Mint minden társadalmi kérdés felvetése és megválaszolása – főleg gazdasági, politikai és persze technikai vonatkozásokkal ötvözve –, messzire vezethet a száraz, de korántsem unalmas infokommunikációs tényektől. Évindító beszélgetésünk inkább elméleti szempontból feszegeti tudásunk határát, más síkra emelve az információs technológia kapcsán felmerülő kérdéseket.

Csótó Mihállyal, az Óbudai Egyetem Digitális Kultúra és Humán Technológia Tudásközpont tudományos munkatársával nem a trendekről vagy divatról, hanem a mögöttes mechanizmusokról, a döntési utakról, összességében a digitális kultúráról beszélgettünk.

A szakirodalomból úgy tűnik, hogy a digitális kultúra kifejezés rendkívül széles területet ölel fel…

– Valóban, természetéből adódóan nehéz kiemelni egy-egy részét, illetve talán felesleges is, hiszen ha nagyon elkülönítünk a témában egy részterületet, azzal elveszíthetjük a teljes kép felvázolásának lehetőségét. A kutatásainkkal kapcsolatban a kulcsmondat valahogyan így írható le: miként viszonyul a társadalom a technológiához, esetünkben (hiszen „digitális” kultúráról beszélünk) az információs technológiához. Rövid, tömör, érthető kérdés, milliónyi elágazással… Ilyen elágazás lehet például a fejlesztéspolitika területe is, amely (stratégiákban kijelölt irányokon, illetve akcióprogramokon keresztül) nagyban befolyásolja a társadalom által elérhető, egyben bevezetni érdemes technológiát – itt leginkább a közigazgatásról vagy az egészségügyről beszélek, mint olyan területekről, ahol jelenleg is komoly háttérfejlesztések zajlanak hazánkban, de ezek természetesen a privát szférát is érintik. Lehetséges, hogy felhasználói szinten – egyelőre – észre sem vesszük a megvalósult fejlesztéseket, mármint azokat, amelyek mondjuk az európai uniós viszonyrendszerben, a magyar fejlesztéspolitikában is megvalósulnak, mivel például a sokat szidott hazai közigazgatás digitális útra terelése csak számos terület egyidejű és összehangolt fejlesztésével valósítható meg.

Egy ilyen komplex fejlesztés kisebb lépéseit sajnos nem érzékeli az ügyintéző állampolgár – remélhetőleg amikor a számos projekt eredménye összekapcsolódik, valóban érezhető változást hoznak majd a mindennapokban. De említhetünk olyan infrastruktúra-fejlesztéseket, amelyek megfoghatóbbak. Például a Szupergyors Internet Programot, melynek célja a nagy sávszélességű hálózatok fejlesztése az egész országban.

Ez ráadásul – amellett, hogy viszonylag sokat hallhatunk róla manapság a sajtóban is – egy viszonylag jól mérhető fejlesztés, amely fontos, mivel jelentős egyenlőtlenségek vannak jelenleg is Magyarországon az elérhető internetkapcsolat minőségét illetően. Ami a legfejlettebb városok lakói számára természetes, az közel sem annyira egyértelmű a Viharsarokban vagy Dél-Somogyban. A megvalósítás technikai része ugyanakkor mindig egyszerűbb vagy inkább egyszerűbben tervezhető, mint a társadalmi felfedezés és befogadás, a szabályozásról nem is beszélve. Mindenesetre a többéves kerettervek, stratégiák és programok, amelyek a fejlesztési projektek alapját képezik az unióban és világszerte egyaránt, mindinkább igyekeznek technológiasemlegesek maradni.

Hogyan tud egy technológiai alapú, több évre előre tekintő terv technológiasemleges lenni?

– Semmi paradox nincs ebben, csupán nem könnyű így tervezni. Egyszerűen nem tudható biztosan, milyen technológiát hoz a fejlődés mondjuk három-öt-hét év múlva. A fejlesztések irányait és céljait látjuk most is (ha már a közigazgatást említettem, ott például a jobb, ügyfélközpontú közszolgáltatások), de hogy az valójában miként lesz kivitelezhető, milyen újabb eszközökkel, technikai megoldásokkal, azt pontosan nem tudhatjuk. A technológiasemlegesség éppen azt jelenti, hogy nem kötjük magunkat valami olyan megoldáshoz, amely akár néhány éven belül elavulhat – nem a technológia fontos, hanem a szolgáltatás minőségének fenntartása, illetve javítása.

Természetesen mindig van olyan technológia, amelyről látható, hogy „nagy durranás” lesz. Az internet térhódítását az 1990-es évek fordulóján nem volt annyira nagy kunszt megjósolni, ha szabad így fogalmazni, amikor az egyetemeken, zártabb körben remekül használták, már tudható volt, hogy ez szélesebb társadalmi körben is megállja majd a helyét. Ha egy csodás kommunikációs platformot megnyitunk, világos, hogy rendkívül gyorsan elterjed a társas lények között. Ha a technológiai fejlődésre tekintünk, mondjuk öt-hét évre előre, sok olyan technológia vagy megoldás létezik, amely már ma is működik, megvalósítható, hamarosan piacra dobható, és a korábbi befogadási mintákból és a felhasználási területekből viszonylag jó következtetéseket tudunk levonni a fogadtatásukra. De ismét visszautalva a közigazgatásra: amikor például a 2000-es évek közepén az előző programozási időszak uniós fejlesztési forrásainak tervezése történt (amely alapján még 2014-ben is felhasználtak fejlesztési pénzeket), még sehol sem voltak például az okostelefonok… Nem volt szó arról, hogy a telefonunk segítségével mondjuk erkölcsi bizonyítványt igényelhetünk pár perc alatt. Nem volt látható, hogy mire a tervezett időszak, a hét-nyolc év lezárul, addigra a lakosság fele használ ilyen eszközt, és mindez alapvető igénnyé válik.

Tehát ha technológiasemlegességről beszélek, így értem: bár egészen jó pontossággal felmérhetjük, mit hoz a jövő, a célok meghatározásakor (illetve leginkább az ahhoz vezető eszközrendszer kapcsán) fontos a rugalmasság beépítése. És folyamatosan alkalmazkodni kell, mert a változások üteme is jelentősen felgyorsult, ami nem utolsósorban kiemeli a szabályozási kérdések fontosságát is. Elég, ha a megosztáson alapuló gazdaság, a sharing economy különböző megnyilvánulási formáit tekintjük, amelynek legszembetűnőbb képviselője az Uber.

Ha digitális kultúráról beszélünk, természetesen nem feledkezhetünk meg a humán tényezőről sem. Ha ezt a fejlesztéspolitikára fordítjuk le, azt mondhatjuk, hogy megkerülhetetlen a digitális állampolgárok képzése. Ma hazánkban az európai átlag alatti a rendszeres internethasználók száma, az internetezők körében pedig az internethasználat minőségi mutatói, mint például az elektronikus banki vagy e-kereskedelmi szolgáltatások használata, európai összevetésben szintén alacsony. Feltételezve, hogy mindkét területen vannak még tartalékaink, azokat, akik billegnek a digitális társadalom határán, vagy mondjuk már internet-, de még nem haladó felhasználók, vélhetően kimozdíthatjuk egy a meghatározott, az életminőséget kedvezően befolyásoló irányba. Magyarországon jelenleg ez kiemelt stratégiai fontosságú cél az infokommunikáció területén, de különböző civil kezdeményezések is vannak a témában.

Nemrégiben egy, gazdálkodók körében végzett kutatásom is megerősítette azt, hogy az internethasználat, illetve annak minősége nagyon sokdimenziós kérdés, amelyet nem lehet pusztán néhány demográfiai jellemzővel körülírni. Éppúgy, mint ahogyan a digitális írástudás sem csupán eszközhasználatot jelent (vagy kellene, hogy jelentsen). Természetesen, ha valaki nem ért egy adott eszközhöz, akkor félve nyúl hozzá, és nem is láthatja az abban rejlő lehetőségeket, de egy kütyü magas szintű kezelése nem jelenti automatikusan azt, hogy az azon keresztül elérhető információval is magas szinten bánunk. Ez pedig elvezet az információs és média írástudáshoz, illetve annak sok összetevőjéhez, a szövegértéstől az információ több forrásból való ellenőrzésének igényéig. Attól, hogy valaki tud olvasni, még nem biztos, hogy meg tudja állapítani egy weboldalról, hogy az kamuhíreket közvetít-e vagy sem. És előfordulhat, hogy attól, hogy valaki mesteri Facebook-posztoló vagy Instagram-guru, még áldozatul eshet különböző adathalász üzeneteknek vagy vírusos állományoknak. Nem árt tudatosítani, hogy az intenzív vagy magabiztos használat nem feltétlenül egyenlő a hatékony használattal.

Elmaradott vagyok, ha nem szeretném, hogy a hűtőm diktálja a bevásárlásaimat?

– Mit jelent az pontosan, hogy elmaradott? Én rettenetesen funkcionalista tudok lenni, használok többféle okoseszközt, de szerintem, ha valaki valamilyen technológiát vagy újdonságot nem akar alkalmazni, csak azért, mert az a valami egy trendi új dolog, azzal nincsen semmi probléma. Sőt, úgy vélem, alapvetően a többség ilyen. Fontosnak tartom viszont, hogy az esetleges elutasítás tudatos legyen, mérlegelésen alapuljon.
Feltehetjük úgy is a kérdést, hogy miért ne hagyjuk, hogy a hűtő küldje el a bevásárlólistát? Ha az a pár perc megtakarítás nekem megéri (és az adataimat a folyamat közben nem használják manipulatív célra), akkor miért ne? De ha mindig a szomszéd kisboltban vásárolok, ahol az eladó már évek óta ismer engem (jobban, mint a hűtőm valaha is fog), akkor egyáltalán nem érzem szükségét ennek a funkciónak. Nem is olyan régen a keverőtárcsás mosógépek forradalmi újításnak számítottak, de a mai gépek már nemcsak szárítanak, hanem távolról beprogramozhatók, akárcsak a fűtés, az árnyékolás vagy az irodaházak elektronikája. Ezek okoseszközök egy olyan társadalomban, amely törekszik, vagy legalábbis igyekszik arra törekedni, hogy minél hatékonyabban működjön, és – akár emberi, akár más – erőforrást takarítson meg.

Vagyis azzal, hogy beengedjük ezeket az innovációkat a hétköznapjainkba, egyre tudatosabbá válunk?

– Így valahogy, de inkább „hatékonyabbak”, és talán nem is annyira az egyén szintjén. A digitális kultúra fogalmában a kultúra a kulcsszó, amelyet szokás a legeslegtágabban minden nem öröklött információként értelmezni, más megközelítésben pedig túlélési stratégiának. Ha így tekintünk rá, és elismerjük, hogy a világ szerencsés részében élünk, igazából ez a túlélési stratégia manapság inkább életvezetési stratégia. Így, kicsit leegyszerűsítve ezt a gondolatsort, a digitális kultúra az a szükséges és kívánt, ideális mennyiségű technológia beépítése a mindennapjainkba, amelynek segítségével a leghatékonyabban érhetjük el a céljainkat. Általánosságban nem mondhatjuk, hogy létezik ideális, vagyis általános érvényű, normatív szempontból megszabható „megfelelő mennyiségű” technológia, hiszen valakinek valóban szüksége lehet három okostelefonra (bár ez azért ritka), valakinek pedig más innováció, mondjuk egy viselhető egészségügyi eszköz jelenti a létszükségletet. Mindenesetre minden korszakban voltak olyan társadalmi csoportok, amelyek nehezebben vagy később kezdték el alkalmazni az újításokat. És emellett időről időre előtörnek a morális pánikreakcióink, hogy ez és ez az újítás totális elbutuláshoz vezet, vagy kiirtja az emberiséget, vagy átveszi az uralmat felettünk…

Oktatható ez a fajta tudatosság? Miért érzem azt, hogy lassan el- vagy inkább visszakanyarodunk a korai edukáció felé?

– Mert az oktatás és a tanulás szinte az összes kapcsolódó cikk, hír, tanulmány alapján is a legfontosabb tényező, beszéljünk bármilyen társadalmi alrendszerről. Ha például a különböző divatos e-felkészültségi vagy versenyképességi országrangsorokat nézzük, a legsikeresebb országok között olyanok szerepelnek, melyeknek az oktatási rendszere is jól működik, amelynek szintén folyamatosan alkalmazkodnia kell a kor követelményeihez.

Az eredményesség megítélése ugyanakkor nem könnyű, az leginkább az oktatási rendszerből kikerülők kompetenciáin keresztül ítélhető meg, azaz egy mai reform hatásait nem fogjuk rövid távon érzékelni, rendkívüli felelősség tehát az oktatási rendszert megfelelően kialakítani és működtetni. Hasonlóan fontos az egészségügy, ahol azonban egy-egy változás talán könnyebben körvonalazható és mérhető – vagy meggyógyulok, vagy nem, vagy gyorsabb a betegkezelés, vagy nem. Az oktatásban a kompetenciaméréseken évekig dolgoznak a szakemberek, aztán évekig alkalmazzák őket, az igazi érték az idősoros adatokban van, a legjobb esetben is több év telhet el a tendenciák feltárásával. És aztán erre reflektálni is kell, az eredmények és az esetleges, időközben bekövetkező változásoknak megfelelően.

Jelenleg az az egyik legfelkapottabb és jelentősebb – már nem is annyira jövőkutatási – kérdés, hogy a gépek valóban elveszik-e a munkánkat? Annak idején a gőzgépek, vagy 150 évvel később a számítógépek esetében is fontos kérdés volt ez, de egyrészt a gőz­gépek idején még számos munkahely keletkezett, másrészt a számító­gépek is teljesen új munkaköröket, szakmákat hoztak létre.

Ezek az új munkakörök mára teljesen elfogadottak, sőt egyes területeken hiányszakmák is vannak, ám a manapság terjedő innovációk, a mesterséges intelligencia és az ipar 4.0 korában egyelőre nem látszik világosan, hol dolgoznak majd azok, akiknek a munkáját automaták veszik át. Ha például megérkeznek az önvezető autók, az önvezető kamionok, milyen munkát adunk a sofőröknek? Milyen ágazatban fog elhelyezkedni az a rengeteg ember, akik esetleg digitális készségekkel sem rendelkeznek? Ugyanakkor a gépek sok veszélyes fizikai munkából is kiveszik a humán erőt, ami jó, mert így a veszélyes állásokban dolgozók megérik a kiérdemelt pihenést – de ha előretekintünk, és globális szinten a népességnövekedést is számításba vesszük, a kérdés igen bonyolult, és a legtöbb elemző egyelőre nem látja az egyértelmű irányt.

Mivel lenne elégedett a területén, mondjuk 15-20 év múlva, hogy kicsit a távolabbi jövőbe tekintsünk?

– Ha most szépségversenyen lennénk, akkor kapásból azt mondanám, hogy a világbéke… mivel szerencsére nem ott vagyunk, így azt mondom, hogy jó volna, ha az információval a műveltség mindenki számára elérhető lenne. Ami azért lassan elvezetne a világbékéhez is.•