséget, a jellegzetes szaggal és ízzel viszont nem lehetett mit kezdeni. A felszíni víztermelés csúcsa a nyolcvanas évek közepére tehető: ekkor az ország teljes ivóvízforgalmának a 10-11 százaléka (mintegy 100 millió köbméter) származott közvetlenül a természetes vízfolyásokból és tavakból.

A rendszerváltás után az ipar össze­zuhanásával, a háztartási vízdíj drasztikus emelésével és a lakásokban a vízmérő órák elterjedésével párhuzamosan számottevően csökkent a vízigény, ez pedig lehetővé tette a legtöbb felszíni vízmű kiiktatását. Budapesten 1993-ban állt le az úgynevezett „Nagyfelszíni Vízmű”, amelynek kapacitása napi 200 ezer köbméter volt.

Az új évezredben folytatódott a csökkenő tendencia, a felszíni víztermelés aránya hamarosan beállt a ma is jellemző 5-5,5 százalékra, ami mintegy 30-35 millió köbmétert jelent évente. (Európában Norvégia a csúcstartó 95 százalékkal, Lengyelországban 84, Spanyolországban 82, Nagy-Britanniában és Romániában 70-70, Portugáliában 69 százalék a felszíni víz aránya, természetesen igen eltérő okok miatt.)

A hazai felszíni vízkivétel ma már tulajdonképpen csak két nagyváros (Szolnok, Debrecen) és néhány közepes nagyságú település (Kazincbarcika, Ózd, Balatonfüred, Balatonalmádi életében fontos vagy nélkülözhetetlen. Debrecent részben a Keleti-főcsatornán kialakított balmazújvárosi víztisztító mű látja el ivóvízzel, míg az északi iparvárosok hazánk legmodernebb, membrános vízkezelő művére támaszkodhatnak, amely a lázbérci víztározónál épült föl.

Különösen a 73 ezres lélekszámú Szolnok (plusz a környező hét település 50 ezer lakosa) áll a szakmai érdeklődés középpontjában, hiszen – szemben a mélységi vizekre is támaszkodó Debrecennel – a város százszázalékosan a folyóból nyeri az ivóvizét. Akkor is, ha éppen (mint 2000 januárjában) óriási ciánszennyezés úszik le Romániából a Tiszán, vagy (2000 márciusában) hatalmas mennyiségű toxikus nehézfém kerül – szintén Romániában – a Tisza mellékfolyóiba. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a szokásos homok- és mikroszűrőkkel, derítőkkel, vegyszerbekeverőkkel felszerelt Szolnoki Felszíni Vízművet éppen 1998-ban bővítették új, nagy hatékonyságú lé­tesítményekkel, így például a fá­zis­közi ózonozóval, az aktívszén-abszorberrel vagy a klór-dioxidos fertőtlenítővel. Ezek segítségével – és a Tisza-tó mesterséges hígításának köszönhetően – sikerült felülkerekedni a drámai eseményeken, majd 2003 tavaszán a közeli holtágban átadtak egy tartalék vízellátó rendszert is, éppen a hasonló haváriák kivédésére.

Rétegvíz

A legbonyolultabb terület, mindenféle gazdasági és politikai áthallásokkal. Szűken vett szakmai szempontból ugyanis a hazánkban bőven található rétegvizek kezelése nem túl bonyolult vagy megoldhatatlan feladat. Az ország különböző részein lefúrt mélységi kutak vízminősége rendkívül változó: a kezelést nem igénylő (és természetes ásványvízként szinte változatlan módon palackozható) vizektől az ammóniával, vassal, mangánnal és legfőképpen arzénnal szennyezett változatig sok minden előfordul. Ez utóbbiakat természetesen kezelni, tisztítani kell, ám ezekre megvannak a megfelelő, tökéletesen működő technológiák. Már ha van melléjük rendelve elegendő pénz is.

A problémák ott kezdődnek, hogy immár tíz éve ezekre a „megszokott ízű” hazai vizekre is vonatkoznak az Európai Unió szigorú vízminőségi előírásai. Például az, hogy egy liter vízben nem lehet több 10 mikrogramm arzénnál – a magyar szabvány 50 mikrogrammja helyett. (A félreértések elkerülése végett: ezek nem humán, hanem természetes eredetű szennyeződések.) A magyarországi ivóvizek mintegy 70 százaléka megfelel az EU előírá­sainak, 30 viszont nem. Ez utóbbiak nagy része az Alföldön található rétegvíz, amelyben főleg az arzéntartalom múlja felül sokszorosan a közösség határértékeit.

Hazánk már az uniós csatlakozás előtt, 2001-ben átvette az Európai Unió 1998 óta érvényes vízminőségi irányelvét, de a csatlakozási szerződéskor 2009 végéig haladékot kapott az arzénra vonatkozó előírások teljesítésére. Ez akkoriban több mint egymillió embert érintett. Mivel a megkapott tízmilliárdok ellenére túl sok minden nem történt ezen a téren, 2009-ben újabb három év haladékot kértünk az Európai Bizottságtól. A határidő 2012. december 25-én járt le, ezek után arzénmentes zacskós vizet osztogattak a dél-alföldi településeken, illetve mobil víztisztító berendezéseket helyeztek üzembe.

Az azóta eltelt időszakról korrekt szakmai információkhoz nehéz hozzájutni. Úgy tűnik, az EU súlyosabban nem büntetett meg bennünket a sokszoros késedelemért, s mivel látja, hogy szerte az országban most már valóban épülni kezdtek az arzénmentesítésre szakosodott vízkezelők, 2015 végéig valószínűleg már nem is fog.

Az arzénmentesítés legegyszerűbb módja, amikor az oldott állapotban lévő szervetlen arzént ózonnal, klórral vagy kálium-permanganáttal oxidálják, majd különböző fémsók hozzáadásával kicsapatják. Az így keletkező oldhatatlan pelyheket speciális szűrőkkel leválasztják, az arzénmentesített vizet pedig némi kötelező klórozás után máris betáplálhatják a hálózatba.

Léteznek ennél modernebb módszerek is, mint például adszorpció, illetve az egész világot hihetetlenül gyorsan meghódító membrántechnológia (ultraszűrés). Ez utóbbinál arra kell ügyelni, hogy például a fordított ozmózis – a membrántechnika legdrágább, egyben leghatékonyabb változata – nemcsak az oldott állapotú arzént, de minden más ásványi sót is eltávolít. Márpedig a lakosság valószínűleg nem lenne teljesen elégedett, ha a megszokott ízű H2O helyett desztillált vizet kellene innia. Annál bizony még a leg­olcsóbb, legbizonytalanabb eredetű ásványvíz is sokkal jobb…•

 
Innotéka