2012. július: jegyzet, portré, tudomány, innováció, biotechnológia, disszemináció, egyetem, paragrafus, atomenergia, zöldkörnyezet, hulladékgazdálkodás, vízgazdálkodás, építés, megújuló energia, it
2012. július 4.

Szerző:
Tárkányi Zsolt

MTA Atommagkutató Intézet • atomki.hu

„A tudomány egy és oszthatatlan”

A tudomány világában nincsenek vasfüggönyök, keleti és nyugati tudásbázis vagy hazai kutatás; a tudomány egy és oszthatatlan — fogalmazta meg dr. Molnár József, az MTA Atommagkutató Intézetének (Atomki) igazgatóhelyettese. A tavaly Gábor Dénes-díjjal kitüntetett kutató az Innotékának pályája kezdeteiről, külföldi tapasztalatairól és aktuális munkáiról is beszélt.


Dr. Molnár József

Villamosmérnökként végzett a Budapesti Műszaki Egyetemen. Hogy került kapcsolatba az Atomkival?
– Miután 1978-ban megszereztem a diplomámat, az elektronikus osztályon kezdtem el dolgozni az Atomkiban. Már ekkor keresztülmentem egy „formaváltáson”, hiszen híradástechnika szakon végeztem, itt azonban mikroprocesszorokkal és az ahhoz kapcsolódó fejlesztésekkel foglalkoztam. Ezek a kutatások szolgáltak az 1984-ben megszerzett doktori fokozatom alapjául.

Mennyire számított korszerűnek az a technológia, amivel dolgozni kezdett?
– Azt érdemes leszögezni, hogy Magyarország ekkor volt a legközelebb a világszínvonalhoz a mikroelektronika területén.
Az 1970-es években dolgozta ki Amerikában az Intel a mikroprocesszort. Hat év különbséggel mi már az Atomkiban használni tudtuk ezt a technikát. Dacára annak, hogy ez még a „vasfüggöny mögötti korszak”, mégis alkalmunk volt beletanulni a legkorszerűbb fejlesztésekbe. Például a nukleáris elektronikában az adatok gyűjtése és kiértékelése során tűnt a mikroprocesszor nagyon ígéretes eszköznek.

Tehát a vasfüggöny mögé is eljutot­tak a tudomány legújabb eredményei?
– Ez egy izgalmas kérdés. Számomra csak később – amikor a Szovjetunióban kutathattam – lett világos, hogy a szovjetek időben szinte teljes szinkronban voltak az amerikaiakkal a mikroelektronika és a mikroprocesszorok kutatásában. Komoly elméleti tudás volt, amire a szovjetek tudtak építeni, és megtanultak a szükségből erényt kovácsolni. Sokszor a hozzá nem férhető tudásbázis megkerülésével és eszközpark nélkül kellett megoldani egy adott problémát, ilyenkor pedig az ember fejéből „jönnek a szikrák”.
Magyarországra sem jutottak el maguk a számítógépek, azokat nekünk kellett megépíteni. Itthon ekkor nagyon magas színvonalúak voltak a mikroelektronikai fejlesztések és a számítógépgyártás, a keleti blokkban vezető szerepünk volt. Elmondható, hogy az operációs rendszerek, a különféle méréseket és kiértékeléseket végző szoftverek megalkotásában a magyarok ma is világszínvonalon dolgoznak.
Érdekességként megjegyzem, hogy az 1980-as években a Microsoft sikerében is szerepük volt a magyaroknak. A személyi számítógépek megjelenésével új operációs rendszer is született, ez volt a DOS, azaz a Disc Operational System. Ennek az operációs rendszernek a logikai rendszerét Charles Simonyi, vagyis Simonyi Károly alkotta meg. Számomra külön öröm, hogy az édesapja, idősebb Simonyi Károly tanított elméleti villamosságtanra az egyetemen.

Ha 1978-ban voltunk a legközelebb a világszínvonalhoz, akkor azóta távolodtunk tőle?
– A mikroelektronika megjelenése az angol ipari forradalom eredményeihez hasonlítható változást hozott: a háztartási gépektől az autókig minden gép vezérlését ezzel a technológiával végzik. A fejlődés – ami egyébként napjainkban is tart – soha nem tapasztalható ütemben és dinamikával lódult meg az 1970-es és az 1980-as években.
Közben megjelentek a személyi számítógépek. Ekkor, az 1990-es években kerültünk egyre távolabb a világszínvonaltól. Ha 1978-ban hatéves lemaradásban voltunk, akkor 1988-ra ez tizenötre nőtt, mivel nem állt rendelkezésre az a technika és technológiai környezet, amellyel olcsón, nagy tömegben lehetett előállítani személyi számítógépeket, habár ez egész Európára igaz volt.

Hogyan kapcsolódott be a nemzetközi tudományos életbe?
– 1989-től három évig kutathattam a Szovjetunióban. A szocialista országok tudományos akadémiái hozták létre 1956-ban az Egyesített Atommagkutató Intézetet Dubnában, Moszkvától 100 kilométerre északra. Egy pályázat révén kerültem ide a családommal együtt. Nagyon intenzív munka folyt, számítógépekre alapozott mérésvezérlő és adatgyűjtő, valamint kiértékelő berendezésekkel foglalkoztam.
Ott egy nemzetközi csoportban dolgoz­tam. Akkor egyébként – az intézet történe­té­ben eddig egyszer – magyar kutatót választottak meg igazgatónak, Kiss Dezső akadémikust. Az emberi kapcsolatok az Atomkiban is meghatározóak voltak, de Dubnában a közös munka során fogtam föl, hogy nincs hazai tudomány, nincs nemzeti intézet. Itt értettem meg, hogy a tudomány egy és oszthatatlan. Az ember bekerül egy hatalmas, globalizált szervezet vérkeringésébe. Itt már nem az a kérdés, hogy valaki ért-e a szakmájához, mert az magától értetődik, hanem az, hogyan tud kibontakozni, kiteljesedni az ember a feladatok végzésekor. Az emberi kvalitás és a másokkal való kapcsolat mozgatja az egész rendszert. Nincsenek főnökök, nincsenek kicsik vagy nagyok, sánták vagy egészségesek, csakis célok és azokat elérni akaró kutatók összessége van. Egymást kiegészítve és nem egymás ellen dolgoztunk. Így is kell érteni azt, hogy a tudomány egy és oszthatatlan.
A dubnai időszak tudományos szempontból azért is fontos volt számomra, mert 1991-ben a Szovjet Tudományos Akadémián – igen szigorú és nagyszabású vizsgáknak és követelményeknek eleget téve – műszaki tudományból kandidáltam. Ezt 1992-ben a Magyar Tudományos Akadémia honosította.

A MiniPET–II berendezés az Atomki és a Debreceni Egyetem közös fejlesztése

Mit hozott a rendszerváltozás, hogyan alakult a pályája, miután hazatért Dubnából?
– 1991-ben kezdődött egy olyan időszak, amit „csodálatos tíz évnek” nevezhetek. A nyugat-európai országok egyesített atommagkutató intézetében, a CERN-ben több kolléga is dolgozott azok közül, akik korábban Dubnában kutattak. Amikor 1991-ben hazatértem, volt alkalmam velük tapasztalatot cserélni és új dolgokon gondolkodni. Ők természetesnek vették, hogy a dubnai alapokra építkezve a CERN-ben is kapcsolódjak be a kutatásokba. Kijelenthetem, hogy a Szovjetunióban szerzett emberi és szakmai kapcsolatoknak köszönhetem az ott töltött időszakot.
A Svájcban 1954-ben alapított CERN egy hatalmas gyorsítóközpont. A CERN legnagyobb laboratóriuma egy 27 kilométeres gyűrű alagútban helyezkedik el. A gyűrűt négy hatalmas detektorrendszerrel ellátott részecskegyorsító tölti ki: 1989-ig a nagy elektron-pozitron ütköztető (LEP), 2003 óta pedig a nagy hadronütköztető (LHC). Nem kisebb a cél, mint hogy a világ keletkezésének ősrobbanás elméletét igazolják.
Én 1992 és 2002 között évente három hónapot tölthettem a CERN-ben, a DELPHI detektorrendszer mellett végeztük a berendezések előkészítését az egész éves vizsgálatokra. De nemcsak a karbantartás volt a dolgunk, hanem kiegészítettük és évről évre precízebbé is tettük a detektorrendszert.
A detektorok tehát sokkal érzékenyebbek lettek, egyre finomabban vizsgálhattuk azokat az „egzotikus” részecskéket, amelyek az ősrobbanás idejéhez vihetnek közelebb bennünket. Több olyan elemi részecskét is azonosítani tudtunk, amit korábban csak elméleti fizikusok jósoltak.

Az Atomkinál milyen területeken dolgozott?
– Mint említettem, a személyi számítógépek korszakában már nem a számítógépgyártásnak, hanem a processzorok és egyéb informatikai elemek műszerekbe való beépítésével tudtuk tartani a lépést a technológiai versenyfutásban. Az Atomkiban az orvosi elektronika volt az a terület, amellyel sokat foglalkoz­tunk. Közép-Európában az első po­zit­­ron­emissziós tomográfot (PET) Magyarországon, Debrecenben telepítették 1993-ban. A PET nukleáris képalkotó berendezés, amely radioaktív izotóppal megjelölt molekulák elhelyezkedését mutatja meg a testben, akár háromdimenziós kép formájában is. Így tehát egy-egy molekula útját a szervezetben követni lehet, s ez az orvosi gyakorlatban ma már nélkülözhetetlen. A gyógyszeriparban ennek révén a különféle hatóanyagok felszívódását, ürülését vagy dúsulását lehet nagy pontossággal nyomon követni.
A PET technika fejlesztésén két évtizede dolgozunk, immár nemzetközi színtéren is. Egy európai konzorcium szerveződött magyar, osztrák, holland és olasz részvétellel (ENIAC CSI, No.120209). Az öregedő társadalmak nagy problémája az agy működésében beálló kóros változások (Alzheimer-, Parkinson-kór) időbeni felismerése és kezelése. Az együttműködés célja a központi idegrendszer működésének nagy pontosságú vizualizálása több képalkotó rendszer összeillesztésével.•

Dr. Molnár József villamosmérnök, a mű­szaki tudomány kandidátusa, az MTA Atommagkutató Intézet igazgatóhelyettese. A nukleáris elektronikában, az orvosi kép­alkotó eszközökben alkalmazható, nemzetközi szinten is elismert új generációs detektorok kifejlesztését segítő, szabadalmakkal fémjelzett alkotó közreműködéséért, nevezetesen a CERN-ben végzett kutatási-fejlesztési feladatok sikeres megoldásáért, a MiniPET–II kamera megépítését meg­alapozó tudományos és műszaki eredmények létrehozásában vállalt szerepéért, az Észak-alföldi régió és az Atomki innovációs potenciálja növelését eredményező szervező munkájáért 2011 decemberében Gábor Dénes-díjjal tüntették ki.
 
Innotéka